ÚJ TARTALMAK

Millei Lajos - Emléket szül az álom; Áldott béklyóval szívemen



Emléket szül az álom

Hosszú ideig türelmes voltam.
Csak feküdtem az ágyban,
mint gyermekkoromban.
Ahogyan anyám mutatta.
Mozdulatlanul. A szemem becsukva,
és epedve vártam, hogy jöjjön már értem.
Esdeklően kértem.
Majd, hívtam átkozódva. Haragos daccal,
összezárt fogakkal, órákig reméltem,
hogy megszán már engem,
s a vízszintes rendem
jutalma árán
a szétzilált párnán
megjelenik végre, hogy tegye a dolgát,
és rabláncra verje a hódoló szolgát.

Már fényt izzadt bőrömre a szomorúságom.
Ám az áhítva vágyott szendergés-tálon
nem volt ígéret:
köröttem csendben pihent az élet.
Kioltott tudattal, szebbnél szebb meséket
vajúdott az álom.

Csak én voltam éber, és elégedetlen,
a rám szabott fárasztó, éji szerepben.
Kint kacagott a szél a fenyőfa ágon,
bent búsult a holnap az álomvilágon.

A tehetetlen harag, fásultságot szült.
Dacban pácolt izmom, ernyedni kényszerült,
és átélve mindazt, mit gyerekként kaptam,
hogy segítő mágusom lehet a paplan:
ha bebújok alá, elér a nyugalom,
megtalál, elvisz majd úttalan utakon,
és vándorló társsá fogad majd engem,
csak higgyem a jöttét, mást nem is kell tennem.

Hát magamra húztam anyám bölcsességét,
s mint kisded, ki félti enyhet adó plédjét,
úgy öleltem át az intelmeit,
hogy Ő lássa onnan fentről,
én még szót fogadok itt .
Békét erőltettem hát a takaróra,
és hiába mutatott négyet már az óra,
elszántan, a szemem újra becsuktam,
hogy bízzon bennem ismét
az eljövő tudatlan.

Nem tudom meddig feküdtem elszántan,
de egyszer csak anyám házánál álltam.
A valóság mintha megtréfált volna,
képek villantak fel, megfagyott emlékek,
melyek éltek fodrozódva,
mint jégen a lékek.
Egy kisfiú éppen a folyosón játszott:
hat éves lehetett,
gondtalannak látszott.
Ott totyogott vele a négy éves húga,
ki ámulva szemlélte, hogy
a kukoricacsutka
miképpen lesz játék bátyja kezében,
hogy lesz kút belőle,
ha testvére szépen
négyszögletes rendben egymásra rakja,
vagy hogy lesz hosszú vonat,
ha épp úgy akarja.

Mellettük a nyár már derékig vetkőzött,
megnézte őket, de nem sokat időzött:
Sietett perzselni a búzaföldeket,
aranyra festeni az éretlen zöldeket.

Bent a konyhában a jó illat győzött,
anyjuk a sparhelten bablevest főzött.
A piros fazékból olykor ki- kibuggyant
a vágyó gondoskodás:
csak megrakni a hasukat,
most nem is kell semmi más.
Meg télen, ha jön az ordító hideg,
ne fázzanak Ők.
Ne csak lelkileg legyenek felfűtve,
s, ha jönnek a zord idők
adjon biztonságot az otthon melege.
És egy se legyen soha tartósan beteg,
a szülő azt mindig keservvel éli meg.
Örökzöld értelmüket ápolja,
óvja majd a fény,
úgy ahogy anyjuk tette azt,
még az elején.
A fazék óhajok tucatját rejtette,
mert ez mind-mind belefér
egy jó anyai levesbe.

Karmoló kínnal köszöntött a reggel.
Elillan az álom, ha a valóság rendel.
Ám a tanácstalan tudat
egy darabig még tűri,
hogy ábrándos álmunkat,
míg végleg meg nem szűri,
átélhessük újra.
Hiszen úgy vágyunk az újra,
hogy felrakjuk a polcra
az emléket szült álmot,
s így szórunk a sorsra,
némi boldogságot.


Áldott béklyóval szívemen

Tömény szirupként csordul rám az éjszaka.
Beleragad a vágyam, s kibomló hajad illata,
mint zöldellést ígérő esőfelhő tornyosul reám
megöntözve életem, és a szerelemvizes ruhám
nem tud megszáradni. Mindaddig csatakos marad,
míg érzelmet sajtol ki belőlem a lélegző pillanat.
Reményzsebkendőm, mint hű szivacs felissza a cseppeket,
s ha megtelik, e gyönyörnedvvel duzzadt tudattal hempereg
a hiány- terítette asztalon, hol fő fogás az érintés,
melyből jól sosem lakhatunk. Ám az áldó emlékezés
megőrzi híven szájunkban az édes ízeket,
hisz a gyarló tudat minduntalan édességért eped.
Rabszolga lettem.  Láncaimba a kín marta fogát,
a féltés kilyukadt serlegéből itatja borát.
A tehetetlenség daróc rabkötele tart fogva megint,
míg az idő gyors elmúlása homlokon legyint.
Ó, mennyi álom, mennyi képzet hal bevégzetlenül,
mennyi akarat, mennyi hit, mely talán bitófára kerül,
mennyi sóhaj, mennyi ábránd lel vérző elmúlást,
ha eltörik a varázspálca, s nem hint többé varázst.
Én harcba hívlak, te végtelen, te örök elmúlás,
s ha legyőzöl, majd elhiszem, én vagyok hibás,
hogy azért vagyok, hogy majd ne legyek és semmi se legyen,
hogy csak papírhajóm árnyéka ringjon egy befagyott tengeren.
Ám míg élek, csökönyös kénnyel szórom szét az időhomokom,
de, hogy Te társam leszel mindhalálig, biztosan tudom.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes