Az alábbiakban Szőcs Emese Troth és Deszpel című kivételes meseregényének fejezetenkénti közlésébe kezdtünk bele. Első közlés gyanánt két fejezet kerül közlésre.
Hanna
Sötét,
borús éjszaka volt, a hold fénye sem tudta áttörni a vastag felhőtakarót. A
függöny résein átszűrődött a neonreklámok és a távolban elsuhanó autók fénye.
Hanna álmatlanul feküdt az ágyán.
Egyedül volt otthon, apja megint dolgozott. Már éjjel egy óra körül járt az
idő, de sehogyan sem jött álom a szemére. Felkelt, beindította a rádiót,
felkapcsolta a villanyokat, és felkuporodott az ágyára. Elővett egy könyvet,
szórakozottan olvasni kezdett. Nem szeretett éjszaka egyedül maradni, de nem
volt más választása.
– Reggel nem tudok
felébredni, ha nem alszom egy kicsit – gondolta. Leoltotta a villanyokat, és
lefeküdt.
Hirtelen támadt szél rázta az ablaka
alatti gesztenyefa lombját, a függönyön kirajzolódott az ágak sötét sziluettje.
Hanna hirtelen megmerevedett. –
Megint itt van! –suttogta maga elé.
Mindig is érezte az emberek
gondolatait, érzelmeit. Ez a jelenlét viszont különbözött mindattól, amit eddig
ismert. Mikor apjának beszélni próbált erről, az belefojtotta a szót.
– Túl élénk a
fantáziád, kicsim! – rázta le. - Nagyon hiányozhat az anyja, azért viselkedik
így – mondta nővérének, Ágotának, és ezzel az ügy le is volt a részéről zárva.
Feküdt az ágyán, testét kiverte a
hideg veríték. Mereven bámulta az ablak függönyét.
Érezte, hogy elborítja az iszonyat:
betöltötte, megbénította minden gondolatát, olyannyira, hogy lélegezni is alig
tudott. Olyan volt, mintha félelme lehetővé tenné annak az ismeretlen
valaminek, hogy nyúlós, tapadós, láthatatlan szálakon elszívhassa az
erejét.
Gesztenye koppant az ablakpárkányon.
Hanna összerezdült, figyelme megoszlott egy pillanatra.
– Etetem a
félelmemmel! Nem szabad félnem! – érezte meg hirtelen. Tudatának megfeszített
erejével próbált ellenállni. Hiábavaló volt. A Jelenlét addig maradt, míg Hanna
érezte, hogy az valahogyan jóllakott.
Aztán eltűnt.
Teljesen kimerülten, reszketve
feküdt az ágyán. Borzasztóan egyedül érezte magát. Egy ideje teljesen világos
volt számára, hogy nem beszélhet erről senkinek.
A kezdetek
Péter
a vakáció első hetében megunta a késő délelőttig tartó alvást, nagyot
nyújtózkodott, elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Reggel volt.
– Éhes vagyok –
gondolta.
Lement a konyhába. A házban csend
honolt. A konyhaasztalon egy papírfecni várta – megismerte apja kézírását:
„Csak este jövök haza, be kellett mennem a városba”. Gyorsan megreggelizett ő
is, majd készített még néhány szendvicset.
– Mászkálok egyet –
nézett ki az ablakon. Felvette kedvenc kockás ingét, bepakolta a szendvicseket
hátizsákjába, aztán a kulacsot is megtöltötte. Indulás előtt biztos, ami
biztos, betett egy tábla csokoládét is. A fecni aljára még gyorsan ráírta: „Az
erdőbe mentem”, aztán útnak indult.
Nagyon szeretett az erdőben
csavarogni. Ismerte a környéket, mint a tenyerét. Apja volt a község főerdésze,
akivel kiskora óta együtt járták a hegyeket.
A kocakirándulók elkerülik ezt a
vidéket, mert az ösvények meredekek, és az erdő sűrű. Péternek viszont pont
ezért tetszett. Kevés olyan tizenhárom éves gyermek van, aki olyan biztonsággal
mozog az erdőben, mint ő.
Most, mikor a hegyre vezető úthoz
ért, elgondolkodott, merre is tartson. Előtte az egész nap, étel is van nála...
– Akár estig is
kitart, jó, hogy a csokit is bepakoltam – gondolta, azzal elindult felfelé.
Sorra elhagyta kedvenc tisztásait, szedett egy kis málnát, és leült pihenni egy
öreg fenyő szoknyája alá.
Friss vizet töltött kulacsába a
szikla melletti fatörzs alól fakadó forrásból és feltápászkodott. Kíváncsian,
tűnődve nézte a forrás mögött felderengő, akár vadállatok csapásának is
tekinthető ösvényt, majd eldöntötte, hogy felderíti, hova is vezet. Remélte,
hogy egy rég nem használt rövidítő útra bukkant.
Ágas–bogas öreg fák szegélyezték
útját és nagy volt a csend, de ő csak ment tovább. A fák egyre sűrűbben nőttek,
az ösvény csuszamlóssá vált, lassan el is tűnt a lába alól. Péter nem félt,
sosem volt olyan helyzetben, hogy bármitől is félnie kellett volna. Ennek
ellenére, ez alkalommal mégis torkában dobogott a szíve.
– Különös – gondolta
magában –, erre sosem jártunk még! Vajon apa ismeri ezt a helyet?
Egyre kíváncsibb lett, sőt mintha
hívta, vonzotta is volna valami.
Egyszer csak egy tisztásra ért, a
tisztás mögött nagy sziklafal emelkedett, rajta pedig, alig kivehetően, egy
barlang bejárata sötétlett. A bejáratot kúszónövények, hatalmas fák gyökerei
álcázták. A csend hatalmas volt, most tűnt fel neki, hogy nem hallja a madarak
énekét sem.
– Hűha! Csak nem
találtam meg egy medve rejtekhelyét?! Hogy meg fog lepődni apám, mikor majd ezt
elmesélem neki!
Kíváncsian ment a barlang bejárata
elé.
Surranó zajra lett figyelmes.
Felnézett.
Megdöbbenésére hatalmas sárkány
magaslott fölé. Valaha zöld testét piszok és pókháló borította, szeme gonoszul
csillogott, és fenyegetően közeledett.
– Ez nem lehet igaz!
Sárkányok nincsenek! Túl sok mesét olvastam gyerekkoromban, a képzeletem
játszik velem! – gondolta, de a sárkány egyre közelebb kúszott.
Váratlanul lángcsóvát fújt Péter
felé, felperzselve a füvet a lába előtt.
Péter hátralépett, és továbbra is
csodálkozva bámulta a sárkányt. Nem félt. Szilárdan meg volt győződve arról,
hogy álmodik.
– Bizonyára elaludtam
a forrásnál – gondolta.
De az álom egyre kézzelfoghatóbbá
vált, és a következő lángcsóva, mely a ruháját jócskán megperzselte, észhez
térítette.
Hátralépett, és farkasszemet nézett
a sárkánnyal.
– Sárkányok
nincsenek! – mondta neki bátran, remélvén, hogy ezzel a rémálom, vagy akármi
eltűnik a szeme elől.
– Egészen biztosan álmodom, –
nyugtatta meg magát.
– Most mi lesz, meg
kell vívjunk? – töprengett hangosan. – Ha nem muszáj, nem tenném. Bár tisztában
vagyok vele, hogy a mesékben előbb–utóbb ez történik, de hát én sohasem öltem
állatot! – próbálta a problémát diplomatikusan kezelni, mert még ha rémálom is,
akkor is helyt kell állni, amíg fel nem ébred valahogy...
– Én nem vagyok
állat! – ordította reszelős hangon a sárkány, és még közelebb lépett.
– Te tudsz beszélni?
– csodálkozott Péter, már biztos volt benne, hogy rémálom az egész.
– Beszélek, persze,
te együgyű emberfia, mi van ebben olyan különös? Te magad is beszélsz, igaz,
nem sokáig... – vihogott a sárkány. – Rég nem ettem embert mondjuk, van jópár
éve is!
– Figyelj, megosztom
veled a kajámat, sőt, neked adom az egészet! Csokim is van...
A sárkány ekkor már ott lihegett
Péter orra előtt. Rettentően büdös volt a lehelete.
– Engem Péternak
hívak, te ki vagy? – próbált csevegni Péter, de nem sok sikerrel.
– Csak hívtak,
fiatalember, míg éltél!
– Te tényleg meg
akarsz enni? – rettent meg Péter, de mivel helyén volt az esze, nem hagyta
annyiban. - Én úgy tudom, a sárkányok nem esznek embert. Vagy legalábbis nem
esznek, amennyiben léteznek.
Érezte, hogy kezd belezavarodni, hát
a lényegre tért.
– Bölcs és igazlelkű
sárkány nem eszik embert – bökte ki, majd kissé laposan, oldalirányból nézett a
sárkányra. Valamelyest szégyellte, amit mondott, mert egészen primitív
manipulációnak tűnt – minthogy az is volt –, de szükség törvényt bont.
– Bölcsnek és igazlelkűnek
nézek ki? – nézett rá a sárkány meglepődve és kissé kihúzta magát.
Péter már érzte, hogy félig nyert
ügye van.
– Igen, nagyon bölcs
sárkány vagy, és igazságos! Másképp már rég megettél volna!
– Sajnos, mégis
muszáj megtennem, mert ha elterjed a híre, hogy itt élek, az emberek üldözni
kezdenek. Én meg már megszoktam ezt a barlangot, semmi kedvem új szállást
keresni. Döntésem tehát valóban bölcsességből fakad. Mindazonáltal nemeslelkű
is vagyok. Megígérem, könnyű halálod lesz, és nem foglak megenni. A
holttestedet úgy elrejtem, hogy soha senki sem találja meg, és örök titok marad
a találkozásunk.
Péter leült a földre, majd nagyot
sóhajtott. Most értette meg, hogy mekkora veszélyben forog az élete. Életében
először félt. De próbált úrrá lenni a félelmén, és időt akart nyerni.
– Életem a kezedben
van, sárkány. Vagyis... – miközben ezt mondta, ránézett a sárkány szörnyű
karmokban végződő lábaira, és megborzongott –, szóval csak azt akarom mondani,
hogy ha már úgyis meg kell halnom, beszélgethetnénk egy kicsit...
Remélte, hogy ha húzza az időt,
akkor valahogy az egész magától megoldódik. Például felébred, vagy valami
hasonló...
– Rendben. A nevem
Deszpel.
