Szinay Balázs - Belletrisztika és hagyományos (filozófiai) irodalom

„Miért könyvekből akartok tanulni, miért nem az életből? Nézzetek szét, állapítsátok meg, mi igaz, és mi hamis mindabból a kényszerítő erőből és kegyetlenségből, ami körülvesz benneteket, és rátaláltok az igazságra.” (Jiddu Krishnamurti)

Hogy a belletrisztika és a hagyományos irodalom egész pontosan mikor vált szét, talán nem is annyira érdekes kérdés, mint maga a tény, hogy ez megtörtént. A szétválás nyilvánvaló, mivel a hagyományos irodalom (bár nem sokkal, de) előbb létezett, sőt ez jelentette voltaképpen eredetileg az irodalmat; a vallásos, filozófiai, tudományos irodalom, melynek célja egyszerűen az eredeti életrend fenntartása, a spirituális, Isten, az univerzum, a természet törvényeivel összhangban élő ember ősi tudásának továbbörökítése, áthagyományozása. Ehhez képest jelent meg egy ponton a belletrisztika, vagyis legegyszerűbben a szórakoztató irodalom, széles értelemben pedig a világi irodalom – és semmiképpen sem a puszta szépirodalom, mivel az több esetben a hagyományos irodalommal is összeegyeztethető –, melyben erős szerepet kapott a szerző alanyisága, és mely nem szolgált egyéb célt, mint az olvasó kikapcsolódását, meghökkentését, felvidítását, elszomorítását, és általában a publikátor saját érzéseinek, gondolatainak közreadását, vagyis a puszta érzelmi hatás, az ösztönszintű reakció kiváltását. Mára ez a fajta irodalom aggasztó túlsúlyba került a hagyományossal szemben, de kérdés, hogy ez mennyire vált az emberiség javára, mely közben megfeledkezett eredeti helyzetéről és ősi tudásáról?

1.

Már Vjásza, a védikus irodalom lejegyzője és szerkesztője beszámol arról, hogy milyen változtatásokat kellett végrehajtania az eredeti Védával kapcsolatban annak érdekében, hogy az érthetőbb, a széles rétegek figyelmére számot tartó tudásanyag legyen.

Mikor azt tapasztalta, hogy a Véda nem elég érthető a közönséges emberek számára és annak megértésre csak speciális ismeretekkel rendelkező, beavatott papok és filozófusok képesek, négy részre osztotta azt, így rendszerezve a nehezen átlátható tudásanyagot, mely könnyebbé tette a bonyolult szövegek befogadását. Később azonban további egyszerűsítésekre, egyértelműsítésekre volt szükség. Vjásza el akarta érni, hogy a Védák üzenete ne csak egy bizonyos, arra érdemesnek tartott, kiemelt társadalmi réteg számára válhasson ismertté és érthetővé, hanem azt bárki értelmezni tudja, anélkül, hogy ismernie kéne a szöveg eredeti, sajátos, túlságosan szimbolikus megfogalmazásának rendszerét. Ezért megírta a Védanta szútrát. A hely, az idő és a körülmények átalakulásával, a lét szellemiségének változó voltával, a hagyományos értékek felbomlásával, a későbbi ember elmaterializálódásával párhuzamosan később ez a forrás is túlságosan autentikusnak, tisztának, a majdani ember által nehezen követhetőnek bizonyult. Ennek okán szükségessé vált, hogy a Védák üzenetét még egyszerűbb, gyakorlatiasabb formában adja át. Ilyen elhatározás eredménye képpen jegyezte le a nagy eposzt, a Mahabháratát, mely egy könnyen követhető és olvasmányos történetbe foglalva írja le a védikus tudás legfontosabb és legmagasztosabb tanításait.

De Vjásza még ekkor sem volt elégedett, hisz bár a védikus tudást mindenki számára elérhetővé és érthetővé tette, nagyon sokan, ennek ellenére sem követték a vallás elveit. Töprengése közben felkereste lelki tanítómestere, aki rávilágított arra az egyszerű tényre, hogy egy maradéktalanul tökéletes műnek lényegében nem kell másról szólnia, mint Isten kedvteléseiről. Ugyanis az Úr magasztos tetteiről szóló, szórakoztató formában leírt, olvasmány egyaránt képes kielégíteni az önmegvalósítás legmagasabb szintjét elért bölcsek tudásszomját és az egyszerű embereket is elégedetté teheti. Éppen ezért megírta hiánypótló művét, a Srímad Bhágavatamot. Így az i.e. kb. 3000-ig keletkezett védikus irodalom teljessé vált.

A felhígulási folyamat ezen az egyszerű példán keresztül szemléltetve könnyedén modellezhető, még akkor is, ha India esete ebben a tekintetben kivételt jelent, mivel a Srímad Bhágavatam a mellett, hogy erősen szépirodalmi jelleget öltött, és egyértelmű céljává vált a szórakoztatás, megőrizte a hagyomány teljes tudásanyagát a maga teljességében. Azt a tudásanyagot, melyet végül máshol ilyen formában nem sikerült, mivel e felhígulási folyamat a világ minden táján végbement, azzal a különbséggel, hogy a hagyományos irodalmat lényegében végül felváltotta a szórakoztató irodalom.

A hagyományos irodalom szerint az az ember rendelkezik megfelelő tudással, aki tudja, hogy ki ő, ki Isten, és milyen az egyén és Isten eredeti kapcsolatának minősége. Az emberi élet célja pedig az, hogy helyreállítsuk jelen létformánkból adódó, elveszett kapcsolatunkat Istennel és kialakítsuk magunkban az Isten tudatot. Az ősi írások középpontjában mindig a lelki fejlődés logikus, egymásra épülő, lépcsőzetes rendszerének leírása áll, e mellett az ilyenfajta irodalom pontosan leírja azokat a folyamatokat, cselekedeteket, tetteket is, melyek nem szolgálják a lelki fejlődést. Így válnak az ember számára világossá a kívánatos magatartási normák és azok a viselkedésformák, melyek azt jelzik, hogy az élőlény nem a megfelelő úton jár. Mindazokat a tetteket és az elvet, mely az ember lelki fejlődését szolgálja a védikus irodalom sanatana dharmának hívja. A kifejezés örök kötelességet, vallást, törvényt, természetet jelent, utalva arra, hogy a világ bármely korszakában és részén, minden élőlény tekintetében érvényes ez a fajta világtörvény, vagyis kikerülhetetlen, függetlenül a különböző népcsoportok eltérő földrajzi adottságaitól, kulturális szokásaitól, életkörülményeitől. A világtörvényt kikerülni csak szenvedés árán lehet.

A felhígulás folyamata által éppen a fenti tartalmak vesztek el az irodalomból. Az írásművekből eltűnt Isten és a lelki élet jelentősége, helyét pedig az egyén és a mindennapi élet eseményeinek, vagy fiktív történetek leírása vette át. A bölcselet helyébe az ékesszólás lépett, a megvalósítást és a megvalósított léthelyzetet felváltotta az író szubjektív létállapota. Ezzel párhuzamban az egyes kiadványok száma, különösen a XX. században követhetetlen mértékben megszaporodott. Erre írta Hamvas: „Abban a pillanatban, amikor a lényeges eszmék már nem születnek többé, a lényegtelen eszmék hallatlan termelése indul meg. Mihelyt az egzisztenciális eszmék megjelenésében stagnálás következik be, a hamis eszmék hamis eszmékben fokozott produktivitás jelentkezik. Mert, amit a lét minőségben vesztett, mennyiségbe hozza helyre azt, amiről intenzitásában lemondott.”

2.

Visszatérési és visszaállítási kísérletek a történelem folyamán folyamatosan történtek. Mindig akadt egy költő, egy filozófus, egy tudós, egy mester, aki az eredeti rendet megsejtette, vagy a valóság szerkezetét megfejtette, és a világtörvényt felismerte. Ám ezek a kísérletek vagy nem voltak elég mélyrehatóak, vagy nem érintettek meg nagyszámú érdeklődőt. Aki az eredeti rend valóságára rádöbbent jó esetben iskolát alapított és kisszámú tanítványt beavatott az ősi tudás misztériumába. Ahol ez a fajta kezdeményezés aktív és széles rétegeket mozgósító mozgalommá vált, ott az eredeti tanítás egy idő után elsikkadt, a szerveződés intézményesült, majd pedig egyoldalúan világivá vált. A többi mestert egyszerűen kivégezték, más esetben ellehetetlenítették. Az írók, a költők pedig többnyire csak a megsejtésig jutottak el. Műveikben olykor fel-fel villant az aranykor egy szelete, de legtöbb esetben intuitív módon, ráérzés szerűen. Kevesen ébredtek rá saját lehetőségeikre, képességeikre, mely ennek következtében vagy az őrület irányába terelte, vagy teljesen felemésztette őket, általa ugyanis a jelen valóságból kiszakadtak,  de nem találtak maguknak más élhető, realizálható valóságot. Eljutottak a transzcendencia kapujáig, de elméjük ott megtorpant. Éppen az hiányzott belőlük, amennyivel a misztikus általában véve előrébb tart, és ami miatt meg tudja valósítani magát: a tudatosság. A költő és az író sejt, a misztikus tud. Az ilyesfajta sejtéseket és ráérzéseket példázza Márai következő gondolata is: „Az ember talán azon a napon lesz igazán költő, mikor mindaz, ami a világban emberi és emberfölötti tartalom, oly közelről és oly erősen érinti meg – egy szeptember végi este fülledtsége, egy zongora hangja, egy gyümölcs illata vagy a halottak tárgyai –, hogy már nem is akarja szavakban kifejezni ezt az érintettséget. A nagy, az egészen nagy költők is csak verseket írnak. A költészet több, mint vers. Egy napon az ember elhallgat a világ előtt, mintegy becsukja szemét. Ez a pillanat, mikor igazán költő.” Ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal tele van az irodalomtörténet. Ez az a helyzet, amikor a szerző felismeri, hogy hová kéne továbblépni, vagyis, hogy az elsődleges feladat: a lét költőjévé kell válni, mivel a legmagasabb rendű művészet az életet művé formálni. Ahogy Hamvas írta: „…csak egyetlen mű van, a megváltás.” És ennek nincsen köze semmiféle vallásos elköteleződéshez, vagy világnézeti beállítottsághoz. Ez a fajta törvényszerűség a létezés természetéből fakad.

3.

A védikus vallásfilozófia szerint születésünk pillanatától kezdődően természeti törvények hatnak ránk. Ezeket a Védákban kötőerőknek nevezik, mivel földi létezésünket bizonyos határok közé szorítják. Lényegében az anyag hatása ez a lélekre és az anyag és a lélek között elhelyezkedő szellemre. A kötőerők olyan hatások összességei, melyek nemcsak az élőlényeket, hanem az egész világ jelenségeit befolyásolják. Meghatározzák, az egyes jelenségek természetét, tulajdonságait, viselkedését. Szanszkrit elnevezésük guna. A gunákból hármat ismert a védikus filozófia., ez a jóság, a szenvedély, és a tudatlanság kötőereje. 

Személyiségjegyeink, tulajdonságaink, viselkedésünk megfigyelése alapján következtetni lehet arra  hogy mely kötőerő domináns befolyásának hatása alatt állunk. A világban jelenlévő motívumok is ugyanígy besorolhatók valamely guna befolyása alá. Egyes fogalmak és jelenségek a jóság kötőerejének dominanciájához tartoznak, mások a szenvedélyhez, megint mások a tudatlansághoz. Például a szeretet jelensége a jóság kötőerejét, a szexualitás a szenvedélyéjét, a lustaság a tudatlanságét képviseli. Vannak olyan, az események hatására kibontakozó következmények a világában, melyeket a jóság kötőerejének szellemében végrehajtott cselekedetek okoznak, vagy melyeket a szenvedély, vagy a tudatlanság kötőereje okoz. A különféle kötőerők jellemzőiről a Bhagavad-gítá ír. 1. jóság: „Mivel tisztább a többinél, a jóság kötőereje ragyogó, és megszabadítja az embert minden bűnös tett visszahatásától. A jóságban élőket a boldogság érzése és a tudás köti meg.”; 2. szenvedély: „… a szenvedély minősége a végnélküli vágyból és sóvárgásból születik, ezért az anyagi, gyümölcsöző tettekhez köti a megtestesült élőlényt.”; 3. tudatlanság: „…a sötétség tudatlanságból született kötőereje okozza valamennyi megtestesült élőlény illúzióját. E kötőerő hatásának következménye az őrültség, tunyaság és az alvás, ami megköti a feltételekhez kötött lelkeket” (Bhagavad-gitá: 14.5-9.) A felsorolás persze nem teljes, csak alapjaiban érzékelteti az egyes kötőerők jelentőségét. A három kötőerő egyike sohasem önmagában, hanem a három együttesen van jelen az emberben, illetve van rá hatással. Az egyes kötőerők keveredése ellenére azonban valamelyik mindig felülkerekedik, és dominánssá válik a többihez képest.

A kötőerők között hierarchikus rendszer állítható fel, melynek csúcsán, tehát a legmagasabb szinten a jóság kötőereje áll. Akiket a jóság kötőereje köt, azok képesek megnyílni a transzcendencia és a spiritualitás irányába. Tulajdonságaik alapján jellemző rájuk a szeretet, az együttérzés, az erőszakmentesség, az igazmondás, a hála, az odaadás stb. Az állapot ugyanakkor tudatosságot is feltételez, vagyis a jóság kötőereje alatt álló személy törekszik is e tulajdonságok kifejlesztésére és megvalósítására. Mindazonáltal a jóság kötőereje alatt álló személyt is bármikor hatalmukba keríthetik a szenvedély kötőereje által képviselt vágyak. Például a  nemi vágyak, az agresszió, az önzésre, a birtoklásra való hajlam, az élvezetek hajszolása csábítása stb…, a tudatlanság által pedig a lustaság, érdektelenség, vallástalanság, szellemi tompultság, illúzió stb.

 A védikus megközelítés szerint a művészembereket általában véve dominánsan a szenvedély kötőereje köti. Bár ők képesek megsejteni a valóság természetét, legfőképpen mégis vágyaik uralják őket, ez a tény pedig folyamatos akadályt jelent a tiszta transzcendencia megtapasztalásában. Ez jellemző gondolkodásukra, mentalitásukra egész életvitelükre. Vágyak alatt itt nem pusztán a szexualitást értjük, hanem a különféle eszmékhez, ideológiákhoz, egyfajta vágyak hajtotta tudatossághoz kapcsolódó jellemet. A költő mindig érez és vágyakozik, szeretne innovatív, progresszív lenni, figyelemre és népszerűségre van szüksége, művészetének mindig célja van, sok esetben „forradalmat” szeretne, és vezetni igyekszik embertársait. Tehát elméje szüntelenül kavarog, dolgozik.

Az emberi lényt alkotó hármas egység – a test, a lélek és a szellem –, szintén párhuzamba állítható az egyes kötőerőkkel. Ennek alapján a test a tudatlanság kötőerejéhez kapcsolható, a szellem a szenvedélyéhez, a lélek pedig a jóságéhoz. A költő és az író általában véve például a test és a szellem embere, a lélekkel csak érintőlegesen foglalkozik. Alkotásaiban főként ezeket a témákat érinti: szerelem, elmúlás, halál, harag, szenvedés, élvezetek, stb… Az ilyen jellegű művek tartalma vagy az érzelmekhez, a gondolatokhoz, így az elméhez, tehát a szellemhez, vagy a fizikumhoz így a testhez köthető.

Ahhoz, hogy egy adott írásmű valóban „lelkivé” váljon, a szerzőnek a jóság kötőereje alatt kell állnia. Meg kell szabadulnia a pusztán a fizikumhoz és/vagy a szellemhez köthető vágyaktól, és magát legalább részben lelkivé kell alakítania. Ennek következtében, elszakadva a „világi” témáktól ismét a spiritualitás felé fordulhat. Mivel a jóság kötőerejének hatása alatt tapasztalt élmények kifejezése túlmutat a nyelv adta lehetőségeken, így a szerző feladata ebben az esetben csak az, hogy körülírja élményét, művét pedig transzcendentális tartalommal töltse meg.

4.

Vannak olyan ősi bölcsességek, különösen korunkra vonatkoztatott és vonatkoztatható specifikus szövegek, melyeket ma nem lehet elégszer idézni. Az 5000 évvel ezelőtt lejegyzett védikus irodalomba tartozó művek némelyike igen pontos leírást ad jelenlegi, mostanra kiépült világrendünkről. Ilyen írás a Srímad Bhágavatam is, mely az alábbi előrejelzést adta:

„Óh király! Az idő roppant hatására napról napra hanyatlik majd a vallás, eltűnik az igazmondás, a tisztaság, a megbocsátás, a kegy, csökken az élet hossza és a testi erő, s rövidebb lesz az emlékezet. A Kali-yugában az ember tulajdonságait és társadalmi helyzetét gazdagságának a mértékéből állapítják meg. A vallásos elveket és az igazságot annak alapján fogják meghatározni, hogy ki milyen hatalmat tud felmutatni. A házasságok a mulandó érzelmek alapján köttetnek majd, s ahhoz, hogy valaki sikeres üzletember legyen, csalnia kell. Férj és feleség csak addig maradnak együtt, ameddig a nemi vonzódás tart, a bráhmanákat (szent életű értelmiségieket) pedig csupán arról lehet majd felismerni, hogy szentelt zsinórt viselnek. Akinek nincs pénze, azzal sohasem bánnak méltányosan, s mindenkit, aki ügyesen bánik a szavakkal, tudósnak tekintenek. A szegénynek nem lesz semmi becsülete, ám a képmutatót, aki csak színjátékot játszik, jámbornak fogják tekinteni. Házasságot önkényes megegyezés alapján kötnek majd az emberek, s a puszta fürdést elegendő tisztálkodásnak s a test megfelelő felékesítésének tekintik. Megfelelő zarándokútnak fogják tekinteni, ha valaki elmegy egy messzi folyóhoz, s egy férfi akkor gondolja magát szépnek, ha hosszú haja van. Az élet célja nem lesz más, mint hogy az ember megtölthesse a bendőjét, s az arcátlanságot tekintik majd a végső igazságnak. Egy férfit már akkor ügyes emberként tisztelnek, ha épp csak el tudja tartani a családját, s a vallásosságot azon mérik le, ki milyen hírnévre tett szert az anyagi sikerei miatt. Az uralkodók köntösébe bújt kegyetlen gazemberek olyan elnyomásban tartják majd alattvalóikat, hogy azok elhagyják házastársukat és vagyonukat, s a hegyekbe és az erdőkbe menekülnek.” (Srimad-Bhagavatam 12.2.1-12.2.8.)

Látható, hogy azt, hogy a felhígulás eredménye mi lesz őseink előre tudták. „Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a »bárki lehetsz« eszményét éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki..” – írtam korábban.

Ha az ókor jelmondata az volt, hogy „Ismerd meg önmagad” a jelené az lehetne, hogy „Ismételd önmagad (és az ősöket)!” vagy éppen fordítva „Ismételd az ősöket, aztán önmagad!”. Ugyanis, aki a fenti összefüggéseket felismerte, nyugodt lelkiismerettel csak arra lehet hajlandó, hogy az eredeti tudásról szóljon és megpróbálja a helyzetet minden lehetséges alkalmat megragadva valamennyire visszájára fordítani. Hamvas Béla azt írta: „Nem írni!”. Ezt úgy lehetne kiegészíteni, hogy: „Ha már írni, akkor nem újat írni, hanem ismételni és menteni azt, ami még menthető!”.

Az emberiség az őskor óta szellemi értelemben tulajdonképpen nem fedezett fel semmi újat. Az elmúlt néhány ezer év történelme arról szólt, hogy vagy az archaikus tudást elevenítették fel az egyes művelődéstörténeti korszakokban, vagy éppen szintén ugyanezt vetették el, azt gondolván, hogy valami újat találtak ki, de valójában az ellenállási mozgalmak ideológiai bázisa is nagyjából azonos. Az emberiség évezredes játéka ez, önmagával. A kultúrtörténet az őstudás szellemi bázisából, vagy annak részleteiből táplálkozott és táplálkozik.

A tudás (vídja) és a nem tudás (avidja) egyaránt jelen volt szinte a kezdetektől. Az elsőre nyilvánvaló példa a Srímad Bhágavatam fenti idézete, a másodikra pedig az alábbi szemelvény, mely Kr.e. 2000 környékén, Egyiptomban keletkezett:

„Kihez beszéljek mainapság? – A testvérek gonoszok s a barátokat nem lehet szeretni.

Kihez beszéljek mainapság? – Mindenki kapzsi és az emberek egymást megrabolják.

Kihez beszéljek mainapság? – A józanság elveszett és az arcátlanság lett úrrá.

Kihez beszéljek mainapság? – Aki elégedettnek látszik, az komisz, a jóságot pedig elhanyagolják.

Kihez beszéljek mainapság? – A tegnapra már senki sem emlékszik és senki sem hálálja meg, ha vele jót tettek.

Kihez beszéljek mainapság? – Arcát mindenki elfedi és ábrázatukat egymás elől eltakarják.

Kihez beszéljek mainapság? – Az emberek mohók, s akire az ember számít, annak nincs szíve.

Kihez beszéljek mainapság? – Nincs többé igazságos ember, a földön gonoszak uralkodnak.

Kihez beszéljek mainapság? – Az országot a bűn árasztotta el s ez határtalan, határtalan.”

Az idézet két dologra utal. Egyrészt félreérthetetlen korrajz, másrészt egyértelműen olyasvalaki írta, aki még, vagy már az ego, az individualizmus bűvöletében élt. Éppen József Attila írja, hogy „…az igazat mondd, ne csak a valódit…” Látható, hogy ez a kritérium már a fentiek vonatkozásában sem érvényes, ugyanakkor a szöveg a klasszikus szépirodalmi szemelvények közé sorolható, azok közül viszont kifejezetten az öncélúakhoz. Az öncélúság kiterjedésére és dominánssá válása éppen az irodalomelmélet idő közben kialakult fogalomalkotásai és az elmúlt évszázadok gyakorlati tapasztalatai mutatnak rá. Itt kitérni néhány irodalomelméleti fogalomra, például olyanokra mint kommersz irodalom és giccs fogalma, melyeket az Irodalmi Lexikon így határoz meg:

Kommersz irodalom „Olyan művek összessége, melyek szórakoztató céllal, nagy tömegek igényeit kiszolgálva készülnek, elsősorban kereskedelmi árúként funkcionálnak anyagi hasznot is hajtva a szerzőknek, kiadóknak… A szerző gépies begyakorlottsággal, egyszerű sztereotípiákkal dolgozik. A kommersz mű mindenek előtt szórakoztató, izgalmas, erotikus. Mentes a bonyolult cselekményektől, a kiszámíthatatlan viselkedésű, bonyolult lélektani háttérrel rendelkező hősöktől…. A belső értékek helyett mindig a látszat leírása kerül előtérbe…”

Giccs „művészietlen eszközökkel, sematikus ábrázolással, gyakran pusztán anyagi érdekből készült, felfokozottan, ugyanakkor sekélyesen érzelmes, hazug vagy felszínes mondanivalójú, olcsó hatásokra törekvő alkotás… Célja, hogy kellemesen szórakoztasson, mindezt azonban minden esztétikai érték nélkül teszi…” Éppen ezekre a meghatározásokra rímelnek rá Ambrus Zoltán 1913-ban megfogalmazott gondolatai: „Mi nem kell a közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”„Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota; a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz…”

Ezekből világossá válhat, hogy az öncélú és kizárólag szórakoztató jelleggel megírt irodalom problematikája mindig jelen volt, ám a kettő szembenállásából egyelőre a belletrisztikus irodalom került ki győztesen a hagyományos irodalom kárára. A tényállás minden gond nélkül összeegyeztethető a különféle történelmi korok korszellemének változásival és a mai korszellem helyzetével. Ma éppen olyan szerzők nincsenek, melyekre a legnagyobb szükség volna: vagyis az őrzők és az ismétlők. Ellenben a pusztán szórakoztató és öncélú irodalom virágkorát éli.

5.

*Minden kor műveltsége abban mérhető le, hogy az adott népcsoportban, társadalmi közegben az elaljasodás mely foka megengedett – mégha csak kis csoportot érintő, szélsőségesnek mondható társadalmi jelenségként is –, nem az aktuális kor viszonyaihoz mérten, hanem az emberiség teljes szellemtörténetének szempontjából. A mai magyar irodalom egy szegmense például kifejezetten káros hatást fejt ki, és minél feljebb lépdelünk a kortárs művészet képzeletbeli (vagy nagyon is kézzelfogható) szegmenseinek lépcsőfokain, e szegmens annál több képviselőjével találkozhatunk szembe. Ők azok, akik többnyire a klasszikusok hátán fokozatosan feljebb kapaszkodva, látszatértékeket teremtve jelentős pozíciókba kerültek, hogy onnan aztán teljes intenzitással a nyakunkba zúdíthassák önmagukat és az általuk képviselt, további értékválságot katalizáló tartalmakat.

Ők elsősorban azt mondják (nem is magyarázat képpen), hogy pusztán az aktuális társadalmi realitást örökítik meg és tükrözik vissza, ugyanakkor kérdés, hogy ez mentségül szolgálhat-e bármivel kapcsolatban is? Közönséges, üres, sivár, lelketlen tartalmakat hoznak létre, gondosan megtöltve azokat obszcenitással, közhelyességgel, és még a legegyszerűbb pszichés diagnosztizálási módszereket alapul véve is az orvostudomány képviselete alatt álló tudományterületek valamelyikébe utalható gondolatokkal. Egy-egy ilyen mű lényegében pszichiátriai látleletként szolgálhat, komplett diagnózis állítható fel általa. Az elsivárosodott lelkű, állati ösztöneinek élő, a realitástól elszigetelt és tanácstalan, talajt vesztett ember művészete ez, akiből a szégyenérzet teljesen kiveszett. Leírja, mert leírhatja és büszke rá, mert van, aki számára büszke lehet. Ebből a fajta művészetből pedig divatot teremt, olyasfajta divatot, melynek elfogadása és követése mintegy a bekerülés feltételét jelenti magasabb körökbe, amennyiben persze ezeket a magasabb köröket ő maga határozza meg. Ám a kérdés az, hogy mit tesz hozzá az a szerző és az a csoportosulás a művelődéshez és kultúrához, mely csak saját, beteg korát és önmaga láthatóan megfakult, szegényes, alásüllyedt lelki világát képes megörökíteni, kategorikusan elutasítva minden mást? A művészet feladata nem éppen az volna, hogy a kor szellemét mindenkoron a lehető legmagasabbra emelje? Mit nyújt az a társadalom és a közönség számára, aki műveltségben és emberségben maga sem több, mint azok, akik ellen éppen az emberiség időtlen értékeit képviselők csoportjai harcolnak? Egy elhallgatni való korról elhallgatni való módon írni miért büszkeség?

Valahol itt érhető tetten az önmagunkba tekintés megkísérlésének és a realitás érzékelésének teljes hiánya. Az ilyen és ehhez hasonló csoportosulások működése kifejezetten veszélyes az emberi szellemre nézve. Tagjai mégis rendkívül makacsul és tettre készen ragaszkodnak kivívott pozícióikhoz, lehetőségeikhez, valamint elsősorban és legfőképpen ahhoz, hogy egymás számára megfeleljenek. Ugyanis, végtére nem tesznek mást, mint egymásnak írnak. Ez a kortárs irodalom egyik legegyértelműbb íratlan szabálya: egymás számára írni, egymást a különféle pozíciókban megerősíteni, a többiről pedig nem tudomást venni, az egész jelenség által mesterségesen szellemiséget rontani, a hagyományos értékeket elhallgatni vagy kiirtani.

Ami ezen felül marad, azt lehetne ma igazán hermetikus irodalomnak nevezni, mivel a hermetikus kifejezés önmagában véve azt jelenti: elzárt, hozzáférhetetlen, titkos, bűvös. Ma pedig szinte minden ide tartozik, ami hagyományos, ami bölcselkedő, ami éra-kritikus, ami nem öncélú, ami kortól független, időtlen értékekről szól, ami a felemelkedést szolgálja, Az ilyen most láthatatlan vagy éppen nagyon is gondosan kihangsúlyozott és szilárdan álló falakba ütközik. A lehetőségektől elzártan, észrevétlen, a felszín alatt mocorog mindig csak éppen annyi levegőhöz és közönséghez jutva, mely életben maradását átmenetileg biztosítja. Fennmaradásában pedig jelentős szerepet játszik az, hogy mennyire tud a játékszabályok szerint játszani.

Az amatőr és a professzionális irodalom közös vonása, hogy mindkettő egyaránt egyetlen, mindennél lényegesebb szempont alapján értékelhető, ez pedig a tartalom.  Ugyanis a formára alkalmazott bravúrok, vagy a műfaji különlegességek csak a hozzáértők számára érdekesek és értékesek. A laikus olvasó minden esetben a tartalom alapján dönt. Számára nem létezik amatőr vagy professzionális irodalom, csak kedves, vonzó, izgalmas, érdekes és értékes vagy taszító és érdektelen tartalom. Ám végeredményben az avatott, hozzáértő műkedvelő is elsősorban tartalom alapján választ olvasmányt. Az irodalom hitelességét és az iránta ébredő igényt és kíváncsiságot mindenek előtt tehát a tartalom adja. A tartalomközlés pedig felelősség. Öncélú és erkölcsromboló, üres és jelentéktelen tartalmat közölni nem közérdek. Egy szerző jelentősége abban mérhető le, hogy a közérdeket (akár saját kárára is) mennyire tartja szem előtt. Ez adja az amatőr és a professzionális szerző közötti különbséget is. Nem elsősorban a hozzáértés, hanem a szándék és a hozzáállás különbsége. A professzionális szerző szándékaiban, az olvasó és az irodalom iránti alázatában több. Felismerte, hogy az adott korban és helyzetben milyen tartalomra és magatartásra van szükség, e mellett pedig makacsul és eltántoríthatatlanul kitart. A hiányokra fókuszál és nem a várható haszonra.  Persze mondhatnánk azt, hogy az irodalomnak nem árt, ha sokszínű és megvan benne mindennek a helye, ám ez a frázis egy ponton elkezd sántítani, mégpedig onnantól, hogy egyes tartalmak kifejezetten ártónak értékelhetőek, a valóban tartalmas irodalom pedig nem kap kellő teret és rangot.

Érdemes odafigyelni arra, hogy a világirodalom történetét végigkíséri egy visszatérő és elfojthatatlan törekvés, vagyis, hogy az ember eredeti erkölcsi rendjét fenntartsa, ha pedig az feledésbe merült, helyreállítása. Ha ezt a fajta tartalmat és üzenetet megpróbálják elnyomni, az adott kor önmagát, elődeit, az emberi mivoltot igyekszik elfojtani és semmibe venni.  Az irodalom nem kisajátítható és nem szabadon felhasználható. Eszköz, mellyel tudni kell bánni, csatorna, amin keresztül megnyilatkozik valami, az individuumnál fontosabb. Közügy és közérdek, melynek minden nemű, a közösség épülését szolgáló formáját támogatni kell, ez biztosítja ugyanis szellemkincsünk fennmaradását és átörökítésének folytonosságát. A jelen szellemi értékeiért és az utókorra hagyott tartalmakért pedig mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk!

A történelem folyton ismétlődő leckéit ma sem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Minden kort, társadalmat, nemzetet utolér az a sors, amit tudatosságával vagy figyelmetlenségével vív ki magának. Jelen kell lennünk jelen létünkben! – ez az az üzenet, melyet az emberiség egész szellemi hagyománya minden koron üzen az őt követő generációknak. Ha ezt az üzenetet figyelmen kívül hagyjuk, fel kell tennünk magunknak a következő kérdéseket: Nincs itt az irodalom ideje, a valódi irodalomé? Akkor minek van ma itt az ideje? … és biztos jó az nekünk? Mert, ha nem…, akkor miért…?

6.

„Ez a tudás a bölcsesség királya, a legnagyobb titok az / összes titok közül. Ez a legtisztább tudás, örökkévaló, / örömmel végezhető, és a vallás tökéletessége, mert / megvalósítása által közvetlen tapasztalatot nyújt az /  önvalóról.” – írja a Bhagavad-gítá verse.

Egyszerűnek, valódinak, azaz igaznak, igazinak, tehát függetlennek és megjelölésektől mentesnek lenni elméletileg és eszmei síkon, időszakosan és a létet folytonosságában megélve nehéz, de gyakorlati szempontból valójában egyszerű dolog. Tudni és nem tudni, emlékezni és felejteni a bölcsesség végső fokán egyet jelent. Itt már csak az ismerni és a tudni, a helyesre emlékezni és a helytelenről megfeledkezni különbsége jelentkezik. Észrevenni és megízlelni tudni a tudományok végét, a rája-vidyát, a bölcsesség királyát egyetlen himnuszban, haikuban, slókában, koanban, vagy éppen megérezni illatát a szantálfa pépen keresztül, meghallani zenéjét a zajos nagyváros légforgatagában, az állapotot pedig megtartani, ez a feladat. Kettősségektől mentesen, ahogy a Bhagavad-gítá írja a bölcsként, akit nem érint sem születés, sem halál, sem öröm, sem bánat...

A hagyományba születő, vagy a hagyományba bele- és visszalépő ember vagy már nem ír, vagy pusztán ismétel. A művész és a lelki tanítómester látszólag ugyanúgy viselkedik, elvonul, szertartásokat végez, ugyanakkor a művész önmaga kiszabadításán, a transzcendentalista pedig mások felszabadításán dolgozik. A szerző kérdése ez: Mit tehetek másokban? A lelki vezető viszont ezt kérdezi: Mit tehetek másokért? Az egyik imádsága könyörgés önmagáért, a másik imája viszont a világért szól.

A költő, a művész és a lelki tanítómester minősége a történetiségben gyakran összemosódott, mivel minden folyamat eleje egyben magában hordozza annak végállapotát is, így természetszerűen az önbefejezés kísérlete a lelki önmegvalósításban zárult, ám ez a folyamat elnyújtható, feltartható. Egyéni és kollektív szinten is. Ára pedig az anyagi és a lelki síkon egyaránt minden esetben szenvedés. Éppen ezért a belletrisztika akarva-akaratlan szenvedést, míg a hagyományos irodalom emelkedettséget hoz a világra.

Ha az író, a költő nem mint a lelki tanítómester a hagyomány szelleme szerint él és lép fel, vagyis nem a tradíció szellemének őrzésén, ismétlésén és továbbörökítésén dolgozik, munkája gyümölcse nem kinyilatkoztatás és felszabadítás, hanem pusztán megnyilatkozás és sorsrontás. Aki a hagyomány szerint él, imádkozik, énekeket vibrál, elvonultan, lelki gyakorlatok végzése által emeli a világ rezgésszintjét, vagy az eredeti tudásról tanít, a felsőbb akarat szócsöveként. Megtanul tehát a hely, az idő, és a körülmények figyelembevételével hallgatni, vagy a transzcendentális tudásról beszélni – szavait nem ő írja és nem írja le, az általa közölteket esetleg később leírják. Képes felébreszteni nemcsak a szenvedély diktálta, de a lelki tettek iránti vágyat is. A hagyományos, tradícionalista irodalom lényege mindig ez. Mivel ebben megszűnik az én, azaz az egó, a transzcendentalistát nem köti már az egyéni felelősség, mivel rajta keresztül és általa Isten nyilatkozik meg, másról és más szellemiségben szólni viszont minden esetben egyéni felelősséget és individualista, önös módon történő sorsalakítást feltételez, mely által a szerző a lét különféle fokozataira emeli, vagy húzza az olvasót és mely tevékenység visszahatása mindig elsősorban rá, magára száll vissza.

„A létrontás nem az égbekiáltó gaztett, hanem már a pillantás is, amely beszennyezi a létezést. Az alapállás picinyke változtatása, aminek következtében valaki csakis a saját pillanatnyi kedvét keresi.” „...a bűn egyszeri és kivételes aktusával szemben a létrontás lassú beszennyeződés; életünk színvonalát folyamatosan süllyesztjük hazugsággal, ruhával, zenével, szokással stb.; nincs rá feloldozás, csak a megfordulás segít." – szól Hamvas Béla.

A szerző és az olvasó, a hatás és a visszahatás kölcsönösen alakítja egymást. A szerző tevékenysége nem más, mint az őt ért ingerekre adott reakció, míg az olvasó szintén ezzel dolgozik a másik oldalról, egészen addig amíg valamelyikük ki nem lép az ok-okozat, az akció-reakció, vagyis a szamszára körforgásából, meg nem áll és meg nem állapodik a transzcendensben a jóság kötőerejének hatása alatt, mestere nem lesz a másik félnek.

A mesterré vált szerző mindig létjavító, karma-tisztító tevékenységet fejt ki, katalizálja és nem feltartja a lelki önmegvalósítás folyamatát. Nem feltétlen sorsot, inkább léttörvényt teljesít be. Eszköze ehhez a hagyomány, a transzcendentális tudás, az alázat és a szolgálat szelleme. Szemben ezzel a szenvedély kötőereje alatt álló szerző az illuzionistához hasonlatos. Láttat, de műve káprázat, avidya, vagyis a tudatlanságot, az aluszékonyságot táplálja. A lélek ébredése helyett mesterséges álomba ringat, magához láncol, kisajátít, birtokol, kizárva a felszabadulás lehetőségét.

Szinay Balázs

* A szövegrész Nincs itt az irodalom ideje címmel? önálló írásként megjelent a Virrasztások és ébredések című kötetben.

Comitatus folyóirat IV. évfolyam, 1. szám

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

Csak a Tartalom megtekintéséhez kattints a képre!

Vagy töltsd le!

Katt ide!

Dezső Ilona Anna - Még meddig kell?

Tudok-e még fejlődni? Meddig feszíthetem a húrt? Mit lehetne még leírni mindarról, ami lelkemet ólomnyi súllyal nyomja? Hogyan fejezhetem ki azt a megvilágosulást, amin már keresztülmentem, csak épp még nem ismerem fel az örök fényt?

Hogyan lehetne elmagyarázni embertársaimnak, hogy mindezen a folyamaton ők is túljutottak, talán még attól is korábban, mint amire ebben a nyomortól dús életükben emlékezhetnének? Hogy semmi mást nem kellene tenni, mint elcsendesedni, és hagyni saját énünket kibontakozni. Meghallani lelkük suttogását, hisz az csak nagyon halkan beszél. Nincsen hangja, sem képe, a szívünk legmélyebb bugyrából képes mégis megszólítani, ha akarjuk, ha kérjük, ha vágyjuk megismerni őt. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová tartok? Lehetek-e ennyi évesen újra ÉN?

Amikor érzékszerveim már tompulnak, fülem sem a régi, az a vacak kis üllőcske egyre kopik, s a kalapács feje is már alig éri, mégis egyre többet hallanak az idegrostok! Olyanokat hallanak meg, amiket korábban elképzelni se lettem volna képes. Persze, aki ezt most elolvassa, legyint egyet, mondván „ez csak bolond beszéd! – meghasonult szegényke, és többedmagával osztozik öregedő testében!” Ó, balgák! – nem így van! Ott voltam én akkor is, amikor ti még azt sem tudtátok, hogy élni fogok, hogy az leszek, akit most látni véltek! Mert nem az vagyok a valóságban, akinek ti hisztek, de még az sem, akit eddig magamnak hittem. Elérkezett az idő, amikor megváltozott minden. Amikor ki merem mondani mindazt, amit érzek. Amikor már meg tudom beszélni magammal a hétköznapokat is, már nem csak a vasárnapok jelentenek lelki üdvöt. Amikor már nem kizárólag azon a bizonyos csendes órán, ott a Mindenható házának udvarában töltődhetem csak fel! Amikor már nincsenek éjszakák és nincsenek reggelek. Illetve vannak, de nem ugyan azzal a jelentőssékel bírnak, mint korábban.

Régen vártam az éjszakát, vágytam a pihenést, hogy letehessem a napok terhét, és nyugalomra hajthassam fejemet. Vágytam előtte az estét, amikor szerelem tüzével illettek, amikor a kéj forró ölelésében, csókkal oltották szomjamat. Vágytam a beteljesült valómat, a törődést, melyet követően oly csodás volt minden álom! Rutinként érkezett a reggel, mit néha haraggal fogadtam, hiszen új feladatok terhe kattogott fejemben újra, meg újra. Akkor még azt gondoltam, hogy minderre nekem kell megadni majd a választ, én oldom meg az egészet, én vagyok az, aki fontos, aki nélkülözhetetlen, akinek tanulni, dolgozni, létezni kell, mert nélküle kicsorbulna az a fogaskerék, melynek egyik aprócska foga lehettem volna… De nem voltam, csak azt gondoltam, hogy vagyok. Jártam rutinból a nappalok fárasztó, lázas táncát, pörögtem a mindennapok gyors ritmusára, a megfelelési kényszerre, a vágyra, hogy tehessem a dolgomat! S mi mindenre voltam mindezért képes? Hiszen előttem lebegett valami megmagyarázhatatlan, kimondhatatlan cél! Belém rögződött, belém száradt, belém égette a korán jött forró napsütés, s én követtem utasításait a tegnapnak, hogy élhessek a mának. Hogy mi lesz holnap? – nem számít, erre tanítottak. Meg arra, hogy a holnap majd magától jön, s az majd elhozza a maga feladatait, azzal nem szabad törődni, az majd nemsokára ma lesz, s lesz, aminek lennie kell! Ó, jaj! Ha akkor tudtam volna, hogy nincs is cél! Meg, hogy senkinek se kell megfelelni, mert mindaddig, míg a mát hajtja az ember, és fél a holnaptól, addig ott bent az a belső énje nem beszél! Nem kérdez! Nem válaszol! – hiszen ő tudja, amit amaz odakint még el se tudna képzelni, nemhogy hinni, hogy semmi sem igaz mindabból, amit eddig neki tanítottak. Hogy nincsen mentsvár, mert abba is emberek járnak, hogy a templomokat is emberi kéz építette. Hogy minden egyes köve, melyet ő szentnek lát, emberi kéz faragta, embernek megfelelni való kényszeréből, és hogy az az ember sem hallgatta meg, hogy ott bent, ott legbelül magában, az a valós másik ember, aki nem más, mint ő maga, miről is beszél? Mit súg neki, mert olyan halk, és neki nincsen ideje lelassítani? Neki szaladni kell? Dudálnak az autók, zakatolnak a sínen futkosó vasúti kocsik, robog a négy kerék alatta, neki futni kell, neki menni kell, neki feküdni kell, neki szeretni kell, neki adni kell, neki ébredni kell! Neki utódutánpótlásról kell gondoskodnia? Neki szeretni kell, alkotni kell, termelni kell, viselkedni kell, és menny mindent kell?! Kell? Tényleg kell? Bevásárolni, élelemről gondoskodni, az arra valót megkeresni, na, azt kell! Mégis csak kell! Aztán vagyont gyarapítani, hiszen csak annyi az érték, amennyi a lépték! – és mi van, amikor ez az egész összedőlni látszik? Amikor rájövünk, hogy mindez csak egy lufi, ami bármelyik pillanatban kidurranhat csak úgy magától? Még meg sem kell csípni, túl sem kell fújni, beérik annak anyaga szépen, lassan, anélkül hogy lenne bármilyen nagy csindaratta bumm! Elkezd leengedni, összehúzódni, ócska madzaggal a nyakán a sarokba hullni, ahol rátaposnak, észre sem veszik, majd jön egy jókora gépszerű valami, ami magába szippantja, sötét porfelhőbe kavarodva, hatalmas sóhajtásokkal a fényforrás előtt, a porzsák nyílása irányába kapaszkodva, egyszer csak fel fogja adni. A búgás is elcsendesedik, majd fogják őt is a többi szeméttel együtt, és egyszerűen kiürítik egy tárolóba, vagy még rosszabb, csak úgy mindenestül kidobják, még ki se rázzák már azt a bizonyos zsákot, amelybe összetört megvékonyodott, aszott teste.

De, ha mindezt tudom, akkor még most, amikor lufim csak a zsebemben kucorog, amíg fel sem fújtam, nehogy szétdurranjon, csendesülök el, és vonulok vissza magamban… Vissza oda, ahonnan eredek, elmerülök, belemerülök abba a képlékeny anyagba, akibe ott suttog az igazság, és ami nem más, mint az egész létemnek az értelme. A minden, ami számít, amit az emberek itt valami ragacsos maszlagként dobálnak jobbról, balra! Valahányszor, ha nagy ritkán, egy-egy kivételes ember az életem folyamán mindezt nekem elmesélte, kimondta a kimondhatatlant, sőt, még kérdőre is vont érte, megfeneklettem. Nem tudhattam miről beszél! Hiszen mindaz, amit mi léleknek nevezünk, amit valami távoli valaminek gondolunk, itt van bennünk, és az nem más ám, mint az a közhelynek számító, az a limonádé szó, amit régen át kellett volna már nevezni, valami nemesebb dolognak átkonvertálni, hogy ne folyhasson soha többet össze azzal a lejáratottal, ami nem más, mint maga a Szeretet. S hogy van-e földi boldogság? Már minek lenne? Ha egyszer mi magunk hordjuk magunkban a mindenséget, akkor miféle külső érzéseket várunk? Miért vágyunk olyanra, ami csak fikció, amire semmi szükségünk nem volt eddig sem, és ezután sem lesz?

Hétvégére vendégeket várok.

Állampolgári esküt tesz a testvérem!

Miket beszélek én itt össze-vissza? Sietek takarítani. Takarítok, mert kell… mert megfelelni kell… intézkedni kell… „Isten áldjad meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart! Paradicsom hazájában, éljen, mint a hal Dunában! Éljen, mint a hal Dunában…”

Dezső Ilona Anna

Szecsődy Kristóf - Kiugrás (Az autentikus jelenvalóság problémája.)

„[A] nagy hatalom megrontja és megváltoztatja a jellemet: büszkévé, féktelenné és embertelenné teszi. Hogy a jellemnek ezt az átalakulását a szerencse idézi-e elő, vagy inkább az történik, hogy a hatalom napfényre hozza a már meglevő, rejtett gonoszságot, ezt más műben kell kifejteni.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Sulla)

Már majdnem pirkadt, de Caius Caesarnak csak nem jött álom a szemére. A villa emeleti teraszáról nézte, ahogy a hajnali fény elnyújtózik a végtelennek tetsző tengeren, és jobb elfoglaltság híján – hiszen a még éjfél után is javában tartó, duhaj mulatozással fűszerezett lakoma rendesen megfeküdte a gyomrát – a szerencse Janus-arcú természetén gondolkodott. Nemrég jutott a fülébe, hogy Khariklész, a császár orvosa, mielőtt visszautazott szülővárosába megmondta, Tiberiusnak legfeljebb három napja van hátra. Ez pedig azt jelenti, hogy a rettegett princeps hatalma kisvártatva az övé lehet. Ha megéri.

Amióta az eszét tudja, nem emlékezett, mikor aludt utoljára egy jót. Az éjszaka java részét a fekhelyén üldögélve vagy az utcán sétálgatva töltötte el, és sóvárogva várta, hogy megvirradjon. Így vált a papi áldozatok, a kínvallatások és a kivégzések rajongójává, hiszen ilyenkor egészen közelről csodálhatta meg mások szenvedését és halálát. Kicsi korában először csak látta, később kegyetlen ötleteivel bátorította is a katonák leghitványabb, fajtalan és erőszakos kihágásait. Ezek a korai, durva élmények és az állandó rettegés megedzették a szívét, megkeseredett és telhetetlen lett. Vendéghajjal járta végig a bordélyokat, mert úgy tartotta, hogy mivel nem tudhatjuk, mikor ér utól bennünket a végzet, az a leghelyesebb, ha mindent minél előbb kipróbálunk, nehogy lemaradjunk róla. Huszonhárom évesen – már-már belefásulva a testi gyönyör hajszolásába, de ugyanakkor tele erővel és akarattal –, amennyire meg tudta ítélni, éppen a legalkalmasabb korban van arra, hogy a civilizált világ ura és az emberek pásztora legyen.

Éjjel többnyire a legapróbb váratlan mozgásra vagy neszre megriadt. Azt hitte, az elfogására küldött katonák érkeztek meg, mert jaj neki, ha édesanyja és két bátyja után valakinek eszébe jutott őt is feljelenteni, és az öreg császár, aki engedve a gyanakvásnak szinte az egész családját kipusztította, hitelt ad a rágalmazó szavaknak. „Mennyivel emberségesebb valakit bérgyilkosokkal pár perc alatt megöletni, mint megkínozni a szerencsétlent az ítélettel és az ítélet végrehajtásával” – morfondírozott magában. – „Mennyivel boldogabbaknak tűnnek ma az első, gyermeki évek, amikor még játszótarsaknak hittem a katonákat, akiket Tiberiusunk apám és családunk őrzésére a nyakunkra küldött. Meglehet, édesapám aljas megmérgezéséhez semmi köze, hisz mégiscsak a tulajdon öccse, Drusus fia volt, de később jóváhagyta a senatus ítéletét, amely miatt két bátyámat éheztették halálra a börtönben. Az ifjabb Drusus állítólag a vánkosát is megette kínjában mielőtt kiszenvedett. Ugyan mit remélhetek magamnak?”

A felkelő Nap egyre nagyobb területen tette láthatóvá a víz sima tükrét. Caius idegesen beletúrt ritkás hajába, és félszeg mosolyra húzódott a szája. Elképzelte a senatorok arkifejezését, akik megszavazták a rokonait sujtó ítéleteket, amikor felesküsznek rá. „A jelen pillanat kétségtelenül az elrugaszkodás a szakadék szélén. Vagy a túlsó oldalra, vagy a mélybe vezet. A császár az este kétszer is rosszul lett, lehet, hogy máris itt az én napom?

Hát Tiberiusért is eljön a halál, és úgy tűnik, életben maradok. Nem sok esélyt adtam volna ennek pár nappal ezelőtt, amikor az öreg a szokásos vacsora utáni vedelés közben egyszer csak magához szólította kisunokáját, Tiberius Gemellust, megölelte, és a vendégek meg a meztelen felszolgálók előtt mondta a szemembe, hogy «ezt a gyermeket te fogod megölni, téged pedig más!» Ezek után csodálkozom, hogy még élek, ha élek egyáltalán. Nem álom ez?

Miért ne? Azt hiszem, hogy gondolataimba merülve álldogálok a teraszon, miközben a szenvedéstől öntudatlanul várom a közelgő halált egy távoli szigeten. Ha ennyire rossz a helyzet, akkor azon már nem múlik semmi, hogy néhány pillanatot elfecsérelek erre a jelentéktelen szofizmára. Tegyük fel, hogy álmodom. Nem igaz, hogy akkor is vagyok valaki, aki ezt a szóban forgó álmot látja? Ez több, mint a semmi, és jobb híján, kénytelen vagyok minden reményemet erre a soványka bizonyosságra alapozni. Rendben van, immár tudom, hogy vagyok, de azt még nem, ki vagyok, és azt sem, hol vagyok, ha csakugyan álmodom” – gondolta, és körülnézett. – „Nekem határozottan úgy tűnik, hogy ez az én álmom, és nem csak egy mellékes szereplője vagyok valaki más álmának, aki velem ellentétben, valóban létezik. Ha pedig így van, akkor nincs más dolgom, mint megvárni az ébredést.”

Ahogy egyre világosabb lett, hűvös szél támadt a tenger felől, így Caius jobbnak látta, ha visszahúzódik az épületbe. Megállt egy tükör előtt, és elégedetten méregette magát; úgy vélte, meglátszik, hogy derék, ha nem a legderekabb kocsihajtó.

 – Herkulesre, nem értem, mire tanítottál hatalmas princeps – mondta, mintha Tiberiushoz beszélne. Végiggondolta az elmúlt hat évet, amióta a császár meghívására egy fedél alatt éltek Caprae szigetén, és eszébe jutottak a serdületlen fiúk – szinte egytől egyig előkelő római családok leszármazottai –, akiket a vén kéjenc megrontott vagy meg is öletett. Közelebb lépett a tükörhöz, hogy jobban lássa az arcát, így folytatta. – Bármit megtehettél bárkivel, ezért állandó rettegésben éltem, hogy pillanatnyi szenvedélyed éppen mit tartogat nekem. Kár, hogy nem láthatod, miként élek nemsokára uralkodói jogaimmal.

A mondat végére olyan fertelmes grimaszt vágott, hogy a rabszolga, aki mindezidáig csendesen takarított a háta mögött, ijedtében elejtette a törlőrongyot, amikor meglátta a szeme sarkából. Caiusnak tetszett a hatás, de úgy tett, mintha észre sem venné a beszélő szerszám jelenlétét a teremben, és tovább grimaszolt. Élvezettel nézte, hogy arcizmai haladéktalanul engedelmeskednek az akaratának.

 – Ez a sors vár az egész birodalomra! – kiáltotta a kardja markolatára csapva, és intett a rémült rabszolgának, hogy kövesse a teraszra. Miután a szerencsétlent a biztonság kedvéért a mélybe taszította, nehogy idő előtt eljárjon a szája arról, amit az imént hallott, elindult, hogy valami harapnivalót kerítsen. Fejben már a halottdicsérő beszédet fogalmazta, amelyet Tiberius máglyájánál intéz a római néphez. „Milyen emlékezetes lenne, ha úgy kezdeném, ahogy Cornelius Sulla kezdte a magáét száz évvel ezelőtt!” – Széles mosollyal nyugtázta az ötletet, és útban az étkező felé felidézte a dictator emlékiratainak vonatkozó részét.

Sulla bátran harcolt, és kis híján el is pusztult a csatában, amikor VI. Mithridatész pontoszi király megszorongatása után visszatért Asiából, és seregei élén másodszor vonult be Rómába, amely távollétében fellázadt ellene. Ekkor történt, hogy a senatust Bellona templomában hívta össze, katonáinak pedig azt az utasítást adta, hogy a beszédével egy időben kezdjék meg a közeli Circusban összezsúfolt mintegy hatezer zendülő felkoncolását, akiknek korábban büntetlenséget igért, ha átállnak az oldalára. A senatorok hallva a keserves jajveszékelést rémülten zúgolódtak, de Sulla szenvtelen arccal utasította őket, hogy a beszédére hallgassanak, hiszen odakint csak néhány gonosztevő megfenyítése folyik, amire ő adott parancsot.

„Ez aztán a drámai érzék!” – tűnődött lefelé a lépcsőn. – „Mikor elhagyta szülővárosát, hogy megmérkőzzön Mithridatésszal, aki Asiában hadüzenetként egyetlen napon több tízezer ott tartózkodó római lemészárolását rendelte el, Marius és Cinna minden családtagját és barátját kivégeztette, aki nem tudott valamilyen módon elmenekülni. Érthető, hogy visszatérésekor kiegyenlítette a számláját, és örök időkre megtanította Rómának, ki is ő valójában. Pedig ki ő hozzánk, Caesarokhoz képest? Elképesztő, hogy több ezer polgártársa halálba küldése után, mint aki jól végezte dolgát – ahogy ő fogalmaz, helyreállította a római nép szabadságát –, azzal tette le a dictatori hatalmat, hogy bárki nyugodtan felelősségre vonhatja a forumon, ha kívánja.” – A földszinten megállt, és gúnyosan elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Sullát visszavonulása után titokzatos betegség támadta meg. Testét utolsó hónapjaiban állítólag férgek lepték el, melyek a gyakori fürdők és a szolgák erőfeszítései ellenére is elszaporodtak, és belülről rágták szét, mintha az istenek végül ezzel a lassú és gyötrelmes halállal büntették volna meg.

Az ablakon át, ahogy a reggeli napfény megvilágította Misenum kikötőjét, a halászok apró, mozgó pontoknak látszottak az árbocrudak között. A folyosón egyszerre legalább húsz rabszolga serénykedett körülötte, mindenki a dolgának szentelte magát, de Caius semmi közösséget nem érzett velük. „Akár rabszolgák, akár szabadok, a princepsszel szemben mind alattvalók” – okoskodott magában. – „Hogy a császár is olyan ember, mint ők? Ugyan már! Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy a birkákat birkákra, a teheneket meg tehenekre bízták? Jól mondja Arisztotelész, hogy a gazda parancsolásra, a szolga pedig – hisz nem más, mint beszélő szerszám – engedelmességre termett, mert ura nélkül nem tudja, mitévő legyen. De vajon pár tucat lelkes peripatetikuson kívül ki ismerné Arisztotelész írásait, ha az annak idején Athént elfoglaló és felforgató Sulla nem szállíttatja őket a többi rablott kinccsel együtt Rómába? Herkulesre, a nagy emberek akarata irányítja a világot! A többiek élő díszlet csupán.”

A tenger nyugodt volt, ha ilyen marad, nemsokára hajóra szállnak, és Caprae felé veszik az irányt. Macro testőrparancsnokot kereste a tekintetével, de nem találta, ezért hirtelen ötlettől vezérelve hangosat tapsolt. Elégedetten vette tudomásul, hogy néhány rabszolga összerezzent ijedtében. „Hol lehet az a talpnyaló? Talán éppen valami fiúcskát hajt fel Tiberiusnak, hátha attól erőre kap? Ravasz fickó ez a Macro, de tudom, hogy azért osztja meg velem a feleségét, mert azt hiszi, így rajta keresztül irányíthat, és biztonságban van. Úgy dörgölőznek, mint a macskák, de én átlátok rajtuk” – mindkét keze ökölbe szorult, amikor felidézte Macro elődjét, Sejanust, aki a senatusban annak idején előterjesztette a családja elleni vádat. „Azt képzelte, magának kaparinthatja meg a hatalmat, ha Tiberius családjából mindenkit eltesz láb alól, de nemsokára utólérte a császár haragja, mert gyanút fogott, hogy köze lehetett egyetlen fia megmérgezéséhez.” Ezután hívta meg Caius Caesart és Tiberius Gemellust magához a princeps, mint új örököseit.

Az emeletről lábdobogás hallatszott, és kisvártatva Macro jelent meg a lépcsőn, izgatottnak tűnt.

 – Köszöntelek Caesarom! Tudd meg, hogy Tiberius Caesar Augustus az imént meghalt – szólt, és átnyújtotta az elhunyt gyűrűjét, amely még meleg volt, ahogy megbújt Caius tenyerében.

 – Az istenekre, hogyan? – kérdezte gyanakodva, hogy a császár próbára teszi, hogyan viselkedik majd, amikor eljön az idő. Ha azonban mégsem, akkor túlélte Tiberiust, alig bírta leplezni az örömét.

 – Magad is láthattad, hogy az éjjel milyen állapotban vonult vissza, és reggelre elállt a lélegzete. Órák óta mozdulatlanul feküdt, amikor a hatalom jelképét lehúztam az ujjáról, hogy elhozzam neked.

A hallottak eloszlatták kétségeit, felhúzta hát az ékszert, és a szabadság mámorító érzése egészen magával ragadta, de a felső szintről leszűrődő, egyre erősödő lárma kisvártatva kizökkentette. A lépcsőn rohanó szolgák azt kiáltozták, hogy a császár magához tért, inni és enni kér. „Ez az ostoba Macro buzgalmában mindent tönkre tett” – gondolta, és szinte felnyársalta haragos pillantásával. – „Vajon mit tesz velem ezért Tiberius? Elevenen megnyúzat, vagy csak száműzetésbe küld?”

Úgy vette le a gyűrűt, mintha nem is lett volna rajta.

Szecsődy Kristóf

Kelebi Kiss István - Dalí (megismerkedésük előtt írt) levelei Freudnak

elcsábított hogy beleforgasson magamba

Salvador-Dalí-mázba forgasson

engemmé tett az isteni NŐ

óriási négyzetrácsos lapáton

párzó kések voltunk szeretők

sikolyokra hasadt a hajnal

s mikor lefutottunk a partra

meztelenségünkkel összekaristoltuk

az álszent halászfalut

egy kavicsra álltam

visszahajtogatott szárnyaim kibontottam 

emelkedésem képe bennem tükröződött

könnyű tollak asszonyom érintései suhogtak

szálltam

Port Lligat

6 de junio de 1929

*

ma megpróbáltam verset írni

miközben Gala körbe-lüktetett

betűket róttam szoknyaszélre

A-tól Z-ig néztem körhintaszékeket

még alig volt hajnal ám délután lett

mert az piroslón izzik (asszonytenyér)

és azon másként sülnek a napi tervek

(az állvány földőlt a vászon fehér)

s én néztem amint pillái lehunyva

(válla csípője combja hogy mondjam el)

aludt elomlón mint ki beleunva

a kéjbe párnák békés völgyében pihen

mint aki nem akar mást csak szenderegni

testünk-pattintotta ős-szikrák alatt

éppen a spalettát próbáltam résre nyitni

mikor Gala ismét átfonta nyakamat

Port Lligat

7 de junio de 1929

*

nagy kék és általános

hetek után tegnap

a kikötőben három tervem kihajózott

nem tudom visszatérnek-e az útról

(pedig a tenger is az én ötletem volt)

most távoli sirály röptéből engem aláz egy részeg augur

miközben nekidőlök a sziklának

melyet belülről Jézus próbál Máté evangéliumába lökni

dőlök

furcsa nem emberi szögben látod ez az

ami leírva is elég hülyén néz ki

90 fokos élet

Port Lligat

8 de junio de 1929

*

jégeső vagyok

mit sem használ ellenem esernyőm

hiszen saját zuhanásom tovább darabol

apró meghatározhatatlan részletekben hullok

s ki látja mindezt ebben az éjszakában

mikor denevérek Top Secret röpte is

kifecseghető

Port Lligat

9 de junio de 1929

*

Anyám

ki tudja mikor és hol

épít mólót és nem hidat

jaj

én én a Te égre-tárt

tenyeredből hullottam ide

a Te kétségbeesett fohászod

vagyok mit velem kértél értem

hogy fogaskerék legyek

mások egyszeregyre-járó

égostromló gépezetében

jaj

Anyám mégis szögletes kerék lettem

idegen nékem a gurulás szállok

Anyám hús-vér-por vagyok

a mindennapi szélvészek közepette

ne imádkozz értem Anyám mert

gyönge vagyok és meghalnék

összekulcsolt kezeid satujában

látod itt van nékem a másához-hűtlen

asszony kinek az öle tűz és szava

lajtorja önnön padlásom előtt

Port Lligat

10 de junio de 1929

*

tegnap a játszótéren

(mozi helyett oda járunk)

órákig néztem amint

le-föl le-föl lágyan

Voltaire vigyora libikókázott

Gala mosolyával

s bár a nappalt piros téglákkal

a délután már befalazta

mégis ablak nyílt az égre

a csönd hóna alól kigördült

egy csillag s mint 1929 éve

fölsírt a Csecsemő

József bennem esett térdre

ma mégis tépőfogakat festettem

a bárány tekintetébe

Port Lligat

11 de junio de 1929

Fehér Csaba - Séták (szonettkoszorú)

I.

A házak között kacsintott a reggel,

A napsugár a cserepekre ült,

Kemencékben illatos cipó sült,

És fecskék keltek rebbenő sereggel.

Vén macska ébredt ásító szemekkel,

Egy ablak szemközt búsan hegedült,

A dallam lassan  vállaimra dűlt,

Míg összenéztünk egy kócos gyerekkel.

A sóhajunk a sarkon csilingelt,

Néhány rózsaszirmot pergetett a nyár,

A szódás minden háznál kilincselt,

A patakparton állt a homokvár.

Árnyammal a napfény összebilincselt,

Déli harangszóra felszáradt a sár.

II.

Déli harangszóra felszáradt a sár,

A réten vígan dorombol a szél,

Egy búzavirág pipaccsal beszél,

Lassan lépkedek, az út is muzsikál.

Kaptatóra értem, lábam meg-megáll,

Tüdőm levegőt, a torkom vizet kér,

A völgyben utcák sziluettje kél,

Piros háztetőkkel vígan szalutál.

Szénabála gurul végig a mezőn,

Ezer ecsettel tájat fest a nyár,

Fölöttem a Nap ragadt delelőn,

A falu szélén tábla int: megállj!

Amott fenyves alján jár a legelőn

Szőke domboldalon göndör birkanyáj.

III.

Szőke domboldalon göndör birkanyáj,

Lovak léptetnek kerítés mögött,

Őket lesem én, és a sás között

Kanális vizében sűrű békanyál.

Büszkén lép egy deres, megfeszül a szár,

Szorítja a láb, fordulóra jött,

Nekivág, ugrik, száll a rúd fölött,

A zabla körül nézd, habzik már a száj.

Lovászfiú kérdi: „Átugrik? Mit mond?”

Szem összehúzva, fojtott lélegzettel –

Átugorja jól, nem lehet itt gond.

Tapsolunk nekik izzadt tenyerekkel,

Pejcsikó szalad, porzik a porond,

A távolból néz ránk a bérc a heggyel.

IV.

A távolból néz ránk a bérc a heggyel,

Ha kedvünk támad, fel is mászhatunk,

A semmi szélén lábat lógatunk,

Légy óvatos, vigyázni ne feledj el!

A fenyvesekből kihátrált a reggel,

Jövünk, Öreg-kő, és ma támadunk,

Messze ég alatt árnyékot hagyunk,

Kúszunk felfelé, sok vidám gyerekkel.

Barlangokba szórva csontok, csigaház,

Szemlehunyva szállj a képzelettel,

A sarokban egy medve ott tanyáz'.

Fenn is vagyunk, nézd, lépés már csak egy kell,

Odalenn ragyog milliárd kalász,

A csúcsok között szikla, feszülettel.

V.

A csúcsok között szikla, feszülettel,

Amott meg a réten emberek hada,

Imádkoznak, estig nem térnek haza,

A búcsújáró barlang régi kegyhely.

Egy stáción madár ül sárga beggyel,

És hátra még az útnak harmada,

Az erdő szélén fenyő, egymaga,

Az ujjaim közt bogár, hét kis pettyel.

A nyárfán kövér felhő ácsorog,

Ott, a kapun túl egy megszentelt világ,

A rendház udvarára fény csorog.

Zsolozsmára hívó zümmögő imák,

Sírkövekre vésett megfakult sorok,

Templom csendjét őrző szagos hársvirág.

VI.

Templom csendjét őrző szagos hársvirág,

Az ablakrésben pókok és molyok,

A padlón fáradt napfény imbolyog,

Míg a sárga csendben mondasz egy imát.

Festett faliképről Krisztus néz le rád,

A karzatokról aranyfüst csorog,

Vén toronyóra nyikordul, forog,

Üres padsorokban a szú perceg, rág.

Az öreg orgona néha-néha szól,

Vasárnapra gyűlnek nénik, bácsikák,

Egy másik harang is viszontválaszol.

Felleg gyűlik, szél kel, felnyögnek a fák,

Az ég meg közben esőkönnyet szór,

Nyári zápor verte, elázott világ.

VII.

Nyári zápor verte, elázott világ,

A téren eső áll a kőpadon,

A fákról rám is pereg még, hagyom.

Felhők mögött nyíló szivárványvirág.

Szellő jár az utcán, hajlik minden ág,

Az úton ragyog néhány keréknyom,

Cseppet rászitál, de eláll, jól tudom,

Természet rendje, nem összevisszaság.

A járdán követem friss tócsák sorát,

És versenyezve borzas verebekkel

A legnagyobbat futva ugrom át.

Nézd, a nyár egy vérvörös ecsettel

A gyümölcsfáknak festett koronát.

A vadcseresznye neked termett, vedd el.

VIII.

A vadcseresznye neked termett, vedd el,

Az ágak közt a fény is rezzenő,

De árnyékunk megnyúlik, egyre nő,

És szél borzong a sápadt levelekkel.

Körbe-körbe alszik száz kataszter,

Hajnal borul rá, mint pára-keszkenő,

Szeptember kacag, nagy varázsmester ő,

S a napkorong ruhája sárga pasztell.

Utolsó erejét próbálja a nyár,

Jóízűt ásít, s a délután eljő,

Szomorúfűz ágán vidám napsugár.

Tánca véget ért, elnyugszik a szellő,

A fecskepár is készülődik már,

Lám, kimosva minden gömbölyű felhő.

IX.

Lám, kimosva minden gömbölyű felhő,

A pára elszállt, valahol madár szól,

Az alkony rőt szalagja leng a fákról,

Egy kémény füstöt sóhajt: szép, tekergő.

És érzem már, felém int, hív az erdő,

Itt minden árny oly lassan araszol,

Egy vaddisznó is arra malacol,

Az avar sáros lábnyomokat rejtő.

A kaptatóról visszanézve látom:

A házak szeme meredten figyel,

De felettünk a Hold a jóbarátom.

S itt az út előttem, melyre lépni kell,

Csillagokba néz a nagykabátom,

A régmúlt lassacskán porrá omlik el.

X.

A régmúlt lassacskán porrá omlik el,

Évszázadok léptét őrzi ősi nyom,

Immár szél fütyül, sárgul őszi gyom,

Mégis, sok emlék a kövek közt figyel.

Találkozunk, nézd, hisz mindig van kivel,

Itt Bánk jő szemben, amott meg Simon,

És ők kísérnek vándorlásimon,

Együtt indulunk hát velük messzi el.

A Duna mellett vár, s templomkupola,

Az országút porából száll a felhő,

A dombtetőről ellátunk oda.

A múlt itt marad, a holnap is eljő,

De összedől az öreg iskola,

Mire a meggyfánk, s a fiam is felnő.

XI.

Mire a meggyfánk, s a fiam is felnő,

Sok szürke év majd mindent eltakar,

Az élet lomha, futni nem akar,

De addig még sok port kavar a szellő.

Utca tekereg, karolja az erdő,

A forrás mellett aranyszín avar,

Odébb őz megy el, senkit nem zavar,

A díszkút vize csendesen csepergő.

Hazafelé fordul lépteim sora,

Egy falevél a vállamon figyel,

Repedt járdán kréta-ugróiskola.

A szódás kürtszava messze hallik el,

S én meg-megállva ballagok tova,

Nézek körbe: itt van minden, ami kell.

XII.

Nézek körbe: itt van minden, ami kell,

A völgy, a hegy, az erdő és a lombja,

A kert, s ahogy sok madár benne mondja,

Zengő estharang, mi messze hangzik el.

A házak tetején füst tekereg fel,

Bukfencet vetett már az ősz bolondja,

Földre hullt a fák színes, tarka rongya,

S én arra indulok, hol a csend figyel.

Az utcazajt az este szórja széjjel,

Varázslat ez, holdsugárban rejlő,

A kocsma hangos, telve jó kedéllyel.

És kék a fény köröttem, alig sejlő,

Csillagokkal beszélget az éjjel,

Hazatérek én, mire a Nap feljő.

XIII.

Hazatérek én, mire a Nap feljő,

És kezdődik egy másik fejezet,

Szőlő levelén újabb erezet,

S a bokrok rejtekében vadszeder nő.

A pincesor sem más, csak búfelejtő,

Integet a hegyoldalból erre,

Jókedv mindegyikben, csapra verve,

De néha-néha meredek a lejtő.

Kiürült a hordó, kiszáradt a lant,

Tűnődöm: hová, mennyit érek el?

Milyen lesz az új s a még újabb kaland?

Elfáradt a lábam, már nem érdekel,

De látom tán a házat is alant,

Kóbor hajnal kísér, s halkan énekel.

XIV.

Kóbor hajnal kísér, s halkan énekel,

Fehér keresztekkel sír a temető,

Kerítésébe a bodza belenő,

Hantok között sok száz dolgos év hever.

Két lassú keréknyom tart a hegyre fel,

Egyre bámulom a halványkék eget,

Magányos festő fest furcsa képeket,

És a felhők között madárraj megy el.

Körbeért a séta, többször is talán,

Egy magaslaton megpihent a fény,

Itt a fejem mellett kóró és csalán.

Akármerre jártam, bírtam könnyedén,

Hová visz az út, nékem is talány.

Remélem, marad még néhány költemény.

M.

A házak között kacsintott a reggel,

Déli harangszóra felszáradt a sár,

Szőke domboldalon göndör birkanyáj,

A távolból néz ránk a bérc a heggyel.

A csúcsok között szikla, feszülettel,

Templom csendjét őrző szagos hársvirág,

Nyári zápor verte, elázott világ,

A vadcseresznye neked termett, vedd el.

Lám, kimosva minden gömbölyű felhő,

A régmúlt lassacskán porrá omlik el,

Mire a meggyfánk, s a fiam is felnő.

Nézek körbe: itt van minden, ami kell,

Hazatérek én, mire a Nap feljő,

Kóbor hajnal kísér, s halkan énekel.