a szív cserél
őrződ
lettem.
hangod
rekedtségén
üt
át bizonyossága.
őrződ
vagyok:
leplezetlen
ígéret,
néhány
órányi fülledt,
lecsupaszító
végzet.
a
gyomrom préselte szó
megremeg
(elmehetnél),
illatom
a szobában
miértek
és a vágyad
között
őgyeleg.
gombjaim
tépve
mutatom
utad.
szemérmünk
átkúszik
az
ajtó megfáradt
küszöbe
alatt.
szaggató
hiányt
borsódznak
a pihék,
csapong
a mozdulat,
ujjbegyeinknek
szolgál
lihegve
a
milliméterenként
eszét
vesztő akarat.
szorítasz
már,
s
a kérdések
elvonulnak,
végük
görbe jelén
súlyuk
vesztett mélán
épp
csak himbálóznak.
a
szív a sok kis érrel,
ritmust
cserél idővel
és
alakot a térrel…
semmit
már, csak duzzadó
istenséged
áhítom,
cseppfolyósak
a tüzek,
bálvány
kell, nem irgalom,
sikongat
a sóhaj,
s
a hajamba kapaszkodsz,
míg
elhagy a pillanat,
ami
kiírt belőlem.
szétmállasztott
testem
a
lélek zabolázza,
hogy
foglyomból
te
legyél megint uram.
uram
leszel újra,
nem
kellesz többé
hajnalokba
bújva,
míg
izzó emlék-tested
teliholdját
álmodom-
szuverén
szívem helyén
esdő
fallikus sóhaj:
az
egyetlen igaz,
e
világba tévedt
ősrégi
hatalom.
fáradt este
kinőtt
kabát
az
este rajtam,
csálé
gombjain
foltos
lámpafény.
szakadt
zsebében
gyűrt
fecnik híján:
hajnali
remény.
bágyadt
csendjén
korhad
az este,
mint
fásult kéreg
szívem
peremén,
árnyékán
nyúlik
az
engesztelés:
csordogál
belém.
megtörik
mégis
a
fotel karfán
nyugvó
kezeim
között…
bőrödnek
kihűlt
nyomán,
mint
part kövein
a
fáradt hullám.
Megjegyzés küldése