Fagyott fenyvesek
Mikor szemhéjaimra
gyengéd sötétség
telepszik,
vörhenyes tó
arcára
állatformájú köd
fekszik.
A csiklandás
talpamon
ébreszt alvó
szarvast, őzet,
dohány-salak
torkomon
zúzmarába von
zöld fenyvest.
Gyomrom hideg
fájdalma
éhező farkast
tapos
utolsó
vonyításba.
Lassan pusztul
minden fa,
a pulzáló élet
elsorvad,
ahogy hűlő
ajkamba
fogaim
belemarnak.
S ha első
sugárcsonkok
nem nyitják
szemhéjamat,
a sorvadó
faroncsok
kísérik majd
álmaimat.
Kushadni csak
A feszítő
őrjöngés,
mi belülről
ájulásba ringat,
mint felfröccsent
röhögés,
meleg vérüket
ontani izgat.
A határok
süllyednek,
egyre bontja
őket az őrület.
Mások
szenvedésének
gulág-zaját
kitépni nem lehet.
Mint
bádogdobozba zárt
kavics, cserép
és borotvapenge,
mit száz
diktátorkéz ráz,
zajos kacat
milliók élete.
Nem öli el
tébolyom,
csak a halál
gyengéd remegése.
Ha koponyám
szétzúzom,
a gyilkolás-vágy
tán kihuny végre.
Nincs, aki felmutassa
A fáradtság
gerincemet átharapta,
idegeimet
összezúzta állkapcsa.
Vajon e
leheletnyi hűvös gyengeség,
embertestem zúgó
hálózata,
börtönfalakra
kapart reménytelenség
mennyit ér
fölvésve napette viaszra?
Istennek
felmutatott tehetetlenség.
Mint fába mart
évgyűrűk szenvedő arca,
zord fakönyörgés
az embertestbe szívva.
Isten, hogyha
létezel, hinned kell nekem!
Béna testem csak
porba hullt viasztábla.
A kibuggyanó kétség
Kályhacsövek
kushadnak,
alján
szeméthalomnak.
Egykor putri
díszei,
most szeméthegy
ékei.
Kormos
fehérségükben
igazságok
szem-mélyben.
Felfeslő
illúziók,
meg-megvillanó
izzók.
Mocsárba nyomott
énként,
konzervált
lidércfényként
rejthetetlen
fehérség.
A kibuggyanó
kétség.
Megjegyzés küldése