Az Élet lehet keményen bánt veled. Zord volt és viszontagságos szinte minden órád, álmaidban hánykolódtál. Küzdöttél rendesen. Olykor erőd elhagyott, s nem tehettél mást, csak sodródtál csendesen. Volt, hogy magányod fájó börtönébe száműzted magad, s jobban esett, ha nem szólt hozzád senki sem. Majd bíztál, valaki segítő kezet nyújt, megmondja, mit tégy, holnap hogy legyen.
Bíztál a csodákban, reméltél, de az idő csak eltelt feletted, s nem fordult semmi sem. Lassan legyintesz is, ugyan miért változna érted bármi, miért lenne jobb, könnyebb, szebb. Már nem ér az egész annyit. Nem küzdesz, marad a sodródás, a felvillanó távoli reményképek, s ahogy jöttek, úgy hullanak kialudva a végtelen mélybe. Szobádban merengsz az eltelt időd felett, sérelmeid ülnek előtted a földön, vagy hátad mögül intenek. Zajonganak, nyüzsögnek. Nem látsz tőlük kiutat. Egy ajtó sem nyílik fel. Lezárt falak, ablakok.
Létezésed szabad áramlása megszűnt. Valahol elvesztél egy ponton, s maradtál ott egymagad. Ez a pont most jelened, múltad, leendő jövőd. De csak ülsz csendesen. Nem dühöngsz, nem kiabálsz, kezed nem kulcsolod imára sem. Szemed alatt árnyék húzódik, kialszik lassan a Fény.
Ennyit ér az egész, mondd! Csendben elmúlni egyedül? Már nem szereted magad sem.
Fájdalmad átérzem, megértem. De mégsem hagyhatom, hogy így legyen…
Kiáltok helyetted, lábad leszek, mi talpra áll, kezd, mi elhessegeti a rosszat, szemed, mely az újra megnyíló fényt látja, szíved, mely újra remél. S azt mondom, menj! Ne gondolj semmit, csak érezz. Létezz! Sérelmeid félreállnak, s nézd, utat engednek. Lépj magadért, nyisd ki a felnyíló ajtót, tárd szélesre visszamaradt életed szabad Kapuját! Nézd meg, mi rejlik odaát!
Hívlak Téged! Kövess!
Más is van már a kapun túl, nem leszel egyedül. Csak érezz, hagyd szíved szép pirosát élettel telítődni. Leültetlek csendben egy szép mezőre, hol virágok nyílnak neked. Elevenek tarkák, hagyják, hogy csodáld őket. S az egyik virágban Te nyílsz éppen. Nézd! Nézd milyen szép vagy! Új szíved szép Világod. Gyökered erős, melyen zöld hajtás fakad. Öleld és szeresd magad!
Hallod? Öleld és szeresd magad! Ez legyen kiáradó jelened, jövendőd, mely feloldja benned a megfagyott múltat. Csak hagyd, hogy így legyen! A kinyíló szép virágból sétálj tovább a mezőn velem!
Ölel a Mindenség, halkan, csendesen. Új világát nyitja rád….
Életed eleven, fénylő létezés!
Csak szeresd magad!
Simítsd meg könnyedén arcodat!
Megjegyzés küldése