A születés pillanatától, a
halál utolsó percéig megszólíttatsz.
Fizikális, és
mentális síkon, folyamatosan, és kikerülhetetlenül.
Ha érzékeled,
nyomot hagy, ha nem veszed tudomásul, akkor is.
A
megszólíttatott – testén és lelkén-nyomok jelzik az események számát.
Ezek a láthatatlan, és mégis létező hegek, egyre keményebbé, durvábbá
teszik a felszínt, torzítanak és fájnak, ha időváltozás mutatkozik.
„Megkérgesedik” az ember – szokták mondani. Minden megszólíttatásban van némi
méreg, ami nem ürül sem testből, sem lélekből, idővel felhalmozódva deformál,
és rombol. Nincs ellenszere. Hogy kit, és hányszor szólítottak, ezt ránézésből
már lehet sejteni. Aki nem hallja a hangot, az a következményektől legalább nem
szenved. De, aki meg is hallja, az végigélvezi a hang hosszantartó
utórezgéseit.
Egy öreg embert már annyit szólítottak, hogy ettől ment tönkre, ettől
öregedett meg. Mert a lelkiismeret és az emlékezés közösen sárba döngölik a
kiválasztottat, számtalanszor végigéletik vele a történetet, és ha ebből sok
van, elpusztít. A megszólíttatás tőlünk független. Ha akarjuk, ha nem,
megtörténik. A nyilvántartás hibátlan, nincs remény, hogy elfelejtenek. Hiszen
ha lehetséges lenne talán az örök élet gordiuszi csomója magától is kioldódna.
De nem teszi, ne is gondolj rá! Elégedj meg a Damoklész kardjával, elég, ha
annak lététől feszülsz. Az ugyanolyan láthatatlan létező, mint a
megszólíttatás. Ez a létezés, a vakon tapogatózás eklatáns példája. Az élet, a térdre
esés, és felkászálódás tragikuma, amin lehet sírni és röhögni egyszerre, ami
valójában a tökéletes tehetetlenség kiváltotta kétségbeesés izgalma. Csak
bizonyos távolságból nézve élvezhető, mert groteszk látvány, amit ha
tortadobálással fűszerezhetnénk, még tragikomédiának is elmenne. De mivel a
létezés nem ünnep, tortáról nem lehet szó. Akkor miről lehet szó? Hát semmiről,
csak ez azért nincs hirdetve, mert nem lenne jelentkező. Szereplők nélkül meg
nincs társasjáték. Zsűri, és üres aréna?
Elképzelhetetlen.
Így aztán megszületünk, elsősorban testileg gyarapszunk, elkövetjük
számtalan baromságainkat néha ügyesek vagyunk, de az véletlen. Önámítunk és
öncsodálunk, igyekszünk mások terhére bukdácsolni. Aztán hamar elszalad az idő,
a tengernyi megszólíttatás összes nyomaival magunkon próbálunk talpon maradni.
Gyanítjuk, nem sikerülhet, mert még senkinek sem ment, ezért nyugtatgatjuk
magunkat mennyországgal, és hasonló kellemességekkel.
Ezek a habköltemények a nemlétező tortán.
Nem mintha számítana is valamit, de mindig érdekelt volna, hogy ki az,
aki megszólít. Még sosem volt bátorsága felfedni kilétét, vagy ami rosszabb,
kutyába sem vesz minket. Ez ellen persze nincs mit tenni, meg nem is kell, mert
ha az a valaki így, hát én is úgy. Nem fontos ismernünk egymást. Egy egészen
biztos, mert Éva leszakította az almát, és eredendő bűnné avanzsált, ezért –
hogy úgy mondjam – nem vagyok hajlandó elvinni a balhét. Én nem vállaltam értük
kezességet, nem is ismertem őket, arról nem is szólva, hogy régen elévült ügyről
van szó.
Ha a megszólító e miatt az ősrégi történet miatt engem akar büntetni,
akkor egy krónikus bűnbakkeresőről van szó, aki fóbiás, és nem lehet
eltévelyedéséről meggyőzni. Ez a szomorú tény nem aggasztana, ha nem lenne
rólam is szó. De így… az engem érő büntetések sorozata méltatlan, és az erő
politikája érvényesül, igazságnak álcázva. Hát ehhez nagyon nehéz jó képet
vágnom, nem is megy.
Számtalan megszólíttatásom sem változtatott meggyőződésemen, ez az
egyetlen meglévőségem, amit nem tudtak tőlem elvenni. Bár lehet, hogy tudták
volna, csak azért nem vették el, mert ahogy én sem megyek vele semmire, úgy ők
sem tudnának. Így aztán gyűlnek rajtam a megszólíttatás hegei, én már lassan ki
sem látszom alóluk.
Ó, ti megszólítottak! Most frappáns lenne valami bölcset és megnyugtatót
mondanom, de minek? Amúgy sem jut ilyen eszembe, na meg úgysem értenétek. Nem
szoktatok semmit megérteni. Na ez az a másik dolog, ami sosem változik.
Kapolyi György
Megjegyzés küldése