RENG
A SZIKLA
Mint ki elzuhant és
elalélt,
s felneszelt ott, ahol
a lét
első hangjára nyitotta
ki szemét,
mint ki felállt -- még
tántorog,
még hangtalan az
elszorult torok,
álmait marják boncos
komondorok,
úgy nézek űzött
magamra itt,
hol emlékeimben
felvisít
a gyermek, ha vére
cseppje csordul,
idegen arcok bámulják
mordul,
hát ez meg kiféle
szerzet,
miféle fán vagy bokron
termett,
s mikor?
Miféle súly görnyeszti
vállát,
miféle kor?
A hegy mint
koporsófedél
rejti az ősök
homlokát,
s míg futottam űzve,
tépve
megannyi tüskön-bokron
át,
hányan húzták itt
magukra
azt a dunnát,
mely már örökké
melegít
egy végtelen, holt
éjszakát!
Menni, csak menni
nyughatatlan,
kőről kőre hágni a
hegy oldalán,
hát amint vissza,
letekintek, látom;
kínjában vonaglik a
táj,
lépteim nem
szenvedheti,
aki őt ifjan, hűtlen
idehagytam,
többé már nem lehet
honom itt,
a csúcsi szikla reng
alattam.
A sírás is megérkezik.
Kissomlyó, 2011.július
A CSÚCSI SZIKLÁN
Feljöttem megint, hát
újra itt,
hol a tekintet rója
köreit,
mint megkergült
óramutató
jelzi a többé meg nem
járható,
örökre eltűnt, kárba
ment időt,
amelyből hatvanöt
esztendőm kinőtt.
Ember itt nincsen se
közel, se távol,
csak átkéklő hegyek
Ausztriából,
túl a Farkaserdőn
Zala-vidék
s Csabrendek teste
nyújtózkodik odébb
valami ágyon, Sümeg
várkúpja fej,
elaggott arc, szemét
úgy nyitja fel,
mintha meglátna,
felismerne lassan,
s kérdené nyögve, mire
is haladtam.
Bizony immáron
bezárult a kör,
emlékek raja, megannyi
zord ököl
csapása, megannyi holt
remény,
tűnt asszonyok csalárd
szerelme, szenvedély
futtatott sorsom
zátonyára,
sok város köpött
utánam, folyt a nyála.
Aludtam bozótban,
szabad ég alatt,
álmomból hangos
halálmadarak
vertek fel, s heves
hajnali zápor,
így szakadtam ki
Budapest városából,
s most itt vizslatom a
láthatárt.
A fej csak int, és
nyögve mondja: Menj tovább!
Amott a Haláp, idébb a
Somló,
mint nyitott sírnál
fekvő koporsó,
körültem csöndbe ájult
falvak,
felkelni már soha sem
akarnak,
Borgáta, Káld, Duka,
odalent Hetye,
az óriás költő
vulkánlélegzete
itt zúg köröttem,
száguld Boreas
a Ság felől, Berzsenyi
lelke csatáz
e szélben, szava
cserdítő ostor:
"Mi a magyar
most? Rút sybaríta váz."
Ott lent szobámban
remetemagány.
Szavam nem hallik túl
az éjszakán,
eltorzult ajkakkal
mondanám:
bár rám nyitja ajtóm
egy-egy jó rokon,
szülőhonom mégsem
otthonom,
mert flamand, holland,
német, angol
és pár magyar, ki még
itt csatangol
e dermedt sziklatő
alatt,
s míg elsiratom árván
magamat,
a láthatáron túlra
visz a vágy,
lesem az űri hajnal
távolát,
az ős vulkán felmordul
alattam: Menj! Tovább!
Kissomlyó, 2012.
április 26.
Megjegyzés küldése