ÚJ TARTALMAK

Beri Róbert 5. zenés irodalmi műsora



Mindenkit szeretettel várunk Beri Róbert költő, dalszerző 5. zenés irodalmi műsorára!

A műsorban részt vesznek:

A költőt Szinay Balázs irodalmár faggatja.

Versei, prózái felolvasója: Rajkai Rita

Belépődíj nincs! 

A műsorban elhangzanak a szerző romantikus, múzsás, groteszk humorú és komolyabb 

hangvételű versei, vidám, könnyed prózái, valamint gitáron előadott dalai.

Beszámolók, fotók, videók előző irodalmi műsorairól:

P. Szabó Mária írása:

http://edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=18645132&nid=5986064

...

Csák Gyöngyi írása:

http://edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=34831719&nid=6276114

Előző 4 irodalmi műsor videói:

http://www.youtube.com/user/berirobi

Fotók 2. Zenés irodalmi műsor

http://edentol.gportal.hu/picview.php?prt=412510&gid=2798626&index=1

Fotók 3. Zenés irodalmi műsor:

http://edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=18658107&gid=2871847

Fotók 4. Zenés irodalmi műsor:

http://edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=18658107&gid=2892363


Comitatus folyóirat III. évfolyam, 6-7. szám


Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

Csak a Tartalom megtekintéséhez kattints a képre!

Vagy töltsd le!

 

