Soós József versei – Sors; Régi ház

Sors

Már minden őszi levél

fújtató szelek szárnyán

száll, kereng, fénybe repül

Csak én fázom, reszketek,

fagyban-ködben fürdőzök,

s maradok még idefent -

egyedül

   Régi ház                                               

/Göcseji emlék/

                                                 

Vén fenyves mellett

áll a régi ház

Érzem a gyanta

édes illatát

Gyep verte fel az

ódon falakat

Porladó téglák

kipiroslanak

Udvaron vadfüvek

bokrok hátán

Táncol a holdfény

aranysárgán

Ágak közt árva

madár fészkel

Teremtéseleji

csöndességben

Kardos M. Zsöte - DYLAN THOMAS (1914-1953) - walesi költő és prózaíró

DYLAN THOMAS (1914-1953) - walesi költő és prózaíró

Még alig kezdtem sorokká formálni alakuló gondolataimat, és falni a könyveket, amikor a szokásos antikváriumi barangolásaim alkalmával kezembe akadt egy kicsiny méretű könyv. A borítóján, lila alapon apró pöttyök voltak, a címe meg igazán viccesen hangzott nekem; Az író arcképe kölyökkutya korából. Azt már akkor is sejtettem, hogy a szavakkal való „játékot” én egy életen át nem leszek képes abbahagyni, „anyám boldogságára” meg minden létező kóbor kutyát hazahordtam, merthogy igen szerettem (szeretem) ezeket a négylábú jószágokat. A könyv címe annyira elvarázsolt, hogy az már igazán lényegtelen volt, hogy ki írta.

Na meg akkor még nem is mondott nekem semmit Dylan Thomas a szerző neve.

Alig telt több mint egy éjszakámba, a dunyha alá rejtett olvasólámpa pislogó fényében elolvasni a könyvben található elbeszéléseket. Egy távoli világban élő gyerekről szólt, a szöveg pörgött, megidézte a tájat, az ott élő embereket, a humoros történetek csattanóinál igyekeztem visszafojtani a hangos nevetést, nehogy a szomszéd szobában békésen alvó szüleim rájöjjenek, hogy én már „megint mit művelek”.

Jó néhány év eltelt, mire újra találkoztam Dylan Thomas (teljes nevén Dylan Marlais Thomas) munkásságával.  Szülőhelye, Swansea, afféle végvár hármas határon: Wales, Anglia és az óceán fogja közre. Amit véd: egy kis nemzet történelmi múltja. Ami ostromolja: a jelent és jövőt elhódító ipari civilizáció. A harc a falakon belül zajlik. Swansea nem festői halászkikötő, hanem füstölgő gyárváros.

Thomas magával viszi a derűs világú, de szorongató tapasztalatot is bőven termő gyermekkort, a lanyha szorgalomról, ám annál tevékenyebb irodalmi érdeklődésről tanúskodó iskolaéveket és a kétesztendős helybeli riporter-inaskodást maga mögött hagyva, 1933-ban kivándorol szűkebb hazájából.

Az otthoni táj, és még inkább az emberi kapcsolatok biztonságát, védelmét nyújtó otthon igézete holtáig kíséri. Egyéniségében, poétikájában könnyűszerrel kimutathatók a kelta lélek hatásai. De az újkor szellemét és méreteit, a gazdasági válság hányta-vetette, gyökereitől elszakadt embertömeget, az egymásról mit sem tudva sodródók egyetemes sorsközösségét sem idegenben szokja meg, hanem a csavargásaiból ugyancsak otthonosan ismerős swansea-i kikötőben. A kettős élmény modern embert, modern költőt kovácsolt. Dylan Thomas impresszióiban formát öltő Wales, kétféle erő kiinduló, és egyben támadási pontja: a lázadásé és a ragaszkodásé. Öröksége: a közösségi habitus. Walesinek vallotta magát, de angolul írt, hogy minden brit érthesse.

Első kötetét, az Eighteen Poems (Tizennyolc vers) 1934-ben adja közre, felemás sikerrel.

A szakma tekintélyei elismerik és félreismerik tehetségét. A nagyközönség ez idő tájt még nemigen vesz róla tudomást, egyelőre csak a londoni szerkesztőségek és az irodalmi kocsmák nyíltak meg számára. Pártfogó felfedezői azzal vélték leginkább megbecsülni a kezdőt, hogy mindjárt és mindenestül maguk közül valónak tekintették. A legújabb divat, a szürrealizmus szellemével ösztönösen rokon ős-zseni fölléptét üdvözölték a költő-siheder megszólalásában.

Ezt a forrongó tettvágytól és didergető halálsejtelemtől egyfolytában fűtött-hűtött lelkiállapotot Hamlet küszködő monológjaira emlékezve értheti meg igazán a versolvasó. Ahogyan a dán királyfi vízióiban a tenyészet és rothadás motívumai egyszerre utalnak az esendő test, az államgépezet és az egyetemes emberi lét éltető és mérgező erőire, Dylan Thomas látomásai is belevilágítanak egy hatalmas szervezet - a XX. századi társadalom és történelem - működésébe.

A hozzá szegődött hír, új fegyvertényeket vár tőle. Zajos társasági szereplése, különcködő viselkedésmódja nevezetessé is teszi. A kortársak visszaemlékezései bőséges felvilágosítással szolgálnak ebben a témában. Választ persze ez arra nem ad, hogy a kinőtt, de le nem vetkezett „vásott kölyök"-póz mekkora darabot fedhetett el a költői lélek mélységeiből?

*

Mikor felébredtem

Mikor felébredtem, már szólt a város.

Madár-, harang- és csengő-zűrzavar

Szaggatta szét az ezer farkú káoszt.

A nyüzsgő hüllők lángban álltak,

Felnyársaló álom-fosztogatók,

A jó szomszéd tenger békát, sátánt

És asszony-gyönyört elmosott,

Míg járt egy hús-vér alak odakint,

Nyesőkést vett elő,

S a hajnalt nyisszantotta le,

Az Időnek lüktető iker-párja ő.

Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll,

Hogy az utolsó kígyót is levágja,

Akár egy vesszőt, zsenge ágat,

Zsugorodott levél-nyelve lehull.

Én minden reggel ez vagyok:

Álmomban - Isten, jó is, gonosz is benn,

Járok a víz színén,

S a halál - döfte, rég

Kihalt mamut vagyok s mindenki földjén

A lehullott veréb.

Madár-lombhullás volt s hajó-kacsázás,

Mikor e reggel, ébredéskor,

Áttört a zajló városon

Egy hang az égnek álló levegőben,

Nem próféta-utódomé, nem:

Megtöretik tengeri városom!

Órák szóltak: nincsen Idő - harangok: nincsen Isten,

S a szigetekre vontam a fehér lepelt,

Szemhéjamon a két érem mint kagyló énekelt.

Fordította: Görgey Gábor

*

Dylan Thomas idegenül találta magát abban a társadalmi környezetben, ahová bejáratos lett. A következő öt év leforgása alatt két kötetben - Twenty Five Poems (1936 - Huszonöt vers); The Map

of Love (1939 - A szerelem mappája) - 41 verset közöl. Az utóbbiban prózai darabok is szerepelnek.

Különös egybeesés, hogy a Dylan Thomas költői munkásságának alkotói korszaka - a II. világháború és a rákövetkező évtized – Európa addigi legválságosabb, legnyugtalanabb periódusának történései alatt érik be.

Ennek a gondterhelt időnek figyelme kíséri Dylan Thomas utolsó tizennégy esztendejét. A teljes nyilvánosság előtt él Londonban vagy Oxfordban csakúgy, mint Amerikában vagy a walesi falucskában, Laugharne-ban (kedvenc „csónak otthonában”).

Közösségi költő: alkotó élményt jelent számára az elsötített utcán, a „leölt házak" körül kóválygó, társtalan, barbár rettegés, a háború minden szennye, csúfsága; inspirációval várja a hazai táj idillikus szépsége, a jámbor gémek és csillogó kagylók közt a lelkes természet társasága.

A második világháború alatt – mivel tényleges katonai szolgálatra alkalmatlan volt – a BBC megbízásából egy dokumentumfilmes csoporttal járta be a harctereket. A háború alatt alakult ki szenvedélye, a versfelolvasás és a játék a hangjával.

Legfőbb ihletője: a ráhallgatók mind népesebb publikuma; azok, akiket a modern technika, a városi civilizáció szerzett, toborzott köréje. Utánzásra méltóan gazdálkodott a széles körű erkölcsművelés gépi eszközeivel. Messzire ható szavalatai a BBC híres „Harmadik Program"-jában hangzottak el.

Az Októberi vers, melyet a 30. születésnapján, 1944 októberében írt, majd egy évvel később, 1945-ben az „Új versek” című rádióműsorban volt először hallható. Ez szólal meg Dylan Thomas előadásában a következő videón.

A beállítás ikonra kattintva, lehetőség van az automatikus fordításnál, a magyar nyelv kiválasztására is.

https://www.youtube.com/watch?v=EnoHCSU5yn8

Egymást érték előadásai Anglia és az Egyesült Államok egyetemein, kongresszusokon, irodalmi estéken, minden rendű-rangú pulpituson. Valóra vált a „romantikus" ifjúkori álom: Dylan Thomas személye egy nemzedék előtt a költő - foglalkozás és eszmény - megtestesítője, a fogalom eleven képmása lett. S a komolytalan örök-gyermek, az italos bohém, a „vén ripacs" pontosan tudta, mit vár tőle a nagy szerep. Átérezte és vállalta a költő felelősségét.

Felnőttkoromban újraolvastam, azt a régen vásárolt könyvet. Akkor már nem a gyermeki ártatlanság tükrében láttam a megjelenő képeket. Már tudtam, hogy a történetekben valóság és álom egybeolvad, és ezáltal keletkezik egy új, ám annál hitelesebb valóság. Látszólag könnyű kézzel írt darabokat olvasunk, ám ez a könnyűkezűség valójában csak látszat, a mondatok és a történetek ugyanis tökéletesen formáltak; egyetlen gramm fölösleg sincs. Szövegeiben, maguk a képek és a helyzetek viszont - külső vázuk mögött - olyan sűrűk és érzelemmel telítettek, hogy akár egy-egy versként is olvashatók.

 "Hirtelen tört az utcácskára a teljes sötétség, a falak összébb szorultak, és leguggoltak a háztetők. Amint itt bámészkodtam az idegen város sötét utcácskájában, óriásnak tűnt a füstös képű férfi, akit kalitkájában felhők öveznek, s a kopasz öregember havas fekete púppá korcsosult; és a sarokból fehér kezek ugrottak elő, láthatatlan kártyákkal."

*

Dylan Thomas 1953-ban halt meg, 39 évesen, idegenben. Amerikai kórteremben delírium végzett vele. Pályája - a szó minden értelmében - tragikusan szakadt meg. Ki tudja, mi válhatott volna még belőle, ha megéri! Képtelen próbálkozás lenne felbecsülni, mekkora értéket vitt a sírba Dylan Thomas. Vigasztaló tudat, hogy ami utána maradt, annak értékét így is megbecsülhetjük. Az életmű, minden durvaságával, kételyével, zűrzavarával - mint a tragikus sors – befejezett, mint a tragédia lezárhatatlan, örök mozgásban örvénylő. Állandó hatóerő.

Egyik kedvenc versem tőle:

Csöndben ne lépj az éjszakába át

Do not go gentle into that good night

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

Mert nem volt villám-cikázó ajak,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullámüttön jajt kiált,

Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

S ím késve eszmél: csupa kín a nap,

Csöndben nem lép az éjszakába árt.

A zord tudja, bár verje vaksiság,

Hogy lehet meteor-szemű ki vak,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

Apám, míg lábad bús oromra hág,

Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Nagy László fordítása

„A jó vers - vallotta és bizonyította Dylan Thomas - a valóság cselekvő része. A világ sohasem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzátevődött. A jó vers segítséget jelent a minden-ség formájának és értelmének átalakításában; mindenkit hozzásegít, hogy önmagáról s a környező világról való tudását kiterjessze."

Balogh István - Pontosan

Pontosan

Némely szerencsés alkotótársak, akik jelen lehettek a hatalmas orosz költő és  sok ezer angazsált plakát konstruálója, filmszínész és szövegkönyvíró, az örökös pártonkívüli Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij oly hosszan áhított és végre sikeres öngyilkossági kísérleténél, így emlékeztek a formabontó futurista utolsó szavaira:

– Ne lőjetek, elvtársak!

