ÚJ TARTALMAK

Petres Katalin versei - Rejtély; Végletek 2015



Rejtély

Bőrömbe zárt, széllel bélelt
univerzumom titkait
ámítón sejteni véled.
Társas magányban napjaink
dédelgetett álma éled.
Bőrödbe zárt , széllel bélelt
univerzumod titkait
csábítón sejteni vélem.


Végletek 2015

Szürke, hideg lakaton
színes virágcsokor.
Dermedt, ködös múltunk
sötétben bujdokol.
Ezer jajkiáltás árnya
lelakatoltan is feltör…
– vasajtó mögül kísértőn –
Kong, döng a múltnak kútja!
Enyhítheti-e vadvirágok csokra?
Áldott, akié e szelíd bokréta!


Szilágyi Csíki Andrea versei - Színpadi álom; Találkozás



Színpadi álom

Fekete fal előtt állok,
tétlenül rejtőzve várok.
Színpadi álomban rohanok,
rojtos ruhámban kuporgok.
Lopott tragédiát hallgatok,
fájdalmasan kacagok.
Frappáns poénba fulladok,
furcsa létben mulatok.
Szerepem himnuszát zengem,
este színésznek kell lennem.
Kék ruhában remekelek,
friss csókokat követelek.
Árva világ csalogat,
Édes kincset kínálgat.
Eszem zsebemben tartom,
Szívem kardomhoz varrom.


Találkozás

Álmomban hableány voltam,
Tengerekben vándoroltam.
Te voltál a magányos kapitány,
Rád csapott az egyedüllét-hullám.
S ekkor kezdtél hinni a mesékben,
S hogy a hableány feltűnik szemedben.
Lelkesen tekerted kormányod,
Folyton kerested hableányod.
Váratlanul pottyantam öledbe,
Kezeid között remegve pihentem.
Aztán valami megszakadt bennem,
Fejem válladra kellett tennem.
Együtt pihentünk egyre-másra,
míg felpislogtunk a virradásra.
Gyorsan véget ért az álmom,
A folytatást meg kell várnom.
Addig is öllelek, kapitány!
Találkozzunk a szeretet árbocán! 


Nagy Angyalka - Nehéz választás...



Meghaltunk. A Mennyország kapujában állunk és arra várunk, hogy bebocsássanak bennünket. Már csak hárman vagyunk: Rachel, Timothy és Én.
– Gyermekeim! – szólt ki egy hang. Isten az. – Angelica! – szólított meg engem. – Ketten léphettek be a Mennyország kapuján, egyikőtöknek távoznia kell. Neked kell eldöntened, hogy Rachelt, vagy Timothy-t hozod-e magaddal.
– Tessék? És egyáltalán miért én?
– Ez a sorsod! Te vagy a mérleg.
Én vagyok a mérleg, mérlegelnem kell.
Rachellel már hetedikes korom óta barátnők voltunk, teljes mértékben megbíztunk egymásban, minden titkunkat elmondtuk egymásnak. Ő volt a legjobb barátnőm földi életemben, amíg meg nem haltunk ebben a busz balesetben.
Timothy-t 16 éves koromban ismertem meg. Majdnem két évvel később összejöttünk és együtt voltunk egy rövid ideig, majd miután szakítottunk, barátok maradtunk. Ez a baleset vetett véget mindennek.
Bárcsak ne ültünk volna fel erre a buszra!
Annyira vártuk ezt a napot! Végre újra együtt lehettünk volna hárman, erre ez történik...
Most mit csináljak? A plébános úr mindig azt mondta a templomban, hogy a rokonokat kell előnyben részesítenem. Egyikük sem volt a rokonon, csak rendkívül közel álltak hozzám, mintha a testvéreim lennének. Ők viszont unokatestvérek voltak. Várjunk csak? Mi lenne, ha...?
– Uram!
– Döntöttél már gyermekem?
– Muszáj nekem az egyiknek lennem? Hiszen azt nem mondtad, hogy nekem kell lennem, csak azt, hogy nekem kell választanom. Rachel és Tim sokkal jobban megérdemli a Mennyországot, mint én!
– Ez a végleges döntésed? – kérdezte.
– Igen – bólogattam határozottan. – Elbúcsúzhatok tőlük?
– Egy percet adhatok.
– Nem muszáj ezt tenned! – mondta Tim. – Válaszd Rachelt!
– Vagy Timet! – erősködött Rachel.
– Srácok! Nem ismerek még két olyan embert, aki jobban megérdemelné nálatok a Mennyországot. Ég veletek! – mondtam nekik a könnyeimmel küszködve.
– Ég veled! Szeretünk! – mondták egyszerre, majd minden elsötétült körülöttem.

....

– Kisasszony! – szólongatott egy hang, egyre hangosabban. Lassan kinyitottam a szemem. – Magához tért! Bevisszük! – Csak ennyihez volt erőm, aztán újra le kellett hunynom a pilláimat.
Egy kórházban ébredtem fel. Fehér ágyak, fehér függönyök, fehér falak.
– Doktor úr! Felébredt! – szólalt meg egy nővér. A doktor odajött hozzám, majd alaposan megvizsgált.
– Doktor... doktor úr! A barátaim? Ők jól vannak?
– Sajnálom kisasszony! Csak maga élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet!
Akkor igaz. Valóban a Mennyben voltam. Isten visszaadta az életemet, cserébe a tettemért. Viszont elveszítettem a két legjobb barátomat és ezt az űrt már soha, senki nem fogja tudni pótolni a szívemben.
A temetés egyszerűen borzalmas volt. Két koporsó, egymás mellett. Az igazán jó unokatestvéreknek közös szertartás jár.
Ennyit még soha életemben nem sírtam. Felnéztem az égre könnyes szemmel, majd ezt suttogtam:
– Ég veletek!


Farkas Zsuzsanna versei - Dac-pók; Kérdőjellé görnyedve



Dac-pók

Mint csapdába esett
kis bogár köré
szövi hálóját a pók
úgy fon körénk
a dac szótlanságot,
bénítót…
nem mozdul a test,
csak könnye hull…
hajnali harmatként
fel-felragyog
az őt fogva tartó
ezüst-szín pókhálón…
a szív még dobog,
de kéz és a fej ernyedten lóg
néma a száj,
úgy érzi, nem értik meg, ha szól …
az érzelem lassan haldokol…
fojtogatja
az erős, dacból szőtt háló
vár egy szóra ,
melytől akkorát dobbanna szíve,
hogy a nyomasztó gúzs
szakadna ezer fele
szólhatna ő is, de nem teszi…
makacssága nem engedi,
pedig tudja:
nyakassága megölheti azt,
ami pedig élteti…

…két szív bábozódik csodára várva
dac-pók szőtte háló-koporsójában…


Kérdőjellé görnyedve


Kérdőjellé görnyedve választ keresek.
A világ süket? Vagy az én hangom gyenge?

* * *

Harsány lilára festem hajamat
és rikító zöldbe öltözök.
Elveszek ön-törvényeim között
Magamból kikelve dörömbölök…

Nem harsogom a kórussal a dalt:
egy oktávval feljebb kiálltok,
vagy lejjebb… olyan mindegy!
Én mindent másképp csinálok!

A szürke tömeggel nem lépek egy ütemre,
- őket csak méla sajnálattal nézem –
Csak azt szeretném, rám is figyeljenek!
Legyek fehérben, vagy akár feketében.

Tudd meg én kitűnni akarok!
Nem a masszából vagyok egy darab:
hanem különleges, egyedi alak,
ki gyűlöli maga körül a falakat…

Csörgősipkám rázom: nevessetek!
Rosszalkodom is, csak rám figyeljetek!
Vagy írok egy verset…Ugyan miért ne?
Milliók gyártanak tonnaszám rímeket...

Botrányt akartok? Meglesz az is!
Bár tudom, a csoda sem tart, csak három napig.
És mindent felejt a tömeg, új móka kell…
bár úgy érzem,ezer szeme örökké figyel.

Mit tegyek, hogy ne érezzem: az élet élve eltemet?
S ha meghalok, hogy maradhatok örökké jelen?
Mivel hagyhatok magamból köztetek egy jelet?
Vagy az idő minden nyomot eltemet, ha elmegyek?

* * *

Kérdőjellé görnyedve választ keresek…
Gyenge a hangom… S a világ süket…


Juhász Árpádné - Kertünk növényei



Győri kertünk alakulásában az Édesanyám létre hozta gyermekkori otthonom kertjének nyomai láthatók. Élénken élnek bennem az orgonák, jázminok rózsák lilaakác klemátisz... a tulipán ágyak floxok pompás nőszirom margaréta menyecskeszem nefelejcs az ibolya gyöngyvirág és a sornak nincs vége … emlékezetes illatok és színek... Ma is tudom melyik hol, a kert mely sarkában kapott helyet és virított, egészen addig, amíg el nem jöttünk a mai otthonomba... Ők voltak itt az elsők, részben mert édesanyám így akarta emlékezetessé felejthetetlenné tenni, az elhagyott kertet... és mert valóban kedves valamennyi... Ahogy teltek az évek, rendre jött egy-egy újabb lakó. Terka nővérem Szombathelyen él… Évente többször mentünk hozzájuk a szüleimmel együtt. Boldog örömmel készültünk a látogatásra... Odaérve szüleim és testvérem a viszontlátás élményével elfoglalva töltötték az időt, én pedig összeszedve a kislányokat, sógorom és férjem kisétáltunk Kámonba az arborétumba... Élményt szerezve már az úton, a gyerekeknek a fagyival , a fiuknak az üdítő sörrel vagy egyébbel, a 11-es Huszár út szép hosszan vezet a célhoz. Amikor kiértünk jött el az én időm , a csoda szép arborétumban 2 órás séta, és az utána következő vásárolgatás az árudában, ahol a legcsodásabb növények voltak... A visszaút már nem volt oly könnyű, a nehéz csomagoktól... minden kéz foglalt volt… Látogatásaink, a viszontlátáson kívül is rendkívüli élmény adtak… az újabb növények beszerzésével, melynek nyomai máig fellelhetők a kertben: ilexek, cukorsüvegek, fás peoniák ,vagy fuxiák, sziklakerti apróságok, szép számmal... Néha, ha nem volt idő lemenni, Terka volt az áldozat akit megkértem sétáljon ki, valamelyik gyermek segítsen beszeretni , a kiválasztott növényeket... örömmel tette és ilyenkor mindig ő is gazdagodott egy-egy újabb szépséggel... Szeretem a pendulákat... szomorú vagy csüngő változatai némely fajoknak... pendula időszakomban épp elfoglalt voltam… Testvérkém szerezte be amit kinéztem .. rendre megtette… Az első talán két törpe salix pendula volt… nem oly rég halt ki mindkettő. Őket követte egy Larix pendula, szomorú vörösfenyő a balatoni kertbe került… majd egy szomorú jegenyefenyőt ,ide Győrbe .. Kedves idős házaspár voltak Bánóék az arborétum gondnokai , az áruda vezetői... Szinte látom Bánó bácsit, ahogy komótosan lépked szeretett kertjében... Terkám ment serényen a hetente telefonált rendelésekkel, Bánó bácsi pedig teljesitette az óhajokat, míg nem a sokadik alkalommal megkérdezte, Cedrus Atlantca glauca pendula kérésünknél: ki ez a szomorú hölgy, akinek mindenből a szomorú kell?? Sürgősen leutaztam beazonosítás végett... hogy tudja , messze nem egy pendula azonos vevő vagyok, hanem egy meglehetősen vidám ember... Szomorú cédrusom gyönyörűen és boldogan virít nálam… Hosszú éveken át tartottak ezek a szép emlékezetes utak. Néha Sopronba a Barabics Elemér kertészetébe , Magda nénihez Sárásra Csapody Vera körrel kertbarátokhoz kertészetekbe… akikre a legnagyobb szeretettel emlékezem… sok szép különlegességet kaptam… Ők már az égi kertek gondozói között serénykednek.. Kámba a Jeli arborétumba... ahova bezártak bennünket mert úgy elment az idő észre sem vettük a lelkes nézelődés közepedte. Szerencse ,hogy a magas keríésre egy pad segítségével fel tudtunk mászni és a másik oldalon földet értünk baj nélkül .Hazáig azon derülve, hogy ha erre nincs lehetőség , ott kellett volna éjszakázni a gyönyörű kertben . Emlékezetes növény túráinknak hosszú sora van ..bár melyik egy kerek egész kis történet... a kakas mandnikó a . gömb primulák…, ha mesélnének… első hunyorom Klári nénire emlékeztet… a szelestei lepusztult kastély kertjéből ami ma fényes welnessé magasztosult... A kék gyökér a sarki margaréta a Törökvészi útról Harmat bácsitól …és az alpesi Astilbe amely jól bírja a nehéz helyzeteket is... A vad klemátiszok Terka szaporításából vagy a nemesített szépségek , fehérek , kékek, bíborak csíkosak, kedves néhai szomszédaimtól Emiltől és Gyuszitól akik lelkesen támogatták őrültnek tűnő szenvedélyemet és oltottak nyestek kívánságom szerint... A liliom korszak… amikor még Salzburgból lehetett beszerezni a 10 féle színű virág hagymáját és szaporításban lelkesen segítő szomszédaim legalább olyan lázban égtek mint én.. Egyetlen higgadt ember fékezett csak Árpi, Őt csak a meccsek hoztak ilyen lázba mint engem a kert… Jut eszembe erről: Egy nap Zeggel játszott az Rába Eto . Kitalálta hogy le kellene menni Zoli barátjával és feleségével, egyetlen pillanat alatt reagáltam menjünk, de Jeli fele kanyarodva kis pihenővel! Remek páros voltunk, más-más szenvedély fűtött bennünket, de ez soha nem okozott hátrányt, hagytuk kibontakozni egymást… és még élveztük is, a másik kedvtelését támogatva és határon belül tartva.. amire nálam szükség is volt .. töredelmesen bevallom.. Mindezeket azért tettem ide régebben és most leirt történetként, hogy látható legyen nem minden kert épül a kertépítés hagyományai szerint... Vannak még történetek... emlék marad a családomnak, ha majd követem a kertbarátaimat a felhök feletti kertekbe. talán előkerülnek kis történeteim… Kertem minden növénye számtalan emléket őriz és ha megállok mellette szól hozzám, tudom a történetét, ismerem a születése pillanatától ,egyetlen nincs amelyiket nem mi hoztuk volna, és ültettük volna el …amely mellett ha elmentek az unokák, ne simították volna meg… előszeretettel, Belián a cukorsüveg csúcsát, kicsi kezével ,vagy lehajolva a kinyílt tulipánhoz kedvesen megszólítva , „tujipai” és arrébb a „kéknepeta” rám nézve bejelentve „Edibet nananó üjtette” Vagy amikor bújócskáztunk a már általatok is látott zegzugos utakon, végig kellett mennem pók és pókháló-talanitani, mert nem kedvelték ez akadályokat sem lakóikat, bár mennyire állatszerető gyermekek is mindketten… Emlékek erdeje… varázsa van... Meghitt és romantikus, egy vado... Elrejt... megnyugtat… feldob… örömet szerez... Vidámmá vagy szomorúvá tud tenni… és mindenek előtt áradnak belőle az emlékek… Egyetlen lépést nem tehetek anélkül, hogy ne mesélne valamit a múltból a szeretteimről az élőkről vagy RÓLUK akik eltávoztak innét...


Dufek Mária versei - A mit titkunk; Háború



A mi titkunk

A holdat láthatatlan
kötél köti a földhöz,
hozzád tartozom anyám,
mint rög a röghöz. Ahogy
a hold kivédi, állj-t mond
hulló meteorrajnak,
védett szoba vagyok, s te
a külvilágra ablak.
A zajt, a port kiszűröd,
csak a szépet láttatod,
bölcsességed cseppenként
észrevétlen átadod.
Egyszer képes leszek a
lét terheit viselni,
leszek ablak, s te szoba,
a mi titkunk csak ennyi.


Háború

Átadta helyét a sárga kalász
az untalan terjedő ugarnak,
odalettek mind a serény kezek,
a bőség helyén szegénység,
az éhes kutyák ugatnak.
Nem sereglik itatóhoz a nyáj,
elhullottak az állatok, el mind,
s ha maradt volna is néhány darab,
fegyvertől riadtan szalad,
rájuk már senki sem tekint.
Libatoppot rág a megmaradt nép,
vermekbe bujdosik félvakon, mi
maradt terménye lassan feléli,
egy lélek sem lesz itt, mire
béke néz be az ablakon.
Nem ti akartátok, felettetek
valami nagyobb hatalom vonul,
erejét fitogtatja a gonosz,
aljas terve valósul meg
itt visszavonhatatlanul.


Karácsony Mária - Őrangyalom (részlet)



– Egyáltalán nem vagyok elégedett – mondta Gina, mikor már a taxiban ültek. – Még hogy véletlen! Ilyen sokszor! Olyan nagy összegről van már szó, hogy biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen.
– És akkor most mit tegyünk? – kérdezte Collin bizonytalanul. – Nem sokszor találkoztam Donovannel. Eddig sem lopta be magát a szívembe, ez után sem fogja. Kifejezetten olyan érzésem volt, hogy nem lát minket szívesen, és hiába próbálta leplezni, meglepte, hogy miket találtunk.
– Igen, ezt én is észrevettem.
Gina a fiú felé fordult. Mondani akart valamit, de a szeme sarkából mozgást látott. Hátra pillantott. Egy piszkos barna autó jött utánuk, ketten ültek benne. Az autó lassított, de nem fordult be egyik utcába sem, hanem megállt mögöttük.
A taxi megállt egy piros lámpánál, és Gina nem foglalkozott tovább az autóval.
– A filmekben mindig olyan könnyen megy az efféle nyomozás – mondta Collin.
– Igen, mert azokat előre megírja valaki. Ez itt a való élet.
A lámpa nem akart zöldre váltani, és a taxis türelmesen dobolt a kormánykeréken.
Gina a fiú arcát fürkészte. Tudta, hogy Collin nagyon szeretné megtalálni azokat, akik az apja haláláért felelősek.
Lassan felemelte a kezét és megsimította a fiú arcát. Collin feléje fordult, és halványan elmosolyodott. Gina közelebb akart húzódni, de akkor megint mozgást látott a szeme sarkából.
A piszkos barna autó még mindig pár méterre állt tőlük. Az egyik férfi furcsán megmozdult az anyósülésen. Letekerte az ablakot, és valamit kidugott rajta.
Gina szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Feküdj! – kiáltotta, miközben az ülésre rántotta Collint.
A következő pillanatban golyózápor törte át a hátsó szélvédőt.
– Taposson bele! – kiáltott rá a lány a riadt sofőrre, aki egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Szünet nélkül pattogtak a golyók az autó hátulján.
Miközben a taxi, nem törődve a piros lámpával, nekiugrott az útnak, Gina szinte reflexszerűen előkapta a fegyverét és visszalőtt a barna autóra. Sikerült kilőnie a bal első lámpáját, de aztán messzire kerültek a lövöldözőktől.
Az utcán az emberek sikoltozva kerestek menedéket. A taxi sikeresen átjutott a kereszteződésen, és a barna autó eltűnt Gina szeme elől.
– Forgalmas helyen menjen, és siessen, kérem! – vetette oda a lány a sofőrnek, majd Collinhoz hajolt.
A fiú még mindig az ülésen kuporgott, arca falfehér volt.
– Jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezte Gina remegő hangon.
Collin a lányra nézett.
– Megvagyok. És te?
– Minden oké. Jól vagyok – suttogta a lány, mire a fiú a nyakába borult és magához szorította.
Gina szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Mellkasán érezte, hogy Collin szíve is vadul dörömböl.
Rémülten hátra pillantott, de nem látta a barna autót. Felsóhajtott, és csak most vette észre, hogy egész testében remeg.
A taxi végig őrült tempóban hajtott. Nagy ívben kanyarodott be a kapu elé. Mr. Peters rosszallóan dugta ki a fejét a portásfülke ablakán. De aztán meglátta az autó széttört hátsó ablakát és Gina riadt tekintetét. Kérdezés nélkül kinyitotta a vaskaput, és a taxi tovább gördült. A férfi a telefonért nyúlt.
– Doug, visszajöttek a gyerekek, de valami történt. Siess! – hadarta a készülékbe. Nem várt választ – tudta, hogy az öreg testőr ennyiből is megérti a lényeget.
Mire a taxi leparkolt a ház előtt, Doug és az összes testőr már az ajtó előtt álltak. A férfi egy pillantás alatt felmérte a helyzetet – nem kerülte el a figyelmét egyetlen karcolás és golyó ütötte nyom sem. Az autóhoz ugrott, és jószerivel kihúzta a lányát a taxiból.
– Gina, mi történt, jól vagytok?
– Jaj, apa! – a lány nem tudott többet mondani, megkönnyebbülten az apja nyakába vetette magát. Collin is kipattant az autóból, és hálásan megölelte a férfit és a lányt. Örült, hogy végre biztonságos helyen van. Doug nem győzte ölelni a két fiatalt. Tenyerébe fogta a két riadt arcot, hogy közben alaposan megnézze őket, megsérültek-e.
A sofőr is kiszállt, és falfehér arccal nézett hol az autójára, hol az összegyűlt emberekre. Egyfolytában egy imát mormolt és hányta magára a keresztet.
– Mi a fenébe keveredtetek? – kérdezte Jim komor arccal, ahogy közelebb lépett. Közben a testőrök alaposan szemügyre vették az autót, vigyázva, hogy semmihez se nyúljanak.
– Nem tudom kik, de utánunk jöttek és ránk lőttek!
– Olyan borzalmas volt! Egyszer csak lövöldözni kezdtek!
A két fiatal egymás szavába vágva magyarázni kezdett. Izgatottan hadonásztak, Doug alig értette a szavaikat.
– Donovannál voltunk…
– … tagadott, de szerintem benne van…
– … ő tehet róla….
– … miután eljöttünk, utána támadtak meg…
– … biztos köze van hozzá!
– … visszalőttem, de nem láttam jól…
– … olyan gyorsan történt minden…
– Állj, egy szót sem értek! – emelte fel a kezét Doug, mire csend lett körülötte. – Gina, tedd el a pisztolyt, és mondd el röviden, mi történt!
A lány csak most vette észre, hogy még mindig a coltot szorongatja. Gyorsan a táskájába süllyesztette, majd nagy levegőt vett és igyekezett összeszedni a gondolatait.
– Elmentünk Donovanhez, hogy megkérdezzük a hiányzó pénzekről. Persze tagadott, meg lepattintott minket, de szerintünk gyanúsan viselkedett. Aztán eljöttünk, és még nem is kerültünk messzire a házától, egyszer csak egy autó állt meg mögöttünk, és lőni kezdtek ránk. Először megijedtem, de aztán visszalőttem és elhajtottunk.
Doug összevonta a szemöldökét.
– Felhívom a rendőrséget – szólt közbe Daniel, és már tárcsázott is.
Az öreg testőr csak bólintott.
– Most mindannyian megvárjuk, amíg a rendőrség ideér. Maga is várjon! – fordult a sofőr felé. – Ne aggódjon, ki lesz fizetve a kára.
A falfehér ember csak bólintott, és folytatta a halk sopánkodást.
Gina lerogyott a virágágyás szélére, Collin fel-alá járkált. Doug a hallottakat próbálta összerakni, amíg vártak. A lánya szavai cikáztak a fejében: Donovant kérdőre vonták, aki tagadott, majd miután eljöttek a könyvelőtől, a nyílt utcán kezdtek a gyerekekre lövöldözni. Valóban összefügg a kettő? Ki tudhatta, hogy Collin és Gina abban a taxiban ül? Mire volt jó ez az egész? Megfélemlítés? Vagy valaki szántszándékkal meg akarta ölni a két fiatalt? De miért? Azért, meg rábukkantak a sikkasztás nyomaira? Doug azt kívánta, bárcsak valami mást talált volna ki a számlák elrendezése helyett. A két fiatalra nézett. Arcuk nyúzott volt, fáradtan várták a rendőröket. A férfi nagyot sóhajtott.
Nemsokára két rendőrautó és egy BMW gurult be a ház elé. Egyenruhás alakok és egy öltönyös férfi szállt ki, és szinte azonnal munkához is láttak. Egy rendőr a még mindig remegő taxisofőrhöz lépett, ketten a taxihoz, megint ketten a testőrökhöz. Az öltönyös alak egyenesen Doughoz és a két fiatalhoz ment.
– Christie nyomozó vagyok. Amyas Christie.
Doug gépiesen kezet fogott a nyomozóval, majd miután Christie szépen rögzítette az adataikat, rátért a jövetele lényegére.
– Kérem, meséljenek el mindent, amit tudnak.
Gina és Collin tanácstalanul összenézett. Nem tudták, hogy is kezdhetnék.
– Szeretném tudni, hogy pontosan mi történt! – sürgette őket Christie.
– Nem is tudom, hol kezdjük. – Doug megtörölte a homlokát.
– Kezdjék az elejéről, és meséljenek el sorban mindent.
– Abban sem vagyok biztos, hogy hol kezdődik az egész. – mondta Gina keserűen. – De talán kezdjük a számlákkal.
Azzal szépen sorban elmondta, hogyan kerültek elő a bizonyítékok a sikkasztásról, amikor átnézték a számlákat, hogy gyanúba kerültek a menedzserek, s talán Brian a leggyanúsabb.
– Miért olyan biztos, hogy ez a Brian Truman áll minden sikkasztás mögött? – szakította félbe a nyomozó, miközben szorgosan jegyzetelt.
Itt Gina hangja megakadt. Kérdőn nézett az apjára, de Collin megelőzte őket.
– A régi számlák és feljegyzések között megtaláltuk apám naplóját – mondta legtermészetesebb hangján. – Apa leírta, hogy szerinte hiányoznak kisebb-nagyobb összegek, és szerinte a menedzserek mind, vagy csak az egyik állhat a háttérben. Innen indultunk ki.
– Értem. – Christie arca elkomorodott, de csak egy pillanatra. – Térjünk vissza a lövöldözésre.
– Szóval fogtuk, amit találtunk, és… – kezdett bele újból Gina, de akkor egy egyenruhás nő lépett a nyomozóhoz, és valamit súgott neki. A férfi csak bólintott, leírt pár szót, majd Ginára nézett.
– Folytassa, hallgatom.
A lány elmondta, hogyan és miért keresték fel a könyvelőt, mi történt Donovannél, aztán rátért a lövöldözésre. Részletesen elmondta, merre haladtak, mit csináltak, mikor vette észre a barna autót, próbálta pontosan leírni, milyen autó volt, milyen alakok ültek benne, és aprólékosan beszámolt a lövöldözésről, illetve hogy ő maga hány golyót lőtt vissza.
– Szükségünk lesz a fegyverére, kisasszony, ballisztikai elemzés végett. Továbbá az engedélyét is ellenőriznünk kell – mondta a nyomozó, majd miután egy egyenruhás elcsomagolta Gina coltját egy zacskóba, belepillantott a jegyzeteibe és olvasni kezdett. – Azt mondták, Pasadenában lakik ez a Donovan.
– Igen, a Winterhaven Lane-en – helyeselt Gina.
A férfi fürkészően a lány arcába nézett.
– Most jelentette a kollégám, hogy lövöldözés volt a North Allen Avenue és az East Washington Boulevard sarkán. Erről tudnak valamit?
Gina és Collin összenézett.
– Ha jól gondolom, ott történt a lövöldözés. Arra jöhettünk mi is. De nem vagyok benne biztos – mondta lassan Gina. – A taxisofőr biztosan jobban tudja, majd ő megerősíti.
– Rendben van. – A nyomozó tovább forgatta a tollát, és elgondolkodva nézte a két fiatalt. Pillantása találkozott Dougéval, és a testőrben felébredt egy gyanú – mintha már találkozott volna ezzel a rendőrrel, de ebben nem volt biztos.
– Említette az apját, Mr. Crane. Jack Crane, az énekes, ugye?
– Igen, ő volt – felelte gyanakodó hangon a fiú.
– Emlékszem az esetre. Megmérgezték arzénnal. A tettes nem lett meg, pedig volt gyanúsított, csak az egyértelmű bizonyíték hiányzott.
– Honnan tudja? – bukott ki a kérdés Ginából. Mellette a fiú arca idegesen megfeszült.
A nyomozó szeme megpihent a lány arcán, majd Collint is szemügyre vette.
– Nagyot nőttek a gyerekek, mióta utoljára láttam őket – mondta csöndesen a nyomozó.
Doug szemöldöke összeszaladt. Rájött, honnan ismerős neki a férfi.
– Maga itt volt, amikor Jack meghalt. Maga is nyomozott.
Christie lassan bólintott egyet.
– Akkor még közrendőr voltam.
– Maga is úgy gondolta, hogy anyámnak köze volt apám halálához? – Collin élesen, már-már vádlón szegezte a nyomozónak a kérdést.
– Nem sokat számított, hogy én mit gondoltam.
– De nekünk fontos! – kiáltott fel izgatottan Gina.
A férfi csak nézte a két esdeklő arcot.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte csendesen. – Vegyem elő az ügyet újra? Mégis milyen alapon?
Collin tétován Ginára nézett.
– Most, hogy előkerült apa naplója, és itt ez a sikkasztási ügy, ami összefügghet a gyilkossággal… – kezdte határozottan a fiú, de félbehagyta a mondatot.
– Nem akarunk azzal a tudattal élni, hogy az anyukáink valami rosszat tettek – fejezte be helyette a lány. – Egy anya a gyereke szemében tökéletes, ártatlan, tiszta alak. Mi csak ezt szeretnénk.
Doug nagyot sóhajtott.
Christie csak figyelte a gyerekeket. Alaposan végiggondolta a szavaik súlyát.
– Nem vehetem elő azt az ügyet – kezdte megfontoltan. – Részint mert semmi közvetlen bizonyíték nincs, nem került elő semmi. Amit maguk találtak, az csak következtetés.
– De akkor most mi lesz? – kérdezte szinte kétségbeesetten Gina.
A nyomozó bezárta a füzetét és zsebre vágta.
– Őszinte leszek: én nem hittem, hogy bármelyik nőnek köze lenne Jack Crane halálához. Legalábbis nem voltam ebben biztos. A maga anyja, Mr. Crane, furcsán viselkedett, mondhatni, gyanúsan, de az volt az érzésem, hogy nem tudna ártani a férjének. Mrs. Palmer szintúgy. Talán ő is rejtegetett valamit, de ártatlan volt, ebben biztos voltam már akkor is, és nem értettem, hogyan került bele az egészbe. – Gina és Collin láthatóan megkönnyebbültek. A nyomozó folytatta. – Mint mondtam, ezek alapján nem vehetem elő a régi ügyet. Természetesen a lövöldözés kiderítése végett szükség lesz a maguk szavainak az alátámasztására. Azt tanácsolom, hogy tartsák nyitva a szemüket. Talán valaki elkövet valami hibát. Több bizonyíték kell, de legyenek óvatosak. És ez persze a nem hivatalos véleményem.
– Nem is engedném meg, hogy bármi veszélyesbe ártsák magukat a gyerekek – mondta Doug határozott hangon.
Christie egy bólintással nyugtázta, majd elővett egy névjegykártyát és átnyújtotta Collinnak.
– Ha bármi eszükbe jut, vagy bármire szükségük van, és hangsúlyozom, bármire, hívjanak.
– Úgy lesz. – A fiú eltette a kártyát.
A nyomozó még egyszer végignézett rajtuk, majd elköszönt.
A rendőrök befejezték a kihallgatásokat, és rögzítettek minden nyomot. Az időközben begördülő helyszínelők is pakoltak már, és miután egyikük újból kikérdezte Ginát, Collint és Dougot, elvonultak. A taxisofőr autóját elszállították, a férfit hazavitték, és Gináék magukra maradtak.


Karácsony Mária - Begónia



– Eltűnt! Elvitte! – kiáltozott az idős hölgy.
A ház délutáni nyugalmát Kalmárné kiabálása verte fel. Az özvegyasszony egy nagy háztömb első emeletén lakott. Lakása minden előnyét kihasználta, hogy mindennapos figyelemmel kísérje a ház életét. A férje halála óta más szórakozása nem volt. Azonban magát szomszédjai felett állónak tartotta – mélységesen megvetett és lenézett mindenki mást a házban csak azért, mert nem úgy viselkedtek, ahogy szerinte elvárható lett volna. A lakók azonban elviselték, sőt kedvelték is az öreg dámát.
– Mi tűnt el, drágám? – dugta ki az orrát Újfalusiné.
Apró termetű, pirospozsgás, testes asszonyság volt. Férjével és a szolgálólányával lakott a ház legnagyobb lakásában, Kalmárné mellett. Az asszonyt roppant kíváncsi természettel és hatalmas nyelvvel áldotta meg a sors. Képes volt a legkisebb semmiséget is órákig ismételgetni, minden szomszédjának elmesélni, és szavai leginkább a lánya és az unokái körül forogtak.
Újfalusiné kíváncsian közelebb tipegett szomszédasszonyához, de az csak járkált fel-alá.
A lépcsőn Szűcsné bukkant fel. A nő szemöldökét felvonta, és nem leplezte rosszallását, ahogy figyelte a két nőt.
– Tudtam, hogy ez be fog következni! Mert nekem már az első perctől kezdve gyanús volt! – kiabált tovább Kalmárné.
– Árulja már el, hogy miről beszél! – szólt erélyesen Szűcsné az özvegyasszonyra, de az rá sem hederített. Sáros kesztyűjét lóbálva folytatta a járkálást.
A zajra lejött Horváth Ibolya és Szentivány Kolos is. Ibolya színművésznő volt, ott lakott a másodikon. Már nem volt fiatal, és közel sem kapott már olyan sok szerepet, mint régen. Kolos pedig ügyvédként dolgozott. A férfi és a színésznő kérdően egymásra néztek, de választ nem kaptak.
– Nyugodjon meg, kedves Kalmárné, és mondja el, mi történt! – csitította szomszédját ismét Újfalusiné.
– Nyugodjak meg, könnyű azt mondani! – Kalmárné továbbra is hevesen hadonászott, kesztyűje kisebb porzáporban részesítette a lépcsőfordulót. – Eltűnt! Eltűnt az én gyönyörű virágom! És mind tudjuk, ki tette!
– Eltűnt az egyik virágja? Úgy érti, cserepes virág? – szólt közbe bátortalanul Kolos.
– Hát persze, hogy cserepes! – replikázott az özvegy. – Át akartam őket rakni a déli kertbe, de egy hiányzik! Hát ez igazán tűrhetetlen!
– És kire célzott, amikor azt mondta, tudjuk ki tette? – kérdezte meg Ibolya.
Mielőtt Kalmárné válaszolhatott volna, Hofbauer Gerda jelent meg az emeleten. Sugárzó arccal köszöntötte az embereket:
– Jó napot kívánok! Történt valami érdekes? – csacsogta.
– Borzalmas dolog történt, nem érdekes! – fakadt ki Kalmárné.
Gerda arcára ráfagyott a mosoly.
– Ellopták Kalmárné egyik virágját az udvarból – foglalta össze a lényeget Szűcsné. – És éppen ott tartottunk, hogy tudja, ki tette.
– Ez rettenetes! – sápadt el Gerda, majd a toporzékoló öregasszonyhoz fordult. – Valóban tudja, ki tette?
Kalmárné végre megállt. Sértődötten mérte végig a lányt, majd mindenkit, aki összegyűlt előtte.
Becsapódott a bejárati ajtó, és lépések közeledtek a lépcsőn. Kisvártatva egy fiatal, szarukeretes férfi jelent meg Gerda mellett. Mindannyian ránéztek, amitől a fiatalember elpirult. Orosz volt, s ezt mindenki tudta róla. Pjotr Federovnak hívták, vegyészként dolgozott. Senki sem kedvelte, pontosabban fenntartásokkal fordultak felé a lakók. Kivéve Gerdát.
Kalmárné szeme résnyire szűkült. Kihúzta magát, és fensőbbségesen az orosz fiatalemberre mutatott:
– Ő volt!
Ibolya hitetlenkedve Kolosra nézett. Szűcsné arca rezzenéstelen maradt, míg Újfalusiné olyasmit motyogott, hogy ő előre tudta. Gerda a szája elé kapta a kezét, és a mellette álló alakra nézett.
Pjotr arcán értetlen árny suhant át.
– Mit tettem, kérem? – kérdezte szerényen.
– Ellopta az én gyönyörű virágomat! – jelentette ki a vádló minden elégültségével Kalmárné.
– Ugyan, miért tett volna olyat? – szólt közbe Kolos.
– Hát hogy mérget csináljon belőle!
– Mérget? – kiáltott fel csodálkozva Újfalusiné, és összecsapta a kezét. – Uram Isten! Et mégis miből gondolja, kedves Kalmárné?
– A begónia mérgező – kiabált tovább idegesen hadonászva az özvegy –, így hát ellopta, hogy mérget csináljon belőle, és álmunkban megöljön minket!
Az orosz szája széle megremegett, arcán vörös láng gyúlt, de nem szólt semmit.
– Nem lehet! – suttogta Gerda.
– Nem túl elrugaszkodott ötlet ez, Kalmárné? – jegyezte meg csípősen Szűcsné mindannyiuk nevében. Ugyanakkor érezte, hogy lehet valami a szavak mögött.
– Kolos, maga biztosan hallott már ilyesmiről! – Ibolya meglökte az ügyvéd vállát, mire a férfi kénytelen volt előre lépni.
Minden szem rá szegeződött.
– Valamiről már hallottam… – kezdte elgondolkozva Kolos. – Ha jól emlékszem, olvastam egy tanulmányt, hogy különböző növényekből lehet mérget előállítani. Orosz kutatók élen jártak az ilyesmiben…
– Itt a bizonyíték! – kiáltott fel diadalmasan Kalmárné. Magabiztos hangjával, kihasználva, hogy az orosz nem örvend népszerűségnek, könnyen a maga pártjára állított mindenkit.
– Jaj, Istenem! – sopánkodott szünet nélkül Újfalusiné.
– Kérem, ez biztos valami tévedés! – szólalt meg félénken Gerda, de Szűcsné hangja elnyomta:
– Nahát, ez igazán hallatlan! Pedig ez egy rendes ház! Tisztességes lakókkal, akik senkinek sem ártottak! Senkinek!
– Én nem loptam el semmit! – motyogta halkan Pjotr.
Az összes nő, kivéve Gerdát, egy emberként horkant fel.
– Hogy adja az ártatlant! – kiáltott fel Ibolya egy színpadias mozdulat kíséretében.
– Vegye tudomásul – Kalmárné közelebb lépett az oroszhoz –, hogy ezt nem tűrjük meg itt! Azonnal hívom a csendőröket, és szépen elviszik magát innen! Nem fog nekünk ártani egy ujjal sem! Majd én teszek róla!
– Ez egy félreértés, kérem… – próbálkozott az orosz, de megint csak elnyomták.
– Súlyos vádak, és ha beigazolódnak, nem sok jóra számíthat! – mondta Kolos komoran.
– Ez teljességgel hihetetlen! Ilyen ijesztő történetet! – vetette közbe Ibolya.
– Jaj, Istenem, úgy megijedtem, még most is remeg a térdem! – kontrázott Újfalusiné. – Nem tesz jót a szívemnek!
Gerda a kezét tördelve hallgatta a körülötte levőket. Pjotrra pillantott, és a férfi kétségbeesetten nézett vissza rá. A lány kiolvasta a könyörgést a szeméből. Nagy levegőt vett és előre lépett.
– Kérem, ezt hagyják abba! – kiáltotta el magát.
Azonnal csönd lett, és meglepetten néztek a lányra.
– Először is talán kérdezzük meg az érintettet! – folytatta Gerda határozottan, majd az orosz férfi felé fordult. – Pjotr, maga vitte el Kalmárné virágját?
A keszeg férfi megköszörülte a torkát.
– Természetesen nem. Vegyész vagyok, de nem…
– Vegyész! – kiáltott fel Kalmárné. – Gyakorlatilag bevallotta!
– Most mondta, hogy nem ő volt! – vágott az özvegy szavába Gerda. – És én hiszek neki! Azt javaslom, keressük tovább a virágot! Biztos vagyok benne, hogy meglesz!
Szűcsné megcsóválta a fejét. Kalmárné rosszallóan nézett a lányra, mintha csak azt mondaná, hogy Gerda a szavaival bűnrészességet vállalt.
– Szóval maga, Gerdácska, kiáll Federov mellett? – kérdezte savanyúan Kolos.
– Igen, kiállok mellette! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon a lány. – És szégyellje magát, ügyvéd úr, ha mindenféle fecsegésnek hisz, és nem keres bizonyítékokat!
Kolos összeszorította a száját. Újfalusiné érdeklődve kapta fel a fejét – egy pillanatra a lopásról és az oroszról is megfeledkezett. Szóval Gerda ellent mond Kolosnak, ami ugyebár nem tetszik az ügyvéd úrnak, ez határozottan látszik a férfi arcán – töprengett, majd a művésznő arcát kezdte fürkészni.
Ibolya szomorúan nézte az előtte álló férfit. Szomorúan és reményvesztetten.
Szép kis szerelmi háromszög! – gondolta Újfalusiné.
– Ez nagy butaság, Gerda – jelentette ki szárazon Kalmárné. – Egyértelmű, hogy ez az ember a bűnös!
– És miért lenne egyértelmű? – csattant fel a lány. – Csak mert vegyész? Vagy mert orosz? Ez lenne a nagy bizonyíték ellene? – mindenki csöndben hallgatta Gerda szavait. – Micsoda emberek maguk! Megítélni valaki a származása vagy a munkája miatt! Engem is elítélnek, mert apám osztrák? Gyerünk, most mondják el!
Kalmárné, ha lehet, még sértődöttebben húzta fel az orrát. Bántotta a lány vádló hangja.
Senki nem mozdult, és senki nem szólt egy szót sem.
– Szégyelljék magukat! – adta meg az utolsó döfést a lány. – Nem hisznek az embernek, csak mennek a saját elképzelésük és véleményük után! Nem is ismerik Federov urat, milyen alapon vádolják mégis?
A lány szavai visszhangot vertek a folyosón. Mindannyian érezték, hogy van igazság abban, amit Gerda mondott.
– Elnézést kérek!
Egy törékeny alak jelent meg a lépcsőn, mire Gerda és Pjotr oldalt léptek.
Egy asszony jött, kezében egy cserép begóniával. Mögötte két fia, Jóska és Pista. Mint két tojás, olyanok voltak. A ház lakóinak szoktak segíteni, elmentek a boltba, a mosodába, a postára – kinek éppen mire volt szüksége. Mégsem tudta senki sem megkülönböztetni őket.
– Kalmárné, visszahoztam a virágját! – szólalt meg a vékony kis nő, ahogy az özvegyasszony elé lépett. – A gyerekeim játék közben eltörték a cserepet, de a spórolt pénzükön vettek egy újat. Nem olyan szép, mint a régi, de remélem, megfelel önnek! Átültettük a virágot, és most visszahoztuk!
Kalmárné zavartan vette el a virágot.
A kis asszonyka arrébb lépett, és előre tolta az ikreket.
Pista és Jóska szemlesütve álltak a hölgy előtt. Végül Jóska előlépett, és bűnbánó arccal Kalmárné felé fordult.
– Ne tessék haragudni! Legközelebb jobban fogunk vigyázni…
Mellette a testvére bőszen bólogatni kezdett.
Kalmárné előbb a virágra nézett. Pillantása átfutott az orosz férfin, az ikreken, majd végül a törékeny nőn állt meg.
– Rendben van – szűrte a fogai között, mire a két fiú fellélegzett.
– Igazán nagyon köszönjük! – mondta az anyjuk, majd elkezdte a lépcső felé terelni a fiait. – Ne haragudjon, hogy zavartuk. A viszont látásra!
A társaság némán nézett utánuk. Kínos csönd ült közöttük, csak Gerda szeme csillogott. Én megmondtam! – gondolta magában, ahogy végignézett az arcokon.
Kalmárné a begónia leveleivel babrált. Nem nézett senkire, csak sarkon fordult, és bevágtatott a lakásába, miközben elmormolt egy barátságtalan köszönést.
– Jaj, majdnem elfeledkeztem a vacsoráról! – kiáltott fel Újfalusiné, mintha az előbbi közjáték, a begónia eltűnése és előkerülése meg sem történt volna. – Jó éjszakát, kedves szomszédok! – csicseregte, majd hangosan csattant mögötte az ajtó.
– Menjünk mi is – mondta csöndesen Kolos. Maga elé engedte Ibolyát és Szűcsnét.
Gerda egyedül maradt az orosz férfival, aki zavartan nézegetett körbe.
– Milyen napja volt? – kérdezte mosolyogva Gerda, hogy enyhítse a légkört.
– Hát, volt már jobb i…. – mormolta a férfi, miközben elindultak felfelé a lépcsőn.
Nem szólt egyikük sem, amíg fel nem értek a legfelső emeletre. Zavartan megálltak mind a ketten.
Elsőnek Pjotr mozdult meg. Végre felemelte a fejét:
– Köszönöm, hogy kiállt mellettem, Hofbauer kisasszony!
Gerda elmosolyodott.
– Igazán nem tesz semmit! Maga nem rossz ember…
A férfi motyogott valamit, majd megindult a lakása felé. Félúton visszafordult.
– Gerda… Hofbauer kisasszony!
– Igen? – A lány csillogó szemmel figyelte a férfit.
Pjotr az ajkába harapott. Nem találta a szavakat.
Gerda előre lépett, és bátorítóan megszólalt:
– Ha van kedve, igyunk meg egy kávét valamikor!
A férfi hálásan elmosolyodott.
– Az nagyon jó lenne! – felelte félénken.
– Akkor ezt megbeszéltük! – nevetett fel a lány.
Összemosolyogtak, és egy percig csak nézték egymást.
– Hát akkor, jó estét, kedves Pjotr!
– Jó estét, kedves Gerda!
Halkan becsukódott két ajtó, majd csend borult a házra.


Cobblah Ilona versei - A Fuldokló lét; Emberjátszmák; Lila pillanatok



A Fuldokló lét

Évszázadokkal a hátunk mögött.
Kiszolgáltatva a fölénk omló időnek,
fuldokolva végső leheletig, szemhunyásig,
az egyre nehezedő teher súlya alatt -
miközben görcsösen üvöltjük
hazugságok bűneit - melybe belehalunk…
kiüresedve, elrongyolódva,
e mocsok gödrébe hullva.

Mint fuldoklóra a víznyomás.
Hörögve vergődik a túlélés
kiszipolyozott, csonttá aszott rettenete,
s a ránk hagyott gyalázatban
a mesterségesen érzéstelenített lélek
kilátástalanul viaskodik…
az ablaktalan létezésből
nem látja a fényt, a kiutat,
helyben fut - zsákutca a felirat.


Emberjátszmák

Már várunk uram…

Tárt ki karod védőszárnyként
megrepedezett létünk fölé,
hogy ne omoljon össze kártyavárként
múlt és jelen törvényrendszere alatt
eltékozolt világunk…
melyben leroskadva, kisemmizetten,
korrupt tenyerekből csipegetve 
az élet alamizsna morzsáit,
lassan testet öltött fájdalommá válunk.

Menekülnél - de a kétségbeesés
tövises fáján fennakadsz, mert a jelmezeit
levetett hatalom - mint tékozló horda
letarolta a gyökereinkkel átkarolt földet,
életbe tartva a rettegést…
S a véget nem érő mutatványban
élet-halállal sáfárkodó hamis próféták
játsszák e bábjátékot - miközben gyermeked
felnőni látod - már nem remélsz,
hogy megélsz egy jobb világot.

Még felrémlik sok keserű vádunk.
Igába feszülő lélekkel
hozzád száll fohászunk.
Pedig a szív utat nem tévesztve,
szőtte álmát régi csodákkal karöltve.
Ámul most e hazug komédián,
féltő dobbanása jövőért kiállt.

Már várunk uram…


Lila pillanatok

Tavaszt dúdoló-lágy esti szellő,
hajnali fényben-lila fátyolfelhő.

Lassan rügyező-orgona ágak,
illatos csokorban-álmodó vágyak.

Lilaakácok-virágfürt zuhatag,
szirmok fodrában-bódult méhcsapat.

Kecsesen üldögélő Lilaruhás nő,
sejtelmes mosolya-szerelmet idéző.

Felette-suhanó encián ég,
öleli bűvös-levendula lég.

Mögötte-szivárványba öltözött
éledést csodáló-Szinyei rét.


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes