Gyermekkorom
hajnalán, majd jóval később, mikor már színészi ambíciókat dédelgetve
skandáltam a költőzseni jól ismert verseit, még nem is sejtettem, hogy
kísérletező kedve, a nyelv és a költészet falait folyamatosan ostromló
játékossága mögött miféle művészi-gondolati mélység húzódik; kulturális
hagyományainktól milyen távol álló világkép közvetítésére vállalkozik Weöres,
akit tanulmányában méltán nevezett Hegedűs Géza „a legegyedibb képletnek”.
Az Ars poetica olvasásakor az a határozott érzésem
támadt, hogy ez a költemény egyfajta összegzése mindannak, amiben korunk e
próteuszi géniusza hitt; különös szimbiózisa a legtisztább logikának, a
számunkra oly’ távolinak tűnő keleti életfilozófiának és bölcseletnek,
ugyanakkor a teljesség utáni vágyakozásnak, mint ahogyan maga a szerző is egy
lélegző és folyamatosan változó labirintus, amelyből nincs kiút a tévelygő
befogadó számára, hiszen minél lázasabban próbálkozunk, hogy kitaláljunk
szövevényes járataiból, annál több rejtett utca (esetenként zsákutca) tárul
elénk. Weöres személyiségét az ellentétek és végletek egész életművén
végighúzódó egysége tükrözi, költészete témák, versformák, műfajok, korok és világképek
elképesztő szintézise: mozaikszerű, ugyanakkor teljességre törekvő és
harmonikus; játékos és szeszélyes, ugyanakkor véresen komoly. Gyengéd, gyermeki
énünket megszólító, ugyanakkor kőkemény és olykor moralizáló; titokzatos és
átláthatatlan, ugyanakkor „átlátszó, mint az üveg” (Önarckép);
irodalomtörténészek műveltségét is megszégyenítő intertextualitást hordozó,
ugyanakkor végtelenül könnyed; nyugatiasan bonyolult és keletiesen egyszerű –
akár egy tarka szőttes, egy sokszólamú kórusmű.
E sokszínűség láttára máris két elemi kérdés fogalmazódik
meg bennem: létezik-e ez az olyannyira áhított teljesség (és ha igen, van-e
egyáltalán esélye bárkinek, hogy azt megközelítse), illetve, megismerhető-e
sokrétű világunk annak ellenére, hogy azt csak egyéni látásmódunkon keresztül,
behatárolt tudásunk segítségével vizsgálhatjuk meg?
Weöres Sándor jól értette ezt a problematikát és minden
bizonnyal nem ő volt az első, akit hasonló gondolatok foglalkoztattak.
Szenvedélyes érdeklődése számos művében feléleszti, megidézi az antik mítoszok
Janus-arcú világát, melynek történeti háttere ma már szó szerint csak cserepekből,
töredékekből tekint vissza ránk. Hogy tisztában volt-e vele, milyen nehéz vállalkozás
a jelen embere számára rég letűnt korok, távoli kultúrák, filozófiai rendszerek
megismerése, befogadása, és esetleges elfogadása, nem tudhatjuk. A Merülő
Saturnusban világosan körvonalazódik végtelenül pesszimista
történelemszemlélete, mely szerint az erkölcsi értékeitől megfosztott
emberiség, az egyre rosszabb minőségű fémekről elnevezett korokon keresztül
feltartóztathatatlanul rohan pusztulása és végzete felé Abban a
pillanatban, hogy a ma embere múltunk töredékeit hozzá nem értő kezeivel
megpiszkálja, azokat szinte garantálhatóan pusztulásra ítéli, ahogyan ezt egy
általam igen kedvelt filmben, Fellini Rómájának egyik emlékezetes
jelenetében láthatjuk, amikor a huszadik század régészei az örök város
metrórendszerének alagútja alatt páratlan szépségű, ókori freskókra bukkannak,
ám amint nekiállnak, hogy modern műszereikkel megvizsgálják a felbecsülhetetlen
emlékeket, értékeket közvetítő festményeket, azok fokozatosan,
megállíthatatlanul szerte is porlanak.
Az Ars poetica minden sorából, szavából sugárzik az
univerzális, keletről átörökített gondolkodásmód, a buddhizmus általunk
titokzatosnak tartott, ugyanakkor rendkívül letisztult, világos és pragmatikus
életszemlélete, amelyről a költő talán úgy vélhette, gyógyírt nyújthat a lassú
haldoklásra ítélt, anyagias gondolkodású, egyfajta kifacsart „carpe diem”-eszme
mögé bújva az egyéni szükségletek jelentőségét mindennél többre tartó, a
hírnevet és a pénzt szüntelenül és türelmetlenül kergető nyugati civilizáció
sebeire, mely az én szerepét a végletekig magasztalja, mely a
„folyton-változótól reméli a dicsőséget”, és folytonos háborúskodásával
felemészti önmagát is, ahogy erre a huszadik század történelmében – amely Weörest
kalandos élete során végigkísérte – számtalan példát találunk.
Azt gondolom, a költemény értelmezése során érdemes egy
pillantást vetnünk hasonló szemléletet tükröző „társaira” is: a Rongyszőnyeg,
a Majomország, az Önarckép, valamint híres
életbölcsesség-gyűjteménye, A teljesség felé apró, ám jelentős szigetek
egy folyamatosan áramló tudatfolyamban, s bevallom, mikor kamasz koromban
behatóbban is elkezdtem ismerkedni a költő munkáival, ez az utazás A
teljesség felével kezdődött.
Különféle parkok padjain olvasgató, tizenhat éves, lázadozó
énem szkeptikusan fogadta a bölcsességeket, ugyanis világéletemben gyanakvással
tekintettem a mindentudókra, akik abban a hitben ringatják magukat, meg tudják
szabni másoknak, hogyan éljenek, és rendelkeznek a tökéletes boldogság
elixírjével. Ha ezt a receptet már feltalálták, miért van az, hogy az emberek
mégsem elégedettek, s még nem született meg az a személy, aki elérte volna az
abszolút tökéletességet, és megélte volna a maradéktalan boldogságot, mely nem
csak elszigetelt percek töredékéig tart? Milyen jogon osztogat bárki tanácsokat
másoknak? – füstölögtem magamban, annak ellenére, hogy a szerzőt már akkor is
kivételes tehetségnek tartottam: ez a poeta natus és poeta doctus zsenialitását
ötvöző költő már rámutatott, nemcsak a világ titkainak feltárása állíthat
kihívások elé, sokszor még önmagunk megismerése is lehetetlen feladatnak
bizonyul.
Csak jóval később, majdnem ugyanannyi esztendő elteltével
került sor a legendás gyűjtemény, s többi versének újraértelmezésére, és fokozatosan
rájöttem, bár a válaszok valószínűleg még Weöres fejében sem léteztek
kinyilatkoztatásszerűen és megcáfolhatatlanul, ám a szándék, az az univerzális
gondolkodásmód, amely mind az Ars poeticában, mind A teljesség felében
jelen van, talán segítséget jelenthet a több sebből vérző társadalom, sőt, akár
az egyén számára is – kérdés, milyen módon.
Ekkor azonban felmerül bennem egy három évtizedes életem
őskorától fogva kísértő, emésztő dilemma. Ha az emberiség megfogadná a költő
tanácsait: elvetné hosszú évszázadok óta tomboló hübriszét; levetné korlátait,
kiszabadulna az anyagközpontúság és a vágyak rabságából; ha az anyagi létezés,
személyiségünk feloldódna a végtelenben, megteremtve, illetve újrateremtve ez
által az én és a világegyetem egységét; ha levetnénk egyéniségünket, „ormótlan
sárcipőnket”, ahogy azt az Ars poetica ajánlja; ha szétszórnánk
kincseinket, és így szereznénk gazdagságot, ahogy Tíz lépcsőben (A
teljesség felé) olvashatjuk; ha rádöbbennénk és elismernénk végre, milyen
behatárolt, csekély tudással rendelkezünk, meg lehetne-e vajon akadályozni,
hogy háborúk törjenek ki, vagy az olyan tragédiákat, mint például a fukushimai
atomkatasztrófa; az egyre nagyobb gyakorisággal elkövetett iskolai
lövöldözéseket az Államokban; zsarnoki rendszerek kialakulását szerte a
világban; az önzést, a felelősségvállalással való pingpongozást, a mérhetetlen
korrupciót?
Talán igen, de a válaszom az, hogy nem tudom – mi több, azt
sem, tudni fogom-e valaha is.
Abban sem vagyok biztos, hogy egy olyan civilizáció, mely a
görög-római kultúra, a humanizmus, majd a felvilágosodás táptalajából nőtt ki,
képes-e, hajlandó-e a fent sorolt áldozatok meghozatalára. Nem feltétlenül
értek egyet Weöressel abban, hogy az emberiség romlásának mélypontja éppen a mi
korunk, inkább abban hiszek, hogy léteznek kedvezőbb és kevésbé szerencsés
korszakok, amelyek ciklikusan váltakoznak – csakúgy, mint az emberi életben.
Nem vagyok meggyőződve arról sem, helyes-e, ha az ember lemond a törekvéseiről,
ha nem kíván sokat az élettől, illetve morálisan vállalható-e ez a feloldódás,
ez az időtlenség és statikusság egy korban, mikor a társadalmi gondok olyan
égetően jelentkeznek, hogy szinte lehetetlen kitérnünk a megoldáskeresés
felelőssége elől.
Életem legreménytelenebb szakaszaiban számtalanszor
álmodtam arról, milyen csodálatos lenne keletre utazni és elvonulni a világ
nyüzsgésétől, hogy egy ázsiai szentélyben hónapokig, esetleg évekig tartó
meditációnak szenteljem magam, ám minden alkalommal rádöbbentem, annyi minden
vár még rám, amit meg szeretnék valósítani – még nem mehetek. Meg kell érnem
rá, el kell jutnom odáig.
Abban azonban kétségtelenül igazat szeretnék adni a
költőnek, hogy az önzésről, a mulandóságok határtalan hajhászásról, a vágyak
azonnali kielégítésének lángoló szükségéről ideje lemondanunk, és arra kell
törekednünk, hogy harmóniát teremtsünk azáltal, hogy beutazzuk önmagunkat,
levetjük egyéniségünk „véges, időbeli ruháját”, s megtaláljuk létezésünk valódi
talaját – aki rálelt önmagára, annak már nincs szüksége arra, hogy az idők
végezetéig anyagi javaitól, vagy más személyektől függjön. Szerintem Weöres
Sándor elképzelése sem az lehetett, hogy filozófiájával egyfajta etikai kódexet
állítson fel, amelynek maradéktalanul meg kell felelnünk, inkább azt szerette
volna, ha valamilyen formában megpróbálunk törekedni, hogy tegyünk egy lépést a
teljesség és lelki egyensúlyunk megtalálásának útján.
A teljesség, a szintézis utáni ősi sóvárgás számos költő,
író képzeletében kelt már életre. Egyik gyönyörű megnyilvánulása a nálunk
kevéssé ismert, tizenkilencedik századi svéd író, C. J. L. Almquist munkája, a Drottningens
juvelsmycke („A királynő ékszere”). Műfaja meghatározhatatlan, mivel
magában foglalja mind a három műnem, az epika, a líra, és a dráma elemeit.
Főhőse, Tintomara (akinek már a neve is különböző princípiumok ötvözetéből
született meg kreálója képzeletében) – talán a taoista filozófia ihletésére –
ellentétek szülte, többféle archetípust egyesítő lény: férfi és nő is, ravasz,
és ártatlan, bölcs és naiv, mesterkélt és természetes, nyájas és ridegen
visszautasító. Mindenki őt akarja, ő azonban nem vágyik senkire, hiszen ő maga
a teljesség és tökéletesség, nem függ senkitől és semmitől, önmagában is
egészet alkot.
Nehéz az Ars poeticáról beszélni személyes
vonatkozások nélkül.
E sorok írója – csakúgy, mint embertársai közül jó néhányan
– vargabetűkben bővelkedő utat járt be, míg lelki fejlődésében, önmagára
találásában eljutott odáig, ahol most tart.
Egy húszas évei elején járó, az életről mit sem tudó
csitrivel indult a történet, aki úgy gondolta, meghódíthatja a világot nagyratörő
céljaival, s rátalál a szerelemre. Az észak-európai országokba sodorta sorsa,
ahová Weöres is ellátogatott fiatal korában. Hamar meg kellett azonban
tapasztalnia, a boldogság e formája csak pillanatokra érzékelhető, a szerelem
egyike a legmulandóbb őrületeknek, öröklétet nem ajándékozott neki a természet,
sőt, sok esetben még az emlékezet sem.
A következő lépés a színpad irányába vezetett, de hamar
világossá vált, a hőn áhított tizenöt perc hírnév vagy a szereplés utáni
epekedés nem feltétlenül azonos az értékteremtéssel, sőt, ebben az univerzumban
nem egyszer éppen a legsekélyesebb kvalitások – a tünékeny fiatalság és az
esztétikus megjelenés bálványozása – határozzák meg az ember értékét.
A harmadik felvonás kezdetére a csitri már felnőtt nővé
érett, s egy kisgyermekkel a karján, józan álmokat mérlegelve döbbent rá, mi az
igazán fontos az életében, s mi az, amit el kell engednie, bízva abban, hogy a
lehetőségek rátalálnak majd.
A folyamatnak azonban még mindig nincs vége, és még most
sem tudom pontosan, ki is vagyok, de talán éppen ez a nem-tudás igazolja, már
megindultam a fejlődés útján.
Továbbra is keresem a „lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet”.
Felhasznált
irodalom: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/weores.htm
Hollós Judit Katalin
Megjegyzés küldése