Mások, akik szintén ott lehettek a közízlést pofonütő, önpusztító eseményen, később megvallották minden apró részletre kíváncsi hallgatóiknak, döngő léptekkel érkezett a szent szobába a nagy szovjet alkotó, aki háromévi elmélet és gyakorlat után rávetette magát a szépirodalomra, büszkén megállt a vörös fal előtt, amelyet legalább száz golyó ütötte lyuk díszített, két kemény kezével széttárta mellén frissen vasalt, hófehér  ingét, körbetekintett jelen lévő hű barátai kíváncsi koszorúján, majd   imígyen idézték a szókrétával rajzoló dadaista végső megnyilatkozását:

– Ide lőjetek, elvtársak!

Megint mások, akik szintén jelen lehettek a világhírű művész polgárpukkasztó,  önkéntes és örökös száműzetésbe vonulásánál, azt hagyományozták az utókorra, Majakovszkijt két karjánál fogva ketten cipelték be a széles körökben szeretett és becsült Lubjanka Műintézet metamorfózisról elnevezett különteremébe, szeme üveges, feje bal vállára lóg, torkából különös hörgés röppen három puskacső felé, majd szájából véres nyál csurran gyűrött, vérfoltos ingére. Nem szólt egy szót sem, viszont a sokáig áhított és végre—valahára bekövetkezett   önmegsemmisítése megváltó sortüzének angyali eldördülése után, a kivirágzott síri csöndben a terem legsötétebb sarkából, mint hízott döglégy körberepült a rettenthetetlen zümmögés:

– Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!

Viszont a kemény orosz télben, ha befagy a szent és mindent tudó Volga anyácska vize, vásott kölykök a jégre merészkednek, csizmájuk vasalt sarkával szikrázó aranykacsát rúgnak , amely egy pillanatra megelevenedik és azt suttogja:

– Kedves Vologyánk kívánsága beteljesedett. Haláláért senkit se okoljanak és kérem, hagyják a pletykákat! A megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette!

Jánossy Zsuzsanna - Élj „nem" nélkül!

Élj „nem" nélkül

Míg előrehaladnánk, tisztázzuk, hogy a „nem" melyik értelméről fogunk beszélni. A tagadás = nem-ről fogok néhány fontos dolgot ajánlani az Olvasó figyelmébe. A „nem" negatív gondolatot, negatív érzéseket elindító kifejezés.

Kezdjük a legelején: a kisgyermekek leghamarabb a „nem" szót tanulják meg és mindenre oda is gügyögik, mert ők is ezt hallják a legtöbbször, mint: „nem szabad", „nem kell", „nem lehet", stb. Ahogy a gyerekek növekednek, a szülők tudják a legjobban, hogy mi „nem" jó nekik, például: „neked ez nem kell", „nem mehetsz", „nem lehetnek ilyen barátaid", „nem vagy képes", stb.

Aztán, telnek az évek és a lázadó tinédzser felnő és „végre megszabadul" otthonról, mert szabadon, a saját Életét akarja élni. Hamarosan találkozik a buktatókkal, a „nem tudom"–okkal.

Ez a folyamat így megy tovább és egyre több az elégedetlen-, a beteg-, a szegénységben tengődő-, a társadalomból kirekesztett ember. Az otthonról megszerzett „tudást", szokásokat, példákat viszik tovább, amelyeket a következő generáció lemásol, így az új társadalom is régi normák szerint, „nem" szerint él.

De mi van akkor, ha....

Térjünk vissza az elejére: a „nem" szó helyett magyarázzunk, állítsunk dolgokat, tényeket, például: a „ne menj oda” helyett „vigyázz, az meleg", „nem kell" helyett „neked már van ilyen babád", „ne vedd el" helyett „ez a kedvenc csészém", stb. Ezekkel a magyarázkodásokkal is azt sugalljuk, hogy „ne!" és a kisgyermek meg is érti.

Ahogy a gyermekek cseperednek, a szülők a legjobbat akarják nekik nyújtani és tudják, hogy hol vannak a gyermekeik képességeinek határai. Mondhatják a „nem csinálhatod" helyett, hogy „most más programunk van", letorkolás helyett „te jó gyerek vagy", ha nehezen megy a tanulás vagy hibát követ el: „meg tudod csinálni", „légy bátor" és a varázsszó: „szeretünk". Akár kérdezhetünk is a tagadás helyett, mint „már kinőtted a tavasszal vett pulcsit?", ha éppen újabb ruhavásárlási szándéka van.

Hagyni kell őket válaszolni, választani, döntéséket hozni. A gyermek egy személyiség és köztünk nevelkednie kell, megismernie a jót és a rosszat, különbséget tenni hasznos és nem fontos között. Ha nem hagyjuk őket tévedni, nem kell javítaniuk. Hogyan fogják legyőzni az élet küzdelmeit?

Az ilyen családban nevelkedett fiatal boldogan, tele reményekkel és kitűzött célokkal kezdi új életét, családot alapít és időnként meglátogatja szüleit. Az otthon töltött idő alatt nem hallotta a „nem"-et, így korlátozások nélkül neveli ő is saját gyermekeit.

Talán elvontnak tűnik, de hidd el, kedves Olvasó, hogy lehetséges. Próbáld ki saját magadon, arra koncentrálj, hogy ne használd a „nem"szót. Úgy fogalmazz, hogy állíts, magyarázz, legyen rá időd, mert, ha türelmet szánsz valakire, hozzád is türelmesek lesznek. Nem fognak megharagudni rád.

Tudom, sokszor a „nem" a nyers igazságot tartalmazza, de a „nem" negatív érzéseket indít el az emberekben és az egyikünknek sem hasznos. Miért mondjam azt, hogy „nem mentem el az ünnepségre, mert nem is volt kedvem", ha úgy is fogalmazhatok, hogy „annyi elfoglaltságom volt a délután, hogy estére teljesen elfáradtam". Egy kis találékonysággal diplomatikusan kihúzhatom magam a helyzetből.

Tudni kell „nem"-et mondani, akkor is, amikor úgy érezzük kihasználnak vagy már nem fér bele az időnkbe az, amire megkérnek. Ez esetben is hagyjuk ki a „nem"-et, fogalmazzuk annak az értelmét, például: „sajnálom, ma foglalt vagyok" vagy „köszönöm, hogy újból rám esett a választás, de a héten el leszek utazva", stb.

Egy vizsga során nem mondhatom, hogy „nem tudom”, „nem emlékszem”, már a „nem” megfogalmazása negatív érzéseket indít el és leblokkol, ugyanakkor a vizsgáztató ellenszenvét is sikerül megszerezni. A megijedés pillanatig tart, de parancsolnom kell az elmémnek, hogy inkább emlékezzen az adott témára és ne a "nem"-mel foglalkozzon. Magyarázkodjunk, amire emlékszünk. Azt fejtegessük.

Az állásinterjún nagyon fontos a kommunikáció, az értelmes mondatok összerakása, nem beszélhetünk tőmondatokban ugyanis, a kérdések úgy vannak megszerkesztve és úgy teszik fel, hogy a versenyzőnek módjában álljon véleményt formálni, kifejteni az álláspontjait, ismertetni szakmai előéletét, kifejezni elvárásait.

A „nem” kifejezés negatív érzést – előítéletet indít el az alkalmazóban és következik az elutasítás. Bárhogy próbálod otthon a tükör előtt begyakorolni a beszédedet, nem tudod milyen kérdéseket intéznek hozzád. Arra tanítsd meg magad, hogy fogalmazz "nem" nélkül.

Ha nincs tagadás, nem indul negatív gondolat, negatív érzés-sorozat, mint felindultság, bosszankodás, méreg, hisztéria, panaszkodás, harag, ehelyett tiszta lelkiismeret, megnyugvás, elégedettség, elfogadás, tisztelet, elismerés, öröm van. Mert, amit te adsz magadból, azt kapod vissza.

Mondanivalómat saját tapasztalataim inspirálják és őszintén, tiszta szívvel ajánlom neked is, hogy próbáld meg.
    Töröld ki a „nem” szót a szótáradból és meglátod, meg fogsz változni, megváltozik a világod és nem kétséges, hogy csakis jó irányba.

M. Kovács Melinda versei - Míg szétfolyik a bor; Asztalához hív a csend

Míg szétfolyik a bor

Az álomhatárról rideg kézzel

ránt vissza a hajnal,

s téged idéz az első gondolattal:

régi kedvesként nézek a szemedbe.

Akarlak mohón, s nem egyszer…

Erőtlen türelemmel csallak:

légy ma te a reggel,

s terülj el hanyagul

léha életemben.

Ahogy lustán kilépsz

a délután lomha percei mögül:

várom, hogy az asztalomhoz ülj,

s konyhámba lopózz…

Nem főzünk ma vacsorát.

Simulj kezem alá este,

rejtőzz forró tenyerembe,

s ágyamhoz ha lépsz,

lepedőmre gyűrd az álmot,

a lényedtől teljes világot,

s maradj, míg szétfolyik a bor.

Asztalához hív a csend

Asztalához hív a csend:

legyen ma az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Szétfolyt a bor, a pohár üres,

s hajnalban szürke, fakó a fény.

Szorongva ébred bennem a másnap,

hitétől fosztva koldul a vér.

A remény voltál, az ébredés,

a múlandóságtól szabadító szó,

buja mozdulatomra a késztetés,

a lázadást áhító béklyó.

De legyen az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Arctalan álom űz…

Rongytakaróm vagy.

Balogh István - A férfi ajka

A férfi ajka

Szása elcipelte Nyikolajt egy első osztályú vendéglőbe. Ízletes ételek és gyöngyöző italok pompáztak az asztalok hó abroszain, ám Szása nem telepedett meg e fényes teremben.

– A hátsó traktus izgalmasabb – karolt bele társába és vonszolta a fehér asztalok között húzódó széles utcában. A székeken vacsorázó hölgyek és urak ültek, díszes ruhákban.

Nyikolaj apróbb léptekkel haladt, mint társa a katonatiszt, aki megszokta a kirukkolás eseményeit.

A hátsó traktusban sejtelmes félhomály lebegett a plafontól a padlóig, csak a csöpp színpad proszcéniumából vetült a táncosnőkre vörös arany fényár. A táncosnők keleti zenére ragasztották hasukat gerincoszlopukhoz, csípejük ringott, mint árva bárka Volga hullámain.

Szása elé sietett egy szolga, mutatta az utat a szabad asztalhoz, s a társaktól elvette köpönyegüket.

– Konyakot! – szólt Szása.

Nyikolaj gyomrába gömbvillám pattant.

Az első pohár után azonnal a lényegre tért a katonatiszt:

– Te voltál városi tisztviselő?

– Voltam – válaszolt Nyikolaj.

– Ismered a bürokrácia világát.

– Ismerem.

– Meg a korrupciót.

– Azt nem annyira, rövid ideig voltam tisztviselő.

– Épp eleget ahhoz, hogy nekimenj a témának.

– Milyen témának?

– Ez az. Olyannak, amilyent még nem írtak Oroszországban.

– Én írjak először?

– Te. Tudom, képes vagy erre.

Nyikolaj belebámult társa arcába. Milyen szép íve van ajkadnak, mondta volna, de szóra nem nyílt szája, mert Szása erélyesen folytatta:

– Jártak revizorok a hivatalodban?

– Jártak.

– Tudtátok előre, hogy jönnek?

– Mikor hogy.

– Tudtátok vagy nem?

– Leginkább nem.

– Volt főnökeidnek takargatnivalójuk?

– Mindnek.

– Neked is?

– Én a létra alsó fokán ücsörögtem.

– Tehát nem szorongtál a revizor miatt?

– Szorongtam.

– Nagyon? Kicsit?

– Mikor hogy.

– A  fene ebbe a válaszodba!

– Ha csúszós ügyletekben vettem részt, akkor volt félnivalóm

– Csúszós ügylet?

– Van ilyen. Ez jelent sokat a fél kézre játszóknak.

Szása idegesen töltött a poharakba. A sajátját fölkapta és torkába öntötte. Ádámcsutkája meg sem mozdult. Szivárvány íve van ajkadnak, mondta volna Nyikolaj.

– Mi a megoldás, ha beletenyerel az ellenőr a cicakakába?

– Lekenyerezik. Pénzzel, nővel, akármivel.

– Ezt írd meg!

– Mi ebben a csudaság?

– Legyen hamis a revizor személye. Olyan ember, akit csak revizornak hisznek, de nem az.

– És lekenyerezik?

– Ez a megoldás, te mondtad.

– Suta elbeszélés születne ebből – legyintett Nyikolaj.

– Vidd színpadra Oroszországot!

Nyikolaj ijedten nyúlt poharáért, konyakba mártotta a nyelvét, de szinte teljes teste megmerevedett, szinte a lélegzete is elállt. Szásenyka ajka a Néva hídjának boltíve!

– Mit bámulsz rám?– kérdezte dühösen Szása.

Nyikolaj megrázkódott, poharából kiloccsant egy csöpp konyak.

– A művésznőket nézzed! Elsősorban ezért jöttünk.

– És a téma?

– Azt megírhatod bármikor, de most elmegyünk a gyönyörök kertjébe!

– Te meg én?

– Te is, én is.

– Hogyan?

– Én Ányával, azzal a kis szőke püspökfalattal. Te meg válassz egyet magadnak. A vendégem vagy.

Szása fölkelt, megindult a sötét sarokban álló ajtó felé. Útközben odaintette a szőke Ányát, s nyomban eltűntek Nyikolaj szeme elől.

A gyönyörök kertjéből visszatérve Szása üres üveget talált az asztalon.

– Nyikolaj?

– Ahogy elment, nagyságos uram – kezdte a szolga, – társa egy hajtókára kiitta az üvegből a konyakot, lehanyatlott vele a szék. Kocsira raktam és hazaküldtem.

– Jól tetted. Mondott valamit?

– Olyasmit nyögdécselt, hogy a Néva–híd boltíve…

– Micsoda?

– A Néva-híd boltíve.

– Mást nem?

– De. A szeme tündértó.

Lukács Izabella versei – Agónia; Végtelen

Agónia

Én a farkas vagyok Isten fekete

Bárányának elnyűtt bőrébe bújva.

Bűneim és csapzott hitem vetem le

S utolsó utamra indulok – újra.

Üldözöm és falom a mámort,

Hogy gyáva gyönyörökkel telve

Köpjek ki majd mindent, mi vád volt,

És sirathassam estelente.

Végtelen

...Kongó kezeid közt, kopott koloncaként a kornak.

Körötted kóborlások keserű kincsét kutattam –

veled. Vágyaink vakságában véletlenek voltak

válaszai a valótlan valósnak; via viam

mortis. Maró miértjeim menekülő magánya

bennem már minden. Búcsú s megmaradás is hiába, -

múltamnak borzongató, beteg, makacs bestiája.

Melletted meredek bele a kába éjszakába...

Elém korlátot emel a hajnal.

– Éjjel él mind, ki szabad fenevad-

Zengve zavar fel villódzó zajjal,

Csöndemből csak kiragad, s benne hagy.

A. Túri Zsuzsa versei - Lemondás; Elátkozott

Lemondás

A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag,

emlékköves úton hosszan elkísér,

felveszem az estét csillogó páncélnak,

mindig akad álom, mely újat ígér.

Ablakodból a fény kifolyik a földre,

elmosódott szélű, amorf pocsolya,

rácsuktad az ajtót a ringató csöndre,

mosolyod mostmár a győztes mosolya.

Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak,

emléked csak ködös képek halmaza,

szavaim a közöny ágán fönnakadnak,

nélküled, mondd, hová mehetnék haza?

Elátkozott

Elátkozott kertben régi vágyban égő

zavart féltékenység páraként lebeg,

utálat láncain következetlenség

kerítése mögött győzni nem lehet.

Sasok fent, mindegyik Nap szeretne lenni

felszakadt alkonyat fejükre feszül ,

elítél mindenki, az is, ki nem ismer,

remény nincs, inkább az átok teljesül.

Hogyha most eltűnnék, vajon ki siratna?

Ki jönne utánam, ki tudja, hova?

A múlt oly fárasztó, a jövő meg satnya,

Köröttem sok rideg, fukar pléhpofa.

Tejfölös hegytetők fölé az tud szállni

kit nem bénít szégyen, nem zavar a harc,

s úgy tud földre esni, hogy tán meg se nyekken,

hazugságból élni neki nem kudarc.

Minden választásunk veszteség is egyben,

csak még nem hisszük el az út elején,

olvadozunk az új boldogság-elegyben,

később jön a káosz, fájón, feketén...

Kilépek a fényre feltépett lapokból

nevetséges hírnök, szófolyam vagyok,

végigfolyva félszeg kérődző imákon

mélyről néha fénylő halpikkely ragyog.

Megszentelt csalás a rend előszobája,

kihímzett hazugság, tánc a színeken,

nem muszáj belépni, leülhetünk kint is,

ami másnak érték, nekem idegen...