Serfőző Attila - Ápdéth






Úgy húsz évvel ezelőtt a helyi másodosztályban rúgta a bőrt, de miután egy ronda sérülésből felépült, többé nem volt hajlandó a kiválasztottak álmát valóra váltó gyepszőnyegre lépni. Nagypapa halála után (egyke lévén) meglehetősen szép summa került a bankszámlájára, ami fölött ügyesen sáfárkodott.  A „Szotyizz-velem Bt.” ügyvezetőjeként egyre feljebb jutott az általa állított ranglétrán, s ezzel a kényelem gyümölcse is hamar beérett, tudniillik, tekintélyes súlyfölöslegre tett szert.
Ápdéth Kolos a dolgos napok végén nem tért nyugovóra úgy, hogy ne fogadta volna meg a minden részletre kiterjedő aszkétizmus másnapi elkezdését. Tervei közt szerepelt a rendszeres testmozgás, a visszafogott, inkább csak gyümölcsökre szorítkozó táplálkozás, az alkohol és a dohányzás teljes mellőzése.
Évek óta asszony nélkül élt, az ugyanis lelépett egy ügyeletes gázszerelővel, és e szörnyű csapást Kolos a csülkös pacal imádatával ellensúlyozta, érzékelhető eredményességgel. Eleinte csak a nadrágszíját engedte egyre kijjebb, később már a ruháit cserélte nagyobbra, így oldva meg a testét gúzsba kötő problémát. Tokáját álcázandó, tömött szakállat növesztett, s csak fekete ruhákat volt hajlandó magára ölteni, hiszen a sötét szín meglehetősen jól slankít. Erőtlen elhatározástól vezérelve. Olykor-olykor fogyókúrafélét is tartott, ami egy-egy alkalommal legfeljebb másfél hétig tartott, aztán ragadozóként vetette magát a kalóriabombák szaftos elegyébe. Szerelmet pénzért vásárolt az újságok „kiegészítő munkát keres” alatti rovatából, mígnem egyszer tényleg megérintette a valódi romantika.
Éva nemrég került az ország túlsó feléről a városba. Talpraesett nő lévén, hamarosan el tudott helyezkedni szakácsként egy Kolos lakásához közeli étteremben. Mélyfekete szemével babonázta a környékbeli férfiszíveket, ám csak kéznyújtásnyira illett megközelíteni, aki tovább próbált merészkedni, azt néhány határozott gesztussal helyére billentette.
Fellendült az étterem forgalma, s ez nem csupán a szakács bámulatos „rucás kásájának” volt köszönhető, hanem annak, hogy valami újat, mást hozott a zsírgőzös falak közé. Egyre több barátnője lett a férjes asszonyok közt, akik imádták hallgatni, miként vélekedik a teremtés rendíthetetlen koronáiról. Meglehetős életbölcsesség szivárgott mondatai mögül, választékosan fogalmazott, s ha a népek nem tudnák volna, hogy a konyhán tüsténkedik, sokkal előkelőbb státuszba öltöztetik, mint akár a polgármesternét.
Apdéth Kolos is felzárkózott a nyálcsorgatók népes hadához, ám azt nyomban konstatálta, hogy fikarcnyi esélye sincs a cserfes fakanálzsonglőr szívének bevételére. Tisztes távolból imádta Évát, s ezt úgy fejezte ki, hogy a megrendelt ételmennyiséget rendre elfogyasztotta, sőt, még a desszertet is dupla tejszínhabbal kérte, ha arra módja nyílt.
Egyszer – hogy, hogy nem – a piacon összefutottak, Kolos épp’ egy jókora sütőtököt cipelt, s nem vette észre, hogy Éva jobbról eléje keveredet, így teljes súlyával a törékeny hölgynek csapódott. A tököt leejtette, az ripityára tört, ám ez volt a kisebbik baj, ugyanis a nagy lendület Évát az asztalsor alá penderítette, aki rémülten kukucskált onnan, attól tartva, hogy a pusztító földrengés, ami a várost minden bizonnyal romba döntötte, még nem szűnt meg. Ám amikor előkászálódott, és a katasztrófa kétségbeesett okozóját meglátta, szörnyű harag éledt benne. Nyomdafestéket nem tűrő szavait csak az tette még fájóbbá, hogy Kolos túlsúlyát is beleszőtte átkai mérhetetlen tengerébe. A nagydarab rémület exkuzálta magát, és egyre-másra szajkózta, hogy minden kárt megtérít, csak bocsásson meg neki a tűzrőlpattant amazon.
Többen közelről szemlélhették ezt a parodisztikus jelenetet, sőt, voltak pártokra osztódók, s eme igencsak sokkos helyzetről pró és kontra véleményt formáltak.
 Desztillált vérű főhősünk elnémult a súlyos vádak és saját fájó terhe alatt, már az erőtlen bocsánatkérés ismételgetése is nyelve alá fagyott. Ha eddig a remény pengeélű sugara megvillantott egy csöppnyi esélyt, hogy a hölgy szívét egyszer csak-csak megdobogtatja e makacs akarás, a lehetőség most egy szempillantás alatt zord sötétségre lett kárhoztatva.
A fehérnép vehemenciája lassan alább hagyott, és kezdte megsajnálni az izzadságában főtt grizzlyt, s miután alaposan leporolta a farmerszoknyáját, megkérte Kolost, hogy legalább segítsen a szatyrából elgurult delicsesz almákat az asztalok alól összekapkodni. Mindenki megnyugvására oldódott a feszültség, a kofák már rájuk sem hederítettek, és a vásárlók tömege is visszazökkent a saját dimenziójába.
Éva csak most figyelte meg alaposabban ezt a kezét tördelő „szörnyeteget”. Mélyen, kutakodva analizálta Kolos csillogó barna szemét, s nyomban felfedezte a férfi határtalan jóságát. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, hogy az előbb még tücsköt-bogarat összehordott erről a jámbor idegenről, pedig nem tört csontja, és a véletlenek összjátéka ellen úgy sincs semmi gyógyszer. Hamar megütötték a névjegycserét, amit természetesen Kolos indítványozott, hogy ha mégis „utólag valami negatívum ütné fel a fejét”, ne tűnjön az ő részéről ez a kellemetlen affér álnok cserbenhagyásnak. Kicsit bugyuta érvnek tűnt, de Éva örömmel kezébe nyomta a sajátját, majd a bociszeműét hanyagul a szatyrába ejtette. 
Másnap Kolos már alig várta, hogy ebédidő legyen, s a tegnapi malőr után most már hivatalos ismerősként üdvözölhesse a takaros asszonyt, bár az nem tudta, hogy ő jó ideje menüzni ide jár. Itt a vissza nem térő alkalom, ezt ki kell használni. A sorba elsőnek állt egy összevissza barázdált műanyag tálcával, és a kiadóablak mélyét kémlelve araszolt egészen a kasszáig. Komótosan fizetett, majd a konyhához közel eső asztal mellé telepedett le. Az étellel mit sem törődve leste az ablaknyílást, s mikor valaki ellebbent a rés előtt, nyomban sebességet váltott a szívdobogása.
Eltelt egy hét, majd a következő is, Évának se híre, se hamva. Vajon mi történt ezzel a csodálatos teremtménnyel? – morfondírozott Kolos. Csak nem kórházba került? A vártnál súlyosabb kimenetelű lett a sajnálatos karambol, s miután hazaért, összeesett, és most biztosan élet-halál közt lebeg magányosan egy ronda kórház foltozott lepedőjű ágyán. Kolos így korbácsolta magát. Telefonálni nem mert, de a szőke pénztárosnő biztosan tudna felvilágítást adni az imádott hölgy hollétéről…
Másnap, miután a postaládáját ürítette, egy szokatlan, személyes hangú reklámlevélkére lett figyelmes. Kötetlen beszélgetéssel egybekapcsolt reformétterem megnyitását hirdették, s ajándékként minden résztvevő az elfogyasztott étele árának felét köteles csak megfizetni. A kecsegtető ajánlat mögött Kolos megérezte, hogy őt ott valami más is meglepi majd.
 Meg kell dörgölni a patinát, s elővillan az érték, az elfojtott önhit éledezett, s ez párosult egy meg nem fogalmazható sejtéssel, ami azt súgta: „várnak rád, ott a helyed!”
A beharangozott nap délutánján Apdéth Kolos ruhatára legjavát összeválogatva állt a tükör előtt. Burleszk filmekbe illő duciságát semmiféle öltözékkel nem volt képes már leplezni, átlépte azt a határt, amely segítség nélkül többé nem visszaszorítható. Menjen vagy maradjon, vacillált, míg az idő egyre csak rohant. Hívott egy taxit, s ezzel eldöntötte a dilemmát.
A piaci perpatvarra felfigyelt egy olyan valaki is, aki a dolgok folyására nézve száznyolcvan fokos irányba állította a sors iránytűjét. Épp’ aznap járt a város piacán Rukkola Endre, akiről az összes, modern táplálkozással kapcsolatos médium csak szuperlatívuszokban adott hírt.
A törékeny hölgy és a nagydarab fickó csatája felélesztett benne egy nagyszerűnek tűnő reklámfogást. Mivel erősen hitt a sorsszerűségben, s a véletlenség minden gyökerét kiirtotta magából, jelként fogta fel, hogy akkor pontosan ebbe a kis intermezzóba csöppent.
Miután a vihar elcsendesedett, és Kolos is elsomfordált, a mogul bemutatkozott Évának (bár látásból már ismerték egymást), majd meginvitálta egy félreeső kávézóba, hogy a korszakalkotó ötletét felvázolja.
– Tisztelt hölgyem – kezdte a mondandóját –, nem kell itt valami nagydologra gondolni, a tanult nyugaton ezt már számos helyen bevezették, de tudja, fölös kilóinkkal hazánk foghíjas tudású gasztronómusai nem akarják felvenni a harcot, hiszen sokkal egyszerűbbnek tűnik zsírban tocsogó húscafatokkal tömni a gyanútlanul betévedt vendéget, mint rendelés előtt kulináris szemléletváltásra ösztönözni.
Aztán Rukkola rátért a lényegre. A közeli tervei között szerepel, hogy ebben a városban nyitja meg az első interaktív, reformételeket tálaló éttermét. Ehhez mindenképpen szüksége van egy határozott kaliberre, és ezt a valakit Éva testesítené meg, valamint egy nagydarab macira, akin prezentálni tudnák az általuk forgalmazott ételek hatékonyságát.
– Az elhízott emberek mindahányan túlérzékenyek – folytatta –, minden a súlyukkal összeboronálható jelzésre mélyen magukba zárkóznak, vagy jobb esetben kitörnek a fagyos rácsaik mögül. Nos, emberünket ügyesen be kell hálózni úgy, hogy önként, dalolva működjön velünk együtt, s még véletlenül se gyanítson turpisságot. Azt gondolom, mindenki jól járhat, én egy szokatlan étteremlánccal bővítem a birodalmamat, ön végre habitusának és szakmaiságának megfelelően lesz jutalmazva, nem utolsó sorban az úr, aki súlyán kívül semmi mást nem veszíthet. 
Mire Kolos a megadott helyre taxizott, a keresztségben „Zöld lehelet” névre hallgató étterem vendégvárója zsúfolásig megtelt. Elanyátlanodva toporgott, mígnem egy kedves alak mellé penderült. Szeme kikerekedett, minden sejtjében érezte, hogy Évát fogja újra látni, de az ember, ha szerelmes, nem tud az ilyen atomcsapásnyi érzelemmel csak úgy megbirkózni. A rafinált háziasszony hamar az ámulatból ámulatba zuhanó jövevénybe karolt, s egy csöndes vendégváróba kísérte, ahol Endre nyomban szivarral kínálta a mit sem sejtő kiszemeltet. 
A páros együttes erővel győzködte az általuk zseniálisnak ítélt ötletről Kolost, minden mondatukból csöpögött a kövér emberek iránti megvetés, és hogy ők azok, akik ettől a szörnyű lidérctől megmentik az emberiség roncsait. Apdéth Kolos előtt az is nyilvánvaló lett, hogy rá a kísérleti nyúl szerepet osztották, s mint egy marslakót, úgy mutogatnák a szánakozó vendégek asztalainál. Büszkeségébe gázoltak, hiszen nem cirkuszi attrakció a nyomora.
Hirtelen megfogalmazódott benne, hogy éppen ebből a megaláztatásból nyer erőt, és önmaga vet véget az egyre gyarapodó kilóinak. Illedelmesen megköszönte a belevetett bizalmat, de egyéb elfoglaltságokra hivatkozva nem él a megtisztelő lehetőséggel. A duónak volt „b” terve is, őt fél órával későbbre várták, tehát fájó vállveregetéssel engedték útjára a bukott diákot.
Egy szempillantás alatt köddé vált az Évához kötődő megbonthatatlanság, és konok dac fészkelt az imádat helyére. Lélegzetelállító lendülettel vetette magát a tettek mezejére, különböző edzőtermek közkedvelt alakjává vált, saját maga által összeállított táplálékot fogyasztott, s a kilók olvadtak róla. számolatlanul.
A „Zöld lehelet” nem egészen fél évig tengődött még, s mert a projekt arca nem volt képes kizárólag a reformételek hatására fogyni, útilaput kötöttek a talpára. Miután Endre és Éva egybekelt, az éttermet is bezárták. Mostanában azt rebesgetik, Endrét adócsalás miatt három és fél évre bekasztlizták, míg Éva egy gyorsétterem-lánc konyháján sült krumplit szortíroz.
Kolos a „Szotyizz-velem Bt.” helyén megnyitotta az „Ápdéth – hogylét” életmód-tanácsadó kft-jét, a megtévedt asszonyát is visszaédesgette, ami már könnyedén ment neki, hiszen a város legjobb partijának számított úgy belül, mint kívül.


Serfőző Attila

Serfőző Attila versei - Úgy kerestelek; Több vagy; Páncélcsönd; Őszelő




Úgy kerestelek

Úgy kerestelek,
ahogy lámpafénye kutat
az irgalmatlan térben,
mint kagyló húsába rejtőzködőt,
akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén
követtelek,
zivataros határokon át,
fény is miattad lettem,
s érted akasztottam igát.


Több vagy

Nem vagy enyém,
de a magadé sem,
égbe cikázó angyal  tán (?)  
Tilos, az elérhetetlen
könnyező magány.

Testem virraszt, míg álmodom
a melletted ködét,
körülleng feszes illatod,
a bénának hitt csend
mellembe harapott.


Páncélcsönd

Ha nincs rólad hírem,
nem remélem a volt illatát,
s  áthangolt zongorák
ujjrendje másolódik bennem.
Ha nem hallok felőled,
oda minden remény,
lelkemben szótlanul botorkál a sötét,
és a fény.


Őszelő

Ólom fénnyel érkezik a reggel,
mulandó, üres szavakat suttog,
majd elillan büszke kerekekkel,
a házak mögött falevél csattog.

Röggé tapad a csillogó szél is,
utcánk végéig bukdácsol,
hamuszürke az ég,
hamarosan vihart ácsol.


Kertész Márton - Gondolatok egy kísérleti fehérember repertoárjából



 


Közhely

Mindenki számára érthető, kapcsolatteremtésre és kapcsolattartásra egyaránt alkalmas. Esélyt ad arra, hogy az ember lelkiismeret furdalás nélkül fennmaradjon. Közhelyekben gondolkodni egy biztos praktika mely lehetővé teszi, hogy a neurózist elkerüljük. Önszuggesztiós gyógymódja abban áll, hogy a kiüresedett szavakat ismételni kell, és minden a legnagyobb rendben lesz. Technikája: a konfliktusokat és kiismerhetetlen érzelmeket közhelyszérűsíteni, majd azt a tudatba átemelni anélkül, hogy a fekély jelenvalóságát kellene tudatosítani. Olvasson bárki is Emile Ciorant, és a zsigerein a hideg futkorászik. Mert közhely ugyan, hogy egyszer mindenki meghal, de ha valaha is az ember átérzi a megsemmisülés ijesztő közelségét, e közhely félelmetes drámaiságát letagadni nem tudja.
Éltető ereje abban áll, hogy megkerülve a dolgok személyes és specifikus jellegét általánosít, vagyis elken.

***

Döntéshozatal és politika

A döntéshozatalok nehézségeik ellenére –tekintettel az alternatívák etikailag korlátozott mivoltára – a „vagy-vagy” kérdésére redukálhatók. Ez akkor érhető leginkább tetten, amikor élet és halál között kell választani úgy, hogy az ember közben tiszta maradjon. A „vagy-vagy” kérdése az igen-nem, a VÁLLALOM vagy NEM között dől el. A többi válasz menekvés a válasz elől és a politika hatáskörébe tartozik, már amennyire ott az ember kötelességszerűen műveli.
Ennyi, amit politikusainkról és a szófűzés mesés vívmányairól elmondhatok.

***

Neurózis

Egyes hiteles személyek szerint a világ a feje tetején áll. Más szintén hiteles személyek véleménye, hogy most sikerült elérni azt a magaslatot, mely szerint az ember azzá válhat, ami valójában is volt, mindennemű szakrális és babonás sallang nélkül. Ez az önállóan és tudatosan gondolkodó racionális lény immár messzemenően meghaladta az animisztikus gondolkodás bűvkörébe fogvatartott őseit és ez megnyitotta az utat a szabadság felé. Függetlenítette magát az ördögök és istenek zavaró jelenlététől, kijelölve helyüket a mesék és mitológiák birodalmában, és mint a történelmi fejlődés kulturális termékét a könyvespolcokra űzte őket. A dolgot egyszer és mindenkorra megoldottnak tekintette. Az eredmény nemhogy meglepő, hanem egyenesen ijesztő. Ijesztő, mégpedig azért, mert rá kellett döbbennie arra, hogy a feltételezett pneumatikus erők megléte nélkül egyetlen emberi tulajdonsága a neurózisa maradt. Mégpedig az a neurózis, melynek okát Isten és Ördög kettősségében vélték felfedezni. Csakhogy mindeddig a felelősségen Isten, Ember és Ördög egyaránt osztozott, most pedig az emberre szakadt egész súlyával, mint ahogy a dolgok kiismerhetetlen szövevényét eddig e három minőség által értelmezni lehetett, most viszont teljes a káosz. A világ maradt olyan, amilyen; az ember viszonyulása változott meg a világhoz, oly módon, hogy felfüggesztve transzcendentális kapcsolódását a lét megmagyarázhatatlan jelenvalóságához, nem maradt számára más, mint a világtól való elidegenedés sivár üressége, a szorongás, elveszettség és halálfélelem gyötrő igézetével.

***

Morál

Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy kétféle morál van: egy örökérvényű és egy történeti. Az előbbit szakrálisnak is nevezhetnénk, az utóbbit egy adott társadalom követelményeinek megfelelően közmorálnak is nevezhetnénk, mint ahogy nevezik is. (Újabban felvetődött, hogy létezik politikai morál is. Ez azonos a közmorállal, mert a társadalom mindenkori elvárásának igyekszik megfelelni.) Manapság morálról beszélni olyasvalami, ami senkire sem vonatkozik, és ha nem volna rendőrség és igazságszolgáltatás, hogy a látszatot fenntartsák, és kirívó esetekben - amikor a hazudozás képessége nem éri el a követelmények szintjét – befenyítsenek, megszűnne lenni. Mint ahogy nincs is, mert ott, hol erőszak honol morálról beszélni abszurdum. Morál ott van, hol szabadság van, és szabadság csak ott lehet, hol az emberek megértik egymást. A szeretet nem követel, és nem ítélkezik ezért az, aki szeretetben él egyszerre morális és szabad.

***

A szent

A megsértett hiuság, hogy meg kell halni, az embert szenté teheti. Szentnek lenni ez esetben annyi, mint lázadni Isten törvényei ellen. Ha már meg kell semmisülni, és a világtól meg kell válni, akkor inkább ne legyen semmi, szűnjön meg minden és mindenki. Amikor az ember a világból sértetten visszavonul, és elmagányosodva otthagy mindent és mindenkit, hogy életét önző módon egyedül élje meg, akkor valójában a krisztusi példamutatás ellen cselekszik.
Aki a világot megtagadja, Istent tagadja meg, még ha oly becses kolostori visszavonultságban is teszi azt.

***

Életvíz

Ha látod a fényben az árnyékot, a színben a tónust, és a hosszúlábú nőben a sétáló csontvázat elmondhatod, hogy eljutottál a dolgok külső ismeretéhez. Ha zsigereiddel hallod a zenét, és értelmezni tudod a víz csobogását, a madárcsicsergés szomorkás nyáresti dalát, akkor valamivel mélyebbre jutottál. Ha a létezés közvetlen valóságát akarod megragadni, talán az a legnehezebb. A „lenni, vagy nem lenni” kérdése, amikor nem látsz, nem hallasz, csak érzed a dolgok lényegét egyszerre átitatva tested és lelked a mindenhatóság és elveszettség, az örökkévalóság és pillanat keserédes nektárjával.
Vajon az alkímia életvize nem ez a keserédes folyadék-e, melyre évezredek óta áhítozunk, és melynek nap, mint nap részesei lehetünk?


Kertész Márton

Kertész Márton - Az árnyék






Ebben az írásban nincs semmi, ami emberi volna. Nincsenek vágyak, nincs kalandos felmagasztosulás, friss, émelygős hazudozás, habcsók, virágok és zsongás, vigasztalódás halotti tort ülők számára, megkönnyebbülés törvényszéki vita után, nincs semmi, ami utat mutatna tanulni vágyóknak, igazságkeresőknek és isten káromlóknak, mert ami van, az iszony. Az a sárgászöld lepedék, ami öngyilkosok szája szélén jelentkezik, másnaposan, gyógyszertől elgyengült testük kitoloncolt, idegen anyagaként, az a színváltó semmi, ami méregként üli meg az agyat, szenvedésként bitorolja a test minden idegszálát, és a vér áramlásával vesz birtokba minden élő sejtet. Az iszony, mely csábosan mérgez, seszínű kotyvalékként csordogál az erekben, tompa egykedvűséget, latyakot. sarat és szömyképeket von felszínre a tudat legmélyéről, hogy a pokol százlábú szörnyeként gyilkoljon hűs tavaszi gondolatokat, morált és szabadságot, és önnön seszínű okádékában fetrengjen, mindent elborító feketeségként az agyban. Az iszony, mely élvezetek sötét halottvirágait szórja alig nyiladozó szemekbe, tompa kábulat, ájultság vízióival fűtött langymeleg légkörben éli ki sátáni szexualitását, hogy aztán az elnyűtt emberi értelmet a mindent felemésztő nihilbe taszítsa...
Egy átforgolódott éjszaka után fáradtan ébredtem. A szemem még ki sem nyitottam, amikor éreztem, hogy valami furcsa, hűvös idegenség, távoli, derengő, hideg fény bénító jelenléte vesz körül. Kesernyés dohány émelygős, tegnapi íze aszalta érdesre a nyelvem, húgyhólyagomat vizelet feszítette. A füstmarta plafonról zsongó állatfigurák figyelték ébredező mozgásom. Tompa egykedvűséggel ültem fel az ágyban, hogy szendergő, álmos szemmel erőt vegyek magamon, és a kijárat felé csoszogjak dolgomat végezni. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor észrevettem, hogy valami furcsa, zöldessárga folyadék szivárog át alatta, és terül szét a lakásban lomhán, mint olajfolt csöpögő tartály körül.  Hitetlenkedve bámultam a sesztnű foltra, mely bágyadt mozgással hömpölygött, utat keresve magának a parketta rései között, el eltűnt, majd odébb ismét felbukkant, és mint füst gomolygott a padló felszínén, ellentmondva a gravitáció folyadékra jellemző törvényének, miközben lassan osont a lakás belseje felé, és terjedt szét minden irányba. Ösztönösen lehajoltam, hogy ujjammal érintsem. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet, de eddigi tapasztalataim szerint erre képtelen voltam. Mutató- és hüvelykujjam közt szétdörzsöltem, ujjaim nem lettek nyirkosak. Aztán leguggoltam, belemerítettem a tenyerem, és arcomhoz emeltem, hogy állagát jobban tudjam azonosítani. Súlytalan volt, és mintha nem lett volna anyaga. Egyszerre volt gáznemű és nyúlós, nyálkás folyadék. Ahogy tenyerem feljebb emeltem, a valami a kékes vénák barázdálta árkokban végigcsordogált csuklómon, de se a karom, se a ruhám kézelője nem lett nedves tőle. Kezemet összedörzsöltem, és mindkét tenyerem száraz maradt. Guggolás közben újból elhatalmasodott rajtam a vizelési inger, és felegyenesedtem, hogy másodszorra is nekilóduljak dolgomat végezni. Ahogy az ajtót kinyitottam, jó adag nyálkás massza tódult felém, majd amikor ijedten és gyorsan visszacsuktam, lágyan hömpölygött tovább a parketta felszínén, bokámat mosta. Tenni kellene valamit. Talán el kellene lapátolni. Az ablakhoz léptem, hogy a függönyt félrehúzzam és kitekintsek. A látványtól lábam a földbe gyökerezett. Rettegve észleltem, ahogy a furcsa anyag hullámokban veri az üveget, már szemmagasságban. Tehetetlenségemben az öblös mosogatókagylóhoz tántorogtam, hosszasan vizeltem. Aztán az ágyhoz szédelegtem. és leültem a szélére. Perceken át bámultam magam elé mereven. Csak nincs valami baj velem? Az ágyon végigdőltem, szemem behunytam, majd egy hirtelen mozdulattal a pokrócot is a fejemre húztam. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem így, de úgy hiszem, el is aludtam. Amikor felébredtem, testemet hideg rázta, és csuromvizes voltam. Eszméletemhez térve az ajtó felé tekintettem, Meglepetten tapasztaltam, hogy a lakást jórészt belepte az ismeretlen anyag, mellyel elalvásom előtt küszködtem. Az ajtó. mint az íj feszült meg a kilincstől ívesen mindkét irányban, mintha kívülről mázsás súly nyomná. Rettenetesen félni kezdtem, nem értettem, hogyan lehet, hogy valami, aminek nincs is súlya, ekkora feszítő erővel bír. Gyorsan felkeltem, és egy kisszekrényt támasztottam az ajtónak, aztán az asztalt helyeztem rá, lábaival felfelé, és egy televíziót tettem a tetejére. Leültem az ágy szélére, és vártam. Ránéztem a három egymásra halmozott bútordarabra, de munkámmal nem voltam megelégedve. Újból nekiláttam, és a lakásban levő összes bútort odahordtam az ajtó elé. Egyedül az ágyat hagytam meg a szoba egyik sarkában, átellenben a spanyolfallal, mely a szenes hordót takarta. Ismét leültem, és pihentem. Mintha a szivárgás valamicskét lassult volna. Ez így nem mehet. Tenni kell valamit, akármit, csakhogy megszabaduljak ennek a különleges anyagnak a fogságából. Amint ott üldögéltem tehetetlenségemben, magányomban, a félelem és a cselekvésképtelenség súlyával vállamon, bevillant az ötlet. A gondolattól zsigereimben a hideg futkorászott, hátam libabőrös lett. Mégis egyetlen lehetséges megoldásnak találtam. Előbb elszégyelltem magam, aztán tudva, hogy nincs senki körülöttem, az irtózattól és a nyúlós massza gusztustalan, nyálkás kinézetétől öklendezni kezdtem. Többször is végiggondoltam, mígnem elhatároztam magam a végső cselekvésre. Nekiállok és megeszem, legyen az bármi. Csak így szabadulhatok meg tőle, és kerülhetek ismét kapcsolatba a külvilággal.  Segítséget kívülről nem várhatok.
Nincs az az ember, aki a bezárt kapun átmászna, és a két hatalmas dög dühös csaholására fittyet hányva megnézné, hogy itthon vagyok-e vagy sem. Meg aztán nem is biztos, hogy észrevenné ezt, ami itt hátul az udvarban velem történik. Tornászni fogok, és a fekvőtámaszok, guggolások, helyben futás remélhetőleg segít felemészteni ezt az ismeretlen masszát. Ami pedig megmarad belőle, mint a székletet összegyűjtöm a szenes hordóba, mely a spanyolfal mögött lapul üresen. A bútorok közül előkotortam az asztalt és egy hokedlit, miközben vigyáztam, hogy az ajtó végig jól meg legyen támasztva. A kredencből tányért, kanalat, szalvétát és merőkanalat vettem elő. A széket közelebb vittem az asztalhoz, és leültem. Jobb kezemben a merítőkanállal rézsútosan oldalra hajoltam, hogy telemerjem tányéromat az ismeretlen masszából. Íze nem volt, csak irtózalosan büdös volt, és rágós, mint egy mócsingos kocsonya. Orromat befogtam, és az egész tányérral elfogyasztottam. Aztán ismét mertem egy adagot, és azt is. Jóllakottan végigdörzsöltem felső és alsó ajkam, valamint szájam szélét a szalvétával, és felálltam az asztal mellől. Eszeveszettül tornászni kezdtem. Súlyzóként egy üres gázpalackot emelgettem. Erőm kevés volt, mindamellett próbáltam jól kifárasztani magam. Délben újabb tányért vettem elő, és megebédeltem. Délután folytattam a tornát. Este ismét tiszta tányért vettem elő, és megvacsoráztam, majd lefeküdtem az egyetlen helyén maradt bútordarabra, az ágyra. Amikor reggel felébredtem, elsőként az ajtónak támasztott bútorok felé tekintettem. A szivárgás mintha teljesen leállt volna, Felálltam, és az ablakhoz mentem. A függönyt félrehúztam, és kitekintettem. A nyúlós, nyálkás massza ott tornyosult az ablak előtt, mozdulatlanná dermedve. Ez a látvány valamivel megnyugtatóbb volt, mint az előző napon a hullámzás. A spanyolfal mögé bújtam dolgomat végezni. Székletem nem volt. Előbb meglepődtem, aztán megnyugodtam. Egy problémával kevesebb. Újabb tányért vettem elő. és a padlóhoz lapult masszából megreggeliztem. A délelőtt folyamán hosszasan tornásztam, és sikerült ismét jól ki fárasztani magam. Ebédelni készülődtem, amikor rájöttem, hogy több tiszta tányérom nincs. Egy piszkos tányérral a kezemben a mosogatókagylóhoz léptem, de eszembe jutott, hogy belehugyoztam, és kényes lettem. Csak nem mosogatok ott, ahol egyéb dolgomat is végeztem. Visszamentem az asztalhoz, és elgondolkoztam, mitévő legyek, Teljesen mindegy, gondoltam, azzal térdre ereszkedtem, kezem előretettem, és lassan hasra feküdtem. A massza sikamlósán csusszant ki alólam, mint kerék nyomdokán a sár, tornyosult fel testem két oldalán. Mély lélegzetet vettem, és enni kezdtem. Torkomon hidegen futott végig a kocsonyás, íztelen, rágós ragadály. Hirtelen forogni kezdett velem a világ, és okádni kezdtem. Szemem behunytam, így vártam, hogy rendbe jöjjek. Feküdtem, mint disznó a saját okádékában, és csak nyeldekeltem. A hányadék összekeveredett a kocsonyás, nyúlós masszával, irtózatos, orrfacsaró bűz lepte be környezetem. Éreztem, ha ezt így folytatom, beleőrülök, nem bírom tovább. Az asztal sarkába kapaszkodtam, és szédülten álltam fel, hogy a székre üljek. Az asztallal szemben, egy homályos tükörből ismeretlen arc nézett farkasszemet velem. Csapzott, szürkéllő haja, barázdált arca, fekete szemgödre, félelemmel és irtózattal vegyült vonásai egy élve eltemetett ember kínjait elevenítették meg. Reszketni kezdtem. Felálltam, és az ajtó felé csoszogtam. Istenem, csak ezt megúsznám! Adj erőt. Uram! Ettől a fohásztól kissé megnyugodtam. Mintha az erőm is megjött volna. Aztán egy hangot hallottam. "Menekülj!" Hirtelen döntöttem. Az ajtóhoz léptem, egy határozott mozdulattal feltéptem, és teljes erőmből nekirugaszkodtam. Átvágtam a mozdulatlanná dermedt masszát, és kint voltain a szabadban.
Az égen egyszerre sütött a Nap, világított a Hold, és ragyoglak a csillagok...


Kertész Márton

Brátán Erzsébet - Szamszára



 


A szamszára szanszkrit szó, jelentése: létforgatag, avagy lélekvándorlás, mely az ismétlődő születés-halál körforgását jelenti. Vannak, akik ezt a szót a szenvedésre értik, mivel a lélekvándorlás magában hordozza a karmát. A karma is egy szanszkrit szó, jelentése: cselekvés. A karma a szabad akarat működési mechanizmusa, amely lelkünk testet öltésével fejti ki hatását, és törvényként hat szellemi fejlődésünk során. Avagy egyik tettünkből egyenesen következik a másik.
A Padma Purána szerint az univerzumban 8 400 000 létforma van, és a feltételekhez kötött léleknek ezek mindegyikében meg kell születnie. Miután a lélek (dzsíva) keresztülment e sok millió születésen, eléri az emberi létformát. Ekkor lehetőséget kap, hogy elkezdje az önmegvalósítás folyamatát. A védikus szentírások szerint, ha valaki elpazarolja az emberi létformát azzal, hogy életét csupán az érzéki élvezetek mámorának adja át, az ismételten rákényszerül az alacsonyabb létformákban való születésre. Az ember tehát a karmája eredményeképpen újra és újra megszületik, néha gazdag, néha szegényként, esetleg állatként vagy növényként.
Akadnak olyan vélemények, melyek ezt is tagadják, szerintük az emberi létforma többé sohasem lesz állativá…
Más tanok szerint a földi létezés maga a szenvedés, ami nem kerülhető el semmiképpen. Aki ugyanis nem szenved, az már nem is él…
Ha jól belegondolunk, lehet benne valami, hiszen nem kell mást tennünk, mint hallgatni, miről beszélnek az emberek. Ám ez folyik a média többsávos csapjából is, a tévéből, az internetről, az újságokból, a könyvekből, stb.
Ha sajog a lélek, keseregni kell…
Valami mindig akad, amiért szenvedhetünk, sírhatunk-ríhatunk. Ebből a folyamatos bánathalmazból az évezredek során csodálatos művek születtek, legyen az írás, próza, vers, könyv, zeneszám, mondóka, színdarab, vagy film. Az ilyesmire mindig több „vevő” akad, mint a „nyáltól csöpögő boldogságra”. Megfigyelhető, hogy amikor valakit valami nagy keserűség ér, akkor nem felvidulni szeretne, hanem tovább süllyedni, és nem vígjátékokat, humoros írásokat, vagy vidám társaságot keres, hanem olyasmit, amivel tovább süppedhet az önsajnálatba. Vagyis sírva vígad, mert annyira sajnálja önmagát, hogy ezt kellett megérje, ráadásul idegesíti, ha valaki boldog. A pozitív híradókat nem nézik annyian, mint a „rendes híreket”, melyek másról sem szólnak, mint arról, kik, hol, hogyan, mennyien, miért szenvedtek, haltak meg, különböző katasztrófákban, balesetekben, háborúkban, esetleg bűncselekmények áldozataiként, vagy kit, mikor, mekkora kár ért. Szinte faljuk a hasonló címlaphíreket, mert szörnyülködhetünk és átélhetjük mások fájdalmát… önmagunkat szenvedtetve.
Többnyire minden a saját gondolatainkon, hozzáállásunkon múlik. Vegyünk példának egy egyszerű utazást. Az egyik ember idegrohamot kap a sok körforgalomtól, a másik örül, hogy kanyargósan vezethet. Az egyik ember utálja a metrót, a másik élvezi, és kihasználja, hogy egyik végállomástól a másikig zötykölődhet rajta. Végtelen sok hétköznapi apró-cseprő példát lehetne felhozni, mennyit jelentene a pozitív hozzáállás. Ami azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, nem kesergünk a múlton, tovább lépünk és nyugodtan keressük a kiutat, mert van. Ha nem gurulunk dühbe attól, ami van, hanem elfogadjuk, hogy úgy van jól és kész. Pont.
S máris nekünk könnyebb.
Valójában az lenne a feladatunk, hogy először felismerjük, megismerjük önmagunkat, igaz önvalónkat, és tudjuk, hogy mindennek oka van, tehát, ha változtatunk a szemszögünkön, fordulnak a körülményeink… azután azzá váljunk, akikké válhatunk. Mindenkiben rejlik egy nagy álom, amit mélyen dédelget, de nem meri előhozni, mert képtelennek tartja rá magát. Pedig pontosan az az álom az, ami jelzi, mivé válhatunk. Rajta, terjesszük szét szárnyainkat!
Ám valójában sokunkat hiába feszít belülről ez az álom, mely arra buzdítana, hogy kiteljesedjünk, még mindig nem bízunk benne, hogy valósággá válhat, és megtehetjük! Rálegyintünk: Áh, dehogy, miért éppen én, a senki, a kicsi, a…
Pedig igen, bárkiből bárki válhat, mindegy, honnan jött és mikor, számtalan példa akad erre is… Nézz körül, mindenütt élnek hús-vér emberek, akik kiemelkedtek valahonnan valamiért. A környezetük csodálja őket, de mégsem bíznak abban, hogy ők is képesek lennének erre. Naná, ugyanarra nem is, de mindenkiben buzog valami tehetség, csak éppen az álmaink megvalósulásáért tennünk is kell, nem elég várni, hogy majd magától megoldódik.
Ismerhetünk hajléktalan párokat, akik kitartó munkával, rendíthetetlen hittel kijöttek onnan, ahonnan nem sokan. Ma rendes lakásuk és saját vállalkozásuk van. Bebizonyították, hogy bárkiből lehet bárki, ha figyel a jelekre, megtudja, mi az. Számtalan film készült valós történetekből, amikor valaki valami nagy küzdelem árán nagy tettet hajtott végre, mint a mesében, amikor a szegény legényből király lesz. Ez nem csupán mese, átvitt értelemben megvalósulhat, ha teszünk érte, és rendíthetetlenül bízunk a célunkban.
Az EGY-ÉN a világegyetem kicsinyített mása, benne rejlik a MINDEN. Ez nemcsak az emberi létformára vonatkozik, hanem a magányos fűszálra, vagy az állatvilágra egyaránt. Tehát minden élőben benne rejlik a mindenség, s ha ezt tudja, bármivé válhat.
Ugyanaz az erő működteti az Univerzumot, a legapróbb, legdurvább atomtól a legbonyolultabb, legfinomabb részekig. Ugyanaz a MINDEN benne rezeg… ez az erő a tiszta tudatban bármikor elérhető, bárki előhozhatja.
S ha már egyszer ezt a folyamatot megértettük, és biztosan tudjuk, vajon onnan kezdve mindig úgy marad?
Áh, dehogy… amint lazul a hit, az önbizalom, vagy a pozitív gondolkodás, s megmételyez a kétely, mert hagyjuk neki, nem figyelünk önmagunkra, máris visszaeshetünk egy korábbi fokozatra. Fejlődésünk hasonló egy spirálhoz, melyben le-föl hullámzunk a haladás során.
Jómagam is megtapasztaltam ezt az érzést. Miután mélybe zuhantam, s lassan-lassan feljöttem a lépcsőn a talajszintig, azt hittem, sok mindent értek és legalább lefelé már nem lehet menni. Úgy véltem, ha már egyszer fenn vagyok, nem eshetek vissza… pedig pontosan érzékeltem, hogy csupán talajszintig jöttem fel a sötétből. A lépcső felvezetett, de ott nem szűnt meg, hanem megy tovább, bár a fényben már nem látszik olyan jól, de ott van, és végtelen… Imádtam azt a lépcsőt, ahol mindig megvolt a megfelelő segítség, mely eljutott hozzám.
Ám a fényben még labilisan mozogtam, még nem volt elég biztos az alapzat, amire épülhetett a kastély, ezért többször is átéltem a hullámvölgyet, újra, meg újra…
Néha egészen pontosan megfogalmaztam a problémát, de ha az ember éppen benne él, nem látja olyan jól, mint kívülről, felülről. Ezért nem működik az, ha mások „megmondják”, mert a biztos tudás egy fejlődési folyamat eredménye, ami egy belső utazás során tárja fel magát, és amikor már nem csak tudunk róla, hanem biztosan tudjuk, belsőből fakadó igényünk lesz a változásra, a feljebb lépésre. Az embernek elég megfigyelnie önmagát, mert folyton arról beszél, amin neki kellene változtatnia…
Előbb szemléljünk meg másokat, ott jobban átláthatjuk a helyzeteket, azután merüljünk bele önmagunk megfigyelésébe. Ugye, milyen igaz? Hiszen magunk is arról szeretnénk meggyőzni másokat, amit saját magunknak illene megtennünk. Az a jó, ha ezt már világosan észrevesszük. Akkor nem is akarunk meggyőzni másokat, mert tudjuk, hogy minden úgy van jól, és saját magunknak önmagunkkal van dolgunk. Mindenki önmagáért felel, önmagát neveli, javítja, fejleszti. Erre persze hatással vannak a tapasztalatok, az átélések, megfigyelések és környezetből kiszűrt élmények is. Ha tudjuk, hogy minden úgy van jól, akkor azt is érezzük, nem véletlen, hogy éppen ott vagyunk, ahol, és épp olyanok vagyunk, amilyenek. A világegyetemben semmi sincs véletlen, minden hat-kihat egymásra, csodálatos rendszerben működik. Mégis, amíg idáig eljutunk, de sokszor elesünk, és elhagy minden hitünk, picit megmártózunk a múltban, vagy a megpróbáltatások óceánjában, s megkíséreljük feladni, de valami mindig megment… a remény…


Brátán Erzsébet

Brátán Erzsébet - Az írás és a meditáció





Vannak, akik különösen nagy hangsúlyt fektetnek a meditációra, a folyamatos gyakorlásra, a mindennapi elmélyülésre. Ez lenne egy spirituális ember egyik legfőbb tevékenysége, mely által még a DNS is megváltoztatható, tágul a tudat, jobban megismerjük önmagunkat, vesszük a végtelen Univerzum üzenetét. Ha befelé sétálunk, határtalan boldogságra és kincsekre lelünk.
Azonban, ha velem találkoznak, akiről úgy vélik, spirituális ember vagyok, igen elcsodálkoznak, mert ha szóhoz juthatok, szinte levegő nélkül gyorsan beszélek! Lendületesen. Persze, repkedek az örömtől, ha olyanokkal találkozom, akiket szeretek, vagy annak lehetőségétől, ha elmondhatom, amire az évek során rájöttem. Mindig úgy éreztem, egyik feladatom a tanítás, mint persze mindannyinknak.
Tanítás-tanulás, folyamatos körfogás.
Egy mester szerint földi életeim egyik utolsó inkarnációjában élek, nem kell már sokszor jönnöm, nyugalom és bölcsesség árad belőlem. Persze, „az életben” nem ismer… mert igaziból nagyon intenzív vagyok, mindent átélek a végletekig, benne vagyok a játszmában rendesen. Erre azt felelte, mert a jelenben vagyok! Ezt tőle hallottam először… És milyen igaz! Amibe teljesen beleadjuk magunkat, abban teljesen benne vagyunk, olyankor eszünkbe sem jutnak múltbéli sérelmeink, vagy a jövőért való aggódásunk. Az pedig, hogy minden írásom spirituális üzenet, annyiban igaz, hogy az írásokat a fejemben képként látom…, ha pedig a hangról van szó, azt a fejem körüli körülbelül egy méteres körben balról fentről „veszem”. Mindenki médium, aki ír, vagy valamilyen más módon közvetít. Érzem, hogy rácsatlakoztam egy csatornára, ahonnan folyamatosan áramlik az újabbnál újabb írnivaló. Tehát médium vagyok, bár picit félve mondom ki. Ez is csak egy címke, amihez már sokféle ítélet társult…
Sohasem akartam semmi sem lenni, se versenyezni, sem közvetíteni, vagy valami ilyesmi, mégis azt teszem. Ez a küldetésem. Ezt pedig a negyven évig tartó mindent átélésem utáni összeomlással a hátam mögött mondom.
Hogy nem sokszor kell jönnöm?
Nos, igen, lehet benne valami… hiszen jól emlékszem, gyermekkoromban azért akartam sok hibát elkövetni és nem teljesíteni a karmám, hogy még nagyon sokszor visszajöhessek ide, annyira szeretek itt lenni!
És mégis… az ember nem odázhatja el a bevállalt feladatát…
Ám mostanában, életem harmadik szakaszában, amikor írásaimon keresztül szólhatok az emberekhez és néha még egy-egy előadásra is felkérnek, igyekszem komolyan beszélni, mégsem bújhatok ki a bőrömből… Úgy beszélek, hogy lábam sem éri a földet, de szó szerint nem érzem a talajt magam alatt. Emelkedetten adom elő a mondandómat. Jobb lenne persze nyugodtan, lassan, tagoltan, mint egy igazi előadó…
Ilyenkor javasolják a meditációt…
Nos, igen… a meditáció… már megint a meditáció!
A meditáció valójában koncentrációt jelent. Az az igazi számomra, amikor egy nyüzsgő nagyvárosban fejem fölött lótuszülésben szemlélem a csodálatos élet minden megnyilvánulását, de úgy, mintha én csak a néző lennék a színházban. Ez a meditáció.
Hagyományos módon nem tudok meditálni, de időm sincs hozzá…
Hogy mégis mi köze az írásnak a meditációhoz?
Említettem a médium szót… aztán ráleltem egy idézetre: 
„Az írás a meditáció egyik formája”
Hát persze! Hiszen amit ihletnek nevezünk, az maga a hang, ami üzen, hogy mit írjunk! Az íráson keresztül lettem felkészítve a küldetésemre. Az írásokban olvashatják azt, amit nekem üzentek, akiknek éppen arra van szükségük! Írás közben bűvös felhőben élek, finom illatot érzek, boldog vagyok! Amikor készen van egy-egy mű, elégedetten hátradőlök.  Ha másnap visszaolvasom, akkor még mindig benne élek. Ha azonban két hónap múlva előveszem, számomra is találhatóak benne új dolgok, és még magam is elcsodálkozom, hogy ezt valóban én írtam?
– Áh! Dehogy… csak a kezem adtam hozzá!
Örülök! S ha jól belegondolok, akkor szinte mindig meditálok, hiszen öt éve egyfolytában írok…
„Az írás a meditáció egyik formája”
Így MEDITÁLOK!


Brátán Erzsébet

B. Tóth Klára - Egy senki ujjlenyomatai





Üldögélek a Héven nyakig merülve a könyvembe, utasok szállnak fel-le, ajtók nyitódnak-csukódnak, de én csak falom a fejezeteket egymás után, lábammal a kocsi oldalához szorítva a frissen restaurált festményt. Este lakkoztam, hiába bugyoláltam dupla nejlonba, pillanatok alatt megtölti az étert a penetráns terpentinszag, ami nekem ugyan ínycsiklandó csemege, műteremhangulat, hivatásom ambróziaillata, de az utasok egymásra nézve fintorognak, felemelt szemöldökkel továbbadva a kérdést a nemzetközi jelbeszéd szabályai szerint, majd felém biccentik a fejüket, aztán beindul a láncreakció, és a rögtönítélő bíróság döntési mechanizmusával egyszerre sújtanak le rám a pillantások.
Miután válltáskám apró mérete kizáró oknak ítéltetett, tekintetük a terebélyes csomagomra esik, egyre közelebb hajolnak, megbizonyosodni a bűzforrás felől, röntgenszemükkel mintegy átvilágítva találgatják, milyen káros hatásnak vannak kitéve miattam, hány generáció fog károsodni felelőtlenségem következtében, hogy nem gyalog teszem meg a tizenöt kilométeres utat ezzel a bőröndnyi csomaggal a hatalmas hóesésben.
Én közben nyakig merülve a könyvlapokban próbálom beleélni magam Theophylus presbyter középkori receptjeibe, hogy kell szarvasagancsból, vagy sajtból és mészből enyvet készíteni, melyik profestékhez keverünk mézgát és melyikhez tojásfehérjét; remélve, hogy így elkerülöm a lesújtó pillantásokat, bár tartok tőle, az enyvszag így is kiszivárog a veretes szövegből.
A lapozási technikám újfent mély nyomot hagy rögtönzött közönségem lelkében, ugyanis a képtől még reggel lakkos lett a kezem, így körmömmel piszkálom fel a következő lapot és egy laza csuklómozdulattal, behajlított ujjpercemmel lendítem át a másik oldalra, ami nem megy mindig elsöprő sikerrel, de pótcselekvésnek tökéletesen megteszi. A negyven perces út alatt a felém irányuló gyanakvás mennyisége az utóbbi négy évtized detektív-állományának is becsületére vált volna.
Mikor végre megérkezem a végállomásra, felnézek a könyvemből, látom, már senki nincs a kocsiban. Lekászálódom, térdig süppedve a puha hóba sietek a múzeum felé, ahol meghányjuk-vetetjük az összes felmerülő kérdést a muzeológussal, de induláskor nem találom sehol a válltáskámat. Átvizsgáljuk az egész épületet, az emberiség hatszázezer éves kultúrájának ásatási leleteit a paleolitikumtól napjainkig, de a ridikülnek nyoma sincs. Visszafelé minden kukát, bokrot, útszéli padot, ablakpárkányt és kirakatot átkutatok, egész gyűjteményt találok elveszett holmikból, de egyik sem az enyém.
A Héven hagytam volna? Nem, ott körülnéztem, emlékszem, vállamra vettem, utána emeltem hónom alá a becsomagolt képet. Levágták volna a bőrszíjat a vállamról észrevétlenül? Hiszen a nagy hó felfogja a léptek zaját, nem hallani, ha szorosan mögém lépnek. Állítólag ez is bevett szokásuk az útszéli tolvajoknak.
Több órás keresés után bemegyek a rendőrségre. Nincs nálam semmi, csak Teophylus presbiter Scehdulája, de sajnos erre a helyzetre nem ad receptet, az ezerszázas években még nem találták ki a személyit, és a pénzt a derekukra kötött zacskóban hordták a ruha alatt.
Röpke két órás várakozás után behívnak. Az ügyeletes leültet, keze a klaviatúrán, rám se nézve kérdezi:
   Neve? Lakcíme? Foglalkozása?
   Festő-restaurátor    mondom a többi adat után mechanikusan.
   Akkor kérem a szakmunkás-bizonyítványát.
   Nincs szakmunkás-bizonyítványom.
   Hogyhogy nincs?
   Nem vagyok szakmunkás.
   Most mondta, hogy festő.
   Igen, festő - restaurátor.
   Az nem szobafestő?
   Nem, festő-restaurátor művész, és nem szakmunkás-igazolványom van, hanem egyetemi    
     diplomám, a  Képzőművészeti Egyetemen végeztem.
   Akkor azt adja ide. És minden iratot, amivel igazolni tudja magát.
   De hát épp most jelentettem be, hogy ellopták a táskámat a személyimmel, pénzemmel és minden iratommal. A diplomám szerencsére nem volt benne, otthon van Budapesten, utólag be tudom mutatni.
Ezek után talán bosszúból, hogy így beégett, töviről-hegyire kifaggat életem minden apró eseményéről, folyamatosan lebegtetve, hogy bármit mondok, ők már rég tudják.
Átfut rajtam, hogy mit erőlködöm, ha nem tudom igazolni, hogy valaki vagyok, akkor nem vagyok senki, így ez a hivatalnok sem tehet semmit egy nem létező személy ellen.
Amennyi bizonyíték maradt utánam, az a néhány, lakkos ujjlenyomat Theophylus presbiter lapjain, de ezt gondosan titokban tartom.


B.Tóth Klára

B. Tóth Klára - Ének, melegváltásban



Sose tudom, melyik én ébred fel reggel. Este gyanútlanul lefekszem, olvasgatok, irogatok, gondolatban megtervezem a másnapot, tele vagyok optimizmussal, életkedvem egy cserkésztábornak is elég lenne, de reggel elveszítem ezt a magabiztosságot, rájövök, hogy ez most nem én vagyok, figyelem magam, már a fürdőszoba felé botorkálva átesem az elöl hagyott partvisban, lehajolok érte, persze leesik a szemüveg az orromról és kettétörik, félvakon tapogatózva turkálok a fiókban pillanatragasztóért, mikor végre beleakad a kezem, leesik a kupak és hozzáragad az ujjam, nagy nehezen lefejtem az orvosi szikémmel, a bőröm kemény, mint a rinocéroszé, a reggeli kávéscsésze is tétován remeg a kezemben, túl apró kortyokkal iszom, míg máskor csak úgy döntöm magamba, minél szorongóbb vagyok, annál jobban vágyom, hogy újra az a másik legyek, aki fölpattan, percek alatt elkészül, éhgyomorra elintéz három fontos telefont, megválaszol  tíz levelet, megeteti a kutyát, macskát, családot, miközben lelakkozza a kitömített képet, mert másnap már retusálni kell, földobja a háromfogásos ebédet, mert délre itt vannak a vidéki rokonok, lerohan a pincébe, lefűrészel három, plafonig érő deszkát, gyorsan lealapozza, megfesti  rájuk az  éjjel megálmodott  triptichont, mert az ihlet nem vár, közben a létra tetején, a rögtönzött Parnasszuson megszül néhány petrarcai szonettet, mire elkészül és visszatér  a valóságba, az ebéd is megfőtt, már csak a meggyes piskóta van hátra, de azt összedobja, míg meghallgatja az angol leckét, de így, ebben a „másállapotban”  kizárólag félpár zoknikat dob ki a szekrény, akik szipogva keresik a párjukat, a cipőfűzőm se talál bele a lukba, hiába nyálazom-hegyezem fél órája, közben a kávé kifut, a rántotta odaég, a fél pár csizmám cipzárja elakad, se fel, se le, így bal  lábamon egy kockás posztópapuccsal bicegek ki a közértbe, a csizmaszár lekonyulva söpri a pocsolya vizét, ahogy a dögnehéz cekkerrel átugrálom a járda gödreiben megmaradt hólét, a víztükörben keresem azt a másikat, gyere már, válts le végre, már azt se tudom, sok, vagy kevés vagyok-e  magamnak,   jön is, ott vigyorog vissza a víztükörből, felismerem a kaján hanghordozást: – nem, öregem, ma még te vagy a soros, bírd ki magad reggelig. 

B.Tóth Klára
 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes