Elég a csendet
megkaparnom,
domb dorombol és völgy
visít,
zsibongás kél a
Rába-parttól
Kissomlyóig s a
Marcalig.
Elég az időt
megkarcolnom,
vér és szomorú dal
csobog,
asztag ég, jég ver, had
bitangol,
s arrébb Berzsenyi
háborog.
(Kemenesalján
4.)
Azok számára, akik csak kicsit is tájékozottak irodalmunk történetében,
aligha cseng ismeretlenül Kemenesaljának, hazánk e parányi tájegységének neve,
hiszen éppen a fenti versrészletben is felvillanó, vulkánszívű költőóriás
nevével szokás együtt emlegetni. Keleti határát a lassan Győr felé bandukoló,
itt még szinte csak pataknyi Marcal folyó fémjelzi, nyugaton pedig a Kemeneshát
lankás dombjai. Két vulkanikus tanúhegy is kiemelkedik az amúgy majdhogynem sík
tájból, egyik a Berzsenyinél is fel-felbukkanó Ság, a másik ennek kisebb
testvére, a versidézetben is megnevezett Kissomlyó, amely e sorok szerzőjének
sejtése szerint A közelítő tél-ben is felködlik, bár megnevezetlenül,
hiszen Egyházashetye szőlősgazdáinak is itt van, annak idején a nagy költő
apjának is itt volt a birtoka. A furcsa vulkanikus háromszöget a Somló zárja
be, az viszont már túl van a Marcalon, nem tartozik Kemenesaljához. A Somló
közelében helyezkedik el Iszkáz, amely a huszadik század máig ható
alkotóművészét, Nagy Lászlót és testvérét, Ágh Istvánt küldte a magyar
költészetbe. Megjegyzendő itt, hogy Csönge, Weöres Sándor szülőhelye is túl van
Kemenesalja nyugati határán.
E tanulmány kifejezett tárgyából fakadóan tehát csak a szűkebb Kemenesalja
térképére kell tekintenünk, annak irodalmi múltjára, s ekkor egy furcsa sejtés
keríti hatalmába az embert. Azokon, akik innen jöttek, mintha valamiféle átok
ülne. Berzsenyi mennydörgő szavát a másik költőóriás, Kölcsey hallgattatta el
1817-ben emlékezetes, bántó és lesújtó recensiójával, későn döbbenve rá
tragikus tévedésére, és már csak a költő “sírja fölött zeng(hetett) az
engesztelő szózat”. Ám ki hallott a mai emberek közül Kunoss Endréről,
Egyházashetye másik szülöttéről, Berzsenyi ifjabb kortársáról, Vas vármegye
hajdani tiszti alügyészéről, akinek költői szavát Káloz község temetőjének
földje fogadta magába. Bizonytalan kutatási adatok szerint ő írta volna a
napjainkban is gyakran hallott Hullámzó Balaton tetején kezdetű dal
szövegét. Ha most innen, Egyházashetye felől megyünk tovább, mindinkább
megközelítve a Ság hegyet, Köcskön át Kemeneskápolnára jutunk. Héra Zoltán
emléke fogad itt bennünket, akinek életében megjelent kötetei egynémely
recenziókban még visszhangot is kaptak, haláláról tudósítottak az irodalmi
lapok, ezzel napirendre is tértek afölött, hogy élt. Vajon hallanánk-e ma a
celldömölki íróról, költőről, kritikusról, Németh Andorról, ha neve nem
bukkanna fel újra meg újra József Attila társaságában? A Ság hegyet körülvevő
irodalmi kört így zárja be Mesteri, Kemeneskápolna közvetlen szomszédja a hegy
nyugati lábától pár száz méterre. Mesteriben született 1939. március 25-én
László Ernő.
Döbbenetes a csend, ami őt életében és halálában egyaránt körülvette. Épp
olyan némán távozott, mint ahogy élt, végakaratában is csak a legszűkebb
családjának tagjait akarta a koporsója mellett látni. Ám épp ez a végakarat
sejtet a múltból olyan titkokat, amelyeknek megfejtésére csupán kísérletet
tehet ez a tanulmány, egyértelmű és bizonyítható válaszokkal nem szolgálhat.
Miért élt oly csendesen, miközben költői szava mintha egy Berzsenyi
vulkántorkából szakadt volna ki, ugyanúgy zengett volna el a puszta felett?
Miért, hogy életében szinte senki sem ismerte el, holott a hetvenes évek
elejéig sorra közölte verseit a Kortárs, az Új Írás, az Élet és Irodalom, a
napilapok vasárnapi mellékletei? Mit mondhat nekünk, még élő utókorának az a
tény, hogy éppen a hetvenes évek elején hallgatott el, s harminc évig nem adott
hírt magáról?
Születése, egyetemi évei szerint a Hetek néven ismert költői csoportosulás
tagjaival egyívású. Egyik ifjonti (az alább taglalandó kötetben nem szereplő)
versében Búzás Andort Baranyi Ferencet, Ágh Istvánt, mint baráti, alkotó
szövetségeseit nevezte meg. Miért, hogy személyes találkozásunkkor közülük
ketten is (Baranyi, Ágh) hiába kérdeztem, László Ernő nevére sem igennel, sem
nemmel nem válaszoltak? Ugyanígy viselkedett kérdésemre Bella István és Rózsa
Endre is. Miért nem lehetett László Ernő a Hetek nyolcadikja? Megtagadta tán,
hogy „csatlakozzék a hadhoz?” Valamiért nem illett volna közéjük? Érdekes, hogy
a Hetek csoport tagjai közül épp annak a nála három évvel ifjabb Serfőző
Simonnak az emlékeiben ködlött fel a név, aki nem a budapesti egyetem
hallgatója volt. Tény, hogy verselésében, kompozícióiban tán sokkalta inkább
követi a hagyományokat, mint a nevezett nemzedéktársai. A hagyományok kor
szerinti megújítása - mintha ez lett volna az ő költői programja. Formai
igényessége Berzsenyit idézi, kortársai közül talán Baranyi Ferenccel, a fiatal
Bella Istvánnal rokon, s szinte már a misztikum határát súrolja a tény, hogy
mindössze három és fél hónappal később követte a sírba nevesebb kortársát.
Kérdés kérdést követ, minden válasz újabb kérdést vet fel. Még a hatvanas
években addigi verseit kötetbe szerkesztette, és Szemben a csillagokkal
címmel leadta a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Bizonyos, hogy ezzel kiszolgáltatta
magát a kor ismert kultúrpolitikájának. Ma már nem titok Aczél elvtárs kiléte,
a nevéhez fűződő három “T” betűs kategorizálás. Minden kiadandó könyvhöz két
lektort rendelt a jogszabály, s ama lektoroknak egészen más volt a feladata,
mint a mostaniaknak. “Véleményt” kellett írniuk, s egy-egy verseskönyv véleményezésében
nem az emberi, költői, esztétikai értékek kapták a prioritást, hanem az
esetleges politikai előnyök vagy hátrányok. László Ernő e sorok szerzőjének
személyesen tett nyilatkozata szerint ama kötetének kijelölt lektorai Juhász
Ferenc és Jobbágy Károly voltak. Isten malmainak lassú őrlése közben innen is,
onnan is kapta a szóbeli biztatást; nagyon szép kötet, szólhat majd belőle a
költő. Aztán lassan elhaltak a hangok, s a Szemben a csillagokkal kézirata
eltűnt a kiadó süllyesztőjében.
Több mint harminc év hallgatás után azon kevesek számára, akik azelőtt is
hallották a költő szavát, szinte robbant a hír; a Széphalom Könyvműhely
gondozásában, Ropog az égbolt címmel megjelent László Ernő negyven év
költői terméséből való, válogatott kötete. Akkor, amikor a költő testét
belülről már rágni, emészteni kezdte a gyilkos kór, mégiscsak elzenghetett a
mennydörgő szó, de már az elhamvadt ifjúságra való rádöbbenés
keserűségével.
A költő maga nem szólt soha arról, miért fúlt hamvába a negyven év előtti,
kötetbeli megszólalás lehetősége. Igazi titkát a sírba vitte, a recenzensnek
nincs tehát más módja a rengeteg kérdés megválaszolására, mint az életműkötet
verseinek megvallatása.
Ha a kádárista kultúrpolitika három „T” betűs kategórizálásából indulunk
ki, máris zavarba jövünk. Bizonyos, hogy László Ernő nem tartozott a támogatott
költők táborába, különben nem gördítettek volna akadályt a Szemben a
csillagokkal kötet megjelenése elé. Ha tiltották volna, elszórtan sem
jelenhetett volna meg az említett lapokban. Tehát eltűrték? Így vetődik fel az
egyszerűnek tűnő kérdés, ám a válasz ennél bonyolultabb. Nem volt harcos
ellenzéki, sőt, némely versei, mint például A régi házról című, amelyben
a lebontott otthon helyére újat épít a család, tökéletesen illeszkedni látszik
a kor - a hatvanas évek - társadalomfilozófiai vonulatába. Mondhatnánk akár
szocialista realistának is, miközben a költői tehetség ügyes fordulatokkal
kerüli ki a sematizmust. Az új, a földből magasabbra növő házat nem a
szocializmus vívmányaként aposztrofálja, legfeljebb áttételesen, az asszociáció
szintjén gondolhatott erre az olvasó. Az „aczélizmus” azonban képtelen volt
asszociálni. Személyes találkozásaink alkalmával órákon át olvasta fel a
verseit, akkor még ifjú tanárjelöltként, később tanárként élvezhettem remek
kompozícióit, költeményeinek muzsikáját. Ám az elsüllyesztett kötet címadó
versét csak itt, ebben az életműkötetben ismerhettem meg. Mintha akkor féltett
volna tőle, pedig kértem, de a felolvasását kis zavarral, szépen kikerülte. Ma
már értem, miért nem jelenhetett meg ez a vers még külön, egyetlen lapban sem.
Mondottam; a költő nem volt harcos ellenzéki, de a vulkántüzű föld szülöttét
időnként elragadta az indulat.
Bújtunk apáink oldalához,
suháng-korunk még sistereg.
Megpörkölődött lelkünk héja,
emlékeink égetett sebek.
S ki kérdi meg, ha hamvad a tűz,
fájt-e cserjének, gyenge ágnak,
múlt bűnökhöz, bűnös múlthoz
mi köze az ifjúságnak?
Szemben a tiszta csillagokkal
ki vet kínjainknak véget?
Mi köze van a tegnapokhoz
e megperzselt nemzedéknek?
A „megperzselt nemzedék”, igen... Ahogy László Ernőnek, úgy a Hetek
valamennyi tagjának is a gyermekkorán zúgott át a háború, “suháng-korukon”
pedig 1956 októbere. Költői indulásuk az azt követő évekre tehető, nem csoda
hát, ha az aczéli kultúrpolitika különös figyelemmel kísérte őket. A budapesti
egyetemisták 1962-es Tiszta szívvel antológiájának szerzőit rapportra
rendelték, intették őket, vigyázzanak a szavaikra. László Ernő nem volt köztük,
tán külön, önálló pályát készült építeni magának. A Szemben a csillagokkal
kötettel kívánt a szélesebb olvasóközönség elé lépni, hitte, hogy egy párton
kívüli lektor majd az esztétikai értékek szerint ítél. Csalódnia kellett, nem
tudta, hogy Juhász Ferencnek is kötve van a keze. Évekig tartott a kézirat
körüli huzavona, míg végül beteljesedett a sorsa. Úgy tűnik, hogy László Ernő
költészete nem fért bele a három kategória egyikébe sem. Tűrték, támogatták
rendszertelen megjelenéseit, ha azokban a verseiben nem lépett át bizonyos
határokat, de önálló kötetkompozíciójával már falakba ütközött.
Hibát követne el a recenzens, ha a „múlt bűnök, bűnös múlt” költői
szintagmáknak pontos értelmet kívánna adni. A politika azonban éppen a pontos
értelmet kereshette mögöttük, s mintha megijedt volna az indulattól, amellyel a
költő a tiszta csillagok fényébe merítve arcát „tiszta szívvel” szegezte
nekik a kérdéseit; mi köze mindezekhez az ifjúságnak?
Ezek után maradt az időnkénti, rendszertelen megjelenés egészen az
elhallgatásig, hogy aztán harminc éven át élje meg a “bójalét” gyötrelmeit.
Én nem akartam soha bója lenni,
két világ határán néma báb...
A szigorú szonettformából valósággal kikiált a költő, s szinte adódik a
párhuzam Berzsenyi “lekötött kalózával”, “néma hattyújával”. Berzsenyiről is
azt tartja az irodalomtörténet, hogy két világ határán élt és alkotott, a
felvilágosodás klasszicizmusa felől mutatott előre Kölcsey és Vörösmarty
romanticizmusa felé. Kemenesalja huszadik századi költője ugyanúgy két világ, a
sematizmus és az igazi esztétikai értékek határán egyensúlyozott, távozása
előtt tán megadatott neki, hogy ne hallgasson “örökre hideg vizekben”, ám úgy
tűnik, hogy nemzete tán észre sem vette az égő költői szónak e halál előtti,
utolsó fellobbanását.
László Ernő verseiből:
Szemben a csillagokkal
Láttuk halálos
vonaglását,
s mielőtt élte
megszakadt,
az erdő százados fái
közt
eldobott egy szikrát a
nap.
Láttuk, ahogy a szikra
lassan,
aztán hangosan lángra
vált,
mintha csak őrült
ujjongása
sikított volna rajta át.
Mivel meghalni
észrevétlen
képtelen volt, közénk a
múlt
csóvát röptetett, vörös
kakast,
s országnyi erdőnk
lángra gyúlt.
Vésett fakéreg, fészek
égett,
felhőknél feljebb vert a
láng.
Szemünket marta füstje,
s korma
riadt arcunkra
visszaszállt.
Bújtunk apáink
oldalához,
suháng-korunk még
sistereg.
Megpörkölődött lelkünk
héja,
emlékeink égetett sebek.
S ki kérdi meg, ha
hamvad a tűz,
fájt-e cserjének, gyenge
ágnak,
múlt bűnökhöz, bűnös
múlthoz
mi köze az ifjúságnak?
Szemben a tiszta
csillagokkal
ki vet kínjainknak
véget?
Mi köze van a
tegnapokhoz
e megperzselt
nemzedéknek?
Talán az idő, mely mint
csendes
májusi eső, jót akar,
s friss szél szemünkről,
álmainkról
kormot, bánatot lekapar.
Tán életünk, mely idő
előtt
hajtotta virágját,
lombját,
előbb érleli gonddá
bennünk
egy emberibb világ
sorsát.
Ropog az égbolt
Mintha hangtalan
gyújtóbomba
robbanna, földet ér a
nap,
s a Ság hatalmas
timpanonja
alatt a fákba tűz harap.
Lobog és lombból-lombba
kap,
felhőknél feljebb ver a
láng.
Ropog az égbolt,
roskatag
támfái meg se tartanák.
Parázs pattog elém a
porba.
Futnék innen, de nem
lehet.
Beszór az alkony fénye,
korma,
s forró hamuval betemet.
Befed mindent mint
Herculanum
városát hajdan a láva,
és mit sem sejtő
holdvilág hull
az elhamvadt ifjúságra.
Bója
I.
Itt élek, hol véget ér a
látszat,
itt a vitorlás vágyak
kezdetén.
Létezésem jel jövőnek,
mának,
merre túl mély és merre
túl sekély.
Nem a parton, s még nem
a nyílt vízen,
bójasorsom horgonyt itt
eresztett,
hol a hit még hínárban
botlik el,
amíg rá a Távol fényeket
vet.
Itt élek, hol minden
lehetséges:
kicsi s nagy hajók útja
egy lehet..
Innen nyílik út a
Mindenséghez,
és minden jószándék erre
tér meg.
Innen még időben
visszatérhet
kikötőibe minden őrület.
II.
Én nem akartam soha bója
lenni,
két világ határán néma
báb,
a végtelen s a véges
közt egy cseppnyi
félelem, egy percnyi
netovább.
Én nem akartam soha
láncra verve
rejtegetni épp a
láncomat,
őrizni, mint a mesebeli
medve,
hetedhét országnyi
titkokat.
Táncot járni lábamon
nehezékkel
iszapba fúlt hold
roncsaként
nem akartam. Ennyivel be
nem érem
akkor se, ha néha úgy
teszek,
mintha nem tudnám, hogy
bennem a szavak
készülődnek már, hogy
eloldozzanak.
III.
Nem hittem, hogy ilyen
sós a tenger,
s hogy egyszer ilyen
könnyűnek talál.
Dagály s apály játszik
életemmel,
és minden jött-ment
hullám megdobál.
Azt hittem, hogy nincsen
lehetetlen,
pedig még a tenger is
befagy.
Tudom már, hogy miért és
mi ellen
horgonyoznám le
ifjúságomat.
Egyre jobban döng a
csend alattam,
vajúdik millió
emlék-kagyló.
Bennük már az időn
átmorajló
örök zene dallama
küszködik.
Éjszakánként csillogó
csapatban
szívemet gyors csillagok
bűvölik.
1. Ez a
tanulmány hat évvel ezelőtt készült. Azóta László Ernőné személyes közlése
nyomán magyarázatot kapott a költő több évtizedes hallgatása. Jelesül, hogy a
hetvenes évek elején megpróbálta őt beszervezni a BM III/III-as ügyosztálya,
járjon el írók társaságába, és küldjön jelentéseket az társairól. A hatósági
kísérletet kategorikusan elutasította, majd önkéntes hallgatást fogadott; nem
publikál addig, amíg ők vannak hatalmon. A 90-es években már újra megjelent
néhány verse jeles folyóiratokban...
Megjegyzés küldése