Comitatus folyóirat

Urbán-Szabó Béla - Martfűi levek – Mihez képest?

2012-03-07T18:10:00.006+01:00

Kedves Barátom,

Minden valamihez képest jó vagy rossz, vagy egyszerűen csak más. A tavalyi évhez képest mindannyian szeretnénk valami jobbat, szebbet. Így év elején még reménykedünk, bár már látjuk az árnyak vetülését az idei évre.

Úgy kezdtük ezt az évet is, hogy szinte minden drágább lett. Ezen olyan nagyon már nem is lepődünk meg. Amennyire vissza tudok emlékezni, ez mindig is így volt. Ezen még a rendszerváltás sem változtatott. Ez olyan politika-semleges szokás.

Charles Dickenstől a minap olvastam az Ó, bár egész éven át tartana a karácsony! című írást. Olyan ez a tizenkilencedig századi próza, mintha ma íródott volna. Mintha az életérzések, a történésekre való hivatkozások maiak volnának. Mintha köztünk járt volna Dickens, de legalábbis a Jóisten.

Dickens sorait idézem: „… Ó, karácsony ideje! Igazi mizantrópnak kell lennie annak, akinek nem jut eszébe valami kedélyes emlék karácsony alkalmával. Vannak, akik úgy vélekednek: a karácsony már nem az, ami hajdanán volt, hogy minden újabb karácsony elhomályosít vagy megsemmisít egy-egy dédelgetett álmot, egy boldog célt, hogy a jelen csak arra jó, hogy emlékeztesse az embereket ínséges helyzetükre, csekély jövedelmükre. S arra, hogy valaha bőséggel megvendégelt barátok mily hidegen néznek vissza rájuk, akik szükségben és nyomorban élnek. Ne figyeljetek oda e komor emlékezésekre! Kevés hosszú életű ember van, aki ne tudna ilyen képeket előhívni az év bármely napján. Így hát ne várj az év háromszázhatvanöt napja közül a legvígabbra siralmas emlékeid elmeséléséhez, hanem húzd oda széked a tűz közelbe, töltsd poharad és küldj körbe egy dalt – és ha a szobád kisebb is, mint tíz évvel annak előtte, és ha poharadban áporodott puncs vár szikrázó bor helyett, vágj derűs képet, egy hajtásra idd ki és tölts megint, és dudorászd a régi nótát, melyet egykor daloltál, és köszönd meg Istennek, hogy nem ennél is rosszabb sorsod…”(fordította Erdődi Gábor).

Valljuk meg őszintén, ki hálás azért, hogy nem rosszabb a sorsa? Ki szokott ennek örülni? Egyáltalán örül valaki nálunk?

Vilmos herceg és Kate Meedleton tavalyi házasságának az angolok nagyon tudtak örülni. Pedig hát mostanság Angliában sem fenékig tejfel az élet! Ennek ellenére minden problémájukon túl tudták tenni magukat néhány napra, néhány órára. Nem láttam, nem hallottam tudósítást arra nézve, hogy le az arisztokratákkal, a királyokkal, hercegekkel, gazdagokkal! Ott is vannak szegények és gazdagok, munkanélküliek, rivalizáló politikai pártok, és mégsem.

Mi miért nem tudunk örülni? Bárminek is felhőtlenül. Úgyis tudnám kérdezni, hogy mi magyarok, minek tudnánk együtt örülni?

Most olvastam, hogy Stephen Hawking hetven éves. Tudod, ő az a fizikus, aki elektromos kerekes székkel közlekedik, robot hangon beszél a technika segítségével, két újjal irányítja a kerekes széket és a számítógépet, és mellesleg leginkább Einsteinhez szokták hasonlítani. Ha ez az ember is a maga bajával foglalkozott volna csak, semmi nem lett volna belőle.

Kedves Barátom, örüljünk már végre valaminek, és tényleg köszönjük meg az Istennek, hogy nem rosszabb a sorsunk!

Ha még tenni is akarunk magunkért, így is lesz.

Ezzel búcsúzom és üdvözöl barátod,

Urbán-Szabó Béla

Jassó Judit versei - origami; van gogh, a kezdet; lámpánál; szembe-nézés

2012-03-07T17:52:00.000+01:00

origami

ha itt behajtasz és mondjuk

ott is

felveszem ezt vagy azt

a formát

kicsit kuncogok rajtad

ahogy igyekezel

hogy mit a minta előír

pontosan végezd el

olyan lettem pont

mint a képen

az egyszerű fehér

papírdarab

ha kilóg itt ott

újrakezded

tenyered kemény

mint a vasaló alja

kisimítod

a gyűrődéseket

van gogh, a kezdet

a lét legalsó lépcsőfokára ült

mint a fáradt kisgyermek

és megmakacsolta magát:

„én innen tovább nem megyek”

telesírta sors-korsóit

igyunk belőle áldomást

míg e keserű ízt isszuk

-kántálva káromkodást -

nézzük a vásznakról

vakító látomást:

milyen szép a sárga

de nem olyan mint a nap

nem virít mint a kikerics

ilyet soha nem láthattál

semmilyen neve nincs.

lámpánál

olyan embert szeretnék

magam mellé aki

megáll a pirosnál.

együtt várjuk meg a zöldet

kéz a kézben akkor kelünk át.

csak semmi szabálytalanság

mi ketten egy pár vagyunk

nem fér el senki sem közöttünk

előttünk vagy utánunk menjen át.

olyan embert szeretnék akiben

jól működik a rendszer

megvár míg – piros! - állok átellenben

és felém

ha zöldet kap

csak akkor indul el.

szembe-nézés

Nézni nem szabad, visszanézni

sem rejtsd el szemeidet

a látás igazi luxus. Különben

miből is lakomázna szívszorító

éhséggel hatodik érzékem

a kételkedés.

Szorongásaim bejelentkezés nélkül

érkeznek, tudatom recepcióján

épphogy megnyomják a csöngőt

majd fölszaladnak egészen a

padlásszobáig, ahol

gondolataim laknak

álmatlan forgolódnak

és felébresztik őket

és kinevetik.

Ezért szeretném látni

legalább az ajkad

amint hangokat formál beszélj nekem.

A megszólalás csarnokában

soha nem tévedek el

mert amit mondasz tetőt fed fölém -

az egyetlen ezután

létező valóságot.

Meyer József - Netköltők tiszteletére

2012-03-07T15:59:00.002+01:00

Poroszkálni egy fenyőerdőben pihentető és hálás időtöltés. A madárcsivitelésen kívül minden olyan békésen csöndes, semmi mozgalmasság. Vagy mégis? Felemelve egy út menti szikladarabot, alatta rovarok sokasága nyüzsög. A hűvös sötétség birodalmában virul és működik egy fantasztikus mikrovilág!

Netán van valamilyen hasonlóság a háló adta összetartozás és ennek a kőnek védelme között? Itt, a figyelmes jelenlét hangulatában megviláglik a költészet egynémely mozgató rugója, valamint egy banális képzettársítás: ambícióban és élni akarásban a látszat egyezést mutat.

A művészi alkotásokban mostanra a lecsupaszított lényeg közlésére kell szorítkozni, különben a kirobbanó vitalitással felkeltett befogadásunk menten felszínessé válik. Érzékelés, érzékenység (csak egy bővített mondat). Észlelés, tűnődés (mindössze pár sor). Érzelmek, hangulatok (egy–két versszak). Kontrasztok, képzettársítások, önfeledt szabadságérzet, szigorú formavilág (legfeljebb fél oldal). Végtelen kiáradás, elfogadó alázat, szerelem, kiüresedés, féktelen életkedv és erejét vesztett sodródás (ez akár több vers).

Műveiteket napjában olvasni igazi gyönyörűség, ha a csodálat, az érzelmi nyitottság és a megértés végig elkísér.

Az erdei barangolásban a lelassító szemlélődés és a megengedő, feltétel nélküli jelenlét kipróbálása két bátortalan lépés. (Avatott mesterekként okkal mondjátok, hogy ezeket a történéseket szavakkal kifejezni nem lehet, mert azzal átlépünk az elmélkedésbe, képzettársításokba.)

Ebben a röpke köszöntésben mégis hozzátok lehet szegődni egy darabig azon az úton, amit a háló poétáiként Ti napjában végigjártok.

Szemlélem a lombkorona árnyékát, ahogy az oldalt beeső napfényt ünnepli, miközben nagy gyönyörűségét leli önmaga borotvaéles kontúrjában. Ezzel a folyton változó, ám mindig precíz valóságában határozza meg pillanatnyi életterét, melyben erős megvilágítás szül sötétséget. Nem nehéz jelen lenni a számára, hiszen ismerem emberi vonatkozásait a sikeréhségben, a birtokolni akarásban, az önérvényesítésben, még az önbizalom hiányában is.

Bár a természet világa nem érti a bűnt, mégis szigorúan betartott törvények összefüggő rendszere működteti. Szemlélem a kicsiny fenyőerdőt, ahogyan lassan fölfalja az emberi önzés. A széleken szoros alakzatban fölsorakozókat. Ezek őrt állókként sűrű lombozatukat szemérmes takarás gyanánt a földig megtartják, szemben a beljebb lévő társaikkal, kik törzsüket önként felkopaszítva a zöldjüket már inkább egészen magasan viselik. Hogy mindig legyen elég tere az utánuk felnövekvő nemzedékeknek. Közöttük, a fenyvesben vagyok jelen a harmonikus, függőleges irányú perspektivikus ismétlődéseknek, a rendületlenül elviselt, irdatlan erejű viharok emlékeinek, meg a vonuló felhők okozta, mutogató fénynyalábok vándorló játékai számára.

Egy elvontatásra váró rönkön ülve szemlélem a tisztást. Favágók motoros fűrésszel nyitották meg a teret, közepén a fiatal tölgy – mint korábban megtűrt aljnövény – alázatosan hajladozik a gyenge szélben. És még mindig nem meri elhinni azt, hogy mostantól szabadon növekedhet!

Meyer József

Meyer József - A fekete doboz

2012-03-07T15:30:00.001+01:00

– Mr. és Mrs. Hyward, ugyebár… kérem foglaljanak helyet, a professzor úr mindjárt jön. Javaslom, hogy addig tanulmányozzák a klinikánk ismertető anyagait, a kiadványokat nyugodtan elvehetik!

Dr. Thomas Dextonnal, az intézmény igazgatójával már találkoztak, persze Kevin jobban ismeri. Fogadószobáját kényelmes és ízléses bútorokkal rendezték be. A titkárnő közvetlensége is jó benyomást kelt bennük. Jövet a portán és a betegirányító körül elégedetten konstatálták, hogy az itt dolgozók kerülik a fehérköpenyes, „steril” távolságtartást. Meglepődnek, hogy mennyi itt a fiatal, hogy milyen olajozottan működik a fogadásuk, megnyugodnak kissé.

– Üdvözlöm Önöket! – köszön a belépő professzor. Már a kézfogása is bizalomgerjesztő – elnézésüket kérem a késésemért. Örülök, hogy Mrs. Hyward is el tudott jönni.

– Igazgató úr, szólítson nyugodtan a keresztnevünkön, engem Susannak.

– Rendben. Ahogyan arról tájékoztattuk önöket, megszülettek a legfrissebb vizsgálati eredmények, kollégáim szerint semmi akadálya a műtétnek. Kevin a jövő héten kedden fekhet be hozzánk, már amennyiben egyetértenek a beavatkozásokkal, és ezt egy írásos megállapodásban kölcsönösen rögzítjük. Jó lesz ez így?

– Igen, köszönöm. Az Ön kiváló asszisztense, Morton doktor számos alkalommal foglalkozott előrehaladott betegségemmel, azzal a jóindulatú agydaganatommal, amely – a konzíliumok tanúsága szerint – funkcionális zavarokat okozva megérett arra, hogy eltávolítsák. Az igazgató–professzor úrral is tárgyaltunk arról, hogy ezzel egy időben, az operációval egybekötve végezzünk el egy referenciaértékű, maradandó károsodást nem okozó beavatkozást. El kell mondanom, hogy Susan azért aggódik, mert olyan döntést hoztam, aminek a horderejét én a korábbi megbeszéléseinknek köszönhetően kicsit jobban ismerem, mint ő.

– Brian Morton doktort kéretem! – szól ki Dexton a titkárnőjének, miközben rendezgeti a még kitöltésre váró dokumentumokat. – Kedves Susan, Kevin! Nem vitás, régtől fogva tudják, hogy a daganat eltávolításának feladatát meghaladóan egy merőben új lehetőséget kínálunk a személyiség „mentális rendjének” megújításában. Asszisztensem segítségével még egyszer átismételnénk ennek mikéntjét, így egy felelős döntés támogatásához Susan is elegendő információhoz jut.

A belépő doktor külön kérés nélkül hozza a Hyward dossziét, gyorsan túlteszik magukat a kölcsönös üdvözléseken és a szokványos, udvarias frázisokon. Annál is inkább, mivel Brian korábban már megismerkedett Susannal.

– Elöljáróban le kell szögeznem: nem nyilatkozhatom a team többi tagja nevében, így arra sincs lehetőségem, hogy a számítástechnika gyakorlati szerepét kellő részletességgel megvilágítsam, holott ez lesz a legfontosabb mozzanat, ha lehet itt súlyozni egyáltalán. Sebészként a daganat eltávolítása mellett a különböző pontokon történő beavatkozásokat végzem el, mikronnyi pontosság betartásával. Valójában a professzor úr fogja össze a csoportot, mindvégig tevékeny irányítója mindkét műtétnek.

– Kedves Brian, ön már megismerhette az én földhöz ragadt, inkább anyagelvű gondolkodásmódomat, amelyben nincs helye kétes, kevésbé egzakt elképzeléseknek. Kérem, hogy ezt vegye figyelembe a továbbiakban.

– Való igaz, asszonyom. De még az első alkalommal – Kevinnel hármasban – arról is beszélgettünk, hogy Önnel ellentétben ő hívő ember és gyakorolja is a vallását. Az ő felfogása megengedőbb, helyesebben fogalmazva érintettként mindenben elfogadja az általunk felkínált, szakmai értelemben rendkívüli beavatkozást.

Számomra már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy eltérő nézeteik dacára harmonikus, boldog a házasságuk. Susan! Erősítsen meg abban, hogy még a kezdetekkor elhatározták: közösen küzdik le a bajokat, így a betegségeiket is. Sajnos most Kevin szorul segítségre.

– Ez az, amiben tényleg teljes az egyetértés közöttünk. Másfelől szánalmas, hogy a legkomolyabb fenntartásaimat tudom a legnehezebben megfogalmazni, ugye értik? – fordul az asszony a többiek felé, hangjában őszinte tanácstalansággal. A professzor ezen a ponton veszi föl újra a beszélgetés fonalát.

– Kedves Kevin, tartozunk Susannak annyival, hogy bevalljuk: számos kollégánk gondolkodik hozzá hasonló módon, miközben az alkalmazott munkamódszereik kiválóan szolgálják a gyógyítást. Nekem elhiheti, mennyire megtisztelő, hogy velük dolgozhatunk. Az általuk szigorúan leegyszerűsített világképben az a fájdalmas, hogy amiatt nehezebben válhatnak igazán jó vezetőkké.

– Gondolhatják, hogy a mostani megbeszélésünket megelőző időszakban mennyit vitatkoztunk egymással…

– Térjünk vissza magára az operációra. Kevin, ön alig múlt el hatvan. Elmondtuk: ez az a kor, ami minden szempontból ideális, ha a koponyaműtét – egyéb okból – úgy is elkerülhetetlen, ha a célzott felületek ennyire közel esnek, vagyis két legyet üthetünk egy csapásra. Osztozom az igazgató úr, Thomas álláspontjában, amennyiben most Susannal kell újfent végigvennünk a program néhány fontosabb mozzanatát, ámbár örömmel meghallgatjuk páciensünk esetleges felvetéseit is.

Több, mint negyven éve esett meg egy agysebész kollégával, hogy műtétre feltárt területen – érintésével teljesen véletlenül – aktivizált egy olyan lebenypontot, amelyik felelős többek között abban, hogy a legsajátabb sorsalakító eseményeket azok történeti teljességében tárolja az egyetemes erkölcsiség bázisán, az átélt szigorú időrendiségben. (Nyilvánvaló, hogy ez a képességünk az akaratunktól teljesen független, eleve készen kaptuk.)

Emlékeztetem önöket arra: közismert halál közeli élménnyel van dolgunk, amint lelki szemeink előtt lepereg egész korábbi életünk. Miképpen lehetséges, hogy sosincs felcserélődés, tévedés, emlékezetkiesés, bizonytalan megítélés? A válasz egyértelmű: az összes információ itt, ezen a speciális területen, elképzelhetetlen precizitással raktározódik a magunk csalhatatlan, végletes meghatározására. Önök nem is tudják elképzelni, hogy a berendezéseink, eszközeink konstruálása közben többek közt az okozta a legnagyobb izgalmakat, hogy mi módon tudunk adatvesztés, vagy torzítás nélkül kezelni pár röpke pillanatra felgyorsítható, hihetetlen mennyiségű információt?

– Doktor Morton! Imponál a lelkesedése, ahogyan ezzel a „fekete dobozzal” kapcsolatos felfogásukat körvonalazza. Épp a közelmúltban hallottam olyan orvosi vélekedésről, hogy másfajta halál közeli élmények, úgymint a csodás fénnyel való találkozás, vagy ahogyan egy finom lebegésben fölülről látjuk magunkat, mindez az agy oxigénhiányos állapotából következő hallucináció, semmi több.

– Kedves Susan, megnyugtathatom, hogy a valóságok eltérő megítélése – legyen az objektív, vagy szubjektív – egyáltalán nem tudja megváltoztatni azok tényszerűségét. Munkamódszereink határozott eseménysorba rendeződnek. Kicsit előre szaladtunk, elnézést kérek. Térjünk vissza ahhoz a vizsgálódásunkhoz, hogy mi is a jelentősége az egyébként szellemesen „fekete dobozként” aposztrofált önazonosítónknak? E tartalmakban a tetteink következményeiben, fejlődésünkben és sok más mérlegelésben összegződik a mentális szintünk. Mennyit emeltünk (emelhettünk volna) rajta az eddig eltelt életünk során? Ez a legkomolyabban foglalkoztatja Kevint.

A műtéti technológiánk kidolgozása során kapcsolódásokat kerestünk az emberi fejlődés időszakaszokra osztott működése, valamint ennek a rendkívül érzékeny tartománynak időbeni feltöltődése között. (Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy pontosan megvan a látás korrekciójának, a nyelv elsajátításának, az egyensúlyozó készségnek, a mozgáskoordinációnak, az önazonosulásnak, minden képességbeli fejlődésnek az aktuális pillanata, a saját időtengelyünkön.)

– Ezeket még el is fogadnám, de nem látom a fejlődésükben szigorúan meghatározott terminusú különféle képességeink, valamint a vázolt sorstörténetünk időtengelyre felvitt, ott összeillesztett történéseinek kölcsönös függőségét. Nem értem! Arról persze már hallottam, hogy a kora gyermekkori, legintenzívebb befogadó készség viszonylag hamar záródik. Ha ez valamilyen „hiba” folytán mégsem történne meg, akkor háborítatlanul tovább működhet ez a rendkívül gyors és memorizálható ismeretszerzési lehetőség, vagyis az ilyen gyermekeket tekintik zseninek, azt hiszem.

– Amit ezekről a meghatározott fejlődési időszakainkról mond, az hihetően hangzik és nagyon örülök annak, hogy ezt így megerősítette, Susan! – Veszi át a szót a professzor. – Először vizsgáljuk meg a magunkat meghatározó adathordozónk és a memóriánk közti kapcsolatot. Tán még jobb a memória helyett – a szenzualisták érvrendszerét leegyszerűsítve – a képzelet és az emlékezet finomabb összefüggéseire utalnunk, melyben az emlékezet az értékkészlet, a képzelet pedig az értelmezési tartományt adja. Kevin például akceptálta, hogy a kor előre haladtával az ember „fekete doboza” (amint azt Susan oly találóan elnevezte) egyre több területet, kapacitást köt le az emlékezetben. Ráadásul a szellemi hanyatlásunkat még most is az öregedés számlájára írjuk, szerintem egyoldalúan.

Amikor ezt a tartalmat kimentjük egy biológiai adathordozóra, akkor nem az a szándék, hogy ezt a töméntelen információt – jelen fejlettségi szinten mindösszesen egy évig tudjuk garantálni a sérülésmentes őrzésüket –, vagy a tárhelyet magát megsemmisítsük. A mozzanat lényege leegyszerűsítve az, hogy a kiürített tartománnyal éppen az imént emlegetett legfogékonyabb életszakaszunkat modellezzük, idézzük vissza. Az emlékezet ilyen értelmű felszabadításával páratlan lehetőséget biztosítunk hihetetlen mennyiségű újabb ismeretanyag beemelésére oly módon, hogy a régiek is megmaradnak (!), miközben morálisan jóval letisztultabb, a korábbi mentális szintünket messze felülmúló önazonosság felépítésén fáradozhatunk, immáron tudatos koordinációval, együttműködéssel.

– Még a kezdetekkor néhányszor faggattam Kevint arról, hogy mi hajtja őt ennyire, miért fontos mindez számára? Meglehet, önök már ismerik a válaszát… Neki nemcsak evilági tervei vannak. Fontosabb célja, hogy a lehető legalaposabban fölkészüljön az öröklétre. Persze tisztában van azzal, hogy mindez mennyire idegen tőlem, holott a társaként talán kötelességem lenne ebben is követni őt. Hogy mi lehet az egyház véleménye? A lelki vezetőjével történt beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy a teljes feloldozásnak még a műtét előtt föltétlenül meg kell történnie. Úgy éreztem, hogy mindenáron meg akartak nyugtatni.

– Mi ugyanezt szeretnénk, Susan.

– Köszönöm. De most tovább kell mennünk, mert nem rólam, hanem Kevin sorsáról van szó. A klinika részéről összeállított megállapodás tervezetben vannak vele kapcsolatos, a műtét utáni időszakra vonatkozó – úgy kell fogalmaznom, hogy munkavállalási(?) – passzusok. A férjemmel ellentétben nekem lennének ehhez köthető fenntartásaim.

– Most megint előre szaladtunk, megpróbálom pár szóban összefoglalni a munkaszerződésekben jártasabb kollégánkkal egyeztetett nézetünket. Gondolhatja asszonyom, hogy ez a fejlesztésünk hihetetlen összegeket emésztett fel, és igaza van. Az intézményem vezetőjeként óriási kockázatot és szakmai felelősséget vállalok. Bármennyire is megdöbbenti Önt, mindezért Kevintől nem várok anyagi ellenszolgáltatást.

– Akkor pontosan mit?

– Azt, hogy a várt eredményt elérve, a gyors fölépülését követően vegye át a klinika vezetését, adjon nekünk feladatokat, váltson profilt, ha szükséges, és bocsássa meg nekünk a középszerűségünket.

– Ez őrület! Én ismerem őt! Kevinben ilyen ambíciók? Képtelenség.

– Ellenkezőleg. Ha már megemlítette az ambíciót, arról az a tapasztalatainkkal megerősített álláspontunk, hogy a legkomolyabb fékezőerőt jelenti. Egyszerűen ki kellett kapcsolnunk a gyorsításoknál… De visszaadnám a szót Morton doktornak, mert itt inkább a programmal kapcsolatos megértési problémákra gyanakszom. Brian, kérem folytassa.

– Köszönöm, professzor úr. Az a legegyszerűbb, ha a kutatói optimizmusunk irányából térek vissza két alapvető, egymás számára nélkülözhetetlen „bázispontra”, újfent hangoztatva azt a meggyőződésünket, hogy ezek gyakorlatilag mindenkiben megtalálhatóak. Egyik az univerzumban érvényes erkölcsiség rendező elve. Fontos feladatunk a tudat átformálása, de nem holmi bódulat által, természetesen. Hanem azt ehhez a moralitáshoz kell illeszteni, annak alárendelni.

Az imént említett gyorsításról (csak egyik megnyilvánulása a képszerűen, néhány pillanat alatt lepergetett teljes sorstörténet) már megmutattuk, hogy technológiaként szintén megvan az ominózus „fekete dobozunkban”. Azt nem elég megőriznünk, de tudati szinten, vagyis szándékokhoz kötötten kívánjuk működtetni, illetve tegye azt majd Kevin, belátása szerint…

***

…a terasz nyugágyából gyönyörködik a derűs naplemente látványában. Már több, mint két év telt el a műtét óta. Bár Kevin figyelmes és gyengéd férj maradt, nagyon sok időt szentel a munkájának. Többet dolgozik, mint valaha bármikor. A professzor jóslatai beváltak, Dextontól átvették a kutatási projektek irányítását. Viszont Susan félelme alaptalannak bizonyult, nem távolodtak el egymástól. Odaadó szeretettel köszöntött be az időskor mindkettőjük életében.

Meyer József

Nyírfalvi Károly - nemecsek szindróma

2012-03-05T23:46:00.007+01:00

Messziről kezdem. Azt mondják más hibáján tanul az okos. Akkor én buta voltam. Boldog-boldogtalan pályám elején mindent ki akartam próbálni, s mint jóféle balkezes, és hivatásos különc, mindent fordítva és visszafelé végeztem.

Előbb írtam úgynevezett szabad verseket, s utóbb tanultam meg a kötött formákat, némelyiket elsajátítottam, amelyiket meg nem sikerült, azzal nem próbálkoztam. Úgy gondoltam, így tisztességes. Nem alakítottam a magam nemtudásához, és nem újítottam meg, mert akkor az már nem az lett volna.

Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult.

Akár az egyszeri szakács: még nem tudja biztosan a receptet, de már variálja. Csak kísérletezéssel lehet bármit megújítani! De, hogy is mondta Rimbaud? Modernnek kell lenni mindenestül. Ehhez képest nagyon is konzervatív módon, kiválóan írt szonettet, rímes formákat, és később már modern prózakölteményeket is.

Ilyen egyszerű, vagy ilyen bonyolult.

Sokszor elhallgattam a modern tárlatok látogatóit, amint leltározva a képen látható, és a címben feltűntetett dolgokat, megjegyzik: Ilyet én is tudok. Nosza, gondoltam, tényleg, miért ne? Aztán beütött a krach egy okos feleség alakjában, aki finoman megkérdezte, miért festek absztrakt képeket. Talán csak nem arról van szót titokban, hogy nem tudok igazán rajzolni? Beláttam, igaza van. Nem festek, inkább írok róla, de írok, és újra meg újra felteszem a kérdést, ezt vagy azt az eljárást miért választotta a szerző?

Mostanában gyakran olvasok, látok csupa kisbetűvel írt verseket. Mintha nem létezne kezdősor, továbbá központozásnak nyoma sincs. Olvasói gyakorlatom, ill. jóindulatom mindenféle magyarázatokat eszkábál, kettőt feljegyzek ide is: a szerző akkora elánnal írtra művét, hogy képtelen értékrendi különbséget tenni a szavak között, így mindegyiket kisbetűvel írja. A másik: a mű afféle mintha-dokumentum, amolyan töredék, hasíték egy nagyobb valamiből, így aztán, ezt vizuálisan is érzékelendő kisbetűvel kezdi és úgy is folytatja. Van egy harmadik, és talán inkább elfogadható magyarázat: a szerző az eddiginél aktívabb figyelmet vár el az olvasótól, s ilyen egyáltalán nem olvasóbarát módszerekkel igyekszik kicsikarni. Nagyon remélem, hogy erről van szó, különben kénytelen lennék epém és májam állapotára hivatkozva arra gyanakodni: a szerző egyszerűen nem tud helyesen írni, nincs birtokában a nyelvtani szabályoknak, s balga nyeretlen kétévesként, mint a jó kisdiák, aki mintákat keres, nyakló nélkül veszi át a modernista törekvések végiggondolt módszereit. Néha nem ártana némi kételkedés, utánjárás.

Sok pályakezdő, szárnyát próbálgató szerző, úgy gondolja, érdemes bizonyos mintákat, trendeket követni, abból nem lehet nagy baj. Igen, előtte azonban érdemes végigjárni az utat, hogy megértsük végre, miért is akarunk másképp írni, mint elődeink, mert már tudjuk, s unjuk a régi formákat, a régi hangokat, vagy, mert nem tudjuk elsajátítani a formát, a metrumot.

Nem elég elhagyni a klasszikus versírás szabályait, mert csak tagadás lesz új érték helyett, mérlegelni kell azt is, miért tesszük.

A nyolcvanas években megjelent egy verseskötet a pályakezdő, jobb sorsra érdemes Balogh Attilától. Első kötete volt sajátos hangvételű fülszöveggel, mely így zárul: Remélem, verseim nem nyújtanak kikapcsolódást, inkább átkapcsolódást. Nos így történt. Ismeretlen világból érkező versei abszolút szabad versek voltak, de mértékkel: kisbetűk-nagybetűk optimális aránya, egységes formakultúra, központozás, mindez megtalálható.

A kötet furcsa, szinte fricskaszerű mottóval indul: Meg kén tanulnom a formát,

mert nélkülözni akarom.

A kötetben olvasható költemények másról tanúskodnak, vagy épp arról: megtanulta azt a látszólag könnyen elsajátítható formát, amelyikre e kötet megírásánál szüksége volt. Egymáshoz hajolt hát szerző, tartalom és forma, és egyik sem szenvedett el az írás során semmiféle akaratos, erőszakolt formálást.

Valahogy erre volna még szükség, különbséget tenni modern irodalom, és modernkedés között. Szóval azok a kezdő nagybetűk, meg azok az írásjelek azok olykor kellenek, különben oly ruhátlan a szöveg, s egy ponton túl oly árva és magára hagyott az olvasó, hogy az aktívabb olvasásra serkentés módszerei is visszafelé sülnek el. Ilyen egyszerű, ilyen bonyolult.

Nyírfalvi Károly

Viola Szandra versei - Csavargók; Egymásban; Óhaj; Termés

2012-03-05T22:59:00.001+01:00

Csavargók

Oly fárasztó ez a magunknak-levés..

Mint nappal is virrasztó

árnyak, a parkban elnyúlunk,

a padon limlom-liliom,

szétterülve virágzik nyomorúságunk.

Szellemjárás suhogó vénáinkban,

halott éneink kóborolnak ereinkben,

s körbe-körbe hajt motolla szívünk.

Kacatokkal tömjük magunkat, míg

fel nem hasadunk,

fólia-bőrünk megfeszül, ránk tapad,

ömlesztett sajt a képzelet, kitölt.

Csak nyámmogunk egy padon,

míg belep az álom

nemespenésze.

Egymásban

Jelek költöznek a szavakba.

Csomókat fésülök hajadba.

Tűkön ülve vár a kikelet.

Fölvesz inged, várom levegyed.

Labirintust szül a születés.

Végtelen sík, zöld e temetés.

Fal szamarat kóró, nem henyél.

Húsodba fúrom: te én legyél!

Óhaj

Hold árama tüzel.

Élőbe forog kő.

Fölül erdő ered.

Alattam folyó nő.

Óriás szikla: magam.

Ember-keménységű?

Mikor kopsz semmivé

s leszel szabad kék űr?

Termés

Gyümölcsérlelő

türelemmel áll a fal.

Nálunk az összes

fal repedezett.

Különben időnk

lassan édessé aszal.

De mi lesz, ha én

csak megkeseredek?

Nyírfalvi Károly - Tizenegy könyv

2012-03-05T20:05:00.005+01:00

Azon a nyáron halt meg a nagyapám, Balatonon nyaraltunk, anyám nem győzte mondani, foglalkozzam mással, ne gondoljak rá, sem a mamára, most nem ott vagyunk, és ne unatkozzam, itt volna az ideje, hogy elolvassam végre a kötelező olvasmányt. Így emlékszem. Lehet, hogy nem is kötelező olvasmány, befejezte a harmadik osztályt. Szerettem olvasni, de nyáron, mikor játszhatnék is? Olykor tombol a nyár, máskor zuhog az eső, elnyúlok a nagyágyon és belefogok. Nem túl hosszú olvasmány, itt-ott rajzok díszítik, és három-négy nap múlva meg is vagyok vele. A kisrókát megsiratom a végén, de nem tudom, mit kellene megtanulnom, megismerek néhány hasznos és haszontalan fogalmat, és csak évek múlva döbbenek rá, mennyire utálom a vadászatot, és mennyire nem számít, a róka hasznos, vagy ártalmas, s nem értem, mit kellett volna éreznem, sem akkor, sem most, hogy visszagondolok? De olyan volt, mint az első csók, az első cigaretta, vagy bármi első, ami fontos, ahhoz, hogy elkezdjen és folytasson valamit az ember. S talán szégyen ide, szégyen oda, azóta sem sikerült sokkal több Fekete István regényt elolvasnom.

Bezzeg a háborús regények: a kezdeti katonás játékok után már 12 évesen nagyon érdekeltek, szinte minden fontosabbat olvastam. Az idő: 1972. A helyszín: az ország, az országút Pécs és Budapest között. Az első utam a fővárosba, apának valami dolga van ott, visz magával, egyik kollégája végig szóval tart az úton, és mesél, és mesél. Szófolyamának tárgya egy regény, talán a legtébolyultabb a háborúról, epizódokat, nevetséges mozzanatokat emleget fel belőle, persze, hogy visszaérve az útról azt akarom olvasni. Meg is kapom, el is kezdem. Olvasom, a mesélt részeknél, részleteknél jókat vigyorgok, az idő kezelésétől kiborulok, érzem, nagy falat ez nekem, a remélt mulatság elmarad. De megtanulom, hogy a háborút, ezt a tébolyító életutálatot, és a tisztelendő életigenlést, csak így lehet, minden szabályt felrúgva elmesélni. Pedig ez már rég nem mese. Natelyt kettészeli a repülőgép, száz oldallal később meg cselekvő hús vér emberként tűnik a fel a bordélyházi jelenetben. Logikus, mint maga a háború, és az emlékezés. Az egyikben logika nincs, a másikban nem egyenes vonalú az idő és az események láncolata. Azóta minden kibogozhatatlan helyzetről a 22-es csapdájaként beszélünk, s mindenki tudja, miről van szó. Őrültség, mert van benne rendszer?

Nem sokkal később leültem a nagyszobában, közvetlenül a terasz mellett, és kezembe került nővérem esedékes olvasmánya. Mindig jó könyveket örököltem tőle, s mindig idejekorán. Ehhez, ha stílusos lettem volna, legalább tizenhét éves koromig kellett volna várnom. Bár aznap csak beleolvastam, mert már a címtől lehidaltam, ami máig is csak nyelvi telitalálat, de igazán nem visz közelebb a megfejtéshez. Ismertem a mondást, menjél Kukutyinba zabot hegyezni, de ebben az összefüggésben nem tudtam vele mit kezdeni. De könnyen olvastatta magát a szöveg, később még négyszer olvastam el, talán érettebb fejjel, s azóta tudom, kevés történetet kezdtek nagyobb svunggal, és fejeztek be szomorúbban, mint ezt. Stílus ide, stílus oda, pontosan éreztem nyiladozó elmémmel, hogy kihagyhatatlan az önazonosságát kereső kamaszok életében, és szülőként, mikor az ember nem érti a gyerekét, nem árt, ha emlékezetembe idézem akár a könyvet felcsapva Holden Caulfield szavait. Néha csúnyán beszél, pongyolául, klasszikus értelemben nem olyan lenyűgöző, vagy nyelvet és szókincset pallérozó mű, de óriási empátiás készségről tesz tanúbizonyságot, és önvizsgálatra késztet, akármikor beleolvasok. Pedig hú de goromba, és emberkerülő hírében állt maga a szerző is.

Csordogált az idő, besűrűsödtek a napok, olvasmányaim kezdtek egymásra mutogatni, egymásból következni, szinte minden vers, regény novella az útról, a célról, az élet értelméről, a bölcsességről szólt, ki sem kerülhettem Kerouac Útonját. Az évek során legalább ötször olvastam el, különböző kiadásoknak futottam neki, de mindig csak a legelső kiadást sikerült végigolvasnom. Miért is? Azt mondják a hozzáértők, a későbbi kiadások fordítása jobban hajaz az eredetire, nekem mégis az első nyelvezete jelentett nagyobb élményt, s abból látszik legjobban, hogy próza ide, próza oda, mennyire lírai alkat volt Kerouac. A cselekmény nem különösebben fontos, mennek, megállnak, buliznak, élnek, tombolnak, felszínesen, de filozofálnak, és megcsapja őket a szabadság szele, vagy igája, mert bármennyire is szabadok a könyv hősei, mégiscsak többnyire otthontalanok, gyökértelenek, de élnek. Az Úton mára inkább csak dokumentummá nemesedett végtelen prózaköltemény, különösebben fontos üzenet nélkül, de hangulatai megérintik az embert, olykor számvetésre késztetik, aki pedig írással is foglalkozik, bizton irigykedik a mára már rég megnyugodott Kerouacra (1969-ben meghalt) a könyv zárómondatáért. Költemény prózában. Elégia prózában. Gyönyörű. Elképzelem hangosan olvasva, alatta szól egy szaxofon, és nem szégyellem férfikönnyeim.

S ahogy vonzott a szabadság, és a bölcsesség, ugyanúgy e kettő emberi formát öltött hősei, az indiánok. Hogy a hopikról egy film kapcsán halottam elöször vagy Oravecz Imre Hopik könyve című kötete alapján, nem emlékszem, az viszont tény, hogy bolond módra addig is regényszerűen olvastam el versesköteteket, de most tudtam, csak így járhatok el. Mennyi világos, letisztult költemény, mennyi nagyszerű jellem, mily letisztult sorok, szavak. Elsőre látszólag könnyen utánozható, de nem könnyű lemondani a cirkalmas fogalmazásról, azt gondolva, az lehet igazán költészet, ezek a lecsupaszított üzenetek, intelmek könnyed játékai csupán a felfedező költőnek. Pedig nem. Nem tudhatom, mennyit kínlódott ezekkel a szinte magukat író szövegekkel a szerző, az viszont tény, hogy erre a kristálytiszta egyszerűségre volt szükségem a priccsen fekve és álmodozva katonakorom idején, tudtam, ez segít elviselni a tébolyt, és a tiszta olvasmány tiszta és bölcs gondolatokat csal ki belőlem is. Majdnem, majdnem így történt. De azóta is leveszem, olvasgatom, és néha majdnem hasonló gondolatok tolulnak észrevétlen a tollamra, mint a Hopik könyvében olvashatók. Olykor meg játékos kedvemben próbálok valamit a hopik nyelvét utánozó halandzsa szavakkal elmondani.

S egy másik könyv, ennek is harminc éve, hogy olvastam. Ültem az ügyeleti irodában, oda osztottak be, unatkoztam veszettül, ami, ha katona az ember, nem jelent rosszat, de mégis. Kihúztam a fiókot, és találtam benne egy könyvet. Puha kötés, ehhez mérten közepesen vastag, és egész jó állapotban hever. De épp itt, és ki olvassa vajon, ki az a fakír, aki a seregben az Iskola a határon olvasásába kezd? Én is, mert nincs más, mert benne vagyok a levesben, mert telnie kell az időnek, és mert tudom, hogy egyszer úgyis el kell olvasnom, megvan otthon is, óvott is anya, apa tőle, pedig ugyebár kutyaharapást szőrével. Két vagy három ügyelet alatt megettem. Most, hogy áttételesen írok róla, azt gondolom, újra kellene olvasni, mert csak a hangulatok maradtak meg, és a visszafojtott félelem, meg a lelki terror hűvös nyomai. Valamiért még a Nobel-díjas magyar regénynél is fontosabb, mert felnagyítja és eltörpíti magalázó katonai emlékeimet, és mert segít megérteni a barátság múló szeszélyes és gyönyörűséges folyamatát. Mert modellértékű, s mert talán sokkal több, mint amit maga a szerző bele akart írni. Valahogy átvészeltem azt a másfél évet, a könyvet viszont nem tudom mikor lesz erőm újra elolvasni. Ha nem vagyok benne, talán könnyebb, talán nehezebb. De most nem az egyetlen a fiókban, a polcon.

Ugyanennyit, sőt időben sokkal többet bíbelődtem egy másik súlyos, terjedelmes regénnyel. Vagy memoárral. Az Emlékiratok könyvét ötször kezdtem el, s többnyire az első fejezetet olvastam el, ott elfogyott a türelmem, az időm, s nem folytattam. Újra meg újra elővettem, de a hosszadalmas mondatoktól elrettentem, mígnem egy csikorgós télen, amikor az utcát járni sem volt kedvem, nekifeküdtem, és napi több órányi szívós munkával elolvastam. Akkoriban nem mertem prózát írni, utána még kevésbé. Mert bármily szépek a mondatok, hogy legyen kedve az embernek szép mondaton törni a fejét? Élménye alig, s az olyan szép megfogalmazások, mint ebben a könyvben is, csak elveszik erejét, letaglózzák a nyelvét és képzeletét, s valami távoli fa odvába vágyik remeteként, hol majd a semmi megszüli élete legszebb mondatát, valami ilyesmit: Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Azóta sem írtam regényt. Olykor az jut eszembe, hogy talán egy-egy könyvet annyi ideig kellene olvasni, elolvasni, amennyi ideig készült. Már befejeztem volna, s kezdhetném újra. Csak azok a gyönyörűségesen hosszú, majd kegyetlenül rövid, ám irigylésre méltóan szép mondatok ne lennének, könnyebb, ha pusztán nyitott szívű olvasó az ember, esendőségre, nagyságra egyaránt nyitott szívvel.

S a másik vérből, könnyből, verejtékből született, tömörségében kisregény, egyéb szempontból hatalmas méretű társadalmi tabló. Sokáig a címét sem értettem, egyszerű, és mégis rejtélyes, de mégsem lehet olyan címe, mely pontosan jelöli a főhőst, vagy a témát, pl. A gyámügyi előadó. Elolvasná valaki? Pedig a tartalom ugyanaz. Nem könnyű olvasni, nem könnyű letenni, mert a legjobb volna a végével kezdeni, ha már egyszer olvastuk, és mert pontosan tudjuk, nincs igazán vége, és mert olyan kegyetlenül igaz látlelet, hogy sokszor falhoz csapnám, semhogy újra beleolvassak. Ez a könyv erre való, felháborít, vagy levezeti a dühöt. A végén meg ott áll a magyar üvöltés. Csak sokkal valósabb, tapinthatóbb, életszerűbb, s éppen ezért elkeserítő, felkavaró, és megtisztító. Lehet így kellene kezdeni: a zárómondattal, aztán vagy az elejére lapozunk, vagy nem. S még így is gazdagabbak leszünk egy újabb fajsúlyos irodalmi élménnyel és tapasztalattal.

A Szerencsétlenek az író harmadik, legismertebb regénye. Hírét nem kis részben különös megjelenési formájának köszönhette: az eredeti kiadás lapjain nem könyv alakban, hanem dobozban kerültek az angol olvasó kezébe, hogy az olvasó a szerző szándéka szerint a művet maga is átalakíthassa. A mű maradandó értékét azonban nem ez az érdekes ötlet biztosítja, hanem a történetben foglalt emberi dráma: az élet és halál szembesítése. S az írói vállalkozás: az emlékezet heroikus küzdelme, hogy az ősi tragédiát modern valóság anyagából újrateremtse. Hogy igazságot tegyen. Ennél jobban én sem tudnám megfogalmazni, minek gyötörjem magam, ha segít az internet. Bennem azonban nem a történet gyötrelmei maradtak meg, hanem a magyar kiadás kínálta lehetőség, ott ugyanis mindegyik fejezetet egy sorminta díszítette, s ez adott lehetőséget a tetszőleges sorrendben való olvasásra. Interaktív könyv, mellyel azt is pontosan illusztrálja a szerző, mennyire nem időbeli sorrendben emlékezünk, hanem a legjobb, legkeményebb emlékeket is a képzettársítás öntudatlan módszerével idézzük fel. Ha valakinek megvan, szedje szét B. S. Johnson könyvét, és küldje el fejezetenként, hadd legyek újra interaktív olvasó.

Gombóc Artúr jut eszembe, aki szeret mindenféle csokoládét. Én is mindenevő vagyok, regények terén is. Jöhet kisregény, nagyregény, családregény, társadalmi tabló, krimi, tudományos-fantasztikus, kalandregény, pikareszk és így tovább. Barangoltam a polcok között, megláttam ezt a vaskos kötetet. Megtetszett a címe. Aztán elrendezkedtem benne, igen Swift Lápvilágában néhány hétre. Nem volt otthonos, de magamra döbbentő, s minthogy a könyv főhőse tanárember, életem párja szintén, magamra nézve kötelező irodalomnak éreztem. Mi is ez. lírai nyelvezettel megírt, szövevényes szerkezetű regény a világ egy kevéssé ismert szegletérő? Seregnyi műfaj ismert elemei fellelhetők benne, s a végén csak pislogunk, pontosan nem tudjuk, mit is olvastunk, aztán az apró elemek befészkelik magunkat az emlékeinkbe, némelyik korábbit kilökik onnan, és jó ideig foglalkoztat még a könyv hangulata, üzenete, bár ilyen központi értelemben tetten érhető üzenete nincs. És bár nem rajongok a regényből készült filmekért, ezt azért megnézném. Nem kis falat egyetlen dramaturg számára sem.

Nemrég kölcsön kaptam egy könyvet olvasni, nem én kértem, csak úgy felvetődött beszélgetés közben, hogy olvastam-e, s mikor töredelmesen megvallottam, hogy csoda tudja miért, de eddig Szabó Magda egyetlen könyvét sem olvastam, pedig a regényeiből készült filmeket láttam, és el is nyerték a tetszésemet, kezembe nyomta mindjárt, hogy neki ez a kedvence, és nem mond mást, olvassam el. Váratlan volt. Teli restanciákkal, könyvtári könyvekkel, mégis elfogadtam, és hazafelé neki is fogtam. És igen. Mint Woody Allent a színdarab abban a bizonyos jelenetben, nem tudom, miért, csak azt éreztem, igen, ez az a könyv, mely nem akar tőlem semmit, csak, hogy olvassam, olvassam, érezzem az illatait, a színeit, a hangulatait, értsem, vagy elemezzem húsvér szereplőit. Nincs központi üzenet, csak a szeretet és a bölcsesség sugallata, az élet illata és sűrű szaga, és kezdjek vele, amit tudok. Gyermeki szemmel és gyermeki bölcselettel lát és láttat, miközben leguggol hozzám, és felemel az Ő magasába. Váratlan megvilágosodás. Nem készültem rá. Pusztán kinyitottam, olvasni kezdtem. Eltelt egy hét, megvolt a tizenegyedik könyv is. Egyelőre. Ki tudja, mit hoz a jövő?

Nyírfalvi Károly

Faragó Eszter versei - Hamis tavasz; Tavaszi dúdoló; Furcsa éj; Zsarnok szerelem

2012-03-02T19:13:00.002+01:00

Hamis tavasz

Már hallom a tavasz friss dallamát:

a levegőt átfonják szelíd illatok,

lám, az akácfa nyújtózik egy nagyot.

Kikeletre zendül a világ.

Esőfelhőt kerget az ifjú szél,

duzzadnak a vad rügyek, bimbót hajt az ág,

a nap összegyűjti fáradt sugarát;

nyársat farag, úgy ring szerteszét.

Olvad szívemben a hibernált tél,

míg rég emésztő kínnal életre kel,

s nevet harsány, vad, önkínzó hévvel,

a parányi gyilkos sziklevél.

Tavaszi dúdoló

Zenét kívántam, nem muzsikát,

hegedűszóhoz jó cimborát,

teli pohárral tündöklő bort,

csizmám sarkára csillogó port.

Táncolni vágytam, nem temetni,

tündöklő arccal énekelni,

nem kértem semmit, csak úgy kaptam,

árvául végül így maradtam.

Furcsa éj

Tekintetem tüzében

nem égsz el,

nem perzsel a vágy,

csak képzelem,

hogy vágysz te is érinteni velem

a múló időt,

és hordani mit génjeid adtak:

egy reményteljes, szebb

új jövendőt.

A most törvényre emelkedik,

jogarán csillan a kéj,

s hogy nem volt hiába életünk,

jelzi egy furcsa éj.

Sok nappal volt,

több is, mint éjszaka,

gáttalan futott az év,

s mire megállt, már nem tudtam,

hogy mihez is kezdhetnék.

Ennyi volt, révület,

álom, torz mosoly,

búcsú nélkül is elég,

s elhussant derűsen a

pillanat-varázs:

leheletnyi pici

égre festett kép.

Zsarnok szerelem

(só)

Még ne engedj el!

Szoríts nagyon.

Hisz üres nélküled

minden napom,

mert nem zeng már többé

nélküled nyáreste se,

varázsos hangú éj, s

ma csak álmodom,

hogy veled múlik el

minden más-napom,

és tőled zeng dalt

duruzsló kályha heve,

hol a közösen álmodott jövő

feszül közös keresztre,

szoríts nagyon,

mert árva vagyok,

s az árvák tudod, gonoszok.

Belőled nyertem

apát, anyát,

rokonom lett a nagyvilág,

már mosolygok,

nézd az arcomat,

jobban szoríts,

mert ha fáj, érzem,

megtörtént a kegyelem:

enyém lettél,

itt vagy velem,

s nem engedlek

zsákmányom vagy,

levegőd én adagolom,

tartson a lég, amíg

bennem tart a szerelem,

hisz tudod, szívem,

irgalmat nem ismerek:

könyörtelen szeretlek!

Dr. Bige Szabolcs Csaba - Csacsitól a mentőállomásig - széljegyzet

2012-02-29T19:00:00.007+01:00

Tíz éves kisgyermek lehettem, amikor unokatestvérem, az akkor már gyakorló orvos, a szobánkban, ahol a nagymamám házában laktunk, a csempekályha melegébe húzódva, így szólt hozzám.

– Öcsikém, én olyan szerelmes vagyok! De olyan!

– Igen? – kérdeztem bizonytalanul.

Nem igen értettem, miről is van szó, de ahogy megláttam csillogó szemeit, megértettem, hogy valami különleges nagy érzés hatalmasodott el rajta.

– A kórházban megismertem egy gyönyörű lányt – folytatta. Egy orvostanhallgatót, aki itt gyakornokoskodik nálunk, azon az osztályon, ahol én dolgozom. Együtt ügyeleteztünk. Tudod, nagyon nehezek a kórházi ügyeletek, és ő ügyesen, talpraesetten segített végig.

– Miért nehéz az ügyelet? – értetlenkedtem.

– Azért, mert ilyenkor életeket kell menteni. Éjszaka csak az inspekciós van bent, a nővérekkel és a gyakornokkal, ha éppen van és vállalja az ügyeleti részvételt.

– Még mesélj a szép orvostanhallgató lányról! – kértem, és láttam, ahogy felcsillannak a szemei.

– Tudod, nemcsak hogy szép, de nagyon okos is! Olyan ügyesen segített a betegek vizsgálatában, hogy el se hiszed! Mindent tudott a kezelésről is, persze csak elméletben, de akkor is!

Így beszélgettünk bizalmasan, mint két testvér. Most is magam előtt látom, ahogy ragyogott a két szeme, mialatt arról a kislányról beszélt. Egy hét múlva elhozta hozzánk, bemutatni.

– Kezét csókolom! – szólott kissé elfogódottan. Bemutatom Margitkát. Medika Marosvásárhelyről, de itt lakik a városban.

– Isten hozott, kislányom! – mondta anyukám sok szeretettel a hangjában.

– Most voltunk nálunk is, s mondta édesanyám, jöjjünk át – motyogta az unokatestvérem.

Az esküvőre félév múlva került sor. Margitka szüleinél a Komendásréten tartották a nevezetes eseményt – az esküvői ebédet. Az ebéd fénypontja a finom töltött káposzta volt. Hogy mennyire érdemelte ki a sikert, mi sem bizonyítja jobban, minthogy édesanyám, aki eléggé kritikus volt a konyhai dolgokban, miután megkóstolta, így szólt az örömanyához, Nusi nénihez:

– Ilyen finomat még én sem tudok főzni!

Ebéd közben, megsejtve, hogy valami fontos esemény zajlik, megjelent a város hírhedt Mórickája, aki egy fésű és darabka selyempapír segítségével elmuzsikálta a lakodalmas nótákat mindenki nagy megelégedésére. Különösen, hogy hamar abbahagyta, mikor neki is raktak a tányérjába jó adag töltött káposztát.

Már azelőtt ismertem ezt a vicces figurát, s később az iskolánk környékén is találkoztam vele. Éppen rászólt a kislányát kísérő apukára, hogy miért hagyja, hogy leányka cipelje a táskát.

– Hát, férfi az ilyen? – háborgott félhangosan, és a homlokán feltolta micisapkáját.

Mindig abban a kék sapkában járt, és télen-nyáron ugyanabban a sötétkék zakóban. Csak amikor hidegre fordult az idő, tekert egy sálat a nyaka köré. Mindig csodálkoztam, hogy soha nem fázik.

Visszatérve a Margitka szüleire, s a kis házukra a Komendásréten. Szívesen jártam oda gyerekként. Mindig kellemes meleg fogadott és Nusi néni finom süteményei is vonzottak. Jól emlékszem a szomszéd családra is. Károly bácsi valamilyen iparosféle volt, talán női szabó, de az érdekes az volt, hogy az istállóban, s az udvaron szamarakat, csacsikat tartottak, tenyésztettek, és a kancát fejték (!)

Mondták, milyen jó a szamártej, engem is kínáltak vele, de nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam. Elhittem neki, hogy rég, már az egyiptomiak ideje óta ismert a szamártej, mint gyógyszer, hogy a híres-hírhedt Kleopátra is bízott csodatevő hatásában, még fürdött is benne, és a mai nap is tudják, milyen egészséges, meg hogy a kozmetikai ipar is sikerrel használja, de mégsem fogadtam el a kínálást.

A csacsik szelíd jószágok voltak. Napközben a szomszédék nagy udvarán bóklászódtak, s megrágcsáltak mindent, ami elébük került. Egyszer még a szép zöld kötött sapkámat is megették, mikor átmentem látogatóba. Anyuka köthetett másikat – most pirosat, hogy ne kívánják meg a csacsik!

A kisgyermek évek észrevétlenül át lényegültek a kamaszkor csodás világába. Akkoriban a világ két dologra egyszerűsödött le – a magam személyére és a többiekre, ami utóbbi nem is olyan fontos. Ezekből az évekből alig vannak emlékeim a környezetemről, a körülöttem élőkről, annyira lefoglalt saját személyem, saját konfliktusom önmagammal, társaimmal, tanáraimmal. Még szülővárosom házaira és utcáira is csak halványan emlékszem, képük lesüllyedt tudatom mélyére. Pedig mennyit tekeregtem, csavarogtam városszerte! Ezzel űztem ki sokszor a megbántottságot, sértődést a szívemből… Mert volt ott elég keserűség – a társaim haragudtak rám, kiközösítettek, a tanárok csalódtak bennem. Kell ennél több? Makacs elkülönültségemet néha ésszerűtlen nagylelkűségi rohamok váltották fel, de ebben sem volt köszönet. Egyszer mikor mély búnak eresztettem a fejem, meghallottam a szomszéd padsorban, amint egyik lány – koedukációs osztályba jártam – mondja, hogy otthon felejtette a szögmérőjét. Szó nélkül benyúltam a táskámba, és a sajátomat letettem elébe, a padra. Már nyúlt is, hogy adja vissza, amikor bejött a tanár, így a mozdulata félbeszakadt. Az eredmény persze az lett, hogy én kaptam elégtelent mértanból, s ráadásul még az osztálytársnőm is szünetben a padomra dobva a szögmérőt jól lehülyézett.

Az igazi gondot számomra az jelentette, hogy a társaim az osztályfőnököm dicsérete miatt haragudtak meg rám. Pedig semmi olyant nem követtem el, ami árthatott volna nekik, csak beszaladtam a tornatanár szobájába, mikor összeverekedtek nyolcadik césekkel.

– Méta ütőkkel verekednek! – kiáltottam megrettenve.

A tornatanár két ott levő kollégájával lélekszakadva berohantak az öltözőbe, és szerencsésen szétválasztották a verekedőket, mielőtt nagyobb baj történt volna. Ezután került sor a dicséretre – másnap az osztályfőnöki órán. Pár nap múlva aztán a tanári jóindulatot is elvesztegettem, mikor meglógtam a németóráról, és még hihető magyarázatot sem tudtam adni a miértről. Az történt, hogy a tanár úr megkért, hoznám el az óra előtti szünetben a nyomdából azokat a feladatlapokat, amelyeket nekünk készített. Én pedig a nyomda helyett a hídhoz mentem, s a horgászokat bámultam. Így nem csak a feladatról feledkeztem meg, hanem még az óráról is. Mikor eszembe jutott a nyomda, rohantam a portás bácsihoz, aki mérgesen dörmögött, hogy miért ilyen későn jöttem, pedig ő megmondta a tanár úrnak, hogy tizenegyre jöjjön valaki a csomagért. Később mindez kiderült, s én „kiestem a pikszisből”.

Minden aztán hirtelen megváltozott, miután végezve az iskolával, messzire elkerültem a szülővárosomtól.

Még a piros sapkám, amit édesanyám kötött, miután a csacsi a zöldet megette, még az is odalett. Pedig kisgyerekkoromból más emléktárgyat nem őrizgettem. A vonaton ellopták a ballonkabátomat, éppen azt, aminek a zsebében volt.

Új gondok, problémák jelentkeztek. A kamaszkori érzékenykedések, lázadások, meghasonlások odalettek. Gyerekkori környezetemtől szinte teljesen elszakadtam. Unokatestvéremről is csak kósza hírek jutottak el hozzám. Leginkább az otthoni levelek megjegyzéseiből. Így értesültem, hogy szépen haladt a szakmájában – egyetemi tanárnak nevezték ki, és a felesége, Margitka színtiszta kitűnővel végezte el az egyetemet. Piros diplomás lett! Azonnal ajánlatott kapott a klinikán egy tanársegédi állásra, amit el is fogadott, s lelkesen belevette magát a klinikai kutatásba professzora vezetésével.

Szerelmük kiteljesedéséről is édesanyám híradásaiból értesültem – megszületett első gyerekük, egy kislány. Eszembe jutott, hogy kicsi gyermekkoromban többször elkísértem őket a térre, ahol a pavilonban kis zenekar játszott, az ifjúság pedig vidáman bokázott a kellemes sramli zenére. Ők is gyakran beállta a táncolók közé. Kedvenc dalocskájuk volt a „Lágy esti szél” című, s annak is második része: „Este a vurstliba elmegyünk// Csupa öröm lesz az életünk,// Egy aranyos kisbaba// Ring a bölcsőben// Ez szívünk vágya.// Hoppszasza!”. Szóval, végül a kisbaba is megjött! Így távolról örvendeztem is neki, és levélben gratuláltam. Köszönték, de további levelezésünk ezután csak az ünnepi levelezőlapokra korlátozódott.

Tanulással, munkával teltek a következő évek, míg egyszer a fővárosban, ahol egy szakmai konferencián vettem éppen részt, a sétáló utcán megláttam Margitkát az elegáns ékszerüzlet előtt nézelődni. Ráköszöntem, s nagyon megörvendett nekem. Itt a Lipscanon mindjárt találtunk is egy diszkrét kávézót, és ott egy fekete mellett elmesélte, mi járatba van. Mint nőmozgalmi aktivista jött fel a nagy Nőszövetségi Országos Kongresszusra. Sok a meghívott, jöttek az ország minden sarkából. „Önként és dalolva”. Elena elvtársnő, a főtitkár felesége, a doktor, akadémikus, az első asszony elnöklete mellett zajlanak a kongresszus munkálatai.

– Most ebédszünet van! – magyarázkodott Margitka. Délután háromra vissza kell mennünk.

Évek múlva ismertem meg ennek a bizonyos nagygyűlésnek a történetét, mely nem sok szerencsét hozott Margitkának. A második napon egy tiltakozó aláírás indult útnak a résztvevők körében, melyben a nők elnyomása, megkülönböztetett hátrányos helyzete ellen tiltakoznak különösen a harmadik világ országaiban. Kiemelten Kongóról volt szó a „petícióban”. Mindenki aláírta, aki elé odatették, úgy tűnt, jó ügyért tiltakoznak.

Több százan aláírták már, mire a Párt letiltatta. És az aláírókat a szekuritate összeszedte. Nem lehetett tudni, hogy valaki buzgólkodott csupán, vagy provokációról van szó. Szegény aláírók nem vették tekintetbe, hogy a két diktátor puszi pajtás! De a Párt résen állt, és leleplezte a tévelygőket. Margitkát is betessékelték húsz másik társával egy szobában. Onnan aztán egyenként hívták be „beszélgetésre”. Ennek az eredménye az lett, hogy miután jól ledorongolták, sürgősen hazaküldték.

Otthon, a klinikán reggel a titkárnő átnyújtott neki egy lezárt borítékot a Megyei Hivatal bélyegzőjével.

– Azt az utasítást kaptam, hogy szóljak, itt tessék most kinyitni – mondta a titkárnő restelkedve.

Margitka eleget tett az utasításnak!

A levélben az állt, hogy azonnali hatállyal megszüntették munkaviszonyát, és mostantól az Egészségügyi Minisztérium rendelkezésére áll. Jelentkezzen még ma a Megyei Igazgatóságon új kinevezésének átvétele miatt. A menesztés indoka. „szocialista értelmiségihez méltatlan magatartás”.

A megyénél felajánlottak három állást, amelyikből választhat. Egy az idősek otthonánál (aggmenház), a másik az idegszanatóriumban (elmekórház) és egy a mentőnél (napi 12 órás szolgálat). Ha egyik sem tetszene, mehet egy távoli, keleti megyébe, az orosz határ mellé. A mentőt választotta. Azonnal felkereste a mentőállomás igazgatóját, aki éppen „bevetésen” volt, de amikor visszaérkezett örömmel fogadta új munkatársát, és már másnapra be is osztotta.

Így kezdődött Margitka igazi orvosi karrierje…

Dr. Bige Szabolcs Csaba

Comitatus folyóirat II. évf. 2. szám

2012-02-18T12:54:00.005+01:00

Második évfolyam, második szám / 2012.02.18.

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

Vagy töltsd le!

katt ide!

Vagy töltsd le innen: http://data.hu/get/4628793/Comitatus_II._evf._1._szam.pdf

Tartalom

Cikkek

Brátán Erzsébet: Játszma / 2. oldal • Muhel Gábor: Természet és világnézet a harmadik évezred elején (5. rész) / 3. oldal

Impressziók

Lengyel János: Elmélkedő magány / 9. oldal • Lengyel János: Az igazság szaga / 10. oldal

Esszék

Nyírfalvi Károly: Vers? Próza? Költemény? / 11. oldal • Szinay Balázs: Don Juan De Marco kiábrándulása / 12. oldal

Recenzió

Nyírfalvi Károly: Időcseppek (Csók Márta „Családmozaik” című kötetéről) / 15. oldal

Novellák

Hornyik Anna: A foghúzás / 16. oldal • Faragó Eszter: Sziszifusz / 19. oldal • Hornyik Anna: Fél öt múlt / 21. oldal • Harsányi Mónika: A csalárd (1. rész) / 22. oldal / • Varga Nóra: Sáron rózsája / 25. oldal

Versek

Büki Mátyás, Sánta Zsolt, B. Tóth Klára, Szlafkay Attila versei / 27-33. oldal

Hornyik Anna - Fél öt van

2012-02-15T21:02:00.004+01:00

Fél öt van, ideje elindulni. Negyed óra múlva már ott lesz a helyszínen, leteszi a ruhatárban a kabátját, elmegy a mosdóba, megveszi a jegyet, elfoglalja a helyét és három órán át élvezni fogja a gálaműsort.

Bereteszeli az ajtót, s belép a liftbe. Csodálkozva veszi észre, hogy egy tejszínhab spray társaságában utazik. A szomszédok humorérzéke, vagy éppenséggel igénytelensége, szegénységükkel párhuzamosan – mérhetetlen.

Az utca kihalt. Ezidőtájt az átlagemberek, így lakótársai is, dolgoznak. Áthalad a főúton, kellemes érzések lesznek úrrá rajta. Otthon érzi magát a kerület eme részén. 10 éve él a környéken, az utcák minden mozzanatát álmában is felismeri. Ezen az úton végigmegy, majd jobbra fordul, ott lesz a művelődési központ. Legalább háromszor volt már ott.

Léptei egyre elbizonytalanodnak. A tehetetlenségérzet lesz úrrá rajta. Még csak tegnap halt meg. Ő pedig ma már gálaműsorra megy. De hát az élet megy… menne tovább…

Egymás után hagyja el az utcasarkokat s a fájdalom egyre inkább eltántorítani kívánja a céljától. Az utcanevek elmosódnak szeme előtt. Testét átjárja a gyámoltalanság permete. Nem érzi, hogy él. Tudata elhagyja, egyre csak megy.

Már a Dunát látja. Hirtelen felugrik egy arra haladó trolira, két állomást utazik. Még messzebbre kerül céljától.

Védtelen. Csak a hazafelé vezető útra emlékszik bizonyossággal.

Már csak öt perc marad a gálaműsor kezdetéig s ő még mindig bolyong. Hazamegy – gondolja – s szól a fellépőnek, hogy rosszul lett. Amint végigsuhan a lehetséges megoldás a fejében, az utcák kígyóként tekeregni kezdenek szeme előtt, a jól ismert távolságok megváltoznak. Érzi, ha ezt megteszi, csak rosszabb lesz: miközben hazafelé indul, fojtó érzés uralkodik majd el rajta, nem kap levegőt, még szűkebbé válnak az amúgy széles járdák, hol remegni fog, hol teljes nyugalommal lépked majd tovább. Ha ezt megteszi, boldogtalanná teszi a fellépőt, jómaga pedig az elkövetkezendő időben, mindaddig, amíg ez az érzés uralkodni fog rajta, csak a megszokott útvonalakon fog közlekedni, csupán a rokonaival és a nagyon régi ismerősökkel fogja tartani a kapcsolatot, azokkal, akiknek a neve és az arca már annyira beléivódott, hogy nem felejti el őket. Otthonára nehéz légkör fog telepedni, amelyből folyton kimenekülne, s mégis maradni fog.

Mégis elmegy – dönti el –, legfeljebb elkésik.

Lépteit meggyorsítja. Pontosan ötkor megtisztul előtte az út: csak kétutcányira van a művelődési háztól.

Szinte berohan az épületbe, megveszi a jegyét, és kabátostól berobog a nézőtérre, helyet foglal. A program néhány perces késéssel kezdődik. Ismerősök mosolyogva köszöntik. Az élet megy… menne tovább…

Fellélegzik. Már csak a mosdóba kell majd kijutnia valamikor. De jó helyen van. És haza fog találni és holnap már minden a rendes kerékvágásba kerül. Kabátja melegébe burkolózva nézi végig a gálaműsort.

Lakása előszobájában vígaszhatatlanul sírni kezd.

Hornyik Anna

Lengyel János - Az igazság szaga

2012-02-14T21:47:00.008+01:00

Tisztában vagyok vele, hogy egy irodalmi mű legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak.

Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen. Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.)

Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ.

Hinni merészelem, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhetünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell.

Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt.

Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk leginkább. Ördögi kör ez, s a hiba állítólag a közvetítővonalban van. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető.

Lengyel János

Lengyel János - Elmélkedő magány

2012-02-14T21:12:00.004+01:00

A legteljesebb függetlenségre törekszem. Mert a függetlenség jelenti az igazi szabadságot. A szabadság az ember legnagyobb értéke, miközben sokan nem is tudják mi az. A függetlenségre törekszem, mindaddig, amíg létemet fel nem függeszti a leghatalmasabb létező. A függetlenségre törekszem, ami sok esetben a magányt jelenti. A magányt, amit az önmagával összezárt ember érez. Mert a magány is sokféle lehet és sokféleségében is következetesen kegyetlen. Mint annak az embernek a magánya, aki egy zsúfolt világvárosban is egyedül érzi magát. Mert magánya nem társ, csak nem kívánt teher. A teher lehúz, a földön tart. A tartás nagyon fontos. A tartás erő, hit, védelem.

Egy nép is lehet magányos, egy nemzetrész, amit magára hagyott éltető eleme, a nagy nemzeti egész. Elhagyatottsága tüzes billoggal nyomja rá bélyegét a tudat minden végtermékére. De már a nemzet sem lehet egész, többé már nem. Elvesztette egy részét. Kitaszította magából létének egy darabját.

Magányos nemzet magányos fia vagyok én. Megviselt szolgája a Sorsnak. Sorsom a van, jövőm a múltba hull. Zuhan, s alant nincs biztonsági háló. Felemésztette a kétely, értelmet a pusztulás kölcsönöz uzsorakamatra. Részleteit én fizetem. S ha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, mit elém tár a felismerés kaján angyala, sötét szobámba menekülök, ahol még magányom sem talál reám. Titokban Rejtőt, Jókait olvasok s Adyt, ma már olyan snassz és avítt. Vegyél Brechtet, Zweiget, Noam Chomskyt bőrkötésben, meglásd, polcodon mily jól mutat! Mutatóban tartasz divatos könyveket, pirosat, kéket, sárgát, amerikait, franciát, németet.

Csak azt tudnám, miért feszítenek célkeresztre, hiszen nem Jézus Krisztus a nevem? Sosem jártam Betlehemben, s a Golgotát sem ismerem. De ismerem a kínt, mit érzett megvetve, kitaszítva. Szívtam már az önsorsrontás bűnös porát, finomítva. Menekültem a kétségbeeséstől, de nem eresztett, síromra veszítve velem ácsoltat keresztet. Kérdem a rendezőt: miért ily szerepet…?, e darabban kevés a szeretet. De a hóhér hallgat, pallosa exportáru, jó svéd acél, szemében nincs kegyelem, fontos mindig a cél. Nekem a hazai is megteszi, de ők megadják a módját. Vajon ki engem követ, megismeri e utódját? Határokat átlépve irigyel a társadalom, legalább érek valamit, még ha nem is nyújtózkodom.

Közben futnak a percek. Valami verseny zajlik, ezredvégi maratoni. Elől etióp, nyomában egy kenyai. A sort egy hontalan zárja, a befejezések néma tanára. Vagy nem is! Inkább kozmopolitának vagy internacionalistának mondanám. Élő embernek örök talány. Demokraták között ő a legnagyobb.

De zörgő csontokkal s kaszával a kézben futni nem lehet. Egyre jobban nő a hátránya, legvégül mégis ő marad. Egyedül. Meg a magány. Mert neki is van sajátja. Éjszínű, s a leghatalmasabb. Mellette az enyém csak csúnya paca rosszcsont nebuló matek füzetében. Ott ülünk mindannyian a zsebében, s úri szeszélyén múlik mikor huzza elő gyászlapunkat.

S míg a mezőny a monoton köröket rója, „segítő” kezek próbálnak víz alá tuszkolni egy fuldoklót, de minden erőfeszítésük dacára a szerencsétlen végül megmenekül. A Nagyúr ezúttal kegyelmet adott. Kudarctelt tekintetek merednek az újraéledőre. Szemükben rejtett félelem lapul. Csak ne kérje senki számon a tetteket! S a halálból éledő erős angyal szavalja a „Talpra magyar!”-t.

S mindenhol van egy sír, s benne lakója, aki némán vele szaval.

Lengyel János

Sánta Zsolt versei - Conterto: Őszesten; Conterto: Fénytelen; Conterto: Magyány; Homokvár a szélben

2012-02-13T19:05:00.001+01:00

Concerto: Őszesten

Megzabolázni jöttem az égből

a dalt, ember s magány keserű sorsát.

A mák gonosz, eltékozolt harcát,

mely ösvényen kúszik, kergetve fénytől.

Nem érdekel már régtől a rím sem.

Bolond, összecsúszott mondatokkal

harcol szívem s a belémbújt faggyal.

Nem látok nőt sem, ki szeretne híven.

Baudelaire a mester, Rimbaud rohanás,

Hölderlin szív-fegyver, Verlaine látomás.

Hazug nóták is patakzanak fel,

vigyázva ellenük ég-fényeivel...

Concerto: Fénytelen

Nem hiszem – az élet kegyelem.

Olyan, mint torznak a pokol,

kibe a síri csönd jön el,

ha Isten szent könnyel válaszol.

Könnyel, kenyérrel, mit számít már.

Úgyis csak sár jut minekünk.

Nekünk, kikbe aludni jár

a lélek tűz szava: fegyverünk.

Tegnap még arcátlanul hittem:

a fény elbont sok felleget.

Ma már tudom alvadó hittel:

megbomlott bennünk a szeretet...

Concerto: Magány

Szeretlek: az érzést elmosta a tenger,

bár, mint kókadt dagály, olykor még visszatér,

s tűnődve úgy hiszem, ilyenkor bennem él

minden dalod, fátyolod, s az álmos reggel.

Szép vagy: tűnődve lágy rózsába olvadó,

s míg hamis akarat szeget üt a fejbe,

tudom: bolond gombát nem aprítasz tejbe,

te édes, duruzsoló, röpke altató.

Elmúlik a nyár, az ősz, a fázós tél is.

Nyirkos magányban hiába rovom utam.

S a szerelmes versekből nem gyűlik hozam,

tudom: minden nyűtt sor csak magáért fénylik...

Homokvár a szélben

Hazug diódák potyognak az égből:

rám a jégeső ezer átkot ragaszt.

S vágtatni mélán, bambán, mint egy paraszt

nem fogok én: rohanva ki a fényből.

Hazug világ csak hazug szavat teremt,

s a kutyaszart fénylő aranyba önti.

Einstein törvénye él, míg meg nem dönti

egy-egy Baudelaire-i szó, megtörve jelent.

A költészet lehet akár a téboly,

felforgatva a ráció törvényét,

megnyírbálva a lugas vad sörényét,

fellegbe emelve anyagot, még oly

létezést nem éltem meg tán soha én,

mely tisztaságával felissza az űrt,

és embert ember ellen soha nem küld:

e zord földi poklot váltsa meg a fény...

B. Tóth Klára versei - Az Élet fája; Amíg várod; Actio cortis; Érintés; Egy alesandriai pálmaligethez

2012-02-10T19:40:00.004+01:00

Az Élet Fája

világ-

alma

rőt

köldökéből

vonagló

kéreg-

apán merengek

ahogy arany tűzlángjaival testéből formálja az eget

ahogy teremtése dicséreteként méltósággal viseli a babérkoszorút

lobogásában kitermeli magából csak úgy

mellény-

zsebből

az
Élet Fáját

ahogy az

önfelboncolt

váll és felkar

izomzata

gyökérré

faággá

csavarodva

új hajtást hoz

ropogós

ingujjából

életet

rügyez

lombos ága

almáival

telepöttyözi

maga-teremtette

bölcsőjét

a Földet

2008 ápr. 12 (Taba Ági: Apa című képéhez)

Amíg várod

hosszú

várako

zások

mikor

mindig

más

köze

ledik

nem ő

de csak

rendü

letlen

lesed

mikor

bukkan

fel

karcsú

alakja a

távolban

az a jól

ismert

kígyó

mozgás

tudod

hogy

egyszer

megér

kezik

sárga

testhez

álló

ruhá

jában

felha

sítja

a város

szürke

kérgét

hiszen

csak

vele

senki

mással

csak

együtt

győzhe

titek

le a

távot

nevét

ismétel

geted

a göm

bölyű

csiga

vonal

szálfá

nak

támasz

kodik

mint a

magas

és mély

hang

rendű

szavak

feszültsége

61-es villamos

Actio

cordis

né-

ki kell

gombolni a

nagykabátot szvet-

tert lehúzni a cipzárt a pólót

felhasítani a bőrt a szövetet szétfejteni

az izomrostokat feltépni a mellkast szegy-

csontról a bordákat

aztán kiemelni

tálcára

ten-

gondo-

san kisöpörni a

pitvart a kamrákat ne

maradjon benne semmi jól járja

át a huzat aztán visszagyömöszölni

odavarrni felhúzni begombolni

kis gyakorlással

kialakulhat

a napi

rutin

Ér

intés

Ahogy

érintesz

méz csorog

ereimben

ahogy arcomat

megsimítod

érdes tenyered

lenyomata

emlék-rajzolat

gondterhelt

homlokomon

ahogyan bőröm

ezeréves barázdái

között kitelnek a ráncok

újra húszévesnek lát

a visszaforgó idő

rég elkopott jelenünk

feloldódik a koron

túli ölelésben

félévszázados

szövetségünk

újraterített

aszta

lán

Egy

alexandriai

pálmaligethez

Pálmák boltíve szent liget eleven oszlopcsarnoka – levélrácsod megrostálja az eget

Zöld lombod várgó hajtok

sávjaid azúrba sugara- magam

kimet- ájult ikat a is hogy

szett felhőket datolya- méltó

rései legyez szőnyegbe őrzője

között fény- beállok legyek

földre ujjaid hát osz- a leké-

lopóz bele- lopaid redzke-

nak a szövik közé dő vég-

kékek átszi- levelet telennek

Hornyik Anna - A foghúzás

2012-02-10T19:11:00.001+01:00

Egész negyvenhárom éves koromig teljes volt a fogsorom: mind a harminckettő fogam megvolt, számszakilag és alakilag egyaránt. Mintát is vettek róla, oktatási célból. S amilyen sokáig sorakoztak a kis fehér szabdalók az állkapcsomban, olyan gyorsan és fájdalmasan kezdtek el romlani. Mindaddig, amíg már nem bírtam tovább: el kellett döntenem, vagy kínos fájdalommal mosolygok tovább, felcsillantva ritka természeti büszkeségemet, vagy kénytelen-kelletlen a fogorvoshoz kell fordulnom s megszabadulnom néhány rendetlenkedő, pimasz, menthetetlen őrlőfogamtól.

Egy ideig húztam-halasztottam a fogorvos-látogatást: nem a félelem miatt, inkább azért, hogy időt kapjak még néhány mosolyra, amellyel – mint a létből távozók – megajándékozom a körülöttem levőket, még mielőtt örökre becsukom a szám, s szemérmesen rejtegetni kezdem hiányos tartalmát.

Eleinte könnyen vettem az akadályokat: a legfájóbb fogam kikerülendő a fogsorom másik oldalán sorakozó örlőkkel rágtam az ételt, olykor-olykor néhány fájdalomcsillapítóval enyhítettem szenvedéseimen. Ha utólag összeszámolom, mennyi helyi érzéstelenítésembe került ez a kis időhúzás, szelíden szólva tajtékozni kezdek, hiszen havi bevételemnek egynegyedét fordítottam a különböző megnevezésű, diszcsomagolású és árfekvésű, de azonos hatóanyagú gyógyszerek beszerzésére.

Később azonban a fogfájásomhoz renyhe bélműködési rendellenességek csatlakoztak. Kiszámíthatatlan időben, időszakokban és évszakokban tört rám hol a többnapos WC-abstinentia vagy éppen a túlzott klotyó-használat. Rémülten jártam orvosokhoz, akik hol enyhe bélgyulladást állapítottak meg, hol különböző ételallergiákat, amely diagnózisok újabb gyógyszerek szedésére kényszerítettek.

Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, a fejfájás is mindennapos nyavalyámmá kezdett válni. Olyan migrénes rohamaim voltak, amelyektől eleinte csupán mosolyogni nem tudtam, a későbbiek során már dolgozni sem. A fejfájáshoz hát-, lapocka-, derékfájás is csatlakozott, s negyvenegynéhány éves létem ellenére, a különböző fájdalmak súlya alatt, menthetetlenül töpörödni kezdtem, ennek ellenére büszkén viseltem a számból fel-felcsillanó gyöngysorom. Még a magángyógyszertárban dolgozó gyógyszertárosnővel is összespanoltam, hisz nagy családjának havi eltartásához időközben én is jelentős összeggel járultam hozzá. A sorban előttem sorakozó, több évtizeden át nyugdíjas minőségben élők táborához könnyedén csatlakozva az állami egészségügyi intézmények (félre)működésének aktív és büszke támogatójává váltam.

Akkor ébredtem baromságom és hiúságom tudatára, amikor észrevettem, hogy mellettem mindenki ugyanolyan intenzitással, szenvedéllyel éli életét, alkot, dolgozik, célokat tűz ki maga elé, mint régebben, míg én mind több időt töltök azzal, hogy csendesen a fájdalom istennőjéhez fohászkodok és figyelmem már kizárólag arra összpontosul, hogy éppenséggel belémhasít-e vagy sem a gyötrelem. Ha belémhasít, egy maréknyi gyógyszerhez nyúlok, ha nem, akkor résen vagyok. Értelmes életcél…

Szóval időpontot kaptam a fogorvoshoz. Megemlíteném, hogy soha nem féltem a fogorvostól: nem volt miért, hiszen mindegyik profi volt a szakmájában, ráadásul egytől-egyig később külföldön folytatták karrierjüket, inkább attól féltem, hogy miután rádöbbennek a sajgó fogaim számára, azonnal egy komplikált műtétre írnak ki, ahonnan ájultan és fogatlanul kerülök ki.

Az időpont vészesen közeledni kezdett, s a fájdalmam enyhülni látszott mind a végtagjaimban, mind a fejemben, a fogaimról nem is beszélve. Kis huncutkák. Sőt, női mivoltom is beleszólt, hogy lemondjam a foghúzást. S mivel testem ennyire tiltakozott, le kellett mondanom a műtétet, amely döntéssel újabb két hónapos szenvedéssel kellett áldoznom a már említett istennő előtt.

Végül eldöntöttem: elmegyek, ha törik, ha szakad: a fogfájásból eredő mellékbetegségek száma, s ebből kifolyólag a szedett gyógyszerek száma oly mértékben megsokasodott, amelyet már egy épeszű ember nem fog tovább mérsékelni, inkább megszabadul a Gonosztól.

S attól a naptól megkezdődött a Gonosz elleni látványos küzdelmem. Minden adandó alkalommal rendszeresen gyakoroltam a fogfelvillantás nélküli mosolyt a tükör előtt, amely nem torzul el, egyértelműen vidám. Nem ment. Addig ismételgettem, hogy rájöttem, az ördögi fogam azt súgja „ha már én nem leszek, nem lesz mosoly többé az életedben – bruha-ha-ha”. S megkezdődtek rémálmaim, melyekből mindvégig fogatlan anyókaként jöttem ki.

De a második időpont le lett már fixálva. Hogy bátorságot öntsek magamba, előzetesen meg is látogattam a rendelőt: ámbár tömény fertőtlenítőköd és gyógyszerfelhő vette körül, mégsem sikerült eltántorodnom, rendíthetetlen voltam. Hisz miért is tántorodnék el, nem a fogorvosi rendelőtől, hanem a múlás érzésétől rettegek… Csakhogy: a fogorvosi rendelő látogatását követően a barátnőm pont a foghúzás tervezett napjának estéjére egy kihagyhatatlan programra hívott meg. S ismételten elkezdtem vívódni: a vallási ünnepet nem lehetne-e esetleg átütemezni, jaj, ez nem jó ötlet, hiszen hogy nézne az ki, hogy a többezeréves naptárat kérésemre, a foghúzásomra való hivatkozással átírják? Nem volna célszerűbb egy új időpontot kérni? S végre, végre megszólalt az eddig velem vitatkozó, civakodó sunyi fogam is: belémnyilalt, tudtomra adván, hogy most már fog-lalkozzak vele, vetessem ki, mert már ő sem bírja a kínokat. Ráadásul annyi szervem kezdett el fájni mellette, hogy féltékeny lett rájuk

S mivel megtaláltuk a kedves fogammal a közös célt, megállapodás született köztünk, hogy jövőnket egymás nélkül éljük le – együttműködni kezdett velem. Nem sajgott, csak türelmesen várt. Mint én.

Egy nappal az életmegváltó és –megmentő, komoly műtét előtt egy fordítóval ismerkedtem meg, amely ismerkedésből első pillantásra szimpátia kerekedett, oly mértékben, hogy azonnal egy tányérból fogyasztottuk el a marhapörköltemet – amikor kaptam egy emlékeztető SMS-t a fogászattól: „Kedves Páciensünk! Szeretettel várjuk a megbeszélt időpontban fogászati rendelőnkben!...” A pörkölt megállt a torkomban, többször elolvastam a szeretetteljes üzenetet a hóhéraimtól, elsápadtam, mire az újdonsült kebelbarátom azonnal segítségemre sietett: fura kézmozdulatokkal a gonosz szellemeket kezdte elűzni, kiűzni belőlem, amitől mindketten – de főleg én – majdnem hátast dobtam az irodai ebédlőben. Egy kicsit még panaszkodtam a barátomnak, hogy foghíjasan az eddigi sztárok helyett legfeljebb Shrek szamarára fogok majd hasonlítani, mire nyugtatgatni kezdett, hogy szimpatikus leszek akkor is.

És eljött a várva-várt nap, amelynek gyakori emlegetésétől kis családom már kezdett lassan bezsongani…

Az utcán boldog, gondtalan gyermekek hógolyóztak, nénikék egyensúlyoztak a jeges úttesteken, gyors mozdulattal kikerülvén a veszélyesen kacskaringozó, nyárikerekes járműveket, a dohányellenesek pirospozsgás arccal örvendeztek a betyár hidegnek (mert ugyebár a jeges időben rágyújtani nem a legkellemesebb), miközben jómagam katonás léptekkel, de katonához legkevésbé emlékeztető testtartással róttam a kitaposott havas járdákat.

Eközben egyre csak összeadtam-kivontam, szoroztam-osztottam, hátha mégsem jó ötlet a privát fogorvosi rendelő vizitje, talán mégis az SZTK-ba kellene mennem foghúzásra. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert, ugyebár az SZTK-ban dolgozók, akik mellesleg az én járulékfizetésemből élnek, annyira értékelik a támogatásomat és látogatásomat, hogy csak köszönni képesek nekem, azt is félvállról. Ismét összeadtam-kivontam, s rájöttem, hogy vagy most, azonnal kivetetem a fogam és vele együtt a fájó pénztárcám rövidtávú tömését, vagy megvárom a nyarat, mire újból összegyűlik annyi apróm, hogy kifizessem a műtétet. Még az is megfordult a fejemben, hogy felkeresek néhány vidéki fogorvost, akik egy liter pálinkáért, pálinkaérzéstelenítővel másodpercek alatt megszabadítanak a kínoktól… De bármennyire szerettem volna, nem tudtam magam becsapni. Itt a vége. Gyerünk, hajrá, csináld: a fogorvos érzéstelenítőt döf a fogínyembe, tizenötperc alatt kihúzza az állkapcsomhoz nőtt fogam, eltöri mindkettőt, csupa vér lesz minden, a vöröskereszt munkatársai szirénázás közben vödrökben hozzák a vérpótlást nekem, nem tudok majd újra megszólalni, cudarul fog fájni és életem végéig kefirt fogok szopogatni - de nincs visszaút! Ez a sorsom, nézzek vele farkasszemet!

A munkahelyemen a szokásos iratrakosgatás várt rám: így, év elején amikor évet zárunk és nyitunk, nekem különösebb izgalmi állapotot előidéző és megkövetelő feladataim nincsenek, úgyhogy teljesen átadhattam magam a foghúzás előtti pániknak, amit a végletekig kihasználtam: a főnökeim, kollégáim annyi szeretettel és bátorítással öleltek körül, hogy azt kívántam magamban: bárcsak mindig panaszkodhatnék valamire…

Minél vészesebben közeledett az időpont, annál kiszámíthatatlanabbá váltam: kokettálni kezdtem több emberrel is egyszerre, kértem, követeltem, megköveteltem, hogy velem foglalkozzanak, s ez – úgy látszik – bejött a másik félnek (is). Pont amikor hisztériám csúcsán adtam elő legjobb tragika jelenetemet, lányom felszabadító üdvhadseregként eljött értem, hogy elkísérjen a fogorvoshoz és átvegye az ajnározó szerepét. Az iroda ajtaját becsukván meghallottam kollégáim megkönnyebülő, fellélegző sóhaját.

Teljesen szétestem, mire a rendelőbe értünk. Remegtem, kiszáradt a torkom, egy épkézláb mondatot nem tudtam mondani, cikáztak a gondolataim, miközben a nagy LCD vagy CDL vagy DLC vagy mittudomén milyen monitorról néztem a bármikor kikapcsolható vagy éppenséggel figyelemmel követhető szerelmesponyvát.

A recepciós a kezembe nyomott egy kérdőívet, melyben nyilatkoznom kellett a betegségeimről. Hát igen, van belőlük jónéhány valódi és képzelt. Szedek gyógyszert? Naná! Melyiket valljam be? Ájulós vagyok? Megkérdezem a lányom: nem tudja. Én sem. Idegrendszeri megbetegedéseim? Soroljam őket?… Másodpercek alatt kitöltöttem a kérdőívet úgy, hogy biztos fogadjon a fogorvos. Még csak az hiányzik, hogy lemondja a kezelésem…

A nővérke behívott. Egy nyugodt fiatalember fogadott. Azonnal levágtam, hogy tetszem neki (vagy, ha nem így volt, ezt a téveszmét is a hisztériám okozta). Belenézett a számba, végignézte gyöngyöző fogsorom s elrémült. Majdnem fejbevágtam. Azt mondta, hogy sorvad az ínyem, biztos naponta többször mosom a fogam fémkefével, csoda, hogy még nem üvöltök a fájdalomtól, annyira lekoptattam az ínyemet a fogaimról. Kapásból tizet felsorolt, amelyre védőréteget (tömítést) kellene készíttetni (fejszámolás: egy százas, ha nem több). Mégis, áruljam el, hogyan mosom a fogam? Mondom, körkörös mozdulattal, kemény kefével, ezt eltrafálta. Pedig itt tenni kell valamit. A fogaim egyébként jók. Na, melyik fáj. Mondom melyik. Megkocogtatja, semmi. Megkocogtatja a mögötte levőt, csillagokat látok. Na, azt fogjuk kihúzni, mondja. Nem, mondom én, hanem azt, amelyiket mondtam. De az nem fáj, minek húzzam ki? Csak húzza, ne kérdezze. Na jó, de előtte egy röntgenfelvételbe csak belemegy? Igen, sóhajtok, miközben a zsebemben lapuló összeg jelentős részére gondolok. Közben megemlíti, hogy van egy kis fogkövem. Tudom, te, te, csak húzd már ki azt a rohadékot, utána majd bizniszelünk…

A nővérke levetkőztetett, melltartóra, mert az ingemen vasgombok voltak. Elképzeltem, hogy nyár van, elfelejtettem a fürdőruhám és melltartóban grasszálok a plázában, miközben éreztem a fogorvos lopott tekintetét a hátamon… Néhány perc alatt kész volt a röntgen, „lássuk, mit mutat a felvétel: igen, mind a két fog szuvas, csakhogy az egyik fáj csupán, ugye, mégpedig az, amelyiknek gyulladásban van a gyökere”. „Ne magyarázzon nekem, a másik az, amelyiktől már elfekvőbe szeretnék menni…” Jó, jó, mindkettőt kihúzzuk és hidat készíttetünk, de ha gondolom, implantátumot is tehetünk (itt összeugrott a két szemem, ugyanis bandzsal vagyok, amely bandzsalság akkor válik nyilvánvalóvá, ha nagy meglepetésnek vagyok kitéve)… „Kezdjük azzal, amelyik miatt idejöttem” – mondom én. Vakarja a fejét, mostanára már egyértelművé vált számára, hogy öncsonkító vagyok…

Na jó, kihúzza az egyiket, és megpróbálja a másik gyökerét kezelni. Rögtön, en place. On spot, vagy mittudomén…

Itt ismét szorozni-osztani kezdtem… De nem tudtam a végére jutni, mert már beleszúrta az érzéstelenítőt a két szuvas fog közti sajgó ínyembe. Két injekció. Nem aprózta el. Majd kiküldott, 15 perc pihenő.

Kimentem a lányomhoz, aki időközben már másodszor is kiolvasta Sziddhartát a váróban. Betegek jöttek-mentek, fizettek és nem fizettek, az összegeket hallgattam és az ájulás kerülgetett. Ha ennek a krapeknak egy foghúzása ennyi volt, mennyi lesz az én… Ismét a nővérke rázott ki a gondolataimból.

Kabbala sálam szorongattam a kezemben, úgy ültem le a székbe, de a fogorvos egy kézmozdulattal kikapta az ölemből és a táskámra dobta. Jól céloz, biztos kosarazott fiatal korában…

Felemelte a székem, majd két vésőt döfött kétoldalt a fogam és az ínyem közé, hogy ellazítsa a szorítást, majd egy jókora foghúzóval elkezdte húzni, de az a fránya ragaszkodó gonosz kínzóm csak nem akar elmozdulni. Helyette inkább kialudt a fény, és a székem kezdett lefelé ereszkedni. Foghúzó nővérkének átadva, gépezet újra beindul. Már a mennyezetnél tartottam, amikor a fogorvos leállította a darut. Majd szépen, lassan forgatni kezdte a fogam, s néhány perc ropogást követően, szinte verzés nélkül kiszedte a dögöt, amely tiltakozóan szép gyökérrel büszkélkedetett. A fogorvos győzelmesen a szemembe nézett „lám-lám, megmondtam”, és az előre elkészített tálkába dobta, ahol igazgyöngyként elkezdett forogni és csillogni.

De a fogorvos csak nem hagyott békén, apró tűket vett elő és végigturkálta a foghelyemet, óvatosan, miliméterről-miliméterre. Valami keleti szokás lehet, gondoltam, és csak akkor vettem észre, hogy a készülékei egyszerűek: egy méretes fúró, és sok-sok tű. Ahhoz képest, amit más fogászati rendelőkben láttam, ez egy ókori rendelőnek tűnt. Talán csak annyi van a dologban, hogy rossz a marketingje, de attól még jó, sőt kiváló lehet – nyugtattam magam. A fogorvos eközben egyre csak váltogatta a tűit, ide szúrt, oda szúrt, majd a megmaradt szuvas fogam kezdte fúrni. Gyorsan darabokra fúrta, majd tűvel imitt-amott belekaristolt, újra fúrt, tű, fúrás, tű, majd egy kis géz ide, géz oda, tömés és – kész.

Ellenőrzésképp megkért, fujjam ki az orrom: nem értettem, de fújtam, ő pedig eldugította, majd megőrültem, a kezében fikám, de sebaj, hozzászokott. Ezt sem tapasztaltam még. Egy jókora gézt tömött a kihúzott fogam helyére, s mondta, jöjjek jövő héten, kiöblítik a most kezelt gyökeret. A másik fogamat megmentette. „Ugye, mondtam” – gondoltam, de győzelmes mosolyomból kiolvasta gondolatom. Elmosolyodott. Igen, jól csináltuk. Ha először a másik fogat húztuk volna ki, az elsőt nem menthettük volna meg, mert a szuvasodás olyan helyen volt, amihez nem tudott volna hozzáférni: valóban műtét lett volna belőle… vagy bye-bye második fog. És jöhet a híd vagy implantátum…

Elbúcsúztunk, a recepción gyanúsan keveset fizettem, s lányommal boldogan elindultunk hazafelé. Mégiscsak ellenállhatatlan vagyok, lám, milyen keveset fizettem, gondoltam, s abban a pillanatban telefonált a recepciós. Jóval a tarifa alatt fizettem, nem jótékonyságból, hanem azért, mert későn érkezett hozzá a beavatkozás ára, csak a röntgent fizettette meg velem. Miközben női hiúságom a betonjárdával ismerkedett, visszafordultam, kifizettem a fennmaradt kevéske összeget, s reméltem, a fogorvos jól végezte a dolgát, nem kell ügyeletre mennem, hanem újra találkozhatok vele és a tűivel egy hét múlva… Minden esetre a dög a táskámban céltalankodott, a másik szemét még a számban, de már kezelés alatt… Legyőztem. A fogamat. De magam is.

Hornyik Anna

Szlafkay Attila versei - Skandalum; Dilemma 10; Súlytusa; Éttermi fogódzó

2012-02-10T19:05:00.003+01:00

Skandalum

Mit keres

egy költész

az iparművészek

titkos hordájában?

Még

dokumentálja

és

szeplősíti

matériát.

Dilemma 10

Ügyefogyott-e

mindig

az együgyű ?

Súlytusa

nem akart nagy feneket

keríteni

alkonyatkor kocogással

igyekezett szabadulni

fölös kilóitól

Éttermi fogódzó

Hideg

fogasunkat

melegen

ajánljuk

Muhel Gábor - Természet és világnézet a harmadik évezred elején (5.rész)

2012-02-05T19:00:00.005+01:00

A holisztikus gyógyászat alapelveinek bemutatása után jelen alkalommal megvizsgáljuk, hogy miképpen lehet a szeretet- és világhiány néhány hétköznapi pszichoszomatikus betegség okozója, valamint igyekszünk láttatni, hogy mi módon nyilvánul meg testi szinten az istenalakú hiány József Attila életművében és költészetében. Olyan összefüggésekre kívánunk rámutatni, melyek a József Attila-kutatás berkein kívül talán kevésbé ismertek, s amik reményeink szerint magyarázattal szolgálhatnak a népbetegségnek számító emésztési problémák zömére. Összetettségénél fogva a költő többszörösen rétegezett lelki gondjaival e helyen csak annyiban foglalkozhatunk, amennyire ezt témánk feltétlenül megköveteli: helyette az előző rész tematikáját folytatva a szomatikus tünetek pszichés aspektusainak tárgyalására helyezzük a hangsúlyt.

Tudjuk, hogy rengeteg probléma fakadhat a helytelen táplálkozás és az emésztőszervrendszer nem megfelelő működéséből. Ennek leggyakoribb formája, ha valakinek „ég a gyomra”, illetve „gyomoridege” van. Közismert az is, hogy például „a depressziós emberek konfliktusai testileg különösen a táplálékfelvételi traktus zavaraiban fejeződnek ki, lévén, hogy szimbolikusan az képvisel minden kívánságot, megfogást, befogadást, és bekebelezést. Náluk, ha konfliktushelyzetbe kerülnek, pszichoszomatikusan könnyen előjönnek a garat, a garatmandulák, a nyelőcső bántalmai és a gyomorpanaszok.” (In. Fritz Riemann: A szorongás alapformái. Háttér Kiadó. Bp. 82.) Nem véletlen tehát, hogy nyelvünk valami negatív élmény, stressz vagy lelki probléma sikertelen feldolgozását szintén az emésztéssel hozza kapcsolatba: valaki nem tud „megemészteni” valamit. (Lásd ebben az értelemben József Attila Magad emésztő... című versét.) Szintúgy gondot okozhat, ha a huzamosabb táplálékhiány miatt a gyomorsav a gyomor falát marja, vagyis a gyomor „önmagát emészti.” Mindkét esetben (tehát testi és lelki értelemben egyaránt) a harmónia hiányával és a kiegyensúlyozatlan táplálkozással van dolgunk. Ha például az emésztés során sejtszinten a terminális oxidáció, tehát az „égés” nem tud megfelelően bekövetkezni, erjedés indul be (ugyanúgy, mint ahogyan a cefre szesszé fermentálódik, erjed) és krónikus hipoxiás (oxigénhiányos) állapot léphet fel, aminek következtében a szervezet elsavasodik. Mivel a test energiahiányban szenved, gyakran jelentkezik krónikus fáradság-szindróma, s drasztikusan megnő az ember alvásigénye. (József Attila egykori analitikusa, Gyömrői Edit így emlékezik vissza az analízis kezdetére: „Mikor Attila hozzám került, néha egy hétig, két hétig nem kelt föl.” (Idézi: Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny” (1927-1930). Kész a leltár (1930-1937). Kossuth Kiadó. Szekszárd. 2005. 612.) Ha a szervezet elsavasodik, a tünetek közvetlenül visszahatnak az ember hangulatára, kedélyállapotára, s az ember „besavanyodik”. A haragos, dühös, szívében indulatos személyt pedig, szinonimájával, a „mérges” jelzővel illetjük. Metafizikai síkon vizsgálva, az égés olyan misztérium, amely három létszintet köt össze. Természete szerint átlényegülésen alapul, a folyamat során hamu és füst keletkezik, az eredeti szubsztancia átalakul: anyagi szinten hamuvá lesz, melyből új élet sarjad, de egyben légneművé is szublimálódik – nem beszélve a felszabaduló (hő)energiáról, ami a fény alacsonyabb rezgésszámú formája. Hasonlóképpen, a szervezetben sejtszinten (a mitokondriumokban) éppen ilyen égési folyamat, oxidáció zajlik le a táplálék feldolgozása során, melynek végterméke a „salak” mellett az ATP, vagyis az energia (mint a szervezet energiaraktárának anyagi manifesztációja), de ennek az átalakulásnak a következménye a szabadgyökök felhalmozódása is, vagyis az öregedés. Érdemes ezért figyelembe venni Lenkei Gábor szavait, aki szerint „ma az emberek azt hiszik, hogy táplálkoznak, amikor esznek. Nagy különbség van az evés és a táplálkozás között. Nem minden étel táplálék. A szó őrzi az eredeti bölcsességet: »táplál«. Ebből lett a »táplálék«.” (In. Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 99.) Hippokratész mondása így („A halál a belekben lakik.”) megdöbbentően összecseng Horatius szavaival: „Quod me nutrit, me destruit.” („Ami táplál, az el is pusztít.”). Amint kicsiben, úgy nagyban, amint bent, úgy kint: az egyén életritmusa, mint az óra kis- és nagymutatója, úgy aránylik egymáshoz és függ össze az egyén életritmusa a világ ütemtervével.

Nem szerencsés azt gondolnunk, hogy a táplálkozás kizárólag biológiai funkció, hiszen „az evés aktusának van [...] egy másik arca is, amely a mágiával és a primitív vallásokkal kapcsolatos – úgy is lehetne fogalmazni, hogy valaminek az elfogyasztása által egyesülünk. A leölt állat, ember vagy isten megevése egyfajta átlényegítő aktus; az áldozat erényei és bölcsessége átszállnak abba, aki a testébe fogadja, és bekövetkezik valamiféle misztikus egyesülés. A szokások és a rituálék változhatnak, de az elv mindig azonos: valamiféle spirituális szubsztancia kerül át az elfogyasztott állatból, emberből vagy istenből abba, aki megeszi, és e szempontból tökéletesen közömbös, hogy ausztráliai vademberekről, a magasfokú civilizációt létrehozó aztékoktól, vagy a Dionüszosz-kultusz fénykorának önkívületes ünnepségein részt vevő görögökről van-e szó. [...] Ennek az ősi egyesülésnek visszhangjai szólalnak meg – a keresztelési lakomáktól a halotti torokig – az asztalközösség különféle szertartásaiban, a szimbolikus kenyér- és sókínálásban, vagy abban az indiai tabuban, amely tiltja, hogy más kasztbelieket hússal kínáljanak. Az orális erotika vagy a legtöbb nyelvben fellelhető furcsa kifejezések, mint »úgy szereti, majd’ felfalja« szintén arra emlékeztetnek, hogy az ember nem csak kenyéren él, és hogy a látszólag legegyszerűbb önfenntartó tevékenység is tartalmazhat önmeghaladó elemeket.” (In. Arthur Koestler: Szellem a gépben. Európa. Bp. 2000. 294-296.) Ahhoz, hogy jobban megvilágítsuk ennek a misztériumnak a lényegét, idézzük fel Hamvas Béla szavait: „Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt a szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket a szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt. A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé. A csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés. A táplálkozás háromféle. Az ember eszik és iszik és lélegzik. A hagyomány nagy tudományába beavatottak tudják, hogy az étel szoros kapcsolatban áll a testtel; az italról tudják, hogy ennek értelmi megfelelése a lélek világa; a lélegzés pedig spirituális táplálkozás. A nők, hogy lényük spiritualitását intenzívebbé tegyék, illatszereket használnak, a férfiak pedig dohányoznak.” (In. A bor filozófiája. In. Uő: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék II. Medio Kiadó. 212-213.)

E rövid bevezető után térjünk rá arra, hogy milyen szomatikus tünetei vannak az istenalakú szeretet- és világhiánynak József Attila életművében! A költőnél már párizsi tartózkodása idején vannak gyomorbántalmakra utaló, filológiailag is igazolható jelek, tünetek. (Később, 1931-ben épp e panaszok miatt került kezelésre Rapaport Samuhoz.) Valószínű, hogy a rendszertelen táplálkozás és életvitel („Rettenetes, hogy mennyibe kerülnek a társadalmi kapcsolatok.” – írja József Jolánnak), a stresszes életmód és egyéb hétköznapi okok váltották ki a manapság is nagyon gyakori emésztőrendszeri problémákat. (A szervezetben „ott szakad el a vászon, ahol az a leggyengébb”.) Szintén Jolánnak címzett levelében írja 1927 márciusában: „Az összes hashajtók elfogytak – a karlsbadi só még tart, de nem használ. Szám íze elviselhetetlen – a szagát nem ösmerem, de mindenesetre mentholt szopogatok. Azonban mindezeket nem azért írom, hogy pénzt küldj, ne érts félre. [...] Gyomromat itt meg se vizsgálták, csak fölírtak egy csomó drága vacakot táplálkozás céljából. [...] Olyan vagyok, mint a terhes asszony, mindent megkívánok, és semmit se tudok enni. Még a gyümölcs megy a legjobban, természetesen nyersen, mert főve rá se birok nézni. Mindenesetre ennek nézz utána, mert gyomorbajjal nem vagyok hajlandó élni, de alávetem magam akár egy másfél éves szigorú kúrának.” (In. József Attila Párizsban. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 56. = József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rend., jegyz. Fehér Erzsébet. Bp. Akadémiai Kiadó. Bp. 1976. 142. A gyomorbántalmakra utal továbbá, s lábjegyzetben idézi még: Valachi Anna: A névvarázstól a pszichoanalízisig. József Attila, Sigmund Freud és Róheim Géza. In. Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Szerk.: Tverdota György, Veres András. Balassi Kiadó. Bp. 2003. 161.) A karlsbadi só (pontosabban, annak vízben oldott formája) valóban sokáig használatos volt gyomorpanaszok enyhítésére, s a népi gyógyászat is ismerte. Erről az egyik orvosi szakkönyv a következőképpen tájékoztat: „A gyomorsavtúltengés, valamint az idült gyomorhurut, fekély stb. természetes gyógymódjának legfontosabb kelléke a gyógyvizes ivókúra. [...] Az ivókúránál az úgynevezett alkalikus, lúgos, gyengén szulfátos és gyengén konyhasós, híg vizek jönnek számításba, amelyeknek legklasszikusabb képviselő az egész világ által elismert karlsbadi források. Majd minden ország rendelkezik hasonló összetételű alkalikus gyógyvizekkel, így hazánkban a budapesti gyógyforrások közelítik meg leginkább a karlsbadi vizek összetételét. [...] E gyógyvizeknek azonban nemcsak a gyomor nyálkahártyájára van közvetlen hatásuk, hanem a felszívott víz az egész szervezet összes sejtjeire és azok életfolyamataira, a vér összetételére [ha a szervezet elsavasodik a vér összesűrűsödik – M.G.] is kihat. Így az úgynevezett sav-lúg egyensúlyról gondoskodnak, a betegnek a savi irányban eltolódott anyagcseréjét ismét helyrebillentik.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 124-125.) „Ami a gyümölcsöket illeti, azok hámozva, sütve, főzve, kompót alakjában előnyösek” (= uo. 124.), ám József Attila így „rájuk sem tudott nézni”, csak nyersen tudta elfogyasztani őket. S hogy a költőnek ez sem használt, az arra bizonyíték, hogy oki szinten nem szűnt meg a baj, csupán a tünetei enyhültek valamelyest. Ahogyan Jókai Anna megfogalmazta: „a látlelet, a diagnózis pontos: a tévedés a terápiában van. Drasztikus tüneti kezelés, felületi gyógyjavallat.” (In. Por és Istenpor. Az istenalakú hiány József Attila költészetében. = Tiszatáj, 2005/4. sz. 44.)

A táplálkozás, annak nem megfelelő volta, illetve hiánya már a költő legkorábbi verseiben hangot kap („de szeretnék gazdag lenni, / egyszer libasültet enni”) és végigkíséri az egész József Attila-életművet. „Harmadnapja nem eszek, / se sokat, se keveset” – olvassuk a Tiszta szívvel című költeményben. „Ó, barátaim, hét napja nem ettem” – kiált fel Hét napja című versének utolsó soraiban. „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha” – kezdődik az Eszmélet III. verse. Végül című versében a rendszertelen és hiányos étkezéséből vezeti le kínzó gyomorbaját: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem.” A testi rosszérzés megfogalmazásának jellegzetes módja József Attilánál a belső égés vissza-visszatérő képzete, ami az Eszmélet ciklus VI. darabjában eképpen jelenik meg: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat”. Nem mentes a motívumtól a Kései sirató „halotti tora” sem: „Harminchat fokos lázban égek mindig […] / de nem futja, már látom, az időből, / a tömény tűz eléget”. A költő utolsó versei között számon tartott Bukj föl az árból erről a következőképpen tudósít: „Gyulékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el!” A belső izzás képe a (Szól a szája szólítatlan...) elnevezésű töredék mellett legközelebbi módon a Külvárosi éj záró részletében bontakozik ki: „Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre.” Fontos kiemelni, hogy a (Szól a szája szólítatlan...) című fragmentum József Attila pszichoszomatikus tüneteinek legrészletesebb kivonata: „Szól a szája szólítatlan, / gondja kél a gondolatban / erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja”. A öngyógyító ráolvasás-jelleg a folytatásban válik nyilvánvalóvá: „ne bolondozz a belemben / ne kopogj a kebelemben / babos vesémet ne vesd ki / ne lankaszd a lábaimat / ne szakaszd a száraimat ne kanyarogj a karomban / ráncom-redőmben ne rejtezz / ne lúgositsd a savamat / ne szorongasd a szavamat / [...] ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz / ne torlaszd el a torkomat / ne lapulj meg a lépemen / ne kiáltozz a képemen / csigolyáim ne csikorgasd / fürtöm tövét ki ne forgasd / [...] Mintha égnék, láng jár végig / lábujjamról lobog égig / ne nyisd meg az oldalamat”. A töredék ekképpen zárul: „kicsurran a forralt kőnek / vasból való váladéka”. A szöveg egyértelműen rokonítható a finn és a vogul népköltészettel, melyet József Attila komolyan tanulmányozott. A Kalevala XVII. énekében található ún. Vipunen-epizódról van szó, melyben Vipunen híres varázstudó, táltos, akinek zsigereiben Vejnemöjnen kovácsműhelyt rendez be, s ott vasat izzít és kovácsol. (Az összefüggés felismerése Varga Domokosnak köszönhető.) A finn nemzeti eposszal való stiláris hasonlóság mellett azonban – írja Tverdota György Huszonnégy sor a testi szenvedésről című tanulmányában – „a (Szól a szája szólitatlan…) páratlanságát az okozza, hogy sehol ilyen teljes körűen és ilyen mélyrehatóan nem vall a költő, mint ebben a művében, a lelki betegsége következtében őt legyűrő elviselhetetlen testi szenvedésről.”

„A szenvedés lenne a kulcs a költészethez?” – teszi fel a kérdést Orbán Ottó József Attila analízise című írásában. E kérdésben nem feladatunk állást foglalni, azonban fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a holisztikus medicína szerint az analógia törvényének érvényre jutását József Attila esetében is megfigyelhetjük. Erhard F. Freitag szerint ugyanis „a gyomorhurut a nyombélfekély előzménye, amely akkor áll elő, ha a korábbi figyelmeztetéseket nem vettük figyelembe. A túlzott savképződés révén a gyomor mintegy saját magát emészti. Ilyenkor »savanyú képet vág« az illető, hisz valami olyat nem tud megemészteni, ami saját környezetében vagy a személyes szférájában adódik A gyomorbetegnek kudarcélménye van, valamit nem tud elfogadni, megváltoztatni, nehézséget okoz neki egy adott helyzet feldolgozása.” (In. Erhard F. Freitag: Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 202.) A máig sok vitát kiváltó Szabad-ötletek jegyzékében azt írja a költő 1936 májusában, hogy „a bajok lerakódnak / az emberben, mint a / csontokban a mész”. A Nagyon fáj kötet egyik kulcsversében, a Levegőt! oly gyakran idézett soraiban is feltűnik a jelenség: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” Tudjuk, hogy József Attila a Szabad-ötletek jegyzéke lejegyzése előtt fogorvosnál járt, s fogfájásának enyhítésére arzént tettek a fogába. Erre a szerző a szövegben nyílt utalást is tesz. Ismert a költő intenzív dohányzási szenvedélye, s a Szabad-ötletek írása közben is többször rágyújt. A népi gyógyászat ismerte a füst „gyógyító” hatását a fogfájásra, mely úgy zajlott, hogy a pipázás során a füstöt „ráengedték a fájós fogra”. A fog másik jelentésében utal a jövő időre, vagyis mintegy „előrevetíti” a gyógyulást. Egy harmadik jelentése pedig az el- és befogadással, a „bekebelezéssel”, a kebelbe, az ölbe fogadással, valmely egzisztenciális „fogódzó” találásával áll kapcsolatban. Ez utóbbit támasztja alá, hogy „rossz fogak arra utalnak, hogy csekély a bizalom az emberben a saját ereje és lehetőségei iránt. A szuvasodáskor maga az immunrendszer is már gyenge, ez viszont megint csak az élethez való általános hozzáállással függ össze.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 201.)

A befogadásától, kudarctól való félelem miatt kialakuló izgalmi, stresszes nyugtalanság, zavart lelki-szellemi állapot hatására az embernek gyakran „elakad a szava”, vagy össze-vissza beszél, nem tud egy „magvas” gondolatot sem mondani, esetleg „gombóc van a torkában”. A Szabad-ötletek jegyzékében is felbukkan a költő „rágási kényszere”: „hát mit tegyek / valakit föl kellene falni / szájba venni és rágni”. Bányai László, a költő egyik sógora jegyezte fel, hogy „Attila az utóbbi években nála fellépett kellemetlen és állandóan fokozódó gyomorpanaszokról beszélt. Nem egyszer ételundor formájában fellépett étvágytalanság, étkezés után pedig tompa gyomorfájás voltak ennek leggyakoribb tünetei. De ezeken felül is elég gyakori ideges rosszullétei voltak, amely rosszulléteket gyomrának a »bizsergése« vagy »lebegése« kísért. Mint említette, e panaszok eredendő okát az elsődleges vizsgálat nagyrészben a hiányos és rendszertelen táplálkozásban, valamint az ezek által előidézett zavarokat hatékonyan támogató mértéktelen dohányzásban és feketekávé fogyasztásban vélte felfedezni. Mindezeknek romboló hatását természetesen csak fokozta a legyöngült szervezet és az eredendően is érzékeny idegrendszer.” Ugyancsak ő írja, hogy „egyetlen egészen különös és csak nehezen, talán csak alapos lélekelemző kutatással megmagyarázható szokása volt: a legutolsó falatot negyedórán át is majszolta, forgatta a szájában. Már a kínos lassúsággal megsodort cigaretta is ott volt a kezében, már rá is gyújtott, de állkapcsa még egyre mozgott, mint a kérődző állaté. Mikor egyszer megkérdeztem őt erre vonatkozólag, középső és mutatóujjával megkopogtatva az arcát, ezt a megdöbbentő feleletet adta: – Nem tudom lenyelni…” A vastagbél és a gyomor, mint az emésztés kulcsfontosságú részterületei, a szervezet egyéb mikroterületein (pl. haj, fül, nyelv, talp, fogazat stb.) is leképződnek. A fog a férfierő szimbóluma (vö. a költő szexuális zavaraival), s ha huzamosabb ideig fennáll a száj kémhatásának savassága, kimarja a felszínt, a zománcot, s a fog kilyukad. A lyukat be kell tömni, az űrt ki kell valamivel tölteni, a hiányba tartalmat kell sűríteni. Mint látjuk, az emésztőcsatornán lefelé haladva tünetként megjelenhetnek gyomorpanaszok, pl. (savtúltengés), mely áttételesen leképződhet a fogazaton is. „Ha elváltozás keletkezik a fogak tartószerkezetében, fontos belső szervek működése is megváltozhat. A rossz fog okozhat szívpanaszokat, de hat a vese, a hólyag, a máj, az epe, a tüdő, a vastagbél, a gyomor, a hasnyálmirigy és s vékonybél állapotára is.” (= Gyógyhír Magazin, 2006/3. sz. 6.) A költő a diagnózis pontosságával, a tünetek egy részének felsorolásával fogalmazza meg gyomorbántalmait Végül című versében, ám oly módon, hogy a Vágó Márta-szerelem a gyomorbajjal karöltve világgá tágul: „Két naponként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem. / Éreztem, forgó, gyulladásos / gyomor a világ is és nyálkás, / gyomorbeteg szerelmünk, elménk / s a háború csak véres hányás. / Mert savanykás csönd tölti szánkat, / szívembe rúgtam, ordítson már!” Vessük ezt össze a mondottakkal és a modern gyógyászat eredményeivel! „A gyomorsavtúltengés a gyomor azon megbetegedése, amely nevében hordozza a betegség fő tünetét. A gyomorban több gyomorsav képződik a kelleténél, főleg ideges okok következtében, ami kellemetlen tüneteket vált ki. A beteg gyomortáji fájdalmakon kívül gyomorégésről panaszkodik, mintha parázs égetné a gyomrát, ez felhatol a nyelőcsövön át. Savanyú felböfögés jelentkezik, gyakran hányás, erős nyáladzás. [...] Emellett általános tünetek észrevehetők, mint levertség, fejnyomás, teltségérzet a gyomorban, émelygés, étkezési undor. A nyelv bevont, lepedékes, a szájíz kellemetlen. A gyomormirigyek túlzott savtermelésének oka – mint már említettük – ideges, de gyakran heveny, azaz idültté váló gyomorhurut következménye. Ilyképpen mindazok a tényezők, [...] mint alkohol, nikotin, fűszeres és nehezen emészthető, puffasztó, zsíros ételek, falánk étkezési mód, kevéssé megrágott ételek [a költő az utolsó falatot hosszú percekig rágta, mert – állítása szerint – nem tudta lenyelni – M.G.] lenyelése -, váltják ki a túlzott savtermelést.” (In. Orvosunk a természet. Ékezet Kiadó. Bp. 1993. Dr. Arany György „Gyógyító természet” című művét átdolgozta és szerkesztette: Ferenc Zsuzsa. 123.)

Fontos hangsúlyozni, hogy József Attila gyomorpanaszainak zöme kisgyerekkori traumákra és a szeretet hiányára vezethetők vissza, de a komolyabb testi tünetek lejegyzésére első ízben Párizsban került sor. Az egymásnak több ponton ellentmondó visszaemlékezések abban megegyeznek, hogy József Attila kiújult gyomorbántalmait gyógyítandó került pszichoanalízisbe. Hogy a gyomorbántalmak valóban jelentkeztek 1931 tavaszán, arról dr. Weil Emiiné született Leichner Zsuzsanna memoárja is tanúskodik: ,,József Attilának egyszer fájt a gyomra és kijött hozzám röntgen-vizsgálatra.” Nem könnyű eldönteni, hogy mi váltotta ki újra Budapesten a párizsi diákévet végigkísérő emésztési zavarokat. Németh Andor visszaemlékezése szerint a költőt kilátástalan anyagi helyzete és a Nincsen apám, se anyám című kötetének kedvezőtlen kritikai fogadtatása miatti elkeseredés egyaránt kínozta, amikor az émelygés, a gyomorlebegés – a párizsi koplalások óta – újra rátört. Az egykori barát így ír: „Rossz közérzése kivetül a világra. Az is olyan, mint egy gyulladásos, nyálkás gyomor. Végzetére egy napon találkozik egy szegedi orvos ismerősével, aki kevéssel előbb költözködött fel Pestre. Elpanaszolja neki állapotát. Furcsa véletlen. A szóban forgó orvos az ideges eredetű gyomorbetegségek specialistája. Lélekanalitikus. Megígéri Attilának, hogy foglalkozik vele. De az analízisért fizetni kell, különben hatástalan, Attilának pedig nincs pénze. Abban állapodnak meg tehát, hogy Attila a kezelésért járó orvosi díjazás fejében sajtó alá rendezi az orvos kéziratát az ideges eredetű gyomorbajok pszichoanalitikus kezeléséről." (In. Németh Andor: József Attila és kora. In. Uő.:. A. A szélén behajtva. Bp. 1973. 447-448.) Ez a könyv Rapaport Samu Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése című munkája volt, melynek stilizálásával fizette meg a költő a kezelést. Szántó Judit, a költő ekkori élettársa minderre így vélekszik: „Egy nap a 6-os villamoson összetalálkozott egy szegedi orvos ismerősével, dr. Rapaporttal. Nagyon örültek a találkozásnak. Az orvos kérte Attilát, keresse fel, mert munkát tud számára. Ez megtörtént, és megállapodtak abban, hogy Rapaport könyvét ’Ideges gyomor- és bélbajok keletkezése és gyógyulása’ Attila stilizálja. Attila elvállalta, és ahogy a különböző freudista alapon vizsgált gyomorbetegségeket az anyag megvilágította előtte, úgy fedezte fel magában a tömeges tüneteket, holott egy fél évvel ezelőtt, amikor kivizsgáltattuk Attila gyomorbaját, az orvos megállapította (nem Rapaport), hogy Attila – ezekkel a szavakkal – félig éhen vagy halva. Előzőleg is Eta már passzírozott ételekkel próbálta kúrálni, eredmény nélkül, mert bizony Attila nagyon sovány volt.” (In. Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rendezte: Murányi Gábor. Bp. 1986. 89.) Más pszichoszomatikus tünetekre is rábukkanhatunk, ha vetünk néhány pillantást a következő két visszaemlékezésre. József Jolán felülmúlhatatlan drámaisággal írja le a költő megérkezését Balatonszárszóra 1937 novemberében, amikor József Attila kvázi-veszélyhelyzetben cserbenhagyja az ereje. A vonatról való leszállás közben úgy érzi, fél oldalára megbénult: „Alig értünk ki vele a peronra, Attila összeroskadt. – Jaj nekem, megbénult a jobb oldalam… Jaj nekem… Arca hamuszürke lett, és olyan rimánkodó, kétségbeesett arccal nézett rám, hogy azt hittem, menten megbolondulok kínomban… – Állj fel, Attila. Le kell szállnunk. Arca rimánkodva grimaszba torzult. Nyöszörgött: – Nem tudok. Megbénult az egész oldalam… Jaj nekem… Kidobtam a kabátokat a sötétségbe, és legurítottam a bőröndöket a lépcsőn. Attila elnyúlva feküdt a peronon és nyöszörgött.” A másik nővér, aki az érkező testvéreire várakozott, a következőképpen emlékezik: „Pár nap múlva Attila szemhéjai ujjnyi vastagságúra dagadtak. Kínzó fájdalom gyötörte. Megcsináltattuk Bak dr. receptjét és belecsepegtettem Attila szemébe az orvosságot, aztán bekentem szemeit a kenőccsel és ráhelyeztem két vattacsomót. Végül egy kendővel átkötöttem a fejét… – Hogyan fogok válaszolni Flórának, ha ír! – meredt eléje az érthetetlen kérdés. – Miért, Attila? – faggattam. – Hát nem látod, hogy vak vagyok! – kiáltotta kétségbeesett hangon. – Óh, Attila! Hogy találsz ki ilyeneket? – Vak vagyok! Vak vagyok! – kiáltozta egyre rémültebben. – Csak a hangodat hallom! És nem látlak!”

József Attila példáján is látszik, hogy számos módja lehet annak, ahogyan a lelki krízisek fizikai síkon megtestesülhetnek. Ezért is lehet tanulságos számunkra a költő életművének vizsgálata a holisztikus gyógyászat tükrében. A költőtől sosem állt távol az önelemzés, s testi-lelki kínjait, fájdalmait zseniális költeményekbe szublimálta. 1936 májusában komolyan elhatározta, hogy testileg-lelkileg rendbe hozza magát, s e kísérlete együtt járt a társadalmi értékek átértékelésével, és egy merőben új énkép, illetve világfelfogás kialakítására irányult. Ennek nyomán a kései József Attila-szövegek nagy része olyan poétikai koncepció mentén szerveződnek, amely kialakulása, fejlődéstörténete kizárólag költészetbölcseletének függvényében érthető meg és előzményeihez a teljes József Attila-életmű ismeretére van szükség. Tekintettel arra, hogy a művészetnek mindig van egyfajta sajátos önterápiás vonatkozása, az alkotás által testet öltött szó – mint a „belső” világ „külső" lenyomata – visszahat a szerzőre, hiszen kimondója épp e szubjektív objektivációs folyamatnak köszönhetően maga is teremt, eszmél, érez, újraél, formál és alakul. Ha meggondoljuk, hogy József Attila a műalkotást olyan külön világnak tekintette, amely „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot”, akkor nem meglepő, hogy e poétikai magatartásforma alkalmazása során „a költő versírás közben önmagán kísérletező tudós módjára járt el: egyszerre volt alanya és tárgya, elszenvedője és megfigyelője önfeltárulkozásainak. Saját belső világát külső szemlélete tárgyaként jelenítette meg.” (In. Valachi Anna: Játszani is engedd!. In: Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. Anonymus. 2002. 287.)

Cikksorozatunk befejező részében ezért mi sem vállalkozunk másra, minthogy összegezzük a mondottakat és felvázoljuk egy olyan természetes világlátás alapjait, mely összeköti a messzi régmúlt ősi hagyományát a jelenkor eleven dinamizmusával, s alternatívát kínál egy olyan valóságfogalom kialakítására, mely közelebb visz a Világegyetem valódi természetének megismeréséhez...

Muhel Gábor

(folyt. köv.)

Büki Mátyás - Olvasónaplómból 1987; a város fölött; Nárcisz és Ehó prózai duettje; ad Kavafisz; Nyár, kamasz

2012-02-05T18:16:00.003+01:00

Olvasónaplómból 1987

abban a távoli provinciában

nyugaton

messze a birodalom fővárosától

a lakosság félve és fölénnyel

nézte a fegyelmezett és zárkózott tiszteket

a városközpontba kiránduló tisztfeleségeket

akik el voltak bűvölve a boltok árubőségétől

a csinos ruhájú emberektől

az utcák forgalmától

és akik titkon arról ábrándoztak

bárha itt maradhatnának

de nem a lapuló fegyverek védelmében

hanem a polgári foglalkozások

békés robotjába merülve

nem elkülönülve

hanem a helybéli lakosság közé vegyülve

az arénákban

a fürdőkben

és a tereken

hogy végre ne kelljen

minden szembejövőben az ellenséget szimatolni

a város fölött

ma nem történ semmi a fekete angyalok nyugta-

lanul repdestek az égen semmi nem történt volt

egy pillanat amikor mintha világillatot hozott vol-

na a szél és szivárvány jelent meg nagyon

halványan a város fölött ez volt az amikor az egyik

fekete angyal kis híján lebukott az égből hatal-

mas szárnya tétován bénán csüngött a város fölött

aggódva néztük csak nehogy történjék valami ször-

nyű ez rettenetes de meg lehet szokni fekete őre-

inket is szerencsére nem történt semmi csak ez a

villanásnyi üzemzavar a város fölött

Nárcisz és Ehó prózai duettje

Ha szerelmi dalt zengünk, akkor így zengjük:

„Amint bebújtál, úgy bújik majd ki a fiad,

akit én hozok a világra, te kedves fiú.”

Karcsú a derekad, hosszú a combod,

oh nimfák nimfája, Ehóm. Melled szép,

szőrdombod szép, ami alatta van, félelemes torok.

„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.”

Ám ha szeretsz, bizonyára én is szeretni

Foglak téged, te szép-punáju,

ám ha szeretnélek, bizony akkor

nem tudnám szeretni magamat. Ha azonban

nem szeretem magamat, előbb-utóbb elpusztulok.

Van ám bennem természetes önszeretet!

„szeretnek minket az istenek, ha szeretsz”

És akkor mit csinálsz te? Kit szeretsz?

Elmondhatod százszor is a lombok között

susogva, a patak mellett csilingelve:

„Az istenek undorodnak tőled, dög vagy,

szeresd őket vagy gyűlöld, nekik mindegy,

de ne mindig csak magadat, csak magadat!

Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.

Életed bűzös, a testedből szivárgó

nyákba belefojtanak, és a posványból

felhangzó sóhajaidon, fogcsikorgatásaidon

ha szerencséd van, nevetnek. Törpe vagy,

vagy óriás, egyre megy. Véglény, nem

ember. Mindig a végpontokon, sosem középen.

„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz”

Susoghatsz, csilingelhetsz, zúghatsz,

te kedves nimfa, széphajú lány,

mindez azonban mit sem zavar engem.

A botnak is két vége van, mégis megbotlik.

Miért legyek én középen, ha már

sorsom szerint egyik végtől tartok a másikig?

„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.”

Maradok ist’uccse inkább véglény, mást

úgysem igen tehetek. Az istenek lehetnek

középen, se halniuk, se születniük nem kell.

Két fiatal az erdőn, amint egymásba

fúródva, bokor alján alélnak és élnek?

Így kellene ezt szegény Nárcisznak?

„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.”

ad Kavafisz

154 vers egy provinciában,

így mesélik legalábbis.

Volt ott azért hit is,

vizeldefiúk, rácsos kapualji

kirakatok, kapualji demokráciák,

fekete, fekete kátrány:

különb bárkinél

azokon az utcákon

italtól és cigarettától kimart torok

és a hivatalnoki aktatáska

akárki jön szembe a hajnali

a római zsoldos

vagy a részeg szépség

a hivatásos költő oldalán.

Nyár, kamasz

Láttam,

hogyan főzték

a katonák a lányokat gáláns bókokkal,

őszinte hazudozással, atyás simogatással,

hogyan vitte őket a vágy a sziget

bokrai közé, pazar ölüket megcsikordíttatni,

sápadtan

a sziget bokrai közé, kibontatni magukat

a fütyülő széllel, kibontatni magukat

a sikoltásig.

az irigységtől.

Brátán Erzsébet - Rezgésszint - 1. rész

2012-01-28T19:45:00.001+01:00

Régebben jóformán hallani sem lehetett, mostanában pedig már a vízcsapból is ez a kifejezés folyik, és persze nemcsak fizika órán…

A hétköznapi emberek néha tétován csóválják a fejüket, rálegyintenek, miközben fogalmuk sincs, miről szól, mit jelent valójában. Jómagam is kerestem a válaszokat, amik sorra érkeztek, mert ha az ember felteszi a kérdést, megérkezik a felelet.

A „Fényemberek vagyunk” című írásomban bővebben kifejtettem, miből állunk mi, akár az egész világegyetem, és a hologram-illúzió valónak vélt világunk.

Emlékeztetőül: az anyag nem szilárd, mert nem anyag, hanem energia, végső soron minden lebontható fényre és hangra, a legkisebb részecske is fényt és a rezgése által hangot bocsát ki magából. Ezzel üzenünk egymásnak, így kommunikálunk, vesszük az adást. Minden, ami a világban létezik eredendő tiszta tudatosság, olyan káprázat, amely teljes egészében fényből és hangból áll, különböző vibrációs frekvenciák formájában. Minden energia és tudattal rendelkezik, az energia tudatos. Minden ebben a világban megtestesült lény ennek a tudatnak a frekvenciája, ennek a frekvenciának a megnyilvánulása. Az emberiség egyfajta közvetítő kapocs az anyagi világ és a magasabb dimenziók között, mindegyikünk meghatározott céllal vesz részt a teremtésben, itt és most. Küldetésünk van, ami sokkal fontosabb, mint azt gondoltuk, semmi sem létezik véletlenül, mert az elpusztítaná az Univerzumot, összeomlana a rendszer, ez a jól megkomponált szuperszimfónia.

Akár a testünk, úgy körülöttünk is minden egyfolytában mozgásban, rezgésben van, folyton alakul, változik, semmi sem ugyanaz, mint fél pillanattal azelőtt.

Megértettük, hogy a rezgéssel és annak átadásával hogyan lehet gyógyítani. Ha például, emeljük a víz rezgését, gyógyvízzé válik, ha gyógyító ásványokat, gyógynövényeket használunk, de legyen az bármi, azért gyógyító hatású, mert a benne lévő regésre hangolódással emeli a rezgésszintet bennünk, azaz általa haladunk a tiszta szeretet felé, ahol minden tökéletes. Ezért gyógyít a nevetés, az öröm, a boldogság, vagy maga a szeretet, ami a legmagasabb szintű rezgés, ugyanakkor ezért okoz betegségeket a félelem, ami a legalacsonyabb rezgés. A gondolat is rezgés, ami parancs az agynak, ezért lehet a gondolat energiájával is gyógyítani. A legmagasabb szintű a szeretet átadó gondolat, mellyel valódi csodákat érhetünk el.

Megtapasztaltuk, hogy az emberek nincsenek azonos hullámhosszon, vannak, akik a félelem szintjén rezegnek, mert még kevesebb életet éltek le, keveset tanultak, tapasztaltak, és vannak, akik már magasabban, mert számtalanszor újjászülettek, azáltal egyre jobban megértették, átélték, érezik a szeretet jelentését. Tehát fejlettségi szintjétől függően minden tárgy és élőlény különböző frekvencián rezeg és betölti azt a pontot, ami nélküle üresen kongana.

A legmagasabb rezgésszintre azonban napjainkban még mindig keveseknek sikerül eljutniuk. Ilyenkor felmerülhet bennünk az a gondolat, hogy a ma élő emberiség életének hajnalán sokkal többen, és jobban tudták segíteni a spirituális fejlődést, mint manapság, különösen, ha az ókori kultúrákat tanulmányozzuk, amikor egyenesen ledöbbenünk, és földig borulunk nagyságuk és tudásuk előtt.

Mi történt velünk az évszázadok alatt? Miért merült feledésbe ez a tudás? Olvastunk róla, hallottuk, pusmogták, hogy van egy titok, amit csak a beavatottak ismerhetnek, de vajon mi lehet az?

Valójában a szeretet átélése a szemlélő akaratától függ, azaz tőlünk, az egónktól, tehát képesek lettünk ellenállni a minket körülölelő magas szintű rezgésnek is… direkt elnyomjuk magunkat…

Mostanában sokszor emlegetjük, hogy Földünk egy magasabb rezgésszintre emelkedik, és vele együtt a rajta élő lények is, hiszen minden mindenre kihat, minden mindennel összefügg, kölcsönhatásban van. Sokan félnek ettől a változástól, mert nem tudják, mit takar, milyen lesz, hogyan fogjuk átélni, megint mások boldog odaadással várják, hogy spirituálisan magasabb szintre lépjünk. A változást senki sem ússza meg, mert ha elér egy bizonyos pontot, akkor azok is magasabban fognak rezegni, akik direkt nem akarnak! Azaz egy bizonyos számú emelkedett rezgésű lény magával húzza a többit.

Ám még mindig van olyan, aki megkérdezi, mit jelent pontosan a rezgésszint az emberre lefordítva?

A rezgésszint fogalmát leginkább Imhotep munkásságának tanulmányozása során értettem meg. Rengeteg könyv, cikk, írás vagy ismeretterjesztő film tanúskodik nagyszerűségéről. Legjobban a Spektrum televízió által közvetített film nyerte el a tetszésemet, mely dióhéjban a következőről szólt:

A legmagasabb rangot elért főpap ie. 2800 körül élt Dzsószer fáraó idejében, akit halála után isteni rangra emeltek tisztelői. Nevének jelentése „békében érkezett”, ám ezen kívül számos nevet kapott, például a görögök Aszklépiosszal azonosítják, de nevezték Hermész Triszmegisztosznak is, ami annyit tesz, „háromszor nagy”, nem beszélve Tothról, vagy Hathorrol… Ő volt a Hórusz Szeme misztériumiskola főpapja, tevékenysége máig fontos szerepet játszik az emberiség létezésében. Ismeretei az atlantisziaktól származtak és a kvantumfizika alapjaira épültek, valamint a magasabb dimenziókban élőktől is rengeteg tudást hozott el nekünk, amit megtapasztaltatott tanítványaival is…

Életének építészeti és spirituális főműve, a szakkarai piramis. Az orvos, fizikus, építész, filozófus alkimista, vázakészítő, korának óriási géniusza minden tudását latba vetve olyat alkotott, amit csak most kezdünk megérteni.

A szakkarai piramis számos tekintetben úttörő volt, például építéséhez használtak először méretre vágott kőtömböket, vagy a történelem első vallásos szövegeit itt vésték fel a sírkamrák falaira hieroglifákkal.

Az építmény helyszíne az Imhotep által kiválasztott keleti 31. és 32. hosszúsági fok, valamint az északi 29. és 30. szélességi fok közötti területen található. A következő 400 évben egyedül ezen a helyen építettek piramisokat Egyiptomban.

Először egy hatalmas földalatti komplexumot építettek, amely 12 emelet mély volt, kamráit és folyosóit az első, ember által előállított, a híres egyiptomi kék mázzal bevont égetett csempék díszítették. A mázat szódabikarbonát, agyag, kálium, kovaföld, és rézbikarbonát keverékéből állítottak elő, amit maga a főpap állított össze, ez az anyag még ma is használatos Egyiptomban. A piramis kamráiban több mint 40 ezer alabástrom tálat, korsót és csészét találtak, melyek titkait évekig kutatták. Mégsem ettől annyira különleges, hanem attól, hogy az építmény valójában egy kvantumgépezet, melyben minden egyes kőnek, téglának, vagy csempének előre megtervezett szerepet szántak. A piramisforma a föld alatt egy tükörképet hoz létre, amely által megjelenik az antianyag, és a földalatti részen az idő a jövőből a múlt felé halad. Az egészet azért hozták létre, hogy felgyorsítsák az ott tanuló tanítványok spirituális fejlődését. Mielőtt azonban elkezdték építeni, létrehoztak egy elektromágneses mezőt részecskegyorsító segítségével. Az ionok feltöltésével elektromágneses örvények keletkeztek. Ennek használatával a hatalmas kőtömbök éppúgy súlytalanná váltak, mint az emberi test. Azaz levitációval hordták oda a nem akármilyen kőtömböket. Vannak olyan anyagok, melyeknek a molekulái elektromágneses energiát termelnek, ha egy bizonyos rezgésszinten rezegnek. A piramis földalatti kamráit úgy alakították ki, hogy minden teremnek előre megtervezték, milyen hangon kell majd rezegnie, ami létrehozza a kívánt hatást. A következőképpen hangolták be: 3 kamrát „É”, kezdőhangra, ahol fogadták az újoncokat, 4 kamrát „F” hangra, 3 kamrát „G”, kettőt „A”-ra, és a főkamrát „H” hangra. A főpap egyik törvénye szerint minden a nemeken alapul, azaz férfi és női oldala van, amelyek ellentétesek egymással. Ezért férfi-nő párokat ültettek be, akik energiája kiegyenlítődött a kamrában, semlegessé vált, akár a szeretet energia. A kamra falait olyan emberi gerincet formáló csempe kirakás borította, ami szupravezetőként működött.

Brátán Erzsébet

folyt. köv.

Szinay Balázs - Don Juan De Marco kiábrándulása

2012-01-28T12:02:00.003+01:00

„…A nők használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a perverzek egy állatot. Te vállat vontál és szeretted őket. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt. Tehát művész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így tisztelgek emléked előtt.” (Márai Sándor: Egy halotthoz, részlet)

„A nevem, Don Juan DeMarco… Én vagyok a világ legnagyszerűbb szeretője… Több, mint ezer nővel szeretkeztem. Egyetlen asszonyt sem hagytam kielégítetlenül. Én sosem használtam ki egyetlen nőt sem. Gyönyörrel ajándékozom meg őket, ha arra vágynak. Természetesen a legnagyobb gyönyörrel, egész életükben.

Vannak asszonyok, finom vonásokkal..., a hajuk, különösen selymes, és a fülük vonala, hasonlatos a kagyló alakjához. Ezeknek az asszonyoknak az ujja éppolyan érzékeny, mint a lábszára. Az ujjuk hegye éppolyan finoman érző, mint a lábuk. És ha megérintem ujjuk forgóját, az olyan, mintha a térdüket simogatnám, és ez itt, az ujjuk lágy, húsos párnácskája, olyan, mintha a combjukat simogatnám. És végül, minden nő, megoldásra váró rejtély, ám egy nő, semmit sem rejt el, egy igazi szerető elől. A bőre színe elárulja, mit kell tennünk. A piruló rózsához hasonlatos halvány rózsaszín arra vár, hogy kinyissuk szirmait a napsugarak melegével. A vörösek sápadt, szeplőskés bőre..., a kéj partot ostromló hullámát hívogatja, hogy felkavarja a mélyét..., és a felszínre hozza a szerelem habos gyönyörét. Bár nincs metafora, amely pontosan leírhatná a szeretkezést, ám a legjobb hasonlat szerint olyan ez, mintha egy ritka hangszeren játszanánk. Vajon egy Stradivari hegedű ugyanolyan elragadtatottságot érez-e, mint a hegedűs aki tökéletes hangot csal ki, a szívéből? Minden igazi szerető tudja, hogy a legnagyobb kielégülés akkor jön el, amikor az extázisnak rég vége már és ott látja maga előtt a virágot, amely kinyílt az érintése nyomán…” – hangzottak még szavaim a rólam készült filmben, 1995-ben. Mára a helyzet úgy áll, hogy akkori álláspontomon, előre nem látható módon, változtatnom kellett.

Mindig úgy hittem, hogy a szerelmem művészetét úgy éri el egyszer a vég, hogy hódítási kedvem eltörli és aláássa majd az egyetlen, igaz, sírig, sőt egészen pontosan annál is tovább tartó szerelem, de semmiképp sem úgy, hogy a nők egyszerűen megszűnnek tovább nőnek lenni. Hová fajult az a világ, melyben a szerelem már nem művészi tevékenység és isteni tudomány, hanem közhely, pótcselekvés, száműzött utópia, s melyben a tökéletes szerető kedvét nem az töri le, hogy teste megfakult, lelke pedig elfáradt a sok szeretésben, s így képtelen már a csábításra, hanem az, hogy csábításának nem talál tárgyat, mert a nő, a szerelem mindenkori életre hívója nem szomjazza már a szerelmet, és nem vágyik arra, hogy meghódítsák, sőt azzal sem törődik, hogy mit jelent valójában nőnek lenni?

Mostanra ugyanis a nő alapvetően előnyös tulajdonságai a visszájukra fordultak. Nem nő ő már, mert nem vonzó, csak szereti, ha annak nevezik, nem ragyog szépsége, csak magára festi a szépség leutánzott mázolmányát, nem kell meghódítani, elég, ha valaki patrónusa lesz, s ő máris átadja magát, de belül teljesen üres. A szeretkezés szerelmi élményéből steril szexualitást csinál. Sokkal inkább foglalkozik azzal, aki lenni akar, semmit azzal, ami benne rejlik. Elszokott az érintés értelmétől és a lélek által történő megérintettségtől is, s mint, ahogy az irodalmi műveket sem állításaik igazságtartalma, hanem az azok megvilágítására használt szépirodalmi metaforák és stílusjegyek teszik hitelessé, a nőt sem az emeli a szépség megtestesítőjévé, amit állít magáról, hanem, amit kisugárzásán keresztül szelleme tükröz. A nő pedig olyan lett, amilyenné lenni tudott és akart, s nem amilyenné a világ tette. Régen még lehetett egy nőnek ilyen verset írni, mert nem csak a bujaságot és a fülledt erotikát fedezte fel benne, hanem a szerelem szentségét is:

Először szemedet adtad,
majd a hüvelyt kezemnek.
Sokszor sóhajt leheltél szívemre,
majd nyelvemet vezetted.
Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent,
csípőddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet.
Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége,
harapás, gyengéd csecse-becse.
Testedre a duzzadt borzongás terült,
arcod volt a tisztán zuhanó vízesés.
Füled gyöngyöző hullámba borította testem,
de közben halkan szólt a kékség,
a jövő tragédiája, s a múlt.
Szíved viasza ráégett estémre;
Így lettem én híd,
gyönyöreid és kínod közt.

S ma még lehet a nőnek ilyen verset írni, de ez őt már egyáltalán nem érdekli:

Lüktetésem leszálló ágára fut.

Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,

idegen át nyíló lidérces kaput,

bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.

Tétlenségébe sápadt a teremtés.

Hagytad és a véletlennek sorsa lett.

Bánat viharába szakadt halk sejtés

égette fel ütőered: vágy és tett,

melyen át bolygód közepébe estem,

s kívántam az enyhet adó kötelet

mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,

ha már érzésem lelkedre festetett

s mégsem találna rá most vigaszt a szó,

mely mindenre hat s mégsem mindenható.

Nem szavakra, féltésre, törődésre, igaz bókokra szomjaznak ők, hanem dicséretre, még akkor is, ha az nem őszinte, más szóval hamis.

Mikor Hamvas e sorait olvastam, szentségtörésnek véltem. A szerzőt bolondnak tituláltam, a könyvet a falnak hajítottam.

„A nők iránt kezdettől fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem.
Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az első náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az első közvetlen tapasztalatom, amit egy nő közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hullővérűség. Minél inkább nő, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sértődékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az őrület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná őket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ők szerelemnek. Ezt az erőtlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendítő érzelmi szegénységet. Ezt az ijesztő didergést. Ez a női erotikában a hüllőszerűen hűvös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéből egy kortyot ihattak.” (Hamvas Béla: Unicornis, részlet)

Most mit mondhatnék én erre? Egyetlen szavát sem tudom cáfolni. Már nem. Kegyetlen hisztéria az egész. Ennél visszásabb tragikomédiát még Shakespeare sem tudott kifakasztani magából. A nő nem ilyen, a nő ilyen lett. Nem, nem vagyok himsoviniszta. Ezt egyértelműen tagadnom kell. A női nemnél jobban semmit sem becsülök. Apja és őrzője vagyok, ő az én szerelmetes leányom. De hangsúlyozom, a nő! Nem az, amivé lett!

Tartozom egy vallomással! Igaz, életemben minden nőt csupán egyetlen éjszakán át szerettem, de csak azért, mert egyébként az összesbe együtt voltam szerelmes. Erre egész korán ráébredtem. Mivel pedig magamat megosztani nem tudtam, ahhoz hasonlóan, ahogy Krisna részesítette házastársi örömökben egyszerre16 000 feleségét, csakis úgy tudtam eljárni, hogy szerelmem tárgyait minden egyes éjjel, külön-külön, fáradhatatlanul szolgálataimban részesítettem. Igen ám, de az idők folyamán, szép lassan valami megdöbbentő dologra lettem figyelmes! Mégpedig arra, hogy már nem is én nem tudom egy éjszakánál tovább szolgálni hölgyeimet, hanem épphogy ők nem kívánják meg ezt tőlem. Sőt, mégcsak egy teljes éjszakára sincsen szükségük. Egy idő után csupán már csak addig foglalkoztattak, amíg vágyaik kielégülést nem nyertek. Vágyaiknak pedig nem úgy hódoltak, ahogy egykoron, vagyis hogy rám hagyatkoztak és engedték, hogy a szerelem legszentebb szentségében részesítsem őket, hanem konkrét elképzelésekkel, számomra gyakran már visszataszítónak ható igényekkel léptek elő. Így döbbentem rá, hogy szép lassan, szintre észrevétlenül a korábbi szerelmi aktus puszta szexualitássá fokozódott. Rendkívül nehezen ismertem fel és be ezt. A végtelenségig bíztam a nőkben! Szerelmem olthatatlan hevében megrészegülve és elvakultan hittem a lelki szeretkezés csodájában.

Mindazonáltal az a nőtípus, melyről Hamvas is ír, a Srímad Bhágavatam tanulsága szerint szinte egyidős az emberiség kezdetével. Ez egész egyszerűen a kurtizán típus. A Srímad Bhágvatam számos, gyakran évezredekkel ez előtt megesett történetet beszél el, melyekben éppen ilyen nők csábítottak el végtére is hozzám hasonlóan gyanútlan, a vágyaiknak és a szerelemnek engedő férfiakat. Az ily módon bűvöletbe esett férfiak, királyok, bölcsek aztán olyan, akár évszázadokig tartó bűvöletbe estek, mely által megfeledkeztek világi kötelességeikről, később életük küldetéséről is, mígnem aztán a nő a varázst kedvtelései kiélésével egyik pillanatról a másikra megszakította, nyomorba döntve és eltaszítva magától a férfit. Nem volt ez más, mint egyszerű macska-egér játék, éppcsak azzal a különbséggel, hogy az egér mindvégig elhitte, hogy ő a macska. Miután azonban az egeret a halál küszöbére hajtotta, és teljesen kivéreztette, a macska új prédát keresett magának.

Igen, ez a nő macska tulajdonságokkal rendelkezik. A macska ahhoz ragaszkodik, aki az ételt adja neki, nem pedig ahhoz, aki a gazdájának hívja magát (vagyis, aki neveli, gondozza, otthont ad neki). Mindig oda húz, ahol több szeretet kap, vagy ahova érdekei alapján megéri. A macska hétköznapi jellemvonása az, hogy szemtelen és rafinált, kedvesség általában csak akkor jellemző rá, ha szeretne valamit. És végül, de nem utolsó sorban: mindig nyávog! Éppen ebben tér el attól, amit Joó Violetta A nő mágiája és felelőssége című írásában a nő eredeti minőségére és természetére vonatkozólag megfogalmaz: „A nő képessége a befogadás (információ befogadás), elfogadás, odaadás és a teremtés, (materializálás). A nő arra született, hogy befogadni, megnyílni, szeretni, a szeretet által önmagát tudatosan átadni, a szeretet által egységet (párkapcsolati, alapított családi egységet) létrehozni, teremteni, szülni, újjászületni képes legyen.” Ez a fajta nő volt a védikus irodalom szerinti, az alaptermészetével összhangban élő nő. És ezt a nőtípust váltotta fel a korábban mellette mégcsak elenyésző kisebbségben fellelhető kurtizán típus, a hamvasi képlet által leírható nő. Ma ez a típus a többségi nő, az eredeti pedig a kisebbségben lévő.

A helyzet igen veszélyes! Hiszen, ahogy a védikus és számos más vallásfilozófiai rendszer kinyilatkoztatja, az anyagi világ és azon belül is a föld bolygó mindenkoron a női minőséget képviseli. Elég csak a Földanya kifejezésre gondolni, „a magyar nyelvben is igen hasonlít a két szó: anya és anyag - úgy a latinban is a mater és a materia.” – írja megint Joó Violetta. Amilyen a nő a világban, olyan a világ is. A világ pedig szeszélyes, bizonytalan, viharos, álszent, képmutató, hazug, ravasz, kíméletlen, törtető, büszke, hűtlen stb.

Lilith a héber hagyomány szerinti első nő, aki még Éva előtt lett Ádám mellé rendelve, közös teremtésük alkalmával, Ádám egyenrangú társaként. Ő az, aki önhittségében, függetlenségre való vágyának következtében Ádám fölé helyezte magát, megtagadta Ádámot és Isten parancsait is, így ki lett űzve a paradicsomból. Egyes megközelítésekben egyenesen démoni, kéjsóvár, élvhajhász, csalfa, hazug, később tipikus alvilági démon, aki az ember létjogosultságát elvetette, az erényes asszonyok és gyermekeik gyilkosa lett. Lilitih és Éva jellemkülönbsége mutat rá elsőként arra, hogy a nő kétféle lehet, egyrészt a hamvasi nő prototípusa, másrészt ugyanaz, amiről a Védák beszélnek. A kettő közötti különbség pedig egyszerűen a szabad akarat eredménye. Mindkettő tudja azt, hogy mi a jó, a helyes, az erkölcsős, a rendes és rendeltetésszerű, de az egyik megtagadja azt, a másik nem. Amelyik megtagadja, azért teszi, mert ráébredt, hogy lehet, és ezzel él! A másik is talán, sőt biztos, hogy ráébredt, de ugyanezt nem teszi. Önmagán, uralkodik, önmagát megneveli és a férfival és a világrenddel összhangban él. Nem azért mert a férfi, vagy Isten ezt rótta rá, hanem mert tudja, hogy így helyes.

A világidő jelenlegi szakaszában megint a Lilith energia, és az ellilithesedett nőtípus manifesztálódik, lép uralomra az anyagvilágban. Hogy pontosan mitől függ ez, nem tudom, illetve tudom, de mint Don Juan, nem tisztem ezt nyilvánosan elemezni és az erre vonatkozó következtetéseimet kimondani. Elég csak annyi, hogy valaha beleszerettem az Évákba, a Lilithekkel pedig most nem tudok, és nem akarok mit kezdeni! Olybá tűnik, hogy ezen a kérdésen az Isten jelen esetben nem segít, nem azokat az időket éljük. Évát kétszer teremteni nem lehet, amennyi pedig még maradt belőlük, csak remélni lehet, hogy jobb sorsra lel, mint az ellilithesedés, vagy éppen az, ha nem talál menedéket, és a kurtizánok áldozata lesz.

Lehetnék menedékük én is, de Don Juanból is csak egy van, és a magamfajta szerető nem forradalmár, az Évák ügyét egymagában nem tudja a vállára venni. Néha próbáltam felemelni a hangom a kurtizánok ellen, vagy őket jobb útra téríteni. Hatástalan volt. A démonok, a züllöttek, a képmutatók, az élvhajhászok, ha egyszer megízlelik az érzéki örömök kéjes ízét, sosem akarnak ettől elválni. Aki pedig erről le akarja őket szakítani, vagy rájuk szól, csúfos megaláztatásokban részesül, nevetség tárgya lesz.

Egészen furcsa és megdöbbentő az, ha már Don Juanra is azt mondják, hogy konzervatív. Én! A megbotránkoztatás, a merészség, a lelki szeretkezés szemtelen és olykor akár komisz, eltántoríthatatlan mestere! Felfújt, dúskeblű, preparált szájú, tetovált, bájaikat büszkén, a bűntudat legkisebb szikrája nélkül már egészen fiatalon közszemlére bocsátó kurtizán nőszemélyek, akikkel a szerető bármit megtehet… Ilyenek igyekeznek kioktatni Don Juant! Ilynek, akik akár már a piactér közepén, a kíváncsi sokaság szeme láttára hajlandóak volnának közösülni a férfival, ha ezért elegendő fizetséget kapnának, és ha a törvény ezt nem tiltaná. Ezek, akik az igazi szerető számára már nem jelentenek kihívást, sőt, vonzalmat sem ébresztenek benne. Mert nem kell őket meghódítani, éppen ellenkezőleg, nem lehet lebeszélni a kurtizánkodásról.

Rettegés és megbotránkozás tölt el, ha arra gondolok, hogy ezekből lesznek az anyák, a család lelkei, a példaképek. A kurtizán nemzedék megszülői és felavatói. Lehetne mondani, hogy valahol, egy ponton biztosan megnyugvást fogok találni e tekintetben, hiszen én sem élek örökké, az egészet nem kell végignéznem, elég csak a részt. De számomra, aki annyi nőt imádott és hódított meg a szerelem legszentebb megdicsőülőseként, a legmélyebb alázattal a női nem iránt, fájdalommal és kínnal fog eltölteni minden nap, egészen halálom órájáig.

Szinay Balázs

Időcserepek (Csók Márta „Családmozaik” című kötetéről)

2012-01-28T11:24:00.005+01:00

A gyanakvó olvasó megfogja az ajándékba kapott könyvet, hosszan nézi a borítót, megállapítja, hogy egyszerű, jól informál; a borító díszítőelemeit még nem tudja értelmezni, de ez nem olyan nagy baj. Belelapoz, felüti itt-ott a könyvet, sűrűn szedett lapokat lát, néhol párbeszédeket is, másutt dőlt betűkkel szedett sorokat. Mi is lehet ez pontosan, bár tény, hogy szépirodalmat sejtet.

A precíz és korrekt fülszöveg a hátoldalon pontosan fogalmaz, s ha később a hosszú mondatokat idézgetve nem tudnánk mit is olvastunk, nyugodt szívvel fordulhatunk Dalos György soraihoz. Írásának címet is ad, gyanítom, afféle ajánlóval, szakszóval recenzióval van dolgunk. A lényeget zárómondatában fogalmazza meg: Édesbús, lírai kisregényt írt tehát Csók Márta évtizedek hangulatát gyűjtve figyelme fókuszába, egyszerű cselekményszövéssel, személyes hangvétellel, és minden valószínűség szerint önéletrajzi elemekkel.

E mondatba kapaszkodva most arról adnék számot, amit nem ír le, s ami miatt úgy érzem érdemes írni erről a könyvről. Csók Márta mintha kétélű tollal írta volna művét, egyszerre személyes és távolságtartó. A fülszöveg szerint a kisregény önéletrajzi elemeket tartalmaz. De az emlékező főhőst alig beszélteti a szerző, mindvégig egyes szám harmadik személyben beszél minden szereplőről, olykor közvetlenebb és közelebb enged minket: egy-egy fejezet végén afféle fiktív leveleket közöl dőlt betűkkel szedve, s ezeket a főhős fogalmazza egyes szám első személyben, stílusa viszont árulkodó. Mintha az sugallná, hogy nem őróla van szó, de valahogy mégis szeretné megvallani, hogy igen, olyasmi ez, mint amikor egy kutató mérhetetlen mennyiségű dokumentumhoz jut, s egyszerre gyermeki érdeklődéssel, és a tudós precizitásával dolgozza fel.

Minthogy a könyvben szereplő társadalmi réteg kicsit idegen számomra, nehéz volt bárkivel is azonosulnom, de nagy érdeklődéssel olvastam finom vonásokkal megrajzolt mikroviláguk megannyi rezdülését, a tárgyakkal való együttélést, mindent, amiről eddig nem nagyon tudtam, számomra azonban az idő és az emlékezés mikéntje a fontos élmény, úgy is, mint a cselekmény mozgatórugója, a cselekmény fő szervezőeleme.

Korábbi olvasmányaimból tudom, hogy az ember nem lineárisan emlékezik vissza, úgyis tud, de az már tudatos emlékezés, nemcsak az a merengő. A könyv nemcsak merengő, hanem számadást nyújtó és igénylő emlékezés is. Az emlékezés mikéntjét hitelessé teszi a kevés párbeszéd, és az idő kezelése, hiszen szinte lóugrásszerűen kanyarog az idő burjánzó szövetében, s míg az egyik jelenetben meghal valaki, egy később leírtban még él. Nincs ezzel semmi baj, aki visszarévedezik mélán, keserédesen az életére, így teszi. Viszont valószínűtlenül sok apró részletet is leír, ami pedig az önéletrajzi elemeket valószínűsíti, s teszi a kisregényt egy lehetséges családregény kiindulópontjává. Azt gyanítom, a szerző magam sem döntötte el előre, mi is lesz ebből a gazdag anyagból, lehetne novellafüzér is, de nekem leginkább a kisregénybe ágyazott memoár meghatározás ugrik be.

Várom a folytatást, egy-egy jelenet drámai kibontását, árnyaltabb megfogalmazását, regényszerűbb szerkezetet, mert e könyv éhessé tett, és bár van némi hiányérzetem, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy számadásra késztessen valahány olvasót, és hogy bármi módon emlékezni kezdjünk magunk is, akár szóban, akár írásban, hosszú részlet gazdag mondatokban, mint maga a szerző.

És van-e jogunk kételkedni, hogy bár egyes szám harmadik személyben ír, önmagát akarja felmutatni számunkra, csak úgy, mert mindezek az események megtörténtek? Vajon mi lesz a következő kötet?

Nyírfalvi Károly

Nyírfalvi Károly - Próza? Vers? Költemény?

2012-01-25T17:51:00.005+01:00

Gondolatfutamok cikáznak a fejemben, s kerülnek hirtelen a papírra. Akár ezzel a sorral is kezdhetnék egy prózaverset. Tessék? Hogy mit? Ha próza, miért vers? Ha vers, mi teszi prózává? E két fogalom az irodalmi hagyományok szerint kizárja egymást. Haladjunk sorrendben, fejtsük fel a szegést, s nézzük, hogy is alakulhat ki egy ilyen hibridműfaj. Induljunk ki a nyelvből. A szavak jelentéséből. Próza: Folyó beszéd. Ritmikai és más szempontból kötetlen nyelvi közlésmód. Olyan irodalmi forma, mely nem ölt versformát. Többnyire elbeszélő jellegű, más szóval epikai műfaj. Még egy új fogalom. Epika: Elbeszélő művészet. Formája lehet vers, próza és dramatizált párbeszéd.

Ha egy korábban már használt Woody Allen-idézetből indulunk ki, mely szerint vers az, amikor a sorok nem érnek ki a lap széléig, akkor a próza esetében a sorok kiérnek a lap széléig, vizuálisan legalábbis ez a legszembetűnőbb különbség.

Boncoljunk tovább, odáig tehát eljutottunk, hogy prózavers esetén a sorok kiérnek a lap széléig. Hogy jön akkor hát ide a vers műfaja? Vers: A lírai műalkotás szándékával és felfogásában létrejött szépirodalmi mű. Kétféle értelemben beszélhetünk versről: 1. lírai mű; 2. kötött formájú szöveg. Amennyiben kötött formájú szövegre gondolunk, vers az, amelynek ritmusa van, amelynek sortördelése eltér a prózától, vagy más, jellegzetesen versre utaló formai sajátosságokat mutat.

Előállt egy újabb fogalom: líra. Tisztázzuk ezt is, mielőtt kiásnánk a kutyát, és végiggondolnánk, mitől próza, és mitől vers a prózavers. Líra: A három alapvető műnem egyike – költészet, más szóval poézis. A líra mindig jelen idejű, akkor is, ha kétezer évvel ezelőtti művet olvasunk, vagy hallgatunk.

Mindebből levonhatjuk azt az egyszerű következtetést, a prózavers nem szerencsés kifejezés, hiszen a vers elfogadott szabályai (rím, ritmus jelenléte) nem jellemzőek rá, külsejét tekintve elsősorban szabályos lapszéltől lapszélig tartó sorokból áll. Persze: ettől próza, egyszerűbben olyam formáját tekintve kisprózai mű, mely egyéb tekintetben a líra, a költészet irányába mutat. Jelen idejű, cselekménye nem lineáris, stílusában líraian áradó, a kötött formákat ledobja magáról. Elsősorban azok élnek evvel a formával, akik nagy szenvedéllyel írnak, és nem nagyon tudják eközben korlátozni stílusukat, nyelvezetüket, nem a takarékos, purista irányzatok képviselői, de igyekeznek akarva-akaratlanul, tudatosan vagy ösztönösen áthágni a műfaji határokat. Így fogalmaznám meg én, aki szintén fordult már ehhez a műfajhoz az előbb felsorolt okok miatt: nem volt kedvem bíbelődni a formával, hagytam, hogy határaimat a papír mérete szabja meg.

Vajon hogyan fogalmaz az irodalomtudós? Prózavers: Prózában írott mű a líra műnemében. Nem tévesztendő össze a szabad verssel, melynek sortördelése versképző elem, s a makámával, mely prózaszerűen írt rímes költemény. Legélesebben az epikai műtől kell megkülönböztetnünk: személyes hangvétele, költői kifejezésmódja, hangulata eredendően lírai. S mert vers alatt, mint korábban említettem a rímes, ritmusos szöveget értjük, de mert mégis lírai hangvételű műről beszélünk, áthidaló megoldásnak egy újabb fogalom: prózaköltemény. (Azok műfaja ez, akiknek se türelmük, se érzékük a kötött formákhoz, de a szavak és érzelmek pontos megvilágításába nagy szenvedéllyel és nyelvi precizitással fognak bele. ) Viszonylag fiatal műfaj, ha a makámát nem számítjuk, nagyjából egyidős a különböző irodalmi izmusokkal, elsősorban a szürrealizmussal, de az ötvenes években és később a hippi-kultúra jegyében alkotó beat-írók műveiben is rendre találni prózakölteményeket. Később formálandó nyersanyagok írására is kiválóan alkalmas, felszabadító jellege okán. Röviden: prózaformában írt, de a líra egyéb jellegzetességeit felvonultató szöveg, költemény.

Nyírfalvi Károly

Felhasznált irodalom: Alföldi Jenő: Irodalmi fogalomtár

Brátán Erzsébet - Játszma

2012-01-24T15:29:00.008+01:00

Sokszor tépelődünk azon, vajon tényleg akkor távozunk-e, amikor itt az ideje, vagy van választási lehetőségünk?

A sors irányít minket, vagy néha felülírhatjuk a karmát?

Is-is…

A „Mindenből van kiút!” című könyvemben arról írtam, hogy a rák egy lehetőség a távozásra, vagyis nekünk szóltak, hogy választhatunk, rajtunk áll, megyünk, vagy maradunk? Ha úgy döntünk, maradunk, maradhatunk, de másképpen. Akkor változtatnunk kell mindenen, amit addig tettünk! Muszáj felvállalni a karmát és együtt haladni az áramlattal a számunkra kijelölt úton, különben újfent szemben úszunk az árral, ami végül úgyis elsodor. Azt gondolom, nemcsak a rák egy ilyen sorsforduló, hanem többet is kapunk, többször felkínálják a lehetőséget. Hogy meddig maradunk, sok mindentől függ…

Végtelen sok út van, végtelen lehetőség, mindig a jelenbéli döntéseinktől „függ” a jövő, meglehet, minden megtörténik más szinteken – amúgy egyszerre, hiszen idő és tér nem létezik. Néha, amikor nagy „szerencsénk” van, a vékonyka fátyolon át-átszűrődik némi információ.

Odaát mindent lezsíroztunk, kiválasztottuk, megkaptuk, az útravalót, a családot, a környezetet, a körülményeket, a földi létünkhöz szükséges összes alapanyagot.

Mindenki kitölti azt az űrt, azt a „pont”ot, ami nélküle üres lenne, azaz ahol „pont”osan ott a helye!

De meddig?

Mitől „függ”, meddig maradhatunk?

Mikor már nincs ránk szükség azon a ponton, vagyis nélkülünk is megy minden a maga útján, beteljesítettük a karmát…

Ha menni kell, elintézik nekünk egy infarktussal, balesettel, vagy bármi mással, hogy átjussunk. Egy percet sem maradunk tovább annál, ameddig az eredeti tervben ki van szabva.

Addig azonban néha adott a lehetőség…

Vannak bizonyos játszmák az emberek között, amíg azok tartanak, míg élvezik a játékot, maradnak. Már az elején távozhatnának, mégis akkor ér véget, ha az egyik feladja.

Nézzünk példának egy házaspárt, akik öreg korukig folytatják a színházat egymás között, nem egyszer ugyanazokat a köröket futva, míg egyikük fel nem adja az évtizedek alatt kialakított függőséget, maradnak. Aztán az egyik megunja, elmegy, mert érzi, tudat alatt tudja, hogy részéről vége a játéknak, azaz feladja.

Szülő gyermek kapcsolatban is kialakulhat ugyanez. Az ember néha kijelent olyasmit, amiről nem is gondolja, hogy évek, évtizedek múlva bekövetkezik. A gondolataink által beindul egy folyamat, amely megvalósul fizikai szinten is. Ha egy szülő kijelenti, hogy „veled maradok és te fogsz gondozni”, megvalósul. Amíg a gyermek lelkiismeretesen gondozza, ápolja, azaz részt vesz a „játszmában”, a szülő marad és tovább folytatja. Mikor az utódja feladja, távozik. Számtalan esetben előfordul, hogy valaki évekig gondozza az egyre leromlottabb állapotba kerülő szülőjét, nem bírja tovább és elviteti egy intézetbe. Ekkor a szülő rövid időn belül távozik, ezzel lelkiismeret furdalást okozva gyermekének, aki azt hiszi, azért ment el, mert ő „meg akart szabadulni tőle”, vagy azon töri a fejét, hogy ezt a kis időt még kibírhatta volna. Pedig azért ment, mert vége lett a játéknak, nem volt értelme tovább maradni, távozhatott, ha marad, még folytatódik…

Más esetben a magatehetetlen szülő addig vár a gyermekére, amíg az a világ másik végéről meg nem érkezik. Ha meglátja, távozik… Ha megtudja, hogy úgysem jön soha többé, akkor is távozik, mert feladja a „függ”ést.

De mi a helyzet a csodás gyógyulásokkal és a gyógyításokkal?

Azt gondolom, az is függő játszma, minden esetben legalább két emberen múlik, amiért, vagy akiért érdemes meggyógyulni és maradni.

Hányszor halljuk, hogy még nem mehetek, mert fel kell nevelnem a gyermekem, vagy gondoskodnom kell az idős szüleimről, vagy a páromról, vagy a macskámról, kutyámról, de mindig van, kell lennie valamilyen célnak, amiért érdemes élni. Cél nélkül, függőség nélkül nincs értelme az életnek. A gyógyító-páciens kapcsolattól kezdve minden ezen az elven működik.

Tehát minden esetben akkor távozunk, távozhatunk, ha egy másik személytől, helyzettől vagy céltól való függőségünk, játszmánk véget ér…

Brátán Erzsébet

Filter írócsoport - zenés bemutatkozó Frideczky Katalinnal és Büki Mátyással

2012-01-23T19:58:00.002+01:00

A Magyar Írószövetség

és a Parnasszus folyóirat és könyvkiadó

tisztelettel meghívja Önt

és kedves barátait

a FILTER írócsoport

zenés bemutatkozó estjére

2012. január 24-én 18 órától

a Magyar Írószövetség Klubjába

(Budapest, Bajza u. 18. I. em.).

Felolvasnak:

Büki Mátyás

Csere Ágota

Deák Csillag

Hegedüs Ágota

Hekl Krisztina

Kákonyi Lucia

Kerber Balázs

Kölüs Lajos

Molnár Lamos Krisztina

Nyolczas Marcsi

Pesti Orsolya

Szucsán Sándor

Közreműködik:

Frideczky Katalin zongora és Büki Mátyás hegedű

Házigazda:

TURCZI ISTVÁN

az írócsoport szakmai vezetője

Az est után gyomorbarát ételek és italok mellett folytatjuk a beszélgetést.

Faragó Eszter - Sziszifusz

2012-01-22T18:41:00.015+01:00

„ Sziszifusz újra nekigyürkőzött a szikladarabnak és elkezdte görgetni felfelé. Hatalmas izmai kidagadtak az erőlködéstől, míg teljes erejéből nekifeszült terhével a meredek hegyszirtnek. Már-már felért a csúcsra, de egyszer csak…”

A kétezer-kilences év tele nagy hóval, később kemény faggyal érkezett. Még csak december eleje volt, de januári hideggel. A fiatal lány piros orrával, kesztyűtlen kezével nem érezte a hideget; legalábbis a fiúra, aki csodálva, szerelmesen követte, míg a hóbuckákon föl-le csúszkált, teljesen így hatott.
– Ne bomolj már, Ildi! – kiáltotta hol nevetve, hol mérgesen, mert a lány, törékeny szépségében, csupasz, gyerekesen vékonyka nyakával újabb és újabb gyönyörűség és boldogság forrása volt, mióta megismerkedtek.

– Gyere Tomi, te is csúszkálj! – kiáltotta Ildi, amikor egy újabb buckán fölszaladva a másik oldalon lecsúszott, egyenesen neki a fiúnak. Mind a ketten felborultak a lendülettől, a lány kacagva gurult még tovább, a fiút elkapta a szenvedély, és csókolni kezdte, míg hemperegtek.

– Engedj el, Tomikám – vált síróssá a hangja –, megütöttem a bokámat! Azzal felült, és fájdalmas arccal dörzsölgette a lábát.

– Mutasd! – szólt rá a fiú, és szakértő kezekkel vizsgálni kezdte. –

– Tudod mozgatni? Próbáld meg finoman. Jól van, mozog, csontod nem tört, csak egy rándulás lesz. Gyere, menjünk haza, otthon beborogathatjuk. Úgyis már nagyon várnak az öregeim! – mondta, azzal gyengéden átkarolta a lányt úgy, hogy közben kissé meg is emelte, hogy ne kelljen a fájós lábára nehezednie.

– Doktor úr... – mosolygott rá Ildi szeretettel.

– Még nem, csak ha sikerül minden vizsgám. Akkor is csak a nyárra – felelt Tomi.

Elindultak a kihalt körúton. Az autóforgalom egészen megritkult már így estére, járókelő is elvétve akadt. Leértek az aluljáróba. A hajléktalanok egy kupacban feküdtek ócska pokrócaikba burkolódzva. Ildi szomorú arccal nézte őket. Egyszer csak észrevett egy, a többit hajléktalantól merőben elütő, meglepő külsejű öregembert, távolabb a többiektől. Az öregnek, bár a ruhája neki is ócska volt, a hófehér, hatalmas bozontos haja, és ugyan ilyen szakálla elütött a többiekétől. „Mint a Mikulás, inkognitóban – gondolta a lány –, hogy kerülhetett vajon ide ezzel az ápolt külsővel?”

– Nézd, Tomikám... – mutatott az öregre Ildikó.

– Ühüm – Tomi szórakozottan, gondolataiba merülve alig figyelt a lányra.

– Tomi! Nekem eszembe jutott valami! Nem lehet, hogy az az ember egy... angyal?

– Ne gyerekeskedj, Ildikém – Tomi összehúzott szemekkel, bizalmatlanul bámult az öregemberre.

– Mert – folytatta Ildikó, mintha a fiú válaszát meg sem hallotta volna –, meg van írva. hogy nem tudhatjuk, hogy tudtunkon kívül nem vendégelünk-e meg angyalokat.

– Ildi! Az angyalok, már ha léteznek, biztosan nem aluljárókban ücsörögnek a földön, koszos pokrócba burkolózva. És nem kéregetnek, mint ez az öregember a szánalmas rongyaiban.

– Tomi, nézd csak, valami papírdarab van az öreg előtt, kérlek, nézzük meg! Már egyébként sem fáj a lábam.

– Várnak az öregek, anyám már háromszor is telefonált, hogy hol vagyunk, menjünk már, mert balhé lesz!

– Egy pillanat az egész, nem több – könyörgött a lány, aki nem értette maga sem, miért akar olyan nagyon az öreg közelébe kerülni.

– Oké – adta be a derekát a fiú egy nagy sóhaj kíséretében –, de csak egy pillanatra!

Odasétáltak az öregemberhez, és megálltak a látszólag alvó alak előtt. A darab kartonon, ami előtte állt, semmi sem volt.

– Akkor vajon miért tette ki? – suttogta a lány a fiúhoz hajolva.

– Nem tudom – felelte Tomi, ugyan olyan halkan –, de most már menjünk.

Ebben a pillanatban az öreg kinyitotta a szemét, ránézett a párra, és megszólalt:

– Éhes vagyok.

A lány és a fiú összenéztek, aztán a fiú szólalt meg:

– Sajnos, nincs nálunk semmi, de ha vár egy percet, elszaladunk és hozunk egy kis ennivalót.

Az öreg újra lehunyta a szemeit, és mozdulatlanságba dermedt.

– Jössz? – kérdezte a fiú és kinyújtotta kezét a lány felé.

– Nem, maradok – felelte Ildikó, és le nem vette volna szemét az öregről.

– Nem fogsz félni? – kérdezte most már szorongva a fiú – Nem szeretném, hogy bántsanak, inkább gyere velem!

– Nem – makacsolta meg magát a lány.

– Hát... jó. Akkor sietek! – Tomi futni kezdett a kijárat felé, pár perc múlva már léptei neszét sem lehetett hallani. Ildikó állt az öreg előtt, és lassan félelem kúszott a szívébe, ahogy óvatosan körbe-körbetekingetett a hajléktalanok világában. Mindenütt ócska göncökbe burkolódzott alakok feküdtek, mint egy-egy mozdulatlan rongykupac.

Az öreg kinyitotta a szemét és a lányra nézett. Figyelmesen bámult rá percekig, aztán így szólt:

– Fél? Akkor magának még van mit veszítenie.

– Miért üres a papírja, bácsi? Mért nincs rajta semmi sem? – kérdezte Ildikó és bátran a szemébe nézett.

– Mert nem maradt már semmi mondani valóm a világnak. Azt meg így is, úgy is gondolhatják, hogy ha semmim sincs, akkor ennivalóm sincs. Aki akar, így is ad, aki nem akar, az meg úgy sem ad.

Újra csönd lett, nézték egymást.

– Hogy hívják magát? – kérdezte Ildikó

– Sehogy – a felelet élesen, kurtán, gyorsan érkezett.

– Miért van itt?

– Valahol lenni kell!

– Nincs családja?

– Ha volt is, hol van már.

– Hogy került ide?

– Túl sokat kérdezel azért a kis kajáért, nem gondolod? – az öreg mérgesen böffentette a szavakat.

– Bocsásson meg – suttogta megszégyenülve Ildikó –, igazán nem akartam tolakodó lenni, csak érdekelt volna, hogy hogyan kerül egy ember az utcára.

– Ahogy a többi.

Zavart csönd állt be a két ember között. Mindketten megkönnyebbülten kapták fel a fejüket, mikor futó talpak dobogása hallatszott.

– A barátja – mondta az öreg, pedig addigra már újra csukva volt a szeme.

– Igen – ragyogta Ildikó mosolya.

– Sok fájdalmat fog még magának okozni.

– Tessék?! – riadt Ildikó az öregre.

– Csak görgeti, görgeti éveken át azt a nagy követ, de az mindig vissza fog magára hullani. Mire belátja, és észre veszi, elszállnak az évek.

– Miért mond nekem ilyeneket? – ezt már szinte sikoltotta Ildikó.

Az öregember lassan kinyitotta a szemét, és felnézett a lányra.

– Mondtam volna valamit? Tudja, ha elalszom, ostobaságokat beszélek álmomban. Ne vegye komolyan. Az öreg arcán fájdalom vonult át, és egy pillanatra megfordult tengelyén az idő, mert már az öreg állt a lány fölött szánakozva, aki az utcán hevert kitaszítottan, egyedül, piszkosan, a társadalom számkivetettjeként.

Tomi ekkor ért oda hozzájuk lihegve.

– Itt vagyok, édesem, nem féltél? – nézett a lány sápadt arcára.

– Nem – felelte Ildikó és lesütötte a szemét –, csak kezdek nagyon fázni.

S valóban, ajka szederjessé vált a hidegtől, s csendesen reszketett. A fiú az öreg kezébe nyomta a szendvicseket, meg a forró teát és kézen fogta a lányt.

A fiatalok elsiettek.

– Mire hazaértek, késő este lett. A fiú szülei nehezen titkolt sértődöttséggel tessékelték be a párt.

– Anya, apa, engedjétek meg, hogy bemutassam Ildikót! – mondta.

– Csókolom, Ildikó vagyok – köszönt a lány halk, remegő hangon, míg kezet fogott a szülőkkel.

– Szervusz, kislányom – a barátságos férfi elismerő hunyorítással adta fia tudtára, hogy választása megnyerte tetszését –, hívjál csak Gyuri papának.

Menjünk be, mert már amúgy is kihűlt a vacsora – mordult Tomi anyja barátságtalanul a fiatalokra.

– Ne haragudj, anya, megrándult Ildi bokája, nehezen tudtunk jönni.

– Jól van, menjetek kezet mosni, arra van Ildikó, a fürdőszoba – intett egy zárt ajtó felé Tomi anyja.

– Köszönöm szépen – mondta kedvesen Ildi a barátságtalan asszonynak, s rámosolygott.

Már indult volna, amikor megállította az asszony kemény hangja:

– Tudod, hogy kancsal vagy?

– Anya! – ez Tomi hangja volt, fájdalmasan, sértetten – Anya!

– Miért? Nem mondtam semmi rosszat sem. Csak észre vettem valamit, és szóvá tettem. Már az is baj? – az asszony önnön igazsága tudatában, felvetett fejjel indult a konyha felé, hogy tálaljon. – Nem jöttök? – fordult vissza egy pillanatra az ajtóból.

Ildikó küszködött, hogy kitörni készülő könnyeit visszaparancsolja. Tomi bénultan állt. Aztán megfogta Ildikó kezét, és magához húzta.

– Gyere, ne törődj vele, tudatlan öregasszony, nincs tisztában vele, mit beszél.

– Nem megyek – súgta vissza Ildikó. – Haza akarok menni.

– Ha elmész, köztünk mindennek vége! – mondta a fiú nem várt keménységgel hangjában, és határozott léptekkel megindult az anyja után.

Ildikó letörölte a könnyeit, egy percig még várt, aztán lassan a fiú után kullogott.

„…Sziszifusz ereje újra csak elfogyott, s a hatalmas szikladarab óriási robajjal gurult vissza a völgybe.”

Faragó Eszter

Varga Nóra - Sáron rózsája

2012-01-19T14:57:00.003+01:00

„A szellő nárdusz-illatot hozott,

Kőszikla is termett virágokat.

Oly fényes volt a táj, oly meleg!

A fákon, földön nyilt a sok virág.

Láttam csodás nézésü szűzeket;

Közöttük rózsakeblü Jeminát.

Fürgén szökeltek, mint az őzikék

Ő s Izraelnek többi lányai.

Titkos zenétől zengett a vidék.

Vágytam kikötni, partra szállani.

Kerestem a kormányt, az evezőt;

De két kezem sehol se lelheté.

Tündérmező ért uj tündérmezőt,

És kis hajóm csak úszott lefelé.

Aztán sötét lett, s láttam uj csodát.

Az égnek eltünt napja, csillaga.

S ketten haladtunk csendesen tovább:

Én csónakomban és az éjszaka.”

(Reviczky Gyula: Salamon király álma - részlet)

De szép is az ősz Jeruzsálemben! A frissen sajtolt olaj szaga ki-kicsap a hatalmas cserépkorsókból. Az este készített kecske- és juhsajt fenséges illata betölti a macskaköves tereket. A kelet összes fűszere elvegyül egymással a levegőben, miközben az új búzából sütött, még gőzölgő, ropogós cipók látványa evésre ingerli az ínyeket.

A tomboló hőség után végre egy kis lélegzethez jutnak az utcák és a terek. A tenger felől érkező hűvös szél felélénkíti az embereket. Szinte fuldoklóként isszák, nyeldesik az éltető levegőt. Ilyenkor még kora délután is jobban megállnak egy kis trécselésre az árusokkal és egymással.

A sikátorok poros utcáit kisöpri a huzat. Nem is látszott eddig a sok szeméttől, hogy milyen szép mintázata van a köveknek. Ahogy az emberek, úgy az összetapasztott lapos, fehér tetős házak is megelevenednek. A nap égető sugarai mintha elviselhetőbbek lennének a feltámadt szellőben.

Egy szürke szakállú, agg férfi ül a királyi palota kertjében cédrusfából készített, szép, előkelő faragású öblös karosszékében. Egyszerű, földig érő patyolatfehér köntös fedi el a testét és finom bőrből készült kényelmes sarut visel a lábán.

A narancs-és az olajfák illata körbelengi a tájat. A férfi arca megfeszül. A barázdák is mélyebben szántanak a homlokába. Elnéz a távolba. Gondolkodik. Emlékeiben kutat. Fejében egy régi dallamot hall, melyet kellemes baritonú, fiatal, jóképű ifjú énekel:

„Én Sáronnak rózsája vagyok,

és a völgyek lilioma.

Mint liliom a tövisek közt,

olyan az én mátkám a leányok közt.”

(Énekek Éneke 2. 1-2.)

– De hiszen ez az ifjú én vagyok! – szűkül össze mélyfekete szeme csodálkozón. – Olyan messze, messze van már… – Elkomorodik. Szomorú arca még gyűröttebb lesz.

Bort hozat a szolgákkal. Először egy kancsóval, majd még eggyel. Sűrű, édes vörösbort, mirhával ízesítve. Azt iszogatja az aranyserlegből, elrévedő tekintettel. Az erős italtól kissé megmámorosodva, az előbbi nótát elfeledve ül a széken, kezével dobolva az asztalon. Az asztal egy kisebb birodalmat ér. Csiszolt, művészien vésett smaragdból van. Aztán elbóbiskol, nyála elcseppen, le a fűre. A fák leveleit most összeüti a feltámadt szél. Súgásukra felébred. Újra eszébe jut a dal.

– Vajon melyik feleségemnek énekeltem ezt az esküvő előtti éjszakán? – morfondíroz magában. – Talán az egyiptomi fáraó lányának, annak az alacsony, formásan gömbölyded feketének?

– Vagy valamelyik moábita hercegnőnek szólt a nóta? – Két ujja közé csippenti az asztalra hullott falevelet. Kicsit forgatja, nézegeti. – Azok is mind feketék voltak…

– Ki emlékszik erre már… – Szeme elréved, vissza a múltba.

– Egy lány érkezik fényes kísérettel a jeruzsálemi udvarba. Alacsonyka, de széparcú. Első pillantásra megtetszik neki, amint kiszáll a lovas hintóból. Különös, kedves, varázsos szavú leányka, akit illedelmesen neveltek valamelyik uralkodó asszonyházában.

– Salamon… – a halántékán néhány letapadt pihét borzol meg a formás női száj. Balzsamos levegő fürdeti a különös színű virágok szirmait. Zamatos barack ízt érez a szájában. Persze, a kis fekete megcsókolta. Úgy csókol, de úgy… Közben egyre jobban zihál. Teste megfeszül, majd odaadási vágyában nagy, puha keblét kínálja neki. Mézszínű a mellbimbója. Szantálfa illat kúszik az orrába, ahogy a szájába veszi.

Mennyi keblet, szájat csókolt már életében, Istenem… Kicsit, nagyot, kereket és keményet.
Dacosan biggyedőt és kacérat. Mind más volt. Mindnek más íze volt.

Nehézkesen feláll a kényelmes karosszékből. Nyújtózik egyet, majd elsétál hátra, a kis halastó felé.

– Hiába, nem nekem nyílnak már ezek a szépségek… – Lemondóan csóválja meg a fejét.

– Nem nekem virágoznak Izrael legszebb szüzei, vén vagyok, vén…

– Szakállam, mi egykor, mint ében csillogott, most a fehér galamb tollához hasonlít. Kezem reszketős lett, izmos lábam, mellyel hajdan annyi mérföldet meneteltem vidáman, oly’ gyenge, mint a ma született bárány. Csetlik-botlik, ha csak a kertet járom is körül. És a termetem… – Szája keserű grimaszba torzul.

Fájós térdét tapogatva megáll a csillogó víztükör előtt és belehajol. Egy groteszk arc néz vissza rá. Fiatalkori képének lepusztult maradéka tekint a szemébe. Bőre megnyúlt, ajka petyhüdten, felismerhetetlenül lóg le arca közepéből. Csontjai szinte kibökik a bőrét.

Az őszi szél hirtelen megrázza a narancsfák koronáját. Különös, borzongó érzés fogja el. Összehúzza mellkasán a köntöst, de az sem segít. Csak úgy remeg az elnyűtt, öreg test.

– Milyen hideg van – villan át rajta a gondolat. Lassan, csoszogva lépdel az ajtó felé vezető márványkockákból kirakott úton.

Érzi, nemsokára megtér atyjához, Dávid királyhoz. Tudja, hogy Izrael Istene készíti a helyet, ahol végre megpihenhet a hosszú út után. Megfáradt fejét az utolsó kebelre hajtja; az Úr szépséges kebelén alszik el örökre.

Varga Nóra