Brátán Erzsébet - Félelem útja
Az egész univerzum a
rezgéseken alapul, attól függően, milyen szinten rezeg, változik az, amit
megtestesít. A szeretet a legmagasabb rezgés, a félelem a legalacsonyabb.
Lét szívében végtelen öröm lakozik, ahol az örökkévaló
súlytalan, semleges rezgéshullám tengerében egységben lebegnek a lelkek… Minden
megtörténhet…
Egy napon Egy Szeretet és Félelem alakjában
polarizálódtak és megpróbáltak együtt élni. Hol az egyik kerekedett felül, hol
a másik, de végső soron mindig kiegyenlítették egymást.
Lét gondolatain múlik…
Szeretet végigjárta az útját Félelem mellett, egészen
addig, amíg eljutott arra a szintre, amikor már örömöt hozott, sugárzott, mint
a Nap, ontotta magából a tüzet, amerre járt, végül maga is angyallá változott.
Már tudta, mi az a nagy tett, amit végrehajtani született. Csodálatos
küldetéssel érkezett, hogy mindenkinek átadja a szeretetet és az üzenetet, hogy
együtt határtalan magasságokba emelkedjenek. Sokan köré gyűltek, melegedtek
tüzénél, fürödtek a fényében…
Lét prófétája lett…
Félelem egész életében mindent és mindenkit erős
kézzel irányított, saját jól kitervelt céljaiért harcolt és harcoltatott. Aki
nem állt be a sorba, nem úgy lépett, ahogyan ő akarta, azzal megszakította a
kapcsolatot. Azt gondolta, egyedül az a jó, amit ő tesz, vagy nem tesz. Hitt
önmagában és a tetteiben, úgy vélte ő a falkavezér, akit mindenki másnak
követnie kell. Csak önmagát szerette. Eközben siránkozott és még az
áldozatszerepet is vállalta. Bárki szóba állt vele, igen hamar kiismerte, s még
jó időben elmenekült tőle. Senki sem maradt mellette, egyedül Szeretet. Még
akkor is, amikor már Lét prófétája lett.
Bár Lét prófétájának számtalanszor javasolták, hogy
jobb lenne, ha elhagyná, ő mégis maradt. Senki sem értette, miért? Még ő maga
sem, hiszen Félelem nélkül végtelenül könnyű élete lehetett volna. Ám ha
megpróbálta elhagyni, hiányozni kezdett az a része, Félelem, az ellenpólusa.
Sokat tanult tőle, néha ő is kipróbálta, néha maga is félelemként élt, de
sokkal erősebben rezgett benne a szeretet, mint hogy azon a szinten ragadjon.
Bármit képes volt megbocsátani, elfogadni. Tudta, hogy egyedül fél-elem lenne,
s hogy ketten jelentik az Egy-et. Ezért maradt, és sohasem adta fel, hogy Félelem,
az élete legnagyobb kihívása is megtudja, érezze, átérezze azt, amit ő. Félelem
azonban annak ellenére, hogy néha úgy tűnt, sikerült megértenie Lét prófétája
üzenetét, megmakacsolta magát és továbbra is megpróbálta lehúzni a saját
szintjére. Miért? Mert nem ismert mást… Néha sikerült is… Lét prófétája tudta,
hogy ezen a poláris szinten nem azért létezik, hogy nyugodtan ellebegjen. Itt
folytonos, folyamatos változás, küzdelem van, melyben a két pólus örökké
pulzál, ahol legyűrik egymást, egyszer felülkerekednek, majd újra alulmaradnak,
átélik a másik rész létét, s amikor újra eggyé válnak, már nem ebben illúzióban
vesznek részt.
Félelem próbált ugyan Szeretettől tanulni, de képetlen
volt levetkőzni az eredendő vállalását, végül mindig önmaga kerekedett felül.
Továbbra is a saját érdekeit nézte, önmagáért harcolt, nem akart újat tanulni,
lenézett, leszólt másokat, bivalyerős öntudata nem engedte elismerni az
értékeiket. Bár legbelül, leg mélyen tudta, bármikor ő is szeretetté válhatna,
de nem akart semleges rezgés lenni. Bevállalta a mélységet, ebbéli életében ezt
kellett megélnie, ezért Félelem maradt, egészen addig, amíg újra nem egyesült
Szeretettel…
Egy végtelen egységben lebegett, Lét gondolataiban…
Pivarnyik Anikó versei - homo ludens; „isá, por és homou”; Nagyvárosi haiku fűzér; Szomjazom
homo ludens
világméretű
homokozóban ülve
önző akaratára
ráfeszülve
homokot szór
szemedbe nevetve
s lapátot
szorító kezedre nagyokat ütve
ragad el tőled
mindent
mit birtokában
tudni akar
a
Fel-Soha-Nem-Nőtt e pszeudo világban
embernek hívják
– általában
világméretű
csúszdán játszva
taszítod
magadtól parancsolod hátra
s rúgsz belé ha
előtted kívánna
lecsúszni
sikítva a társas magányba
mindent
elragadsz tőle
miben lehetne
reménye
az enyém a világ
varázslatában
embernek hívnak
– általában
játszóteredet
gondolataid alkották
kerítést köré
tetteid húztak
gúzsba vágyaid
kötöttek
mégis van még
remény
hogy lásd a
szivárványt fölötted
még van remény
mert volt egy
pillanatod
amikor rájöttél
hogy egy
ki üt s ki az
ütést állja
egy ki hallgatna
s ki kiabálna
a másik szeméből
te nézel önmagadra
ha megölöd
utánad ki maradna
még van remény
mert volt egy
pillanatod
az örökkévalóság
mezsgyéjén állva
egy dobbanásnyi
létezés
talált hozzád
utat bolygód dalaként
a föld melegéről
a víz ízéről
a levegő illatáról
a tűz erejéről
az
olvasztótengelyből kilépőről
gyermekcipőt
hátrahagyó önmagadról
még van remény
mert volt egy
pillanatod
az illúzió ködös
fátylát letépve
egy dobbanásnyi
létezés
egy dobbanásnyi…
egy…
még van remény
el nem siratlak
embernek hívnak
„isá, por és homou”
Anyánk volt,
ringató, tápláló ősigazság.
Felnevelt, s
tarisznyánkba
hétmérföldet
lépő csizmát,
terülj-terülj
asztalkát csomagolt.
Erős vállunkra láthatatlanná
tévő
köpönyeget
borított; s az élet vízét,
a szabadság édes
ízét nyújtotta
szemében a
Mindig Itt Leszek Neked ígéretével.
Anyánk volt, s a
törvény szerint engedte el
felnövő
gyermekeit értve a szóból:
én akarom, én
tudom, én…
Anyánk volt, s
most haldoklik…
Szeretetére
önzés mérgével,
szelídségére
véres vadászattal,
békéjére
szögesdróttal,
csendjére
rakéták süvítésével,
napjának fényére
atomvillanással,
jóságára
aljassággal,
igazságára vad,
hazug szavakkal
válaszoltunk
önigazolást keresve,
nevetve
aggodalmán, fájdalmán,
mintha léte nem
létünk lenne…
Mintha léte nem
létünk lenne!
Gazdagságát
falánk sáskarajként pusztítottuk
nem véve észre,
hogy a hátrahagyott,
kietlen, sivár
táj kiégett, torzult lelkünk tükörképe.
Zabálj,
fogyassz! – a gondolat megszűnik,
s úgy tűnik, az
igazság dobozba zártan
érkezik Cipolla
távirányító-varázslatában.
Imádd teremtett
isteneidet!
S feszülj önként
a hajsza-keresztre!
Ne aggódj,
márkás cuccaidra
lesz, aki kockát
vet nevetve.
Te vagy ki
kapja, te vagy ki marja!
Te vagy a
gyilkos, te vagy a szajha!
Te vagy a
pásztor és te vagy a birka!
Te vagy a kés,
és te vagy a bánat,
hűséges társa a
vérbő halálnak!
De miért is
figyelnénk erre, hiszen
vak szemeink
előtt izgalmas akciófilm pereg,
kell az
adrenalin, a mással történik borzongása.
Tegnap
felrobbant a főhős,
ma újra látjuk –
más szerepben.
Neki van még egy
dobása…
Nagyvárosi haiku fűzér
A balga gerle
feltört aszfalt
résébe
vet főtt magot.
Szememről havat
zord tél szele
hordott
hegyekbe eléd.
Kiüresedett
Aluljáró-Nirvána
panaszkönyvet
kér.
Hídról ledobott
emlékek meddő
csatát
vívnak a mával.
Lapos sarkúban
sétál az utca
lánya.
Ma szép és
szabad.
Palackból
szellem
ál-részeg
aromája
kábít. Lebegek.
Szomorú hajnal
csókol keserű
éjjelt
bús nappal
előtt.
Modern madár
dal:
autóriasztó
disszonancia.
Csurog a hólé.
Túlhajszolt
háztetőkről
garázdálkodik.
Imára kulcsolt
kézzel átkozza
sorsát
a lottónyertes.
Rozsdás lakat
lóg
nyitott kertkapu
zárján.
Kívül maradok.
Tűzfal magaslik
monitor-vörös
szemeim
elé – ez magány.
Ellobban a nyár.
Részeg diófa
hányja
rőt leveleit.
Beszennyezett
ingem
le nem vetem. Az
éjben
sötét tónusok.
Az üres könyvtár
poros polcai
között
szellem
barangol.
Halott virágok
a csizmák talpa
alatt
életre kelnek.
Platánfák alatt
tréfás
sírfeliratok.
Zokog az ég.
Ez a
Most-sziget.
Szerelmes
szitakötő
táncol a
fényben.
Szürke városom
neonfénnyel
csábítja
vidék virágát.
Villamos sikít.
Álmodnak a
megkopott,
vén macskakövek.
Az öreg halál
köszvényes ujjai
közül
homok pereg.
Szomjazom
Adj a kutadból
innom, a te vizedre vágyom
Semmi más nem
oltja szomjamat
Sejtjeimből
elherdált idők üzennek
A régi moziban
az orsó üresen pereg
Égő szemekkel
bámulom a vásznat
Hűs, mohos
ágyadon engedd, hogy pihenjek
S higgyem, nem a
végső fáradtság csábít
Álarcom
ledobván, megtört arcomat
Fényedben
fürösztve előtted állni
Még nem akarok
Engedd, hogy
higgyem
Adj a kutadból
innom, a te vizedre vágyom
Semmi más nem
oltja szomjamat
Dolgomvégezetlen
vánszorgok, félelemmel
Küzdve, dühös
démonjaimat megteremtve
Tudván, elég
ehhez egyetlen gondolat
Súgj belém
lehelt lelkednek, merre menjek
Nem tudom mi a
valótlan, s mi a való
Nem más,
önmagam, segíts ezt hinnem
Fényedben
fürösztve előtted állni
Talán már akarok
Segíts ezt
hinnem
Bojtor Iván - Az angyal rajza (egy hajnali déjà vu kapcsán)
Egy
téli hajnalon, a semmi közepén árválkodó buszmegálló tartóoszlopának
támaszkodva álltam. Előttem az úton, a kerekektől kigyötört gödörben mocskos hólé
csillogott. Valahonnan a magasból egy esőcsepp hullott alá, és a tócsa felszínén
koncentrikus körök futottak szét.
Egy hihetetlenül erős déjà vu érzés csapott meg. Nem
értettem miért, láttam már ilyet sokszor. Aztán felderengett bennem, hogy előző
este Várkonyi Nándor művét, a Sziriat
oszlopait olvasgattam. Lehet valami összefüggés? Talán Atlantisz falainak gyűrűi?
Nem, nem. Túl egyszerű lenne ez a magyarázat. Pedig valamiképp’ azzal a könyvvel
lehet kapcsolatban. Miről is olvashattam, mielőtt kiütött volna az álom? Nem
tudom miért, de úgy éreztem, hogy valami ábráról vagy rajzról lehetett szó. Talán félálomban, még nyitott vagy félig
csukott szemmel, talán nem is olvastam, csak láttam az oldalon valamit? Valahonnan a tudatom mélyéről az angyal szó
türemkedett elő. Angyal? Ábra? Meg van! Az angyal rajza.
Várkonyi Henóch könyvéből idézett. Egy angyal,
mégpedig Baraqiél, lehajolt és ujjával rajzolt valamit a puszta homokjába.
Lámech lánya (a nevére nem emlékszem), az angyal fehér szárnya alá bújva bámulta
a rajzot. „Körök labirintját látta, mint
a vízbe dobott kő hullámgyűrűit.”
Valahol itt járhattam mielőtt elaludtam. Lehet, hogy
ez a néhány sor váltotta ki a déjà vut? Talán. Vajon olvashattam tovább is? Nem
emlékszem.
Mit rajzolhatott az angyal? Mit rajzolhatott Baraqiél?
Baraqiél? Talán egy arkangyal? De lehetett több azonos nevű is.
Baraqiél? Baraqiél? Hohó! Lehet, hogy nem is
közönséges angyal, hanem egy a lázadók közül, egy a szökevények közül, akik ott
hagyva az eget, leszálltak a földre és mindenféle titkos tudományokra
tanítottak az embereknek. Mire is? Csillagászatra, a fémek megmunkálásának
titkaira, a villámok természetére, a nőket pedig a szem-, és arcfestés
trükkjeire.
Kik lehettek ezek az angyalok? Erich von Däniken
persze nyomban rávágná, hogy valamelyik távoli égitestről ideérkezett űrhajósok;
Nemere István azt mondaná, hogy talán valaki az elődök, a miénket megelőző
civilizáció képviselői közül… Mit mondjak én? Időutazó?
Mondhatnám, de hát a szárnyak. Ott vannak azok a zavaró,
puha, fehér szárnyak. Nem is mondok semmit.
Mit rajzolhatott egy angyal? Mit rajzolhatott egy lázadó(!)
angyal? Valamit magyarázott. De mit? Talán
a Naprendszer felépítését? A bolygók sorrendjét? Hogy honnan érkezett, vagy azt
hogy hova akart eljutni?
Valami még ennél is titkosabb tudást? Az anyag
szerkezetét? A Bohr-féle atommodellt? Vagy lehet, hogy csak Atlantisz elveszett
városát kereste?
Mit rajzolhatott egy angyal?
Megérkezett a busz, és fröccsent a sár.
Néhány hónappal ezelőtt, a fenti írást elküldtem
Szinay Balázsnak, a Comitatus folyóirat főszerkesztőjének. Ő azt válaszolta,
hogy a küldött anyag túl rövid, kevés önmagában, és ki kellene egészíteni
valamivel.
Tudtam, hogy túl rövid, de azt is tudtam, hogy ez csak
egy pillanatnyi impresszió megfogalmazása (Vagy csak egy kétségbeesett kísérlet
rá?). Elképzelésem sem volt arról, hogy miképpen lehetne folytatni. Idővel el
is feledkeztem róla, és az írás elunva a várakozást, elrejtőzött a számítógépen
található tengernyi dokumentum között. Mikor néhány napja véletlenül ráakadtam,
az jutott eszembe, hogyha én is, homokba írtam volna, mint Baraqiél, akkor már
nem is létezne.
Amit az ókorban kőbe véstek, abból sok minden
fennmaradt, amit fémre abból már kevesebb (ólomlemezekre karcolt átkok, aranylemezeken
fogadalmi felíratok), amit papiruszra, pergamenre írtak, abból arányosan még
kevesebb. Néha előfordult, hogy egy-egy elveszett iratot megtaláltak, mint Máté
evangéliumát Barnabás sírjában. El lehet képzelni az Újtestamentumot e nélkül?
Megtörtént, hogy a megtalált tekercseket elégették, mint Kr. e. 181-ben
Rómában, mikor egy esőzés után rá leltek Numa Pompiliusnak, a második királynak
sírjára, és abban huszonnégy könyvre. Még amit fába véstek még abból is maradt itt-ott
néhány emlék, de amit a homokba írtak abból érthető módon semmi.
Nem tudjuk mit rajzolt Baraqiél, és azt sem, hogy
milyen köröket rajzolt Arkhimédész, mielőtt az a feldühödött római katona, aki
széttaposta a homokba rajzolt ábráit, és akire a hagyomány szerint rászólt,
hogy „Ne zavard a köreimet!”,
leszúrta volna.
Az ókorban a homokba írás általános gyakorlat volt. A
Szentírásban is olvashatunk róla. János evangéliumának 8. részében említi, hogy
Jézus írt valamit: „Jézus pedig
lehajolván, az ujjával ír vala a földre”.
Vajon mit írhatott? Nem tudjuk. Nem jegyezték fel. Nem,
hogy nem jegyezték fel, hanem, még csak el sem olvasta senki.
Bojtor Iván
Bojtor Iván - A Jézusmajmoló
Ugyan,
Zagorász! Hitetlen vagy. Mit értesz te ebből?
Figyelj rám! Összekeversz mindent.
Ezt, amiről utoljára kérdeztelek, nem al-Halládzs mondta, hanem Shiblí a
tanítványa. Te, így hallottad? Tudom, arról a napról sok ostobaságot beszélnek.
De, ne higgy nekik! Elmesélem, úgy ahogy történt.
Honnan tudom? Ott voltam. Ott,
bizony! Ott, Bagdadban! Ott, a kereszt alatt! Mindent láttam, mindent
hallottam. Még gyerek voltam, apám vitt el. Először távol álltunk, az üvöltöző
tömegben, de jött Shiblí, hosszan ránézett apámra, aki ettől talán elszégyellte
magát, megfogta a kezem és előre húzott egészen a keresztig.
Akkor még mindenki
össze-visszakiabált, mint piacon az árusok. A törvénytudók nagyhangon a
szúfikat szidták, a szúfik közül Dzsunajd tanítványai meg al-Halládzs
tanítványait. A tömeg hol ezekhez, hol
meg azokhoz csatlakozott. Egyszer csak hirtelen csend lett. Ijesztő csend.
Hozták al-Halládzst. Sokáig tartott, míg átvergődtek a néma tömegen. Mikor oda
értek, először nem is tudtam melyikük lehet a híres al-Halládzs? Meglepődve
bámultam. Már sokat hallottam róla, és magamban úgy képzeltem el, hogy olyan
hősforma: fiatal, magas, izmos… És a hős helyett csak egy töpörödött,
őszszakállú öregembert láttam. Ő lenézett a lába előtt heverő keresztre, majd
mikor oldalra az előkészített vaskos szögekre pillantott, felnevetett. Csak
nevetett, nevetett. Még a könnye is kicsordult. Közben körbetekintett, szeme
megakadt Shiblín, – aki mellettünk állt –, és oda kiáltott neki:
– Abu Bakr! Itt van az
imaszőnyeged?
Shiblí oda lépett és eléje terítette
a szőnyeget, ő meg rákuporodott, és hosszan imádkozott. Nem emlékszem minden
szavára. Régen volt, az imádság meg hosszú, nagyon hosszú. Hogy is
emlékezhetnék az egészre? Csak a végére. Valahogy így hangzott:
A
Te szolgáidnak pedig, akik hitbuzgóságukban elveszejtenek, tettükért
megbocsátasz végtelen irgalmadban. Mert nem tennék, ha nekik is felfedtem
volna, amit tudok. Legyen meg a Te akaratod! Magasztallak érte Uram!
A te Jézusod is azt mondta a
kereszten, hogy "Atyám! Bocsásd meg
nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek". Nem ez áll a könyvetekben?
Zagorász! Láttam a gúnyos
villanást a szemedben. Te is azt gondolod al-Halládzsról, amit az ulema, aki
halálra ítélte? Hogy csak egy jézusmajmoló volt? Pedig csodákat is tett. Még ha
a csodáról azt is tanította, hogy az istenhez vezető ezer lépcső közül csak az
első. És mégis…
Nem hiszed, Zagorász? Járt a
vízen, mint Jézus. Akkor, mikor a foglyokat megszöktette a börtönből. Most
miért nézel így? Elmeséljem? Egy csónakformát rajzolt a börtön padlójára, és beleült.
Mondta a többieknek, hogy aki szabadulni akar, az üljön melléje. Persze sokan
kinevették. De néhányan mégis beszálltak a rajzolt hajóba és vele együtt
imádkoztak. Addig-addig, míg az hirtelen megelevenedett és ők a tengeren
találták magukat. Al-Halládzs kilépett a „menekülés hajójából” a vízre, és azon
járt, a hajó meg követte, úszott mögötte egészen a partig. Az őrök őt másnap
ott találták a börtönpadlóra rajzolt csónakban. De a rabok után hiába kutattak.
Ő tényleg azt hitte, hogy
alászállt bele Isten szelleme, akitől Jézus, Mária fia született. Ezt a
törvénytudók talán még megbocsátották volna neki, de azt, hogy kimondta, ő az
„Igazság”, no, azt már nem. Az „Igazság” Isten kilencvenkilenc neve közül az
egyik. Így Istennel egyenrangúnak nevezte magát. Ez lett a végzete. Pedig Jézus
is azt mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.
Ne mosolyogj!
Azt mondtam, hogy akkor, ott
mindent láttam. Ez nem igaz.
Emlékszem, mikor elkezdődött apám
megszorította a kezem, én meg elfordítottam a fejem, később a szememet is
becsuktam, még a fülemet is befogtam volna, de… A többit te is tudod:
megkorbácsolták, keresztre feszítették. Én mindebből nem láttam semmit, mert
nem mertem odanézni. Azt viszont halottam, hogy Shiblí, még a kereszten lógó
al-Halládzsot is arról faggatta, hogy mi az értelme az Istennel való
egyesülésnek? Al-Halládzs még annyit kinyögött, hogy „Ha Istennek adod…”, de nem tudta befejezni csak hörgés jött ki a
száján.
Persze azt sem láttam, amikor
elmetszették a torkát… A többit meg, hogy a testét négyfelé vágták, négy
máglyán elégették és a hamvait a Tigrisbe szórták, azt már én is csak később
hallottam.
No, nem fecsegek tovább, mert
al-Halládzs is azt mondta: „A fecsegés
hitetlenségből fakad”. De azt még elmesélem, mikor is hallottam azt a
bizonyos mondatot, amelyről legelőször kérdeztelek.
Hazafelé tartottunk, mikor Shiblí
azt mormogta apámnak:
– „Al-Halládzs és én ugyanazt az utat jártuk. Engem az én örültségem
megmentett, őt az ő értelme elpusztította”.
Akkor persze nem értettem. Hogy is
érhettem volna? Most talán értem. Talán…
Később, sokkal később arra is
rájöttem, mit mondott volna al-Halládzs a kereszten. A saját tanítását kezdte
el, azt idézte. Azt, amit talán mindketten értünk:
„Ha
Istennek adod a magad semmiségét, ő neked adja a mindenséget.”
Mert ezt te is érted, Zagorász.
Ugye, hogy érted?
Brátán Erzsébet - Lét prófétája
Szeretet
örömöt hozott, sugárzott, mint a Nap, ontotta magából a tüzet, amerre járt,
végül maga is angyallá változott. Már tudta, mi az a nagy tett, amit végrehajtani
született. Csodálatos küldetéssel érkezett, hogy mindenkinek átadja a
szeretetet és az üzenetet, hogy együtt határtalan magasságokba emelkedjenek.
Sokan köré gyűltek, melegedtek tüzénél, fürödtek a fényében…
Lét prófétája lett…
Lét prófétája, csakúgy, mint
minden Ember úgy vélte, hogy amit ő már tud, azt mindenki más is tudja, érti,
érzi. Ennek biztos tudatában állt neki a prófétálásnak. Ontotta magából a
tüzet, szórta a szeretetet, ám néha meglepetten állt egy-egy visszautasítás
előtt. Nem értette, sokan miért nem tudják, miért nem akarják elfogadni a
szeretetet. Falakba ütközött. Vádolták, vádaskodtak, nem értették meg, sőt,
üldözték, kiüldözték. Több helyre már be sem mehetett.
Megingott a hite, úgy érezte,
visszaesett. Meglepetten, értetlenül, tétován bolyongott. Egyre letörtebben
kóborolt, már nem akart látni senkit sem.
Magányosan ült egy erdő mélyén,
amikor egy napon találkozott Valakivel, aki nem szólt semmit, de végtelen öröm
volt a jelenléte. Lét prófétája fürdőzött az őt körülvevő sugárzó meleg
aranyfényben. Behunyta a szemét és élvezte a végtelenséget, amelyet már majdnem
elveszített. Amikor eléggé feltöltődött, belenézett Valaki szemébe és meglátta
benne önmagát, önmagán keresztül érezte az egész lüktető, pulzáló Univerzumot.
Egy pillanatra megszűnt körülötte minden. Eltűnt a múlt, nem létezett jövő,
együtt lélegzett a Jelennel, hirtelen MINDEN-t tudott. Egy volt Valakivel és a
Mindenséggel.
A végtelen boldog lebegés közben
Valaki sejtelmesen megszólalt.
– Mondd el, mi bántja a lelked?
Öntsd ki a szíved gyermekem!
– Ahogyan szemeid végtelen kék
tengerében elmerülök, érzem, hogy mindent tudsz rólam. A múltamról, jelenemről,
jövőmről… sőt, többet is látsz, mint amit én magam tudok, vagy valaha is
tudhatok itt a Földön… – lehelte Lét prófétája.
Valaki sejtelmesen elmosolyodott
és jelentőségteljesen bólintott.
– Így van. Mindent tudok rólad. A
lelkek nyitott könyvek…
– Csak tudni kell olvasni bennük!
– fejezte be Lét prófétája.
– Bizony! Egyek vagyunk! –
helyeselt Valaki, aki most fehér fényben lebegett.
– Mondj valamit… – suttogta Lét
prófétája.
– Mondhatok, de nem kell, mert
amit mondanék, azt te is tudod! Mindent tudsz, a tudás benned van! Keresd
önmagadban!
– Hála… – rebegte boldogan.
– Számtalan lélek még nem érett meg
a szeretet megértésére, mert ezen a létsíkon nem vagyunk egy rezgésszinten. Még
nem, még a Félelem nagyúr. De a hozzád hasonlók segítségével és összefogásával
mind eljuthatunk a Nagy Egységhez! Folytasd, amit elkezdtél! Néha előfordulhat,
hogy visszaesel, de nem az a dicsőség, ha sohasem buksz el, hanem az, hogy
mindig felállsz és tovább folytatod! Az a dicső dolog, ha bevégzed a
küldetésed! Ne törődj vele, ha elsőre nem sikerült, ne törje le a kedved mások
hozzáállása, folytasd tovább akkor is, ha úgy érzed, semmi értelme.
– Miért? – kérdezte hitetlenül Lét
prófétája.
– Azért, mert pont azoknak van
szüksége a legtöbb szeretetre, akik a legjobban elutasítják azt. Látszólag nem
történik semmi, esetleg a helyzet még rosszabbá is válik, de hidd el, elvetetted
a Magot. Idővel kikel, csak Türelem kell hozzá. Jó Szándék nem hiábavaló.
Idővel leomlanak a kőfalak! Engedd, hogy mindenki a saját ütemében fejlődjön,
semmit sem kell erőltetni…
– Azt hittem, minden egyszerű
lesz, hogy mindenki örülni fog, ehelyett…
– Csalódtál?
– Hm… nem tudom. Nem tudom, minek
nevezzem ezt az érzést? Kezdetben a fellegekben repkedtem, minden érzés, minden
napfelkelte, minden naplemente, a szivárvány, az eső, az első hó, a telihold
látványa örömmel és hálával töltött el. Minden pillanat költőért kiáltott!
Repkedtem, szálltam, határtalanul, végtelen. Ez egy napon lehiggadt bennem, s
teljesen természetessé, megszokottá vált minden. Nagyon imádtam szabadon
szállni, rajongani, imádni mindent… szeretni feltételek nélkül, aztán… most… –
és elhallgatott.
– Mi változott meg? A Nap, a Hold,
a szivárvány, a napkelte, a holdtölte, az eső, a szeretet, vagy…
– Még nem tudom, de keresem az
okát… igazad van, nem a Nap, a Hold, a szivárvány, a napkelte, a holdtölte, az
eső, vagy a szeretet változott meg, hanem a hozzáállásom… én változtam meg… –
döbbent le Lét prófétája.
– Ne szomorkodj azért, ami eddig
történt! Minden így van jól, így kellett lennie, szükséged volt rá a
továbblépésedhez! A múlton különben sem változtathatsz, az már megtörtént! Most
vagy az utadon, ne érdekeljen, mit mondanak mások. Nem számít, ha elítélnek,
minden, amit Rólad gondolnak, őket minősíti. Mindenki azt vetíti ki a másikra,
amit ő érez, amit hisz, amilyen lélek ő maga. A világ egy tükör, s mindenki azt
kapja vissza, amit kibocsát!
– De ha én szeretetet bocsátok ki,
akkor miért bántanak érte?
– Ezt is önmagadban érdemes
keresned, ha téged bántanak, az azért van, mert megingott a hited! Önmagadban
és a küldetésedben. Még nem tudod elfogadni teljesen…
– Oh… erre nem gondoltam…
– Talán megijesztett a változás és
hogy ez mennyi vesződséggel járhat, de tudnod kell, hogy készen állsz az
elrugaszkodásra. Terjeszd szét a szárnyaid és ontsd a tüzed, oszd szét magad, s
örömöt, boldogságot, szeretet kapsz vissza! Lét prófétája minden segítséget
megkap Léttől, fogadd el, engedd meg! Együtt sikerülhet! Eljutunk az Egyhez,
újra érezhetjük Őt. Lét szívében végtelen öröm lakozik, ahol az örökkévaló
súlytalan, semleges rezgéshullám tengerében egységben lebegnek a lelkek… Minden
megtörténhet… ott minden Lét gondolatain múlik… A világegyetem Lét elméjében
létezik minden, ami testet ölt, Lét tudatának valamely egyetlen szikrája,
minden élő, és élettelennek vélt dolog és maga az ember is ezen gondolatok
egyike, aki maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy olyan struktúra,
amelyben minden mindennel összefügg, kapcsolatban áll egymással, tudattal
rendelkezik. Ezt add tovább, ezt sugározd magadból! Érezd a hálát, hogy te
lehetsz Lét egyik prófétája! Üdvözöld az új lehetőségeket, és tudd, hogy nyugodtan
követheted a szívedet és az álmaidat. A szeretetet tartsd a szemed előtt.
Mutass példát! Azzal ösztökélsz másokat, ha elmondod, hogyan változtattad a
gondjaidat győzelemmé, soha ne add fel az álmaidat! Emelkedj fel és menj tovább
utadon!
Lét prófétája itta Valaki szavait,
teljesen átélte a mondandóját, egyre jobban érezte magát, nemcsak a teste
emelkedett fel a talajról, hanem a lelke is újból szárnyalni kezdett. Valaki
ekkor boldog mosollyal szertefoszlott, szétosztotta magát az őt körülvevő térben,
az érzés, amit árasztott ott maradt mindenütt.
Lét
prófétája égre emelte a tekintetét. Örömkönnyek peregtek le az arcán, kitárta
karjait, magába fogadta a Létezés összes érzését, a legalacsonyabb rezgéstől a
legmagasabbig. Már tudta, mi a feladata. Hiszen a szeretet nem más, mint a
MINDEN elfogadása, magunkévá tevése… Hálát érzett és mélységes, soha többé meg
nem ingatható semleges szeretet érzést Minden és Mindenki, azaz LÉT iránt…
Kis Pál István versei - ...a próféta...; ...jönnek új Jónások...; Missa Solemnis...(verbális Beethoven-átirat); ...pieta...;
…a próféta…
még félig
lehunyt szeme fürkészi a tájat
az iszaptenger
ölén puffadt dög a város
felhozatták vele
vállán a keresztjét
nézze aki örül
hogy még ilyet láthat
ezt szabta ki
neki lám a gondviselés
mielőtt megtérne megbomlott Urához
a félig épült
templom túlélte a csapást
nem úgy a sok
ház s benne a sok ember
csak ő él már
itt a golgotán
a testére
szegezett
buta ítélettel
merthogy neki az
Úr szabta küldetésül
kiáltsa üvöltve
ami pogány vétek
hagyjátok a
templomot
veszendő emberek
inkább azt a
gátat
a gátat
emeljétek
most félig
lehunyt szemmel fürkészi a tájat
s egy utolsót
köpni gyűjt a szája nyálat…
…jönnek új Jónások…
Sajnálom – motyogja
a csontok közt
botozva –
a még fellelhető cetek és nagy halak
rühellik a benzin s kőolaj foltokat
s én se hittem félnótás barátom
hogy lehet még e világban
dolgom vagy dobásom
mert látom én hogy nem úgy van mint régen
nincs béke az égben se
a földön se
hát még Ninivében…
…
Tudj’ Isten mit
keres talán a jelet
bizonyságát
annak hogy Jónás a lelet
hogy Jónásé volt
e kőporba roskadó
szemgödrének
odvát ásító kőgolyó
Akkor persze volt
szegénynek
volt még pompás
agyveleje
bár nem küldte őt
jövőt látni
hangoskodva
prófétálni
istenmódra ahogy
illik
igét váltott
vele
…
Én mondtam hogy kerüld el a várost
hogy rossz szöveg a negyven napra mához
a feddett népek meg fognak kövezni
ha visszajössz itt nem fog téged
bizony nem fog tőlük
megvédeni senki
Tarsisból vagy honnan indultál el ember
nem vett fel más hajó csak egy öreg tanker
s látod a tenger ez a hasas szörnyeteg
olajat böffenve köpött a partra
mint húsát vedlett csontot
körmöt és szőrzetet
…
Legyint majd visszadobja
leletét az olajos
homokra
mit számít e
csont kinek volt bolondja
új Ninivék
kelnek és új Jónások jönnek
génkezelt
magvából indát keltve töknek
s a népek mint a
sáskák
a Földet
körbevássák
prófétálhat itt
akárki
az Ember ha pusztít
nincs mód –
bizony –
nincs mód ellenállni
végül is csak kő
lesz
e múlásba porladó
pályáján
szédülten
kerengő mészgolyó
a genezis esendő
csodája
a legkitartóbb golyhó
Jónás koponyája…
Missa Solemnis
(verbális Beethoven-átirat)
Atyám! Én mégis
elzengem azt a dallamot,
az imát a
bomlott űr csendjébe zárt emberért,
s ne mondd, ne
mondd, hogy meg se hallgatod,
mit írt az
agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért,
de most már nem kell
hang se tán, hogy szóljak,
a forma, a szín,
a vak szemnek már szitok,
elsőként szólok
vagy utolsónak,
nem dal lesz,
csak érzés, mi akkor szólni fog!
Kyrie eleison
Már tudom, hogy
nincs irgalom!
Tudom, ha
elnémul léha dalom,
csak a csend
lesz köröttem,
nem az irgalom…
csak a csend,
az ajkamra
dermedő iszonyú csend…
mert halni
születtem, akár a többi,
miért is
próbálnék
futni vagy
szökni,
ha sót ízlelt
ajkam,
és sajgott a
szótól,
azért csak
daloltam,
részt kérve a jóból...
de ma már tudom,
ha elnémult dalom,
nem jár majd
cserébe
se átok, se
irgalom,
s nem én leszek
az, ki jajongva kiáltom,
neked úgy is
elég,
ha némán, igen, némán,
mégiscsak kívánom…
Et incarnatus
est
Mert magamra
öltöm a fájdalmat,
minden kis múló
örömét a testnek,
és hagyom, hogy
képzetként áradjak,
akkor is, ha
tudom, végül odavesznek.
Gloria in excelsis Deo
Kell-e a
dicsőség múló vigadalma,
kell-e, hogy a
fának
én kínáljak
lombot?
Ha üres szólam a
hangos hozsanna,
csak érettem
szól,
s nem múlnak el
attól,
orcádról a
gondok…
Kell-e tőlem
hála, ha csak állhatatlan?
Kell-e tőlem ének,
kell-e buzgó ima,
ha eljön az este?
Egyetlenként,
Uram, látod-e magadban
azt a másik
egyet,
kit le-legyűrt a
teste
miközben a legvégső
egyetlent kereste?
Kell-e hogy
áldjalak, s kiáltozzak érted?
Kell-e hálát adó
hangos
magasztalás,
mikor a csöndemet
épp annyira érted,
mintha tied volna,
(De hisz ilyet
adni,
ki tudna más?)
ujjamon érzem,
mint sebedet érzi Tamás…
Sanctus et
benedictus
Másokat tett a
fájdalom szentté,
nekik rendelt
jog a jajongva áldás,
ha volna ki,
tőlem tanúságnak venné,
tudná most a
testem, miért lenne hálás.
Credo in unum
Deum
Csak állok
siketen a puszta messzeségben,
és hiszem, hogy itt
vannak köröttem a hangok,
hiszem a mindent,
és a semmiségben
elhiszem a
tornyot, s benne a harangot…
de ugyan miért
is kéne azt hallani,
nem elég, ha
hiszek,
hiszek dalomban,
hiszem hogy van,
s hiszem hogy lesz, ami
elhiteti velem
a nincsről is,
hogy ott van(?)
Csak megyek,
kövek élén és perzselő homokon,
mert hiszem,
hogy az úton érdemes még járni,
hogy annyi
idegen közt
akad még
rokonom,
s lehetek Névtelen,
mégse vagyok Bárki.
De miért is
kellene tudni, amit még nem.!.
Nem elég, ha hiszem,
vagy éppen csak
érzem,
nem vagyok hiába
magam az egyetlen,
s éppen így az egyben
kiismerhetetlen,
lény a
mindenségben?
Jaj, hogy mennyi
kérdés marad válasz nélkül,
mennyi még a
tudásszülte bolond kételkedés,
mennyi válasz
lesz még,
mit el kell
hinnem végül,
belátva, hogy a
tudáshoz, az a válasz kevés.
Csak idebenn
hallom, legmélyembe zárva,
már nem az egyes
dalt,
csak a harmóniát,
és hiszem,
hogy hallja keresztjén egy árva,
egy emberségnyi
ember,
ki ordítani sem
mer,
mert hite
szerint játssza, ha játszza,
Istenének fiát.
Agnus dei
Atyám! Én mégis
elzengtem ezt a dallamot,
az imát a
bomlott űr csendjébe zárt emberért,
s ne mondd, ne
mondd, hogy meg se hallhatod,
mit írt az
agyamba igéd, míg fájva a sebhez ért,
nem kellett hang
se már, hogy szóljak,
se forma, se
szín, se áldás, se szitok,
elsőként szóltam
vagy utolsónak,
nem lett ez dal,
csak érzés, maradva végül így
a legvégső titok!
…pieta…
Arcán az
ötvenesek őszes borostája
ruhája elegáns
de térdénél kopott
fontosságra vall
a disznóbőrtáska
derékszíján a mobil
s a félmosoly
az a férfias
arcélre szabott
ottfelejtett
fajta
ide-oda tekinget
majd leül a padra
szemet tükröz az
ajtók sorára…
vár szinte nem
is mozdul
kezében
szorongatja
a finoman
erezett
aprócska kezeket
szemeivel is simogatva
figyel a kendő
ölelte kis arcra
Rendben lesz minden – sóhajtja
ahogy a papírok
közt matat –
az űrlap a beutaló határozat
itt jó lesz meglátod minden
csak ne hagyd el magad
…
a szoba lehetne
otthonosabb elvégre
az igényes
bútorzatért a kerti kilátásért
szép summát
dugott a döntnökök zsebébe
mondván – vigyázzanak rá az isten szerelmére
az előrendelt virágot jövő vasárnap ne feledjék
s hogy kitől kapta a névjegyből kitessék
…
visszaútján a
BMV zúgása monoton
ha nem fájna
mindene tán el is aludna
tenyerein a két
szeg átég a csontokon
a lábsebek
kínjától már a cipőt is lerúgta
aztán hogy a
keresztútnál
végre megáll
feleszmél…
ismerős a hely a
tér
a kép mintha
égne
naptűztől reszket
döbbenten mered
az erezett kis
kézre
mely fia helyett
öleli
az elhagyott
keresztet…
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)
