Ott, azon a hegyen túl, melynek csúcsát még vörösre mázolja a lenyugodni készülő nap, hajdan állt egy város. Néha, a telihold keltette zavaros álmaimban ott járok, és olyannak látom, mint amilyen akkor volt, még mielőtt… Talán egyszer majd rászánom magam és megírom történetét.
Ma reggel, itt, a
barlangszája előtt, egy kőgömbön ülve Tacitus művét olvasgattam. A másutt, oly
komor hangú római, az Annales egyik –
csak töredékekben fennmaradt – könyvében arról lelkendezett, hogy „Paulus Fabius és Lucius Vitellius
consulsága alatt, századok hosszú körforgása után, a Főnix újra Egyiptomba
érkezett”. Az akkoriban ismert adatok segítségével meg is próbált valamiféle
időbeli ciklikusságot megállapítani az évszámok között. Persze hiába.
Pedig a rómaiak mesterei
voltak az ilyen számítgatásoknak. Addig. addig számolgattak, míg valami furcsa
egyezésre nem akadtak. Például megállapították, hogy a várost ért két legnagyobb
csapás – Róma gallok általi felgyújtása és a Néró pribékjei által keltett
tűzvész között – pontosan 418 év, 418 hónap és 418 nap telt el.
Mire mentek vele? Semmire.
De ők, ebben az esetben legalább találtak valamiféle összefüggést.
Mi meg már évszázadok óta
eredménytelenül próbáljuk befejezni azt, amibe Tacitus belekezdett.
Néhányan azt állítják –
persze ez csak nevetséges mese –, hogy régen voltak olyan gépek, melyek egy óra
alatt milliónyi műveletet is elvégeztek, és a rómaiak azokkal a titokzatos gépekkel
számoltak.
Hogy mikor is éltek a
rómaiak? Erről a bölcsek még vitatkoznak. Valaki azt állítja, hogy ezer éve,
valaki azt, hogy ötezer, mások meg úgy vélik, hogy talán már húszezer év is
eltelt azóta. Szerintem még az is lehet, hogy soha nem is léteztek, csak valaki
a hosszú téli estéken saját maga vagy mások szórakoztatására találta ki őket,
meg az egész történelmüket.
Mikor a hegy tetején felbőgött a kürt, a
kutyák a barlang felé iramodtak. Én is felugrottam és futottam utánuk.
Ott benn, a sötétben, miután
kilihegtem magam, a barlang fala mellett eltapogatóztam a könyvtárterembe,
meggyújtottam egy gyertyát, levettem a polcról a krónikát és beleírtam: az
évszámot, hónapot, napot, órát és percet. Visszatettem a tollat a tintába,
hátradőltem a széken és a libegő fényben a könyvektől roskadozó polcokat bámultam.
Vártam. Mi mást tehettem volna?
Ma csak háromszor remegett
meg a föld. A sziklafal kétszer nagyot reccsent, szinte sikoltott, a
könyvespolcok meg nyikorogva dülöngéltek (mint mindig).
Mondják: az aranyszárnyú
madárról először csak zavaros, egymásnak is ellentmondó hírek érkeztek. Hitték
is azokat, meg nem is. Miután mind többen állították, hogy látták, a bölcsek
leporolták a régi krónikákat és az egyikben ráakadtak a Főnix rajzára, és történetére.
Azt is kiokoskodták a könyvekből, hogy az Aranyszárnyú Főnix felbukkanása egy
új, boldogabb korszak kezdetét jelzi. Eleinte össze-vissza fecsegtek mindenfélét
arról a madárról, hogy a saját hamvaiból kelt életre, vagy, hogy a tűzből
született újjá, no meg olyanokat, hogy csak ezerkétszázötven, vagy ötszáz
évente egyszer jelenik meg. Persze ez mind badarság volt. Még hogy ötszáz
évenként? Jött az minden évben. Bár ne jött volna!
Feljegyezték, hogy azon a
napon, amikor először elszállt a város felett, aranypor hullott az égből, amely
belepett minden: a falakat, a tetőket, az utca kövezetét. Estére a város, a
lenyugvó nap fényében, aranytűzben égett. A messze földről odatévedt kereskedők
el is nevezték Aranyvárosnak, és a csoda hírét elvitték a világnak mind a négy
sarkába.
A következő évben, amerre a
madár járt, zöld és aranysárga gyöngyök hullottak az égből. Úgy tartották, hogy
azok a gyöngyök megtalálójuknak szerencsét, gazdagságot hoznak majd, elhárítják
a bajokat, meggyógyítják a betegségeket. Az egyszerű népek vászonzacskókban, a
nyakukba akasztva hordták a talált szemeket, a nemes urak és a gazdag polgárok
arany gyűrűkbe, vagy ezüst nyakékekbe foglalva viselték, dicső királyaink pedig
koronáikat díszítették velük.
Idővel a várost az arra járó
idegenek, a gazdagság láttán elnevezték szerencsésnek, Szerencsés Városnak.
Ahogy teltek az évek a
lehulló gyöngyök mind nagyobbak lettek. Szinte láthatatlanul, alig
észrevehetően, de minden évben nagyobbak. Először csak dió majd tojás
nagyságúak, majd még annál is nagyobbak. Akkoriban a házak falait díszítették
velük, később meg tálakat, poharakat, kisebb szobrokat faragtak belőlük.
És eljött az a bizonyos év.
Amerre a madár elrepült hatalmas golyók zúgtak alá az égből, melyek porrá
zúzták az aranyló városfalakat, a gyöngyökkel kirakat házakat. Az Aranyszárnyú
Főnix után csak pusztaság maradt.
Manapság, ha fel-feltűnik,
csak néhány óriási mészkőgömb hull alá az égből, megremegtetve a vidéket.
Pontosan olyanok, mint ez, melybe a barlangjainkat véstük, csak most már ennél
is sokkal nagyobbak.
Esteledik. Most megint itt
ülök a barlang előtt, és hallgatom népem egyik bölcsének ujjongását, akinek
végre – vagy negyven év múltán –, sikerült megfejtenie azt a bizonyos sort,
melyet valaki az egyik ősi krónikába a főnix rajza alá firkantott: „Óvakodjatok a túl nagy szerencsétől!”.
Megjegyzés küldése