ÚJ TARTALMAK

Muhel Gábor - Műfajok és médiumok a 80-as évek underground kultúrájában



Az underground, ellenkultúra, szubkultúra, alternatív kultúra kifejezések szemantikai sokszínűségét jól mutatja, hogy nagyrészt utópisztikus vagy társadalomkritikai jelentésekkel telítődnek, használóik szubverzív vagy emancipális erőt tulajdonítanak nekik vagy éppen az eredetiség tárházainak tekintik a hozzájuk rendelt kulturális-művészeti formákat és alakzatokat. (Nem ritkán a politikai elkötelezettség, a részvétel, a jelenlét, a cselekvés képzetei is kapcsolódnak e fogalmakhoz.) E poliszémia okán a 80-as évek underground műfajainak és kommunikációs csatornáinak vázlatos áttekintését e két fogalom és az általuk jelzett tartalmak tisztázásával indokolt kezdenünk.

Underground és alternatív kultúra a 80-as években

Az underground kifejezés egyfelől a tiltott, konspiratív, „föld alá szorított” politikai mozgalmak kultúrájára, másfelől az aktuális hatalmi rendszer ellenében szerveződő kulturális élet intézményeire, szimbólumaira, értékeire, megnyilvánulási formáira vonatkozik. A két diskurzus köztes horizontjában interpretálhatók a neoavantgárd szubkultúra kulturális és művészeti jelenségei. A Kádár korban azonban „az underground kifejezés azt a meglehetősen heterogén kulturális világot jelentette, melybe a háború előtti »polgári« kultúra túlélői, a nem kommunista baloldali értelmiségiek csoportjai, az ’56-os forradalom prominensei, továbbá a hatalom által perifériára szorított kulturális, tudományos, művészeti irányzatok (avantgárd, szellemtörténet, pszichoanalízis) képviselői egyaránt beletartoznak.” /In. Havasréti József: Alternatív regiszterek: a kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban. Typotex. Bp. 2006. 26. Vö. Hap Béla: Mi az underground? = http://www.artpool.hu/aczelkor/hap.html Az internetes közlés forrása: Szélfolyóirat (1) 1973/2. sz. Szamizdat Kiadvány, az Artpool archívumában./ Hasonló a helyzet az alternatív megjelöléssel, ami a (késő) szocialista kultúrában a centralizált intézményektől és médiumoktól, a hivatalosan elfogadott morális, szociális és esztétikai értékrendtől független vagy részben független, azokkal párhuzamos teljesítményekre, képződményekre használatos kifejezés volt. (Ma például a zenében a mainstreamtől eltérő, gazdaságilag és esztétikailag részben vagy teljesen független, a populáristól távolodó, artisztikus pop/rock műfajok megnevezésére alkalmazzák.) Nyugat-Európában alternatív kultúrának nevezték az ifjúsági szubkultúrának azt a rétegét, melyet az ún. „csináld magad” alapon működtetett zenei, irodalmi, képzőművészeti és egyéb alkotói csoportosulások hoztak létre. E közösségek művészeti-kulturális produktumainak összességét szintén alternatívnak hívták. Tekintettel arra, hogy a neovanatgárd szubkultúra szereplői sokszor valóban csoportként működtek és alkották a művészeti produktumok kereteit, elmondható, hogy a művészetbe ily módon a szubkultúra is „beemelődött”, vagyis az életvilág, a „hétköznapiság” művészetté formálásának speciális alakzatai révén tekinthető valamely csoport „beemelésének” a művészetbe. Ez a multikulturális szemléletmód azt is lehetővé tette, hogy az egyes művészeti (és tudományos) irányzatok és műfajok heterogenitása olyan homogén térben nyilvánulhasson meg, ami egyben szociális, ontológiai és episztemológiai reflexiókkal rendelkezik. Mindazonáltal „a magyar neoavantgárd szinte minden képviselője több műfajban is alkotott, illetve műveik többféle médium és műfaj kereszteződéséből származtak. A műfajok és médiumok közötti szabad mozgás azt eredményezte, hogy nagyon sok mű visszahelyezhető egy elsődleges akciókörnyezetbe és a magyar art-punk kiemelkedő teljesítményeinek értelmezéséhez is releváns kiindulópontok a happening-, illetve a performansz művészet szempontjai.” /In. Havasréti József: i.m. 160./
A művészeti ágak közötti átjárhatóságot jól példázza többek között a színház területén Halász Gábor csoportja, továbbá egyes filmek (mint pl. Bódy Gábor Psyché című játékfilmje vagy Najmányi László A császár üzenete című munkája), illetve a zenében a Spions megalakulása, ami eredetileg színházi-filmes csoportként indult (Vidor Danauer Familie néven), majd zenekarként is a nyilvánosság elé lépett. De említhetnénk a Bizottság zenekart is, akinek tagjai tulajdonképpen a Vajda Lajos Stúdió tagjaiból álltak. /In. Utóbbiról bővebben lásd: Novotny Tihamér-Welner Tibor (szerk.): A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió. Vajda Lajos Stúdió Alapítvány. Szentendre. 2000./ A nyilvánosságot a Kádár korban többnyire a legális első és az illegális második nyilvánosság kettőségével jellemzi a szakirodalom, s e kettő közötti átmeneti zónát az ún. „köztes”, a „párhuzamos”, a „harmadik” nyilvánosság fogalmával határozza meg. A neoavantgárd szubkultúrában viszont meglehetősen homályosak, elmosódottak voltak azok a határok, melyek a különféle kontaktusok, a művészek életvilága és az esztétikai objektivációk között húzódtak meg. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az egyes underground csoportosulások nem voltak teljesen izolálva a legitim, elsődlegesnek tartott kulturális szférától, hiszen nem ritkán akadtak fórumaik, kommunikációs csatornáik e körökben is. (Ilyen volt például a Fölöspéldány-csoport esetében a Mozgó Világ folyóirat.) Mindamellett hatással voltak rájuk a Nyugatról beszivárgott művészeti koncepciók és irodalmi művek (mint például a beat-költészet és zene, ill. a „Beat költők antológiája”), noha kétségtelen, hogy Magyarországon számos esetben az underground  szubkultúra különböző aspektusainak önálló kialakulásáról beszélhetünk (pl. a Beatrice és a punk viszonya esetében).
Említettek okán és a neovanatgárd művészeti csoportok kultúrtörténeti előzményei kapcsán hiba lenne nem szólnunk a kísérleti színházról, az akció- és performance művészetről, a body artról és az art punkról (lásd a ’80-as évek elején alakult URH, Kontroll Csoport és Európa Kiadó zenekarokat), valamint a filmes múltból (is) táplálkozó médiatudatos attitűd különféle megnyilvánulási formáiról. Mindezek a Molnár Gergely által vezetett Spions működésére is rányomták bélyegüket, akikre viszont nem kifejezetten az angol punk (The Clash, Sex Pistols) hatott, hanem sokkal inkább a New York-i művészvilágban megalakult Velvet Underground (akikkel kapcsolatban állt a legendás The Doors zenekar is), továbbá az ott gyökeret eresztő David Bowie excentrikus, artisztikus zenei világa. (A Spions többek között 1978-ban Anna Frank-emlékestet is tartott, amiről Pozsonyi Ádám is elismerő szavakkal nyilatkozott.) Fellépéseik központjában az akcióművészet alapvető médiumát, az emberi testet állították (body art), ahol a test ikonként vagy médiumként jelent meg, s az intenzív testhasználat egyfajta sajátos öntörvényű hatalmi központ tereként is funkcionált. A csoport vezetőjének sokrétű érdeklődését mutatja irodalmi tevékenysége is, melyből Molnár kiemeli az általa készített „egyszemélyes” naplófolyóiratot, a Mozgó Világban megjelent ellenkultúra-esszéjét, Szentjóby Tamás Kentaur című filmjéről írt elemzését, a Hídban publikált dalszövegeit, továbbá egyéb filmkritikáit. A színház területén elsősorban a Halász Péter által vezetett Kassák Stúdióban való közreműködését, majd a Najmányi Lászlóval együtt működtetett Kovács István Stúdió munkáját tartotta fontosnak hangsúlyozni. (Najmányival közösen több videofilmet is készített, valamint közreműködött A császár üzenete című Kafka-adaptációban és utal további filmterveire is.) Ismeretterjesztés gyanánt rocktörténeti és képzőművészeti előadásait sorolja fel – a popzene történetéről alkotott koncepciói a történeti és a mitologikus időhöz való sokszínű és ellentmondásos viszonyt tükrözik. Kisebb írásai mellett a Nektár sztrichninből – Rock utópiák a hetvenes években című nagyobb tanulmányában elemezte a popzene történetét és a rockzenei kultúrát. (További érdekesség, hogy Molnár Gergely saját személyiségének átalakulását képzőművészeti programként jelöli meg, amire e tárgyú írásai is utalnak.) Összességében elmondható, hogy „a Spions […] fontos szerepet tulajdonított a zenében, a szövegekben és a színpadi akciókban megjelenő agresszív, a hatalomgyakorlás és hadviselés jelképrendszeréből származó képzeteknek, és annak a teátrális elemekben bővelkedő, átpolitizált Gesamtkunstwerk-nek, melyet a totális államok propagandistái és művészei hoztak létre.” /In. Havasréti József: i.m. 203./

Az „élő folyóiratok” mint médiumok

Az „élő folyóiratok” a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján jelentek meg a magyar alternatív kultúrában, szórványos korábbi kísérletezések mellett a legfontosabb képviselőik a Lélegzet és a Fölöspéldány-csoport volt. A Fölöspéldány-csoport ugyan nem definiálta magát „élő folyóiratként”, mégis tárgyalható e fogalmi-műfaji keretben, egyrészt mert a csoport működésének legtöbb mozzanata nagyon hasonlított a példaszerű „élő folyóirat”, a Lélegzet tevékenységéhez, másrészt számos szerző tagja volt mind a két csoportosulásnak, és nem mellékesen a Fölöspéldány által rendezett „irodalmi koncertek” az „élő folyóirat” egy sajátos változatának tekinthetők. E tevékenységüket a punk-, illetve a rockkultúrához legszorosabban a Beatricével való közös együttműködés mutatja (1979 tavaszától 1980 tavaszáig), s e hazánkban műfajteremtő „irodalmi koncertek” az irodalom, az avantgárd művészet és a rockzene ötvözésére történő korábbi kísérletek (ld. pl. Kex, Spions) folytatásának is fölfoghatók. /In. Havasréti József: i.m. 203./ E folyóiratok köréhez tartozó szerzők – mint látni fogjuk – folyamatosan kapcsolatot kerestek a társművészetekkel, egyrészt a szóbeliség egy sajátos formáját képviselő punk-rock kultúrával, másrészt a különféle avantgárd művészeti törekvésekkel. Ezek a kapcsolatok, a punk-rock kultúra, illetve az avantgárd művészet példaként vétele lehetővé tette, hogy az „élő folyóiratok” még markánsabban fogalmazzák meg alternatívákat kereső hozzáállásukat a kortárs kultúra rögzült intézményi, esztétikai, műfaji normarendszerével szemben.
Fontos kiemelni, hogy az „élő folyóiratok” az egyik legtradicionálisabb kommunikációs közeg (az írás) alkalmazása helyett a szóbeli közlést helyezték előtérbe, melynek célja – különféle esztétikai, metafizikai és politikai megfontolások alapján – a hivatalos és a nyomtatott irodalom dominanciájának, vezető szerepének a megtörése volt. Ebből következik, hogy legfőbb fórumaik többnyire színházi előadások és/vagy rockkoncertek voltak, ahol az egyes írásműveket maguk a szerzők adták elő a publikumnak, oly módon, hogy az előadásban kitüntetett szerepet töltöttek be a társművészetek egyes ágai is (pl. zene, színház, képzőművészet). E szóbeli medialitáson alapuló folyóiratok négy fő alapelv mentén szerveződtek. Ezek a következők: közösségalkotás és irányzatosság; a cenzúra megkerülése; a nyelvmetafizikai előfeltevések és célkitűzések megkerülése; experimentalizmus és multimedialitás (Utóbbin elsősorban azt kell érteni, hogy a szerzők tudatosan kapcsolatot kerestek a művészetek különféle ágaival, a punk-rockkal és az avantgárddal.) Jellemző volt előadásaikon a korabeli multimédiás technikák alkalmazása, valamint bizonyos reprezentatív jelképek használata. Mindezek együttesen egyfajta kulturális szinkretizmust hoztak létre, mely a rituális színházi előadás kelléktárárát felhasználva (ti. testmozgás, artikuláció, gesztusok, jelképek) és a szóbeliség révén nagymértékben kötötték előadásaikat az archaikus költészethez. /Ld. Paul Zumthor: A hang poétikája.= Helikon, 1985/1., 17–20; ill. Szkárosi Endre: Hangköltészet. Artpool. Bp. 1994./

A Fölöspéldány-csoport (1979–1982)


A Fölöspéldány csoport 1979-ben alakult meg fiatal írókból és képzőművészekből. Egyike volt az első ún. "új hullámos" művészeti társulásoknak Magyarországon. A névválasztás hátteréül az szolgált, hogy 1979-ben a csoport több tagja az Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány Központjában dolgozott, s ők ütötték rá a kiselejtezett könyvekre, hogy „fölöspéldány”. /A névről bővebben lásd még Szilágyi Ákos A fölöspéldány szomorúsága c. írását. In.  Parti Nagy Lajos (szerk.): Ká! Ká! Ká! Magvető. Bp. 1986. 13-18./ Erről Szkárosi Endre a következőképpen vall: „Ekkor tájt már folyt a vita a névválasztásról, ami sehogyan sem akart összejönni, valami miatt minden névötlet alkalmatlannak bizonyult. Végül valahogyan szóba került az Országos Széchenyi Könyvtár Fölöspéldány Központja, ahol Kemenczky és Györe is dolgozott, és abban a pillanatban rácsodálkoztunk: ez az! Ennél tökéletesebb nevet keresve sem találhattunk volna.” /In. Szkárosi Endre: Fölöspéldány. = http://www.litera.hu/hirek/szkarosi-endre-folospeldany/ Mivel a csoport csak élő irodalmi koncerteken lépett fel – több ízben az azóta feloszlott Beatrice együttessel közösen –, a Ká! Ká! Ká! füzet volt az első nyomtatott megnyilvánulásuk, ami talán az első irodalmi lecsapódása annak a szemléletmódnak, amelyet a zenében "új hullámnak" és a képzőművészetben "új szenzibilitásnak" neveznek a 70-es évek vége óta. (A Fölöspéldány-csoport működésének legális intézményi háttereként a „köztes nyilvánosság” jellegzetes fóruma, a Mozgó Világ folyóirat említendő.) Épp ezért jellemző vonása a magánszférából, a magánemberi kapcsolatokból való kiindulás, a művészi utak, önértelmezések, életformák sokfélesége, az együttlét jóérzése, mely nem az irodalmi doktrínára felesküdött művészetmegváltók kollektív fanatizmusából, hanem az élet változatossága, sokrétűsége, a személyiség autonómiája mellett hitet tevőknek egymás iránti szeretetéből fakad. A nyilvános irodalmi koncertek zajával szemben ez a füzet inkább valamilyen új irodalmi intimitás kialakítása felé mutat: nem antológia, nem külön erre az alkalomra írt művek tárháza, hanem egyszerűen néhány kitépett lap a Fölöspéldány valóságos életéből, mely nem válik szét irodalomra és nem-irodalomra.
A Fölöspéldány-csoport vezetője és meghatározó ideológusa Szilágyi Ákos költő és kritikus, az orosz avantgárd irodalom kutatója. Szilágyi alakja a Kádár korban igen ellentmondásos volt, hiszen pályája korai szakaszában egyszerre jelentkezik költőként, illetve újbaloldali, marxista esztétaként és kritikusként. Pályája kezdetén bajkeverő hírében állt, a Weöres-versek gyűjteményes kiadásáról írott kritikája országos botrányt kavart. /Ld. A weöresi magatartás és a Nem vagyok kritikus!  című írásokat. In. Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus! Magvető. Bp. 1984. 114–123, ill. 356–381./ (Később a Fiatal Írók József Attila Körének egyik vezető személyisége lett.) A csoport másik alapító tagja Györe Balázs költő és író, akinek személye és munkássága jól példázza a neoavantgárdot a történeti előzményekhez kapcsoló, generációk közötti kötődéseket. (Nem mellesleg édesapja Györe Pál esszéíró Hamvas Béla, Szabó Lajos és Tábor Béla gondolkodói körének tagjaként vált ismertté.) Termékeny hatást gyakoroltak rá az e körökben népszerű filozófiai dialóguselméletek, mely érdeklődést jól nyomon lehet követni az egyik legjelentősebb „élő folyóirat”, a Lélegzet megalapításában és munkájában betöltött szerepében. Az alapító tagok közül meg kell továbbá említeni Kemenczky Judit költőt és orientalistát, japán műfordítót, aki egy időben Györe Balázzsal együtt az Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány-csoportjának munkatársaként dolgozott, valamint a jogi végzettségű Kőbányai Jánost, aki kezdetben gyámügyi előadó, majd szociográfus és író, később a zsidó kulturális élet egyik központi alakja, a Múlt és Jövő újraindítója, főszerkesztője. A tagok közt szerepelt még Temesi Ferenc, a Mozgó Világ köréhez kötődő szegedi író, illetve El Kazovszkij képzőművész, valamint Bernáth(y) Sándor, a Beatrice plakátjainak tervezője, a Bizottság együttes gitárosa, később a hazai elektronikus tánczenei underground ismert alakja, s végül, de nem utolsósorban a fentebb már idézett Szkárosi Endre irodalomtörténész, költő, rock-zenész, performer, később az Új Hölgyfutár szerkesztője. Mint fentebb már utaltunk rá, a Fölöspéldány-csoport tevékenységét a punk-, illetve a rock-kultúrához legszorosabban a Beatrice együttessel történő együttműködés kapcsolta: a közös munka körülbelül egy évig, 1979 tavaszától 1980 tavaszáig tartott, melynek keretében irodalmi koncertet tartottak együtt 1979 márciusában a Fiatal Művészek Klubjában, majd ez év áprilisában Szegeden az egyetemi klubban, végül augusztusban a budaörsi Jókai Művelődési Házban. A kooperáció megszakadása után Szilágyi Ákos fellépett még Kőszegi Imrével 1979-ben a nagykanizsai jazzfesztiválon, 1980-ban Szkárosi Endre Jávori Vilmossal és Dresch Mihállyal ugyanott, 1980 novemberében Györe Balázs, Bernáth(y) Sándor és Kőbányai János a Dimenzió együttessel a szegedi jazznapokon szerepeltek. /Ld. Parti Nagy Lajos (szerk.): Ká! Ká! Ká! – A Fölöspéldány gyűjtése. Magvető. Bp. 1986. 180–182./
Mivel a Fölöspéldány tagjai zömmel irodalmárok és rockzenészek, kisebb számban képzőművészek voltak, így a csoport törekvéseinek megítélésénél elsősorban e művészeti területek korszaktörténeti helyzetét kell figyelembe venni. A legitim irodalmi intézményrendszer szempontjából azt mondhatjuk, hogy a Fölöspéldány-csoport a féllegális és az illegális szféra határán működött. Irodalmár tagjai kisebb publikációkkal vagy már önálló kötetekkel részesei voltak az első nyilvánosságnak, ugyanakkor a csoporton belül olyan tevékenységet folytattak, amely nem volt beilleszthető a konvencionális irodalmi élet keretei közé. A Beatrice együttes ettől eltérő helyet foglalt el a kulturális élet színpadán, ugyanis saját területükön – tehát a zenei életben – nem rendelkeztek a csoport irodalmár tagjaihoz hasonlítható intézményes, hivatalos elfogadottsággal és háttérrel. A Fölöspéldány-csoport működését bemutató Ká! Ká! Ká! kötet alapján megállapítható, hogy a csoport egyrészt azt a programot valósította meg, amely szerint a költészetnek (az irodalomnak) nem nyomtatott formában kell a közönség elé lépnie, hanem az élőszó prioritásának megfelelően. Ezt az elképzelést kiegészítették azok az experimentális törekvések, amelyek valamilyen módon az (írott, nyomtatott) irodalmi nyelv lineáris természetét tagadták, vagy úgy, hogy az irodalmi produkciót egy sajátos akció keretében hozták létre és/vagy adták elő, illetve úgy, hogy különféle vizuális-tipográfiai eszközök felhasználásával felforgatták a nyomtatott irodalomra jellemző lineáris szövegszerveződés szabályait. Másrészt fontos szerepet játszott az inspirációk és a műfaji kísérletek szempontjából a rockkultúra is, amely eredendően a megjelenítés komplexitására, a színház, a test, a szöveg, a zene egységére épült. „Az élő folyóiratok szerzői, ideológusai, közreműködői, illetve a rock-kultúrát az avantgárd tradíció szerves részeként felfogó kritikusok a rock és az avantgárd kapcsolatát, fúzióját, kölcsönhatásait többnyire az érzékelésmód teljessége, a komplexitás, a multimedialitás, a szinkretizmus fogalmai segítségével értelmezték, e szempontok, e problémák felől »olvasták vissza«. Ennek megfelelően a Ká! Ká! Ká! kötetben – közvetlenül vagy különféle kulturális referenciákon keresztül – egyaránt jelen vannak a képvers, az ideogramma, a beat irodalomra jellemző spoken word előadásmód, a rockzenével való fúziós kísérletek különféle formái, illetve utalásokon keresztül megjelenő emléknyomai. Megjelennek ezek a hatások például az orientalista Kemenczky Judit verseiben, aki japán és kínai írásjeleket épített be szövegeibe, Szkárosi Endre és Szilágyi Ákos vizuális és hangköltészeti kísérleteiben, illetve Györe Balázs lettrista hatásokat mutató verseiben is. A kötetben Kemenczky Judit 1981 Amszterdam költőfesztivál című versén keresztül felidéződik a hollandiai költőfesztivál, amelyen részt vettek a beat irodalom nagy túlélői (mint William S. Burroughs), fiatalabb vagy újabb képviselői (Jack Kerouac, Richard Brautigan) és ahol Szkárosi Endre és Temesi Ferenc is szerepelt. Az idézett törekvések – ha nem is voltak minden esetben közvetlenül a szóbeliség, illetve a »hangbeliség« képviselői – mindenképpen a hagyományos nyelv- és irodalomfelfogás kritikáját, a nyomtatott szöveg hegemóniája által meghatározott kultúra alternatíváját jelentették.” /In. Deréky Pál-Müllner András: Ideológia és gyakorlat a Fölöspéldány-csoport működésében. = http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/ne-ma-ne-ma/ch17s03.html/
A Fölöspéldány-csoport ideológiáját és kulturális gyakorlatát tehát három alapkategória segítségével lehet összefoglalni: marginalitás, ellenkultúra és experimentalizmus. A marginalitás több szempontból is meghatározó élményt jelentett számukra.  Egyfelől a fölöslegesség-tudat miatt, mely a korszak fiatal művészeinek gondolkodását, szellemi életét definiálta, másfelől a társadalmi szélsőségek, a szegények, a szociális és etnikai perifériákon élők, a szenvedélybetegek világa iránti érdeklődés végett, mely irányt Kőbányai János szociográfiái, illetve a Beatrice együttes dalai képviselték a legerőteljesebben. A csoport működésének e jellemzői a korszakban sajátos módon képviselték egy valóban alávetett és kirekesztett társadalmi réteg, az ún. „csöves” szubkultúra hangját, problémáit és jelképeit. A csoport és a Beatrice zenekar kapcsolatának ismertetésére kapcsán mindenképpen meg kell még említenünk, hogy a Fölöspéldány működését (is) jellemző experimentális törekvések a (késői) Kádár korban mind az avantgárd mozgalom, mind a hivatalos művészetfelfogás diskurzusában ellentmondásos jelentésekkel rendelkezett. Az avantgárd művészet képviselői közül a kísérleti művészet fogalmát többen az előzetesség és az izoláltság „laboratóriumi” eljárásaival azonosították, s számukra a kísérletezés elsősorban technikai, formai, jelentésalkotó eljárásokat tett próbára vagy képzett le.
Jelen keretek között nem térhetünk ki részletesen olyan „élő folyóiratok” munkásságára, mint például a fentebb már említett Lélegzet, ahogyan nem tárgyalhatjuk a 80-as évek irodalmi életének marginális jelenségeit sem. Dióhéjban szólnunk kell azonban az 1975-ben alapított és Grandpierre Attila által vezetett Vágtázó Halottkémek zenekarról, s az együttes szellemiségéhez szorosan kötődő, ma is működő Titokfejtő VHK-kör tevékenységének szellemi alapjairól. Előbbi hátteréről a csillagász-énekes a következőképpen nyilatkozott még 1985-ben: „Egyik barátom avantgárd elmefuttatásait olvasva megéreztem e szó különleges ízét: halottkém. Szerintem rendkívül kifejező: a halottkém a végső azonosítás embere. A »vágtázó« jelző dinamizmusunkat, mozgásunkat jelzi. Vágtázó és nem vágtató, mert a vágtató azt jelentené, hogy megbízottként, küldöncként vágtatunk. Mi azonban nem vágtatunk, hanem vágtázunk, öntevékenyen, élvezetből, kihúzva magunkat. Élvezzük, hogy vágtázunk. A névválasztás ösztönös volt. Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy Klaniczay Gábor Sámánizmus és boszorkányhit című tanulmányában utal egy középkori elképzelésre, amely szerint »a halottak lelkei dühöngő hadseregben vágtáznak az év bizonyos éjszakáin«". /In. Seszták Ágnes: Hová vágtáznak a Halottkémek? (Interjú dr. Grandpierre Attilával.) = Mozgó Világ, 1985/6. sz. 86./ A zenekar főbb célkitűzéseit pedig az alábbiakban határozta meg:
„A VHK célja, hogy az életet kiteljesítse, és minél több ember figyelmét felhívja:az élet titokzatos, de felfogható, hihetetlen csodáira, a halál móresre taníthatóságának ki nem zárható lehetőségére, az életről, a Világegyetemről, a Világösztönről gondolkodás és belső érzékelés fontosságára, életünket felszabadító hatására, az ismert világ és a létező világ közti hatalmas szakadék létére, melynek áthidalásában a filozófia és a művészet magától értetődő elsőbbséget élvez a tudományokkal szemben. A bennünk lakozó Éden visszahódításának szükségességére, a világ megváltoztatásának sürgető mivoltára, a föld alá kényszerített emberi belső világ külvilágban megvalósítására. A VHK céljait zenével, dalszövegekkel próbálja elérni, és törekszik arra, hogy az általa képviselt értékeket valló emberekkel szellemi közösséget alkosson, rendszeres fellépésekkel és más közösségi megnyilvánulásokkal. A VHK az élet, az értelem, az érzékelés, az érzés, a megérzés kozmikus dimenzióinak talaján él, ezek összekapcsolódásán és kiteljesedésén alapszik, ezért üzenete a hétköznapok embere számára olykor megmagyarázhatatlan és sokszor félreértett. A VHK elutasítja az értelem bárminemű lefokozását, a világ bármely területének elzárását az értelem elől, beleértve az értelem társ-testvéreit, a mágikus erőket hordozó érzéseket, a szent indulatokat és a teremtő erőt hordozó sejtéseket. A VHK az emberi megismerő és átélő képesség újra egyetemessé tevésének lehetőségéért, a gondolatot, az érzéseket, a sejtéseket megbénító szellemi bilincsektől megszabadulásért cselekszik. A VHK tudja, hogy minden ember képes megszabadulni a bennünket törpévé tenni igyekvő társadalmi hatásoktól, kitörni a társadalom által ránk kényszerített tetszhalott életből, papírvékony szellemi mozgásteréből, levetni a társadalom – a Világegyetemhez és az Élethez képest hártyavékony – hamis maszkjait és felszabadítani a minden élőlényben élni akaró világösztönt, cselekedni a világ teljes megismerésének és átélésének természeti létfeladatáért, hogy visszanyerjük emberi arcunkat, legmagasabb képességeinket.
Szemben a mai világ atomizáló, emberellenes, természetellenes torzulásával, a VHK az egyetemes, egyéni, közösségi és természeti emberi lényeggel foglalkozik, melynek fő alkotóelemei az egyéniség, a magyarság, az emberiség, a Természet és a Világegyetem. Szemben a mai rádiók, tévék túlnyomó részének, a tudat fogyasztói iparosításáért tevékenykedőknek szándékosan leszűkített, emberidegen és ember-lealacsonyító szemléletével, fogyasztói termékként ránk tukmált réteg-zenéjével, a VHK zenéje az élő ember tágabb, egyetemes, a Természetre és a Világegyetemre nyíló zenéje, a minden emberben élő természeti erők megnyilvánulása, az emberiség mélyről fakadó önkifejezésének zenéje. Az emberiségnek vissza kell térnie természeti önmagához! Az emberiség ügye nem veszhet el, ha az emberiség felismeri, és cselekszik érte!
A VHK az élet, az értelem, az érzékelés, az érzés, a megérzés kozmikus dimenzióinak talaján él, ezért nem fogadja el a világ értelemvesztésbe, embertelenségbe, érzéssorvasztásba rohasztását. A VHK szemben áll a belső teremtő természeti erők a mai civilizáció által alantas ösztönökké minősítésével. A VHK szemben áll a fogyasztói mű-világgal, a rothadó műanyag-világgal, amely minden természetes emberi érzés, gondolat megfojtására tör. A VHK a lélek és az értelem lebírhatatlanságát hirdeti, és ezért szemben áll a civilizáció embertelenségbe taszító erőivel. A VHK a mindannyiunkban élni akaró Éden visszahódításáért cselekszik, az emberi életért, az emberi élet létfeladatáért érzett felelősség jegyében. A képzelet képes meglátni az igazat! Ahol az érzés tud, az ész megnyílik! Éljen a természetes szellem! Itt futótűz! Irány mindenki, aki élni akar!” /= http://www.vhk.saman.org.hu/erdekesseg/titokfejto-vhk-kor/
A Titokfejtő VHK-kör megalakulása kapcsán Grandpierre Attila szintén az emberi lét ontológiai alapkérdéseire adandó valódi válaszok megtalálásának igényét hangsúlyozta, s kiemelte, hogy azzal a nem titkolt céllal kívánnak szellemi műhelyt létrehozni, hogy kortársaikat felébresszék abból a természetellenes ideológiából, „tetszhalott állapotból” és eszmevilágból, amit mindenkire ráerőltet az aktuális világrend és politikai struktúra. Mint írja: „Amit akarunk, nem tetszőleges, szabad gondolkodás, hanem a gondolkodás legmélyebb, természeti törvényeinek érvényesítése. Összejöveteleink során ezt a természeti szellemiséget akarjuk életre hozni, szemben a mai szellemi pangással, önelhagyással, tévtanokba zápulással. Közvetett célunk egy emberibb, eszményibb világ megközelítése, az Éden visszahódítása. Előadásainkat közös megbeszélések követik, melyek során mindenki hozzájárul a kérdésekhez a maga gondolataival.” /Uo./ Mondanunk sem kell, hogy e törekvések részletes elemezése külön dolgozatot érdemelne. E helyen csupán rövid, áttekintő képet igyekeztünk adni a korszak underground kultúrájáról és vázolni azokat a multikulturális képződmények által létrehozott műfajokat és főbb művészeti produktumokat, melyek kommunikációs közege az ún „harmadik nyilvánosság” fórumain zajlott. Tisztában vagyunk azzal, hogy kultúra- és művelődéstörténeti áttekintésünk messze nem teljes, ám reményeink szerint sikerült felhívnunk a figyelmet a neoavantgárd szubkultúra számos olyan aspektusára, melyek még manapság sem feltétlenül ismertek a tágabb nyilvánosság előtt.


Muhel Gábor

Felhasznált irodalom:

§    Deréky Pál-Müllner András: Ideológia és gyakorlat a Fölöspéldány-csoport működésében. = http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/ne-ma-ne-ma/ch17s03.html
§    Hap Béla: Mi az underground? = http://www.artpool.hu/aczelkor/hap.html (Az internetes közlés forrása: Szélfolyóirat (1) 1973/2. sz. Szamizdat kiadvány, az Artpool archívumában.)
§    Havasréti József: Alternatív regiszterek: a kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban. Typotex. Bp. 2006. 
§    http://www.vhk.saman.org.hu/erdekesseg/titokfejto-vhk-kor
§    Michel Foucault: Mi a szerző? In. Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk. Debrecen. 1999.
§    Novotny Tihamér-Welner Tibor (szerk.): A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió. Vajda Lajos Stúdió Alapítvány. Szentendre. 2000.
§    Tábor Ádám: A váratlan kultúra. Esszék a magyar neoavantgárd irodalomról és művészetről. Balassi. Bp. 1997.
§    Paul Zumthor: A hang poétikája.= Helikon, 1985/1., ill. Szkárosi Endre: Hangköltészet. Artpool. Bp. 1994.
§    Parti Nagy Lajos (szerk.): Ká! Ká! Ká! Magvető. Bp. 1986.
§    Seszták Ágnes: Hová vágtáznak a Halottkémek? (Interjú dr. Grandpierre Attilával.) = Mozgó Világ, 1985/6. sz. 86-93.
§    Szabó Zoltán: A magyar szépírói stílus fő irányai. Corvina. Bp. 1998.
§    Szkárosi Endre: Fölöspéldány. = http://www.litera.hu/hirek/szkarosi-endre-folospeldany

§    Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus! Magvető. Bp. 1984.


Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes