költészet, költők
ez őrült volt. az az lett.
öröklött betegség,
szerzett nyavalyák,
szent betegség, lemondás,
aberráció, belátás, minek.
szentté vált, elnémult.
dadogott, ha szólni kellett.
fölhígult benne szó és élet.
nem kapott levegőt a többiek
felett,
tüdőbaj érlelte oly korán,
képzelte – és ráment, vonat se
kellett.
meghasadt, nem győzte
számolni, hol ő.
írt, hogy elhiggye – él.
belehalt.
ő volt a nagy fa. vagy annak
árnyéka.
minden sóhajtása hiteles. de
miért sóhajt.
csak kérdezni tudott. van válasz.
válasznál másabbat nem ismert.
nincs válasz.
mindenki keresztjét
összehordta,
de a magáét meg nem emelte.
sérvvel született,
agyvérzéssel, azóta gyógyul,
belehal. élethimnuszok
demagógja.
mindazt merte, amit más nem.
kereste a biztonsági hálót –
rést talált.
rájött: a művészet nem
szabadság,
a költők mind rabszolgák,
olyat szolgálnak, akiknek
nincsen
szükségük rájuk. felszabadult.
csönd.
Óda helyett
Meddig készültem, hogy rád
találjak,
végre együtt bontsuk meg az
ágyat –
most, majd – ne mosolyogj –
végül is,
ha élni kell, mi győzzünk, ne
a búbánat.
Valami angol, s egy félromán
magyar
utazott már az asszonyi
testben;
sosem tudtam, melyikük
aberrált,
vagy egyszerre: mind a ketten
– hiszen,
ha itt a másik, nem kell
vízesés,
se csillagrendszerek, elég, ha
létébe, akár keretbe –
belefoglal
megébredt gyermekként az örök-
szerelem. A tűzijáték és özönvíz
nem kíván vért, veséket,
vadult
vágyakat, de elfogad mindent,
ami a másikból vissza s előre,
hisz ember – marad. Az öröklét
és anyag csodája átbillen
a testen, bár örömünk nagyja
belőle jön s inog. A szellem
szép keretbe fogja a hormonok
hadát; olykor azt hiszi –
vezérel,
de arcot ad a torznak is – nem
tűrhet
fantomokat, legyen kit
meglátni,
ha egyedül marad is. Túl az
egy-
testűség anyás percein, az
ébredő vágyak kamaszló során,
az önszerelmek nárciszvirágú
szagtalan mámorán, és bármi
ódán túl, mert nem zengésért,
fel-
ismerésért – de örvendeni
a ténynek: nem vagyok, nem
vagy,
bármi bármikor lehet – mert
vagyunk.
Közben
Amikor elkezdem, még nem
tudom, mi lesz –
talán egy dallam van bennem:
milyen lehet élni;
tán egy gondolat – miféle
lenne zenévé válni,
miközben úgy igyekeznek a
testek; a testnélküliek
meg testté akarnak, válni,
legyen mit meg- és levetniük.
Bárhogy is, már közben
foglalkoztatnia kell a végnek,
ha már elkezdtem, miként
fejezzem be; lezárni
olykor nehezebb, mint
elkezdeni – ha rajtunk múlik;
mert töredék rejlik
dolgainkban, minden mit túlélünk,
hisz bármikor fölfejthetjük
magunkban az időt, ameddig.
Hal
Ki jelölte ki határom,
ki mondta, hogy mikor jöjjek;
ki szólít majd, ha mennem
kell,
ki mondja, hogy szabad voltam?
Sejtjeimből állok össze,
ittlétem folytonos halál;
mégis él az egész bennem –
megtapasztalt átvonulás.
Minden pillanatom mozgás,
vektor nyila bármely percem;
nem tudom, hogy körbejárok,
eget szántok majd vagy földet.
Megjegyzés küldése