József
Attila szerelmi költészetének létezik egy olyan rétege, melyről a kutatás eddig
vagy hallgatott, vagy – némileg leegyszerűsítő módon – a mintakövetés
felségterületébe utalt. Azokról az 1920-as években írt költeményekről van szó,
melyek kétségkívül Ady Endre és a parnasszista esztétikai hagyomány jegyében
fogantak, ám egy sajátos poétikai attitűd jellegzetességeit is magukon viselik.
Ez a magatartásforma a hiány teremtő erejéből mint életrajzi realitásból nyeri
energiáját, pontosabban a költő hétköznapi életéből táplálkozik, s e tényező
alapvetően visszavezethető a szeretet- és a szerelem utáni vágyra. Már
Szabolcsi Miklós észrevette, hogy példának okáért „a Férfiszóval és a Szeretők
megformálásában a parnasszista-nyugatos, babitsi technikára emlékeztet, s jelzi
a kamaszkorból ifjúkorba érő fiatalember szexuális fantáziálását, vágyképeit –
szelídített, irodalmi stílusban. A Férfiszóval
hangulata, tematikája a kárhozott, végzetes szeretőké, illetve a szeretkezésé
(Baudelaire, Ady), de már expresszionista nyelvhasználat és képtechnika
jellemzi.” (In. Szabolcsi Miklós: Érik a
fény. József Attila élete és pályája. 1923-1927. Akadémiai. Bp. 1977. 227.)
Amennyiben elfogadjuk, hogy a biográfia és a
nagy költőelődök követése önmagában megmagyarázza a korai szerelmes versek
erotikus töltését, választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy vajon mi a
mozgatórugója a parnasszista szerelmi lírára (és Ady költészetére) olyannyira
jellemző agresszív érzékiségnek, s legfőképpen hogyan módosul mindez József
Attila korai szerelmes verseinek motívumkészletében? E kérdés megválaszolása
azért is fontos, mert „József Attila szerelemfilozófiájának (és talán egész
költészetére érvényes alapállásának) összefoglalója az, hogy a szerelem és a
szeretve levés a személy meglétével, az önazonosság érzékelésének alapvető előfeltétele.” (In.Bókay Antal: Líra
és modernitás – József
Attila én-poétikája. Gondolat. Bp. 2006. 161.)
Király István így
ír Ady Endre szerelmi lírájának szexuális vonatkozásairól: „Felizzó, nagy mérvű
szexualitás, melyet azonban vallásos burok, áhítat vett körül: ez jellemezte
[…] költészetében a nemiség motívumát: ez adta meg ennek a témának az egyéni
arcát. Mintha csak egy serdülő látta volna: misztériumnak tűnt a testi vágy. S
ez a sajátos jelleg már egymaga mutatta, hogy nem a cinizmus megjelenési
formája volt itt a szexuál-motívum: mélyebb rétegekből tört fel; nemcsak az
érzékeknek volt köze hozzá, de a léleknek is. Hiszen, mint mindig, a felengedés,
az önátadás érzése volt itt is az áhítat; ennek jelenléte már egymaga tükrözte
a témakör lényegét: a magányos lélek feloldódásvágyát. A befalazottságból, a
köré rakódó idegenségből szeretett volna futni, elszökni az elcsigázott ember;
kereste azt az erőt, mely megszüntethetné a különállását, mely lehetővé tenné,
hogy ne önmagába zártan – hanem az egészben, az élet áradó végtelenében, a
mindenségben éljen: kereste a magány ellenszerét. S megteremtette a szexus
mítoszát.” (In. Király István: Ady Endre. II. kötet. /Elvek és utak./ Szépirodalmi. Bp. 1972. 197.) Mivel József Attila zsenialitásának reflexiója többek
között a nőre irányul, vagyis az önteremtés és az önazonosság érzékelése, a
magány elleni küzdelem valóban feltételezi a nő lényét, könnyen adódhat a
feltételezés, hogy legkorábbi szerelmes verseiben Ady mintájára formálódnak a nőalakok
titokzatos, sejtelmes, érzéki asszonyokká. Ha ez igaz, akkor azzal is egyet
kell értenünk, hogy az erotikus képzetek nála sem csupán a testiség
megnyilatkozásai, hanem – attól függetlenül, hogy az adott művet valós vagy nem
létező személy ihlette – egyfajta
episztemológiai és ontológiai síkon zajló metafizikai erotika
megnyilatkozásának tekinthetők, ami számos egzisztenciális antinómiára is
rámutat. A költő már egyik viszonylag korai versében megjósolja: „Egyedül fogok
én állni a világon. / Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.” Jóval később, az
1936 májusában írt Szabad-ötletek
jegyzékében racionális és hűvös tárgyilagossággal szintén azt állapítja meg
önmagával kapcsolatban, hogy „amit keresel, nincs / magadat keresed másban /
magadat szereted – ilyet nem találsz s ha találsz / nincs az ismert nők
között”, mely sorok az 1924 májusában született Hét napja 11. sorával feleltethetők meg („hogy magadat tisztán találod
meg másban”), de fellelhetők az ugyanezen év szeptemberében írt Nem én kiáltok című versében is („hiába
fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat”). Beszédes a költő
Vágó Mártának Pestről írt, 1928. szeptember 30-án kelt levelének kijelentése
is: „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell
megteremtse, mert máskülönben elpusztul.” (In. József Attila válogatott levelezése. /Sajtó
alá rendezte és jegyzetelte: Fehér Erzsébet./ Akadémiai. Bp. 1976. 197.) Nem mellékes ezért, hogy mit ír Otto Weininger Nem és jellem című művében, melyet nagy
valószínűséggel József Attila is ismert: „A férfi minden szerelmében csak magát
szereti. Nem a maga szubjektivitását, nem azt, ami minden gyengeséggel és
aljassággal, minden nehézséggel és kicsinyességgel megvert lény őbenne magában,
hanem azt, ami lenni akar, aminek
egészen lennie kellene, legsajátabb, legmélyebb, legértelmesebb lényét, amely
ment a szükség minden rangjától, a földiség minden rögétől. Ez a lény a maga idő
és térbeli hatékonyságában egyedül az érzéki korlátozottság salakjával, nincs
meg, mint tiszta, mint ragyogó őskép. Bármily mélyen merül is magába a férfi,
iszaposnak és szennyesnek találja magát és sehol sem látja azt, amit keres,
makulátlan, fehér tisztaságban. S mégis, semmire oly sürgős szüksége nincs,
semmit oly hően nem kíván, mint azt, hogy ő maga és semmi egyéb ne legyen. Az
az egyet azonban, amire tör, e célját nem találja meg saját lényének mélyén,
ragyogó fényben és elválaszthatatlan erőben, s ezért kint, magán kívül, kell
ezt elgondolnia, hogy annál könnyebben igyekezhessen feléje. Az abszolút
értékes lényről való ideálját, amelyet önmagában nem tud elszigetelni, egy
másik emberi lényre vetíti és csak ezt jelenti és semmi egyebet az a tény, hogy
a férfi e lényt szereti. Csak aki maga is bűnös lett s bűnét érzi, képes erre
az aktusra.”(In.Otto Weininger: Nem
és jellem. /Ford.:
Gábor Andor./ Dick Manó Kiadása. Bp. 1913. 220.)
Már
Salamon László az Új Transylvania 1938
januári számában, A halálra gázolt költő tragikus
halálára című írásában is megjegyezte, hogy József Attila „szerelmi lírája
weiningeri sötétséggel lángol, abból a rémítő mélységből tör fel, melynek
fenekére még Freud se tudott levilágítani.” (In.Kortársak József Attiláról. II. kötet. 1938-1941. Új Magyar Múzeum.
/Szerk. Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Tverdota György./
Akadémiai. Bp. 1987. 1054.) Ugyancsak ő írja,
hogy a költő utolsó évében „hitt és egyszerre nem hitt többé az életben, nem
hitt az élet céljában, nem hitt a tehetségében, mert nem hitt többé a nőben és
a szerelemben.” (Uo.) Szinte Weininger szavai köszönnek vissza a visszaemlékező
összegző soraiból is: „A férfi, aki harcot vállal, nem élhet meg sokáig ama
illúzió nélkül, hogy ez a harc csak akkor lehet termékeny, akkor lehet
célbataláló, ha szív és a lélek legmélyén, a test és a vér legrejtettebb
sejtjeiben szunnyadó vágyakat a Teremtés negatív pólusa: a Nő visszhangozza.
[…] József Attila, aki a legendás »isten ostorának« nevét viselte, nem találta
meg, ezt a visszhangot. Igazi tragikuma nem abban van, hogy nem találta meg,
hanem abban, hogy hitte, miszerint megtalálható.” Amint arra A hiány teremtő ereje József Attila életművében
című tanulmányunkban már közvetetten utaltunk, felfedezhető a költő szerelmi
lírájában egy olyan fejlődési ív, ami a kamasz fiatalember szenvedélyes
szerelemvágyától fokozatosan vezet az 1933-as Óda metafizikai erotikájáig, majd e korai magatartás – hátterében
az ekkorra már a költő birtokában lévő teoretikus megalapozottságnak – bukkan
fel újra az 1936-os Gyömrői-versekben. (Megjelent: a Comitatus Folyóirat
hasábjain 2013 áprilisában /= http://comitatusfolyoirat.blogspot.com/, valamint
– rövidített változatban – a Kultúra&Kritika (a PPKE-BTK Esztétika
Tanszékének folyóirata) online felületén ugyanezen hónapban /=
http://kuk.btk.ppke.hu/). Nem teljesen megalapozatlanul vélekedik tehát a költő
utolsó periódusának szerelmi költészetéről Sándor Pál Az igazi József Attila című írásában sem úgy, hogy „nem ismer ennél
rettenetesebbet a magyar irodalom. Nem kesergő szerelem és nem boldog szerelem
ez, hanem egy borzalmas viaskodás, átkozódás és gyötrelem, a tehetetlen »beteg
gyermekké« vált férfi siránkozása, jajveszékelése.” (In. Kortársak József
Attiláról. i.m. 1361.) Példának a Jaj,
majdnem... című vers első két sorát idézi. Megjegyezzük azonban, hogy e
költemény a Gyömrői-versek és a Flórához írt költemények között helyezkedik el
időrendben és stílusában, hanghordozásában egyik csoporthoz sem tartozik.
Sokkal közelebb áll viszont a Szerelmes
vers és az Eggyéölelődés vágya
című versekhez, tehát József Attila korai szerelmi lírájához. Olyannyira, hogy
feltevésünk szerint a költő szerelmi költészetének témánk szempontjából
releváns fejlődési íve felvázolható három költemény alapján: a boltív egyik
pillére az 1923 január végén Makón írt Eggyéölelődés
vágya, csúcspontja az 1933 nyarán született Óda, míg a másik pillérét az 1936 kora őszén keletkezett Jaj, majdnem... képezi. Az az alkotói
koncepció ugyanis, ami ezt az ívet kijelöli, s a nemiséget a testi síkról
lelki-szellemi szintre (s azon is túl) emeli, túllép az érzékiség körén, s a
transzcendencia felé mutat. E kijelentés azonban csakis akkor állja meg a
helyét, ha sikerül tetten érnünk ezt az attitűdöt és rá tudunk mutatni arra,
hogy miképpen jelenik meg e három vers jelképhasználatában ez a költői
magatartás. Mindez azért sem érdektelen, mivel már Bókay Antal fentebb idézett
könyvének egyik lábjegyzetében is megjegyezte, hogy érdemes lenne a költő
szerelmi lírájának történetét egy külön tanulmány vagy könyv formájában
megírni. (In. Bókay Antal: i.m. 160.) Természetesen e feladatra nem vállalkozhatunk, azonban
mindenképpen fel szeretnénk hívni a figyelmet József Attila szerelmi
költészetének azon aspektusára, amely a bataille-i transzgresszió fogalmának továbbgondolása
segítségével jól körülírható.
Georges Bataille
szerint az ember diszkontinuus létező, mivel elkülönül a lét folytonosságától.
Ennek egyik oka az ember végessége (halandósága), ami egyben az individualitás
létrejöttét, illetve a mikro- és makrokozmosz elválasztását is lehetővé teszi.
A lét folytonosságától elválasztott létezőt azonban állandó vágy és vonzás
hajtja e megszakítottságon való túllépés felé, azaz a lét teljessége utáni
vágy, a transzcendens, univerzális és emberfölötti ember teljességigénye (a
hiány teremtő ereje által) az emberben olyan magatartásformában realizálódik,
ami természetszerűleg saját határainak áthágására törekszik. E törekvést nevezi
Bataille transzgressziónak.
Gondolatmenetének értelmében ez az önmagunkon, végességünkön, határainkon való
túlhaladás voltaképpen erotikus természetű, ám ezen nem csupán a szeretett
lényre való vágyakozást kell érteni, hanem olyan alapvető emberi szándékot,
amely minden vallásos érzés, a végtelenre, a teljesre (a hiánytalanra), illetve
a határtalanra vágyó szentség lényege. Az egységélményhez közelebb kerülés
szándéka magyarázza, hogy miért nyugszik a vallás és az erotika közös
alapálláson. A teljességigény a szerelemben mint keresés nyilvánul meg, így a
szerelem – amint Georg Simmel mondja – próbálkozás az ősi egység elérésére.
Ugyancsak ő, Platón nyomán úgy fogalmaz, hogy elsősorban „magunkban, saját
érzésünkben keressük a másikat. Nem először szeretjük, s aztán keressük. A
szerelem segítségével találja meg a férfi az egész női nemtől az egyetlen
asszonyhoz vezető utat, a nő viszont az egyetlen férfitól az általában vett
férfi elvhez jut el. Amaz sűrítés, ez bővítés. […] Metafizikai erotika: a
világon át a nőt szeretni, a nőn keresztül pedig a világot.” (In. Georg Simmel: A
kacérság lélektana.
Atlantisz. Bp. 1996. 124.) A szerelem tehát – s ezzel együtt a testiség
– az isteni egység utáni vágyként is értelmezhető; hiánya (s vele együtt a
szeretet utáni vágy) pedig alapvető motiváló erőként munkál a
transzgresszióban. A transzgresszió azonban – per definitionem – paradox, ugyanis a lét folytonossága, az ős-eredeti
egység elérése az organikus létezésben (tehát a lefokozott létben, az életben)
nem lehetséges, mivel ehhez a létezés egyik alapfeltételét (a diszkontinuitást)
kellene legyőzni, ami csakis a halálban, az individuális Én fölszámolásában,
illetve az azon való felülkerekedésben jöhet létre. A halál tehát – mint az
élet vége és határa – egyszerre hozza létre a földi lét (az élet)
folytonosságának megszakítottságát, s a lét (a transzcendens létezés)
folytonosságát. A halál így par
excellence transzgresszív esemény, ami csakis abban a pillanatban érhető
el, amikor bekövetkezik, mert a folyamat által az individuális Én megsemmisül,
pontosabban fölbomlik. Ezért lehetséges, hogy a szeretkezésben (kiváltképp a
szexuális aktus csúcspontján) létrejövő misztikus elragadtatásban az én ún.
„óceán érzésben” oldódjon fel, s ez rokonítja a halállal – erre utal a francia le petit mort (kis halál) szóösszetétel.
A freudi „óceán-érzés” kifejezés voltaképpen a testi szerelemben megnyilvánuló
transzgresszió tulajdonképpeni céljára utal – amennyiben a transzcendens
elérésére, profán unio mysticára
törekszik. Ekkor a divinatio
(megistenülés) egyik lehetséges formájának is tekinthető.
Közelítsük meg a kérdést más oldalról is! Az
élet, az individuális Én határain túli lét elérésének megkísérlése önmagában
paradox, mert a transzgresszió e cél elérésének pillanatában elenyészik.
Másrészről: a kozmikus hiány alapélményének helyébe a beteljesülés univerzális
emberi minősége lép. A
transzgresszió azonban – éppen marginális természete révén – általában valami
tiltotthoz (az élet misztériumának tabujához) kapcsolódik, amit azután
szükségszerűen megszeg. Részlegesen, időlegesen gyakorolja ugyan a tiltottat,
de nem szerezheti meg végérvényesen az uralmat a tilalmak felett, nem
számolhatja fel a tiltást. Ily módon „nem gyengíti a tilalom sérthetetlen
szilárdságát, hanem mindig annak várható kiegészítése.” (In. Georges Bataille: Az
erotika. /Ford.: Dvanski
Katalin, Kiss Zsuzsa, Somlyó György, Vargyas Zoltán./ Nagyvilág. Bp. 2001. 79.) Nem meglepő módon a tilalmak megjelennek a szexualitásban,
a szociális magatartásban, a vallásban, a nyelvhasználatban, egyszóval szinte
minden emberi kultúrához kötődő marginális megnyilvánulásban. Mindazonáltal –
írja Foucault – „a modern szeméremnek meg se kell fogalmaznia a tiltást, ha azt
akarja, hogy ne beszéljenek róla, elég, ha mindezt rábízza a kölcsönösen
egymásra utaló tilalmak játékára: azokra az elhallgatásokra, melyek magával a
némasággal kényszerítik ki a csöndet.” (In. Michel Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása. Atlantisz. Bp. 1996. 19.) Ebből is látszik, hogy a tilalmakon való túllépés
transzgresszív szándéka többnyire extatikus élményekkel (a szexualitással, a
vallással) kapcsolatosak; a halál és az agresszivitás tabuján keresztül pedig
nem ritkán az erőszakkal és az öléssel. E dionüszoszi misztériumokhoz hasonló
magatartásformák verbálisan is kifejezésre juthatnak, tehát a transzgresszió (a
nyelvi tabuk szándékos megsértésének okán, valamint a kimondás törvénye által)
nyelvi természetű is lehet. Mondottakból következik, hogy minden transzgresszív
erotika szükségképpen erőszakos, s minden hozzá kapcsolódó szakrális, rituális
és vallásos cselekvés és magatartás valamiféle áldozatot (victim) is
feltételez. Meg kell jegyezni azonban, hogy a transzgresszió (metafizikai
aspektusa miatt) elsősorban belső tapasztalat, ami az élet korlátain történő
túllépés lehetetlenségének okán egyben a benső világot a külvilágtól elválasztó
leküzdhetetlen különbségre, pontosabban a lehatárolt és lefokozott lét alapvető
antinómiáira is rámutat. Ám – írja
Hamvas Béla – „az élet a létnek nem ellentéte, hanem lefokozott és zárt
állapota. Az életnek van azonban olyan helyzete, amikor negatívvá lesz. Ez a
negatív lét nem a halál, nem a passzivitás, nem a megsemmisülés, hanem a
közömbös holtpont. Ez a reflexió. A reflexió az élet absztrakt helyzete, az
elkülönülés, a magány, a zártságnak az a fajtája, amikor az ember ezt a zártságot
mint önmaga körül való szüntelen keringést az élettörvény rangjára emelte.” (In. Hamvas Béla: Scientia
Sacra I. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 62.) Az erotika, a szexualitás és a szerelem azonban megkísérli
a lét folytonosságát és teljességét elérni, s mivel ez – mint fentebb láttuk –
elérhetetlen az életben, így nem lehet más Bataille szerint sem, mint negatív
tapasztalat, ami szükségképpen agresszív, mivel másképp nem képes érvényesülni
e törekvésben rejlő rejtett transzregresszív potencia, mely
tulajdonképpen nem más, mint a hiány teremtő ereje, ami Érosz és Thanatosz
együttes működésében manifesztálódik. Így a destruktivitás az életen erőszakot
tevő halállal rokon – ám a transz(re)gresszióban alapvetően teremtő tevékenységgé
válik, s katalizálja a kontinuitás keresését, a „másik egynyelvűségét”.
Bataille számára a kontinuitás kereséséhez szervesen hozzátartozik a szépség és
a költészet is, hiszen – mint írja – „amikor a szépséget keressük, a törésen
túl, a folytonossághoz igyekszünk eljutni, ugyanakkor menekülünk is tőle. Ennek
a kettősségnek sohasem szakad vége. De ez a kettősség fogja össze és lendíti előre.”
(In. Georges Bataille: i.m. 182.)
E felfogás korántsem idegen és ismeretlen az
esztétikai tradícióban, s szélsőséges megnyilatkozásai tetten érhetők például
Sade márki szövegeiben vagy Apollinaire Tízezer
vessző című írásának némelyik fejezetében. Finomabb formában ott találjuk
az antik hagyományban – joggal juthat az olvasó eszébe az ambivalens szerelem
kapcsán például Catullus Odi et amo című epigrammája –, s újra felbukkan
a parnasszista költők művei mögött rejtőző költői attitűdben. Ami azonban először
különösnek tűnhet, hogy József Attila korai szerelmes verseinek számos – eddig
nem elemzett, vagy csak a biográfia felől magyarázott – aspektusában tetten
érhetjük ezt a transz(re)gresszív alkotói stratégiát, ami (a testi szintről a
lélek világán át a szellem fényébe emelve) szerelmi költészetének fejlődésében
1933-ban éri el csúcspontját az Óda
megírásával. S végül e költői magatartás végpontja az 1936-os Jaj, majdnem... című versében is
explicitté válik, mintegy előkészítvén a „szétfeszített mindenség” semmibe
forduló képzetét, az individuális Én fölbomlását, hogy az „értelemig és tovább”
haladván végül a halálban bekövetkező unio
mystica ténylegesen is megvalósuljon
a balatonszárszói vasútállomáson. Ez a magatartás azonban a költői művön belül
elsősorban a transz(re)gresszív jelképhasználatban fedezhető fