ÚJ TARTALMAK

Zsigmond Eszter versei - Vízkereszt; Az ember hajnalban; Eszter átalakul;Táj vonattal

Vízkereszt


Minden szökőévben elsétálok erre.
A házak magasak, időtlenek, szentek.
Itt születtem; itt imádkozom.
Halottak napja van: derűs, téli nap.
A korlátot már régen nem cserélték.
A falon a firka semmit sem kopott.
A tömbház tövében fázós hintapárok
idén költöztek. Gyerekekre várnak.
Mindig is ott álltak
bennem. Nem hódoltak
a szőnyeget kirántó, örök változásnak.
Megérintem; érdes, szinte szálkás
múlt-áztatta felszín most a fal.
Üveg mögötti, fagyos múzeum.
Érinthetetlen, tükrös ablakok.
A földszint egyen, piros csíkos függöny;
ha fellibbenne, látnám önmagam,
aki nem, nem akart innen továbbállni,
idegen szót csak hokedlin tanult
aki üvegen túli élményt álmodott,
és megpróbálta feltámasztani
Vízkeresztkor a holt karácsonyfákat.


Az ember hajnalban

Az ember hajnalban, hogyha fölriad,
csak néz zavaros, álmos tócsaszemmel.
Elárad, és bár nem akarja,
tengerre tisztul és kitakarja
a világra nem szánt szörnyeket.
Ülnek lesben: titánok, szfinxek.
A tudat lábuknál lapít és szűköl.
A síró gyermeket most senkik se védik,
ülnek a hajnali első villanyfényig
(addig minden kapu: átjáró s tükör).
S az ember vár reszketve, imátlan,
míg a folyók a fényre kiapadnak,
és a pupilla a lelket berekeszti.
Feketét sóhajt, mélyet és töményet,
batyuba köti a tegnapi sötétet;
megy az utcára, a térre vele – lenni.


Eszter átalakul

Emlékszel még az első párbajunkra?
Belém csapódtál, mint egy apró vasmag.
Úgy gyógyultál belém; el is feledkeztem
a hús és lélek közti titkos kémiáról.

A szívem most egy egészséges alma;
olyan egész, súlyos, mozdulatlan.

Körédédesedtem.


Táj vonattal

A kertek alatt víztornyok lebegnek.
Felfeslik az alkony szürke mákgubója.
Kizúg az élet, mint egy rajnyi sóhaj.
Ráül a rozsdás villanynádasokra.

A szemhatáron túl az égi szántók
ellobognak. Lemondásba égnek.
Valahol lent, az erdők lábain már
kúszik az éj, a sötét aljnövényzet.

***

(A vonatsínek vassal áttört indák
– gyorsulástól tehetetlen testek
kanyarodnak kifacsart halálba –
Isten óvja, kit egyszer erre tesznek.)




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes