„Miért könyvekből akartok tanulni, miért nem
az életből? Nézzetek szét, állapítsátok meg, mi igaz, és mi hamis mindabból a
kényszerítő erőből és kegyetlenségből, ami körülvesz benneteket, és rátaláltok az
igazságra.” (Jiddu Krishnamurti)
Hogy a
belletrisztika és a hagyományos irodalom egész pontosan mikor vált szét, talán
nem is annyira érdekes kérdés, mint maga a tény, hogy ez megtörtént. A
szétválás nyilvánvaló, mivel a hagyományos irodalom (bár nem sokkal, de) előbb
létezett, sőt ez jelentette voltaképpen eredetileg az irodalmat; a vallásos,
filozófiai, tudományos irodalom, melynek célja egyszerűen az eredeti életrend
fenntartása, a spirituális, Isten, az univerzum, a természet törvényeivel
összhangban élő ember ősi tudásának továbbörökítése, áthagyományozása. Ehhez
képest jelent meg egy ponton a belletrisztika, vagyis legegyszerűbben a
szórakoztató irodalom, széles értelemben pedig a világi irodalom – és
semmiképpen sem a puszta szépirodalom, mivel az több esetben a hagyományos
irodalommal is összeegyeztethető –, melyben erős szerepet kapott a szerző
alanyisága, és mely nem szolgált egyéb célt, mint az olvasó kikapcsolódását,
meghökkentését, felvidítását, elszomorítását, és általában a publikátor saját érzéseinek,
gondolatainak közreadását, vagyis a puszta érzelmi hatás, az ösztönszintű
reakció kiváltását. Mára ez a fajta irodalom aggasztó túlsúlyba került a
hagyományossal szemben, de kérdés, hogy ez mennyire vált az emberiség javára,
mely közben megfeledkezett eredeti helyzetéről és ősi tudásáról?
1.
Már Vjásza, a
védikus irodalom lejegyzője és szerkesztője beszámol arról, hogy milyen
változtatásokat kellett végrehajtania az eredeti Védával kapcsolatban annak érdekében, hogy az érthetőbb, a széles
rétegek figyelmére számot tartó tudásanyag legyen.
Mikor
azt tapasztalta, hogy a Véda nem elég
érthető a közönséges emberek számára és annak megértésre csak speciális
ismeretekkel rendelkező, beavatott papok és filozófusok képesek, négy részre
osztotta azt, így rendszerezve a nehezen átlátható tudásanyagot, mely könnyebbé
tette a bonyolult szövegek befogadását. Később azonban további
egyszerűsítésekre, egyértelműsítésekre volt szükség. Vjásza el akarta érni,
hogy a Védák üzenete ne csak egy
bizonyos, arra érdemesnek tartott, kiemelt társadalmi réteg számára válhasson
ismertté és érthetővé, hanem azt bárki értelmezni tudja, anélkül, hogy ismernie
kéne a szöveg eredeti, sajátos, túlságosan szimbolikus megfogalmazásának
rendszerét. Ezért megírta a Védanta
szútrát. A hely, az idő és a körülmények átalakulásával, a lét
szellemiségének változó voltával, a hagyományos értékek felbomlásával, a
későbbi ember elmaterializálódásával párhuzamosan később ez a forrás is
túlságosan autentikusnak, tisztának, a majdani ember által nehezen követhetőnek
bizonyult. Ennek okán szükségessé vált, hogy a Védák üzenetét még egyszerűbb, gyakorlatiasabb formában adja át.
Ilyen elhatározás eredménye képpen jegyezte le a nagy eposzt, a Mahabháratát, mely egy könnyen követhető
és olvasmányos történetbe foglalva írja le a védikus tudás legfontosabb és
legmagasztosabb tanításait.
De
Vjásza még ekkor sem volt elégedett, hisz bár a védikus tudást mindenki számára
elérhetővé és érthetővé tette, nagyon sokan, ennek ellenére sem követték a
vallás elveit. Töprengése közben felkereste lelki tanítómestere, aki
rávilágított arra az egyszerű tényre, hogy egy maradéktalanul tökéletes műnek
lényegében nem kell másról szólnia, mint Isten kedvteléseiről. Ugyanis az Úr
magasztos tetteiről szóló, szórakoztató formában leírt, olvasmány egyaránt
képes kielégíteni az önmegvalósítás legmagasabb szintjét elért bölcsek
tudásszomját és az egyszerű embereket is elégedetté teheti. Éppen ezért megírta
hiánypótló művét, a Srímad Bhágavatamot.
Így az i.e. kb. 3000-ig keletkezett védikus irodalom teljessé vált.
A
felhígulási folyamat ezen az egyszerű példán keresztül szemléltetve könnyedén
modellezhető, még akkor is, ha India esete ebben a tekintetben kivételt jelent,
mivel a Srímad Bhágavatam a mellett,
hogy erősen szépirodalmi jelleget öltött, és egyértelmű céljává vált a
szórakoztatás, megőrizte a hagyomány teljes tudásanyagát a maga teljességében.
Azt a tudásanyagot, melyet végül máshol ilyen formában nem sikerült, mivel e
felhígulási folyamat a világ minden táján végbement, azzal a különbséggel, hogy
a hagyományos irodalmat lényegében végül felváltotta a szórakoztató irodalom.
A
hagyományos irodalom szerint az az ember rendelkezik megfelelő tudással, aki
tudja, hogy ki ő, ki Isten, és milyen az egyén és Isten eredeti kapcsolatának
minősége. Az emberi élet célja pedig az, hogy helyreállítsuk jelen
létformánkból adódó, elveszett kapcsolatunkat Istennel és kialakítsuk magunkban
az Isten tudatot. Az ősi írások középpontjában mindig a lelki fejlődés logikus,
egymásra épülő, lépcsőzetes rendszerének leírása áll, e mellett az ilyenfajta
irodalom pontosan leírja azokat a folyamatokat, cselekedeteket, tetteket is,
melyek nem szolgálják a lelki fejlődést. Így válnak az ember számára világossá
a kívánatos magatartási normák és azok a viselkedésformák, melyek azt jelzik,
hogy az élőlény nem a megfelelő úton jár. Mindazokat a tetteket és az elvet,
mely az ember lelki fejlődését szolgálja a védikus irodalom sanatana dharmának hívja. A kifejezés
örök kötelességet, vallást, törvényt, természetet jelent, utalva arra, hogy a
világ bármely korszakában és részén, minden élőlény tekintetében érvényes ez a
fajta világtörvény, vagyis kikerülhetetlen, függetlenül a különböző
népcsoportok eltérő földrajzi adottságaitól, kulturális szokásaitól, életkörülményeitől.
A világtörvényt kikerülni csak szenvedés árán lehet.
A
felhígulás folyamata által éppen a fenti tartalmak vesztek el az irodalomból.
Az írásművekből eltűnt Isten és a lelki élet jelentősége, helyét pedig az egyén
és a mindennapi élet eseményeinek, vagy fiktív történetek leírása vette át. A
bölcselet helyébe az ékesszólás lépett, a megvalósítást és a megvalósított
léthelyzetet felváltotta az író szubjektív létállapota. Ezzel párhuzamban az
egyes kiadványok száma, különösen a XX. században követhetetlen mértékben
megszaporodott. Erre írta Hamvas: „Abban
a pillanatban, amikor a lényeges eszmék már nem születnek többé, a lényegtelen
eszmék hallatlan termelése indul meg. Mihelyt az egzisztenciális eszmék
megjelenésében stagnálás következik be, a hamis eszmék hamis eszmékben fokozott
produktivitás jelentkezik. Mert, amit a lét minőségben vesztett, mennyiségbe
hozza helyre azt, amiről intenzitásában lemondott.”
2.
Visszatérési és
visszaállítási kísérletek a történelem folyamán folyamatosan történtek. Mindig
akadt egy költő, egy filozófus, egy tudós, egy mester, aki az eredeti rendet
megsejtette, vagy a valóság szerkezetét megfejtette, és a világtörvényt
felismerte. Ám ezek a kísérletek vagy nem voltak elég mélyrehatóak, vagy nem
érintettek meg nagyszámú érdeklődőt. Aki az eredeti rend valóságára rádöbbent
jó esetben iskolát alapított és kisszámú tanítványt beavatott az ősi tudás
misztériumába. Ahol ez a fajta kezdeményezés aktív és széles rétegeket
mozgósító mozgalommá vált, ott az eredeti tanítás egy idő után elsikkadt, a
szerveződés intézményesült, majd pedig egyoldalúan világivá vált. A többi
mestert egyszerűen kivégezték, más esetben ellehetetlenítették. Az írók, a
költők pedig többnyire csak a megsejtésig jutottak el. Műveikben olykor fel-fel
villant az aranykor egy szelete, de legtöbb esetben intuitív módon, ráérzés
szerűen. Kevesen ébredtek rá saját lehetőségeikre, képességeikre, mely ennek
következtében vagy az őrület irányába terelte, vagy teljesen felemésztette
őket, általa ugyanis a jelen valóságból kiszakadtak, de nem találtak
maguknak más élhető, realizálható valóságot. Eljutottak a transzcendencia
kapujáig, de elméjük ott megtorpant. Éppen az hiányzott belőlük, amennyivel a
misztikus általában véve előrébb tart, és ami miatt meg tudja valósítani magát:
a tudatosság. A költő és az író sejt, a misztikus tud. Az ilyesfajta sejtéseket
és ráérzéseket példázza Márai következő gondolata is: „Az ember talán azon a napon lesz igazán költő, mikor mindaz, ami a
világban emberi és emberfölötti tartalom, oly közelről és oly erősen érinti meg
– egy szeptember végi este fülledtsége, egy zongora hangja, egy gyümölcs illata
vagy a halottak tárgyai –, hogy már nem is akarja szavakban kifejezni ezt az
érintettséget. A nagy, az egészen nagy költők is csak verseket írnak. A
költészet több, mint vers. Egy napon az ember elhallgat a világ előtt, mintegy
becsukja szemét. Ez a pillanat, mikor igazán költő.” Ilyen és ehhez hasonló
megállapításokkal tele van az irodalomtörténet. Ez az a helyzet, amikor a
szerző felismeri, hogy hová kéne továbblépni, vagyis, hogy az elsődleges
feladat: a lét költőjévé kell válni,
mivel a legmagasabb rendű művészet az életet művé formálni. Ahogy Hamvas írta: „…csak egyetlen mű
van, a megváltás.” És ennek nincsen köze semmiféle vallásos elköteleződéshez,
vagy világnézeti beállítottsághoz. Ez a fajta törvényszerűség a létezés
természetéből fakad.
3.
A védikus
vallásfilozófia szerint születésünk pillanatától kezdődően természeti törvények
hatnak ránk. Ezeket a Védákban kötőerőknek
nevezik, mivel földi létezésünket bizonyos határok közé szorítják. Lényegében
az anyag hatása ez a lélekre és az anyag és a lélek között elhelyezkedő
szellemre. A kötőerők olyan hatások összességei, melyek nemcsak az élőlényeket,
hanem az egész világ jelenségeit befolyásolják. Meghatározzák, az egyes
jelenségek természetét, tulajdonságait, viselkedését. Szanszkrit elnevezésük
guna. A gunákból hármat ismert a védikus filozófia., ez a jóság, a szenvedély,
és a tudatlanság kötőereje.
Személyiségjegyeink,
tulajdonságaink, viselkedésünk megfigyelése alapján következtetni lehet
arra hogy mely kötőerő domináns befolyásának hatása alatt állunk. A
világban jelenlévő motívumok is ugyanígy besorolhatók valamely guna befolyása
alá. Egyes fogalmak és jelenségek a jóság kötőerejének dominanciájához
tartoznak, mások a szenvedélyhez, megint mások a tudatlansághoz. Például a
szeretet jelensége a jóság kötőerejét, a szexualitás a szenvedélyéjét, a
lustaság a tudatlanságét képviseli. Vannak olyan, az események hatására
kibontakozó következmények a világában, melyeket a jóság kötőerejének
szellemében végrehajtott cselekedetek okoznak, vagy melyeket a szenvedély, vagy
a tudatlanság kötőereje okoz. A különféle kötőerők jellemzőiről a Bhagavad-gítá
ír. 1. jóság: „Mivel tisztább a többinél,
a jóság kötőereje ragyogó, és megszabadítja az embert minden bűnös tett
visszahatásától. A jóságban élőket a boldogság érzése és a tudás köti meg.”;
2. szenvedély: „… a szenvedély minősége a
végnélküli vágyból és sóvárgásból születik, ezért az anyagi, gyümölcsöző
tettekhez köti a megtestesült élőlényt.”; 3. tudatlanság: „…a
sötétség tudatlanságból született kötőereje okozza valamennyi megtestesült
élőlény illúzióját. E kötőerő hatásának következménye az őrültség, tunyaság és
az alvás, ami megköti a feltételekhez kötött lelkeket” (Bhagavad-gitá:
14.5-9.) A felsorolás persze nem teljes, csak alapjaiban érzékelteti az egyes
kötőerők jelentőségét. A három kötőerő egyike sohasem önmagában, hanem a három
együttesen van jelen az emberben, illetve van rá hatással. Az egyes kötőerők
keveredése ellenére azonban valamelyik mindig felülkerekedik, és dominánssá
válik a többihez képest.
A
kötőerők között hierarchikus rendszer állítható fel, melynek csúcsán, tehát a
legmagasabb szinten a jóság kötőereje áll. Akiket a jóság kötőereje köt, azok
képesek megnyílni a transzcendencia és a spiritualitás irányába. Tulajdonságaik
alapján jellemző rájuk a szeretet, az együttérzés, az erőszakmentesség, az
igazmondás, a hála, az odaadás stb. Az állapot ugyanakkor tudatosságot is feltételez,
vagyis a jóság kötőereje alatt álló személy törekszik is e tulajdonságok
kifejlesztésére és megvalósítására. Mindazonáltal a jóság kötőereje alatt álló
személyt is bármikor hatalmukba keríthetik a szenvedély kötőereje által
képviselt vágyak. Például a nemi vágyak, az agresszió, az önzésre, a
birtoklásra való hajlam, az élvezetek hajszolása csábítása stb…, a tudatlanság
által pedig a lustaság, érdektelenség, vallástalanság, szellemi tompultság,
illúzió stb.
A
védikus megközelítés szerint a művészembereket általában véve dominánsan a
szenvedély kötőereje köti. Bár ők képesek megsejteni a valóság természetét,
legfőképpen mégis vágyaik uralják őket, ez a tény pedig folyamatos akadályt
jelent a tiszta transzcendencia megtapasztalásában. Ez jellemző gondolkodásukra,
mentalitásukra egész életvitelükre. Vágyak alatt itt nem pusztán a szexualitást
értjük, hanem a különféle eszmékhez, ideológiákhoz, egyfajta vágyak hajtotta
tudatossághoz kapcsolódó jellemet. A költő mindig érez és vágyakozik, szeretne
innovatív, progresszív lenni, figyelemre és népszerűségre van szüksége,
művészetének mindig célja van, sok esetben „forradalmat” szeretne, és vezetni
igyekszik embertársait. Tehát elméje szüntelenül kavarog, dolgozik.
Az
emberi lényt alkotó hármas egység – a test, a lélek és a szellem –, szintén
párhuzamba állítható az egyes kötőerőkkel. Ennek alapján a test a tudatlanság
kötőerejéhez kapcsolható, a szellem a szenvedélyéhez, a lélek pedig a
jóságéhoz. A költő és az író általában véve például a test és a szellem embere,
a lélekkel csak érintőlegesen foglalkozik. Alkotásaiban főként ezeket a témákat
érinti: szerelem, elmúlás, halál, harag, szenvedés, élvezetek, stb… Az ilyen
jellegű művek tartalma vagy az érzelmekhez, a gondolatokhoz, így az elméhez,
tehát a szellemhez, vagy a fizikumhoz így a testhez köthető.
Ahhoz,
hogy egy adott írásmű valóban „lelkivé” váljon, a szerzőnek a jóság kötőereje
alatt kell állnia. Meg kell szabadulnia a pusztán a fizikumhoz és/vagy a
szellemhez köthető vágyaktól, és magát legalább részben lelkivé kell
alakítania. Ennek következtében, elszakadva a „világi” témáktól ismét a
spiritualitás felé fordulhat. Mivel a jóság kötőerejének hatása alatt
tapasztalt élmények kifejezése túlmutat a nyelv adta lehetőségeken, így a
szerző feladata ebben az esetben csak az, hogy körülírja élményét, művét pedig
transzcendentális tartalommal töltse meg.
4.
Vannak olyan ősi bölcsességek, különösen
korunkra vonatkoztatott és vonatkoztatható specifikus szövegek, melyeket ma nem
lehet elégszer idézni. Az 5000 évvel ezelőtt lejegyzett védikus irodalomba
tartozó művek némelyike igen pontos leírást ad jelenlegi, mostanra kiépült
világrendünkről. Ilyen írás a Srímad Bhágavatam is, mely az alábbi
előrejelzést adta:
„Óh király! Az idő roppant hatására napról
napra hanyatlik majd a vallás, eltűnik az igazmondás, a tisztaság, a
megbocsátás, a kegy, csökken az élet hossza és a testi erő, s rövidebb lesz az
emlékezet. A Kali-yugában az ember tulajdonságait és társadalmi helyzetét
gazdagságának a mértékéből állapítják meg. A vallásos elveket és az igazságot
annak alapján fogják meghatározni, hogy ki milyen hatalmat tud felmutatni. A
házasságok a mulandó érzelmek alapján köttetnek majd, s ahhoz, hogy valaki
sikeres üzletember legyen, csalnia kell. Férj és feleség csak addig maradnak
együtt, ameddig a nemi vonzódás tart, a bráhmanákat (szent életű
értelmiségieket) pedig csupán arról lehet majd felismerni, hogy szentelt
zsinórt viselnek. Akinek nincs pénze, azzal sohasem bánnak méltányosan, s
mindenkit, aki ügyesen bánik a szavakkal, tudósnak tekintenek. A szegénynek nem
lesz semmi becsülete, ám a képmutatót, aki csak színjátékot játszik, jámbornak
fogják tekinteni. Házasságot önkényes megegyezés alapján kötnek majd az
emberek, s a puszta fürdést elegendő tisztálkodásnak s a test megfelelő
felékesítésének tekintik. Megfelelő zarándokútnak fogják tekinteni, ha valaki
elmegy egy messzi folyóhoz, s egy férfi akkor gondolja magát szépnek, ha hosszú
haja van. Az élet célja nem lesz más, mint hogy az ember megtölthesse a
bendőjét, s az arcátlanságot tekintik majd a végső igazságnak. Egy férfit már
akkor ügyes emberként tisztelnek, ha épp csak el tudja tartani a családját, s a
vallásosságot azon mérik le, ki milyen hírnévre tett szert az anyagi sikerei
miatt. Az uralkodók köntösébe bújt kegyetlen gazemberek olyan elnyomásban
tartják majd alattvalóikat, hogy azok elhagyják házastársukat és vagyonukat, s
a hegyekbe és az erdőkbe menekülnek.” (Srimad-Bhagavatam 12.2.1-12.2.8.)
Látható,
hogy azt, hogy a felhígulás eredménye mi lesz őseink előre tudták. „Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A
tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett
jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és
taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma
már csak a »bárki lehetsz« eszményét
éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod
elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki..”
– írtam korábban.
Ha
az ókor jelmondata az volt, hogy „Ismerd meg önmagad” a jelené az lehetne, hogy
„Ismételd önmagad (és az ősöket)!” vagy éppen fordítva „Ismételd az ősöket,
aztán önmagad!”. Ugyanis, aki a fenti összefüggéseket felismerte, nyugodt
lelkiismerettel csak arra lehet hajlandó, hogy az eredeti tudásról szóljon és
megpróbálja a helyzetet minden lehetséges alkalmat megragadva valamennyire
visszájára fordítani. Hamvas Béla azt írta: „Nem írni!”. Ezt úgy lehetne
kiegészíteni, hogy: „Ha már írni, akkor nem újat írni, hanem ismételni és
menteni azt, ami még menthető!”.
Az
emberiség az őskor óta szellemi értelemben tulajdonképpen nem fedezett fel
semmi újat. Az elmúlt néhány ezer év történelme arról szólt, hogy vagy az
archaikus tudást elevenítették fel az egyes művelődéstörténeti korszakokban,
vagy éppen szintén ugyanezt vetették el, azt gondolván, hogy valami újat
találtak ki, de valójában az ellenállási mozgalmak ideológiai bázisa is
nagyjából azonos. Az emberiség évezredes játéka ez, önmagával. A kultúrtörténet
az őstudás szellemi bázisából, vagy annak részleteiből táplálkozott és
táplálkozik.
A
tudás (vídja) és a nem tudás (avidja) egyaránt jelen volt szinte a kezdetektől.
Az elsőre nyilvánvaló példa a Srímad
Bhágavatam fenti idézete, a másodikra pedig az alábbi szemelvény, mely
Kr.e. 2000 környékén, Egyiptomban keletkezett:
„Kihez
beszéljek mainapság? – A testvérek gonoszok s a barátokat nem lehet szeretni.
Kihez
beszéljek mainapság? – Mindenki kapzsi és az emberek egymást megrabolják.
Kihez
beszéljek mainapság? – A józanság elveszett és az arcátlanság lett úrrá.
Kihez
beszéljek mainapság? – Aki elégedettnek látszik, az komisz, a jóságot pedig
elhanyagolják.
Kihez
beszéljek mainapság? – A tegnapra már senki sem emlékszik és senki sem hálálja
meg, ha vele jót tettek.
Kihez
beszéljek mainapság? – Arcát mindenki elfedi és ábrázatukat egymás elől
eltakarják.
Kihez
beszéljek mainapság? – Az emberek mohók, s akire az ember számít, annak nincs
szíve.
Kihez
beszéljek mainapság? – Nincs többé igazságos ember, a földön gonoszak
uralkodnak.
Kihez
beszéljek mainapság? – Az országot a bűn árasztotta el s ez határtalan,
határtalan.”
Az
idézet két dologra utal. Egyrészt félreérthetetlen korrajz, másrészt
egyértelműen olyasvalaki írta, aki még, vagy már az ego, az individualizmus
bűvöletében élt. Éppen József Attila írja, hogy „…az igazat mondd, ne csak a
valódit…” Látható, hogy ez a kritérium már a fentiek vonatkozásában sem
érvényes, ugyanakkor a szöveg a klasszikus szépirodalmi szemelvények közé
sorolható, azok közül viszont kifejezetten az öncélúakhoz. Az öncélúság kiterjedésére
és dominánssá válása éppen az irodalomelmélet idő közben kialakult
fogalomalkotásai és az elmúlt évszázadok gyakorlati tapasztalatai mutatnak rá.
Itt kitérni néhány irodalomelméleti fogalomra, például olyanokra mint kommersz irodalom és giccs fogalma, melyeket
az Irodalmi Lexikon így határoz meg:
Kommersz
irodalom „Olyan művek összessége,
melyek szórakoztató céllal, nagy tömegek igényeit kiszolgálva készülnek,
elsősorban kereskedelmi árúként funkcionálnak anyagi hasznot is hajtva a
szerzőknek, kiadóknak… A szerző gépies begyakorlottsággal, egyszerű
sztereotípiákkal dolgozik. A kommersz mű mindenek előtt szórakoztató, izgalmas,
erotikus. Mentes a bonyolult cselekményektől, a kiszámíthatatlan viselkedésű,
bonyolult lélektani háttérrel rendelkező hősöktől…. A belső értékek helyett
mindig a látszat leírása kerül előtérbe…”
Giccs „művészietlen eszközökkel, sematikus
ábrázolással, gyakran pusztán anyagi érdekből készült, felfokozottan,
ugyanakkor sekélyesen érzelmes, hazug vagy felszínes mondanivalójú, olcsó
hatásokra törekvő alkotás… Célja, hogy kellemesen szórakoztasson, mindezt
azonban minden esztétikai érték nélkül teszi…” Éppen ezekre a
meghatározásokra rímelnek rá Ambrus Zoltán 1913-ban megfogalmazott gondolatai: „Mi nem kell a
közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a
logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű
munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő
képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”„Mi
kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota;
a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz…”
Ezekből
világossá válhat, hogy az öncélú és kizárólag szórakoztató jelleggel megírt
irodalom problematikája mindig jelen volt, ám a kettő szembenállásából egyelőre
a belletrisztikus irodalom került ki győztesen a hagyományos irodalom kárára. A
tényállás minden gond nélkül összeegyeztethető a különféle történelmi korok
korszellemének változásival és a mai korszellem helyzetével. Ma éppen olyan
szerzők nincsenek, melyekre a legnagyobb szükség volna: vagyis az őrzők és az
ismétlők. Ellenben a pusztán szórakoztató és öncélú irodalom virágkorát éli.
5.
*Minden kor
műveltsége abban mérhető le, hogy az adott népcsoportban, társadalmi közegben
az elaljasodás mely foka megengedett – mégha csak kis csoportot érintő,
szélsőségesnek mondható társadalmi jelenségként is –, nem az aktuális kor
viszonyaihoz mérten, hanem az emberiség teljes szellemtörténetének szempontjából.
A mai magyar irodalom egy szegmense például kifejezetten káros hatást fejt ki,
és minél feljebb lépdelünk a kortárs művészet képzeletbeli (vagy nagyon is
kézzelfogható) szegmenseinek lépcsőfokain, e szegmens annál több képviselőjével
találkozhatunk szembe. Ők azok, akik többnyire a klasszikusok hátán fokozatosan
feljebb kapaszkodva, látszatértékeket teremtve jelentős pozíciókba kerültek,
hogy onnan aztán teljes intenzitással a nyakunkba zúdíthassák önmagukat és az
általuk képviselt, további értékválságot katalizáló tartalmakat.
Ők
elsősorban azt mondják (nem is magyarázat képpen), hogy pusztán az aktuális
társadalmi realitást örökítik meg és tükrözik vissza, ugyanakkor kérdés, hogy
ez mentségül szolgálhat-e bármivel kapcsolatban is? Közönséges, üres, sivár,
lelketlen tartalmakat hoznak létre, gondosan megtöltve azokat obszcenitással,
közhelyességgel, és még a legegyszerűbb pszichés diagnosztizálási módszereket
alapul véve is az orvostudomány képviselete alatt álló tudományterületek
valamelyikébe utalható gondolatokkal. Egy-egy ilyen mű lényegében pszichiátriai
látleletként szolgálhat, komplett diagnózis állítható fel általa. Az
elsivárosodott lelkű, állati ösztöneinek élő, a realitástól elszigetelt és
tanácstalan, talajt vesztett ember művészete ez, akiből a szégyenérzet teljesen
kiveszett. Leírja, mert leírhatja és büszke rá, mert van, aki számára büszke
lehet. Ebből a fajta művészetből pedig divatot teremt, olyasfajta divatot,
melynek elfogadása és követése mintegy a bekerülés feltételét jelenti magasabb
körökbe, amennyiben persze ezeket a magasabb köröket ő maga határozza meg. Ám a
kérdés az, hogy mit tesz hozzá az a szerző és az a csoportosulás a művelődéshez
és kultúrához, mely csak saját, beteg korát és önmaga láthatóan megfakult,
szegényes, alásüllyedt lelki világát képes megörökíteni, kategorikusan
elutasítva minden mást? A művészet feladata nem éppen az volna, hogy a kor
szellemét mindenkoron a lehető legmagasabbra emelje? Mit nyújt az a társadalom
és a közönség számára, aki műveltségben és emberségben maga sem több, mint
azok, akik ellen éppen az emberiség időtlen értékeit képviselők csoportjai
harcolnak? Egy elhallgatni való korról elhallgatni való módon írni miért
büszkeség?
Valahol
itt érhető tetten az önmagunkba tekintés megkísérlésének és a realitás
érzékelésének teljes hiánya. Az ilyen és ehhez hasonló csoportosulások működése
kifejezetten veszélyes az emberi szellemre nézve. Tagjai mégis rendkívül
makacsul és tettre készen ragaszkodnak kivívott pozícióikhoz, lehetőségeikhez,
valamint elsősorban és legfőképpen ahhoz, hogy egymás számára megfeleljenek.
Ugyanis, végtére nem tesznek mást, mint egymásnak írnak. Ez a kortárs irodalom
egyik legegyértelműbb íratlan szabálya: egymás számára írni, egymást a
különféle pozíciókban megerősíteni, a többiről pedig nem tudomást venni, az
egész jelenség által mesterségesen szellemiséget rontani, a hagyományos
értékeket elhallgatni vagy kiirtani.
Ami
ezen felül marad, azt lehetne ma igazán hermetikus irodalomnak nevezni, mivel a
hermetikus kifejezés önmagában véve azt jelenti: elzárt, hozzáférhetetlen,
titkos, bűvös. Ma pedig szinte minden ide tartozik, ami hagyományos, ami
bölcselkedő, ami éra-kritikus, ami nem öncélú, ami kortól független, időtlen
értékekről szól, ami a felemelkedést szolgálja, Az ilyen most láthatatlan vagy
éppen nagyon is gondosan kihangsúlyozott és szilárdan álló falakba ütközik. A
lehetőségektől elzártan, észrevétlen, a felszín alatt mocorog mindig csak éppen
annyi levegőhöz és közönséghez jutva, mely életben maradását átmenetileg biztosítja.
Fennmaradásában pedig jelentős szerepet játszik az, hogy mennyire tud a
játékszabályok szerint játszani.
Az
amatőr és a professzionális irodalom közös vonása, hogy mindkettő egyaránt
egyetlen, mindennél lényegesebb szempont alapján értékelhető, ez pedig a tartalom. Ugyanis a formára
alkalmazott bravúrok, vagy a műfaji különlegességek csak a hozzáértők számára
érdekesek és értékesek. A laikus olvasó minden esetben a tartalom alapján dönt.
Számára nem létezik amatőr vagy professzionális irodalom, csak kedves, vonzó,
izgalmas, érdekes és értékes vagy taszító és érdektelen tartalom. Ám
végeredményben az avatott, hozzáértő műkedvelő is elsősorban tartalom alapján
választ olvasmányt. Az irodalom hitelességét és az iránta ébredő igényt és
kíváncsiságot mindenek előtt tehát a tartalom adja. A tartalomközlés pedig
felelősség. Öncélú és erkölcsromboló, üres és jelentéktelen tartalmat közölni
nem közérdek. Egy szerző jelentősége abban mérhető le, hogy a közérdeket (akár
saját kárára is) mennyire tartja szem előtt. Ez adja az amatőr és a
professzionális szerző közötti különbséget is. Nem elsősorban a hozzáértés,
hanem a szándék és a hozzáállás különbsége. A professzionális szerző
szándékaiban, az olvasó és az irodalom iránti alázatában több. Felismerte, hogy
az adott korban és helyzetben milyen tartalomra és magatartásra van szükség, e
mellett pedig makacsul és eltántoríthatatlanul kitart. A hiányokra fókuszál és
nem a várható haszonra. Persze mondhatnánk azt, hogy az irodalomnak nem
árt, ha sokszínű és megvan benne mindennek a helye, ám ez a frázis egy ponton
elkezd sántítani, mégpedig onnantól, hogy egyes tartalmak kifejezetten ártónak
értékelhetőek, a valóban tartalmas irodalom pedig nem kap kellő teret és
rangot.
Érdemes
odafigyelni arra, hogy a világirodalom történetét végigkíséri egy visszatérő és
elfojthatatlan törekvés, vagyis, hogy az ember eredeti erkölcsi rendjét
fenntartsa, ha pedig az feledésbe merült, helyreállítása. Ha ezt a fajta
tartalmat és üzenetet megpróbálják elnyomni, az adott kor önmagát, elődeit, az
emberi mivoltot igyekszik elfojtani és semmibe venni. Az irodalom nem
kisajátítható és nem szabadon felhasználható. Eszköz, mellyel tudni kell bánni,
csatorna, amin keresztül megnyilatkozik valami, az individuumnál fontosabb.
Közügy és közérdek, melynek minden nemű, a közösség épülését szolgáló formáját
támogatni kell, ez biztosítja ugyanis szellemkincsünk fennmaradását és
átörökítésének folytonosságát. A jelen szellemi értékeiért és az utókorra
hagyott tartalmakért pedig mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk!
A
történelem folyton ismétlődő leckéit ma sem lehet büntetlenül figyelmen kívül
hagyni. Minden kort, társadalmat, nemzetet utolér az a sors, amit
tudatosságával vagy figyelmetlenségével vív ki magának. Jelen kell lennünk
jelen létünkben! – ez az az
üzenet, melyet az emberiség egész szellemi hagyománya minden koron üzen az őt
követő generációknak. Ha ezt az üzenetet figyelmen kívül hagyjuk, fel kell
tennünk magunknak a következő kérdéseket: Nincs itt az irodalom ideje, a valódi
irodalomé? Akkor minek van ma itt az ideje? … és biztos jó az nekünk? Mert, ha
nem…, akkor miért…?
6.
„Ez a tudás a bölcsesség királya, a
legnagyobb titok az / összes titok közül. Ez a legtisztább tudás, örökkévaló, /
örömmel végezhető, és a vallás tökéletessége, mert / megvalósítása által
közvetlen tapasztalatot nyújt az / önvalóról.” – írja a Bhagavad-gítá
verse.
Egyszerűnek, valódinak, azaz igaznak,
igazinak, tehát függetlennek és megjelölésektől mentesnek lenni elméletileg és
eszmei síkon, időszakosan és a létet folytonosságában megélve nehéz, de
gyakorlati szempontból valójában egyszerű dolog. Tudni és nem tudni, emlékezni
és felejteni a bölcsesség végső fokán egyet jelent. Itt már csak az ismerni
és a tudni, a helyesre emlékezni és a helytelenről megfeledkezni különbsége
jelentkezik. Észrevenni és megízlelni tudni a tudományok végét, a rája-vidyát,
a bölcsesség királyát egyetlen himnuszban, haikuban, slókában, koanban,
vagy éppen megérezni illatát a szantálfa pépen keresztül, meghallani zenéjét a
zajos nagyváros légforgatagában, az állapotot pedig megtartani, ez a feladat.
Kettősségektől mentesen, ahogy a Bhagavad-gítá írja a bölcsként, akit
nem érint sem születés, sem halál, sem öröm, sem bánat...
A hagyományba születő, vagy a hagyományba
bele- és visszalépő ember vagy már nem ír, vagy pusztán ismétel. A művész és a
lelki tanítómester látszólag ugyanúgy viselkedik, elvonul, szertartásokat
végez, ugyanakkor a művész önmaga kiszabadításán, a transzcendentalista
pedig mások felszabadításán dolgozik. A szerző kérdése ez: Mit
tehetek másokban? A lelki vezető viszont ezt kérdezi: Mit tehetek
másokért? Az egyik imádsága könyörgés önmagáért, a másik imája viszont a
világért szól.
A költő, a művész és a lelki tanítómester
minősége a történetiségben gyakran összemosódott, mivel minden folyamat eleje
egyben magában hordozza annak végállapotát is, így természetszerűen az
önbefejezés kísérlete a lelki önmegvalósításban zárult, ám ez a folyamat
elnyújtható, feltartható. Egyéni és kollektív szinten is. Ára pedig az
anyagi és a lelki síkon egyaránt minden esetben szenvedés. Éppen ezért a
belletrisztika akarva-akaratlan szenvedést, míg a hagyományos irodalom
emelkedettséget hoz a világra.
Ha az író, a költő nem mint a lelki
tanítómester a hagyomány szelleme szerint él és lép fel, vagyis nem a tradíció
szellemének őrzésén, ismétlésén és továbbörökítésén dolgozik, munkája gyümölcse
nem kinyilatkoztatás és felszabadítás, hanem pusztán megnyilatkozás és
sorsrontás. Aki a hagyomány szerint él, imádkozik, énekeket vibrál, elvonultan,
lelki gyakorlatok végzése által emeli a világ rezgésszintjét, vagy az eredeti
tudásról tanít, a felsőbb akarat szócsöveként. Megtanul tehát a hely, az idő,
és a körülmények figyelembevételével hallgatni, vagy a transzcendentális
tudásról beszélni – szavait nem ő írja és nem írja le, az általa közölteket
esetleg később leírják. Képes felébreszteni nemcsak a szenvedély diktálta, de a
lelki tettek iránti vágyat is. A hagyományos, tradícionalista irodalom lényege
mindig ez. Mivel ebben megszűnik az én, azaz az egó, a transzcendentalistát nem
köti már az egyéni felelősség, mivel rajta keresztül és általa Isten
nyilatkozik meg, másról és más szellemiségben szólni viszont minden esetben
egyéni felelősséget és individualista, önös módon történő sorsalakítást
feltételez, mely által a szerző a lét különféle fokozataira emeli, vagy húzza
az olvasót és mely tevékenység visszahatása mindig elsősorban rá, magára száll
vissza.
„A létrontás nem az égbekiáltó gaztett,
hanem már a pillantás is, amely beszennyezi a létezést. Az alapállás picinyke változtatása, aminek
következtében valaki csakis a saját pillanatnyi kedvét keresi.” „...a bűn egyszeri és kivételes aktusával
szemben a létrontás lassú beszennyeződés; életünk színvonalát folyamatosan
süllyesztjük hazugsággal, ruhával, zenével, szokással stb.; nincs rá
feloldozás, csak a megfordulás segít." – szól Hamvas Béla.
A szerző és az olvasó, a hatás és a
visszahatás kölcsönösen alakítja egymást. A szerző tevékenysége nem más, mint
az őt ért ingerekre adott reakció, míg az olvasó szintén ezzel dolgozik a másik
oldalról, egészen addig amíg valamelyikük ki nem lép az ok-okozat, az
akció-reakció, vagyis a szamszára körforgásából, meg nem áll és meg nem
állapodik a transzcendensben a jóság kötőerejének hatása alatt, mestere nem
lesz a másik félnek.
A mesterré vált szerző mindig létjavító,
karma-tisztító tevékenységet fejt ki, katalizálja és nem feltartja a lelki
önmegvalósítás folyamatát. Nem feltétlen sorsot, inkább léttörvényt teljesít
be. Eszköze ehhez a hagyomány, a transzcendentális tudás, az alázat és a
szolgálat szelleme. Szemben ezzel a szenvedély kötőereje alatt álló szerző az
illuzionistához hasonlatos. Láttat, de műve káprázat, avidya, vagyis a
tudatlanságot, az aluszékonyságot táplálja. A lélek ébredése helyett
mesterséges álomba ringat, magához láncol, kisajátít, birtokol, kizárva a
felszabadulás lehetőségét.
Szinay Balázs
* A szövegrész Nincs itt az irodalom ideje címmel? önálló
írásként megjelent a Virrasztások és
ébredések című kötetben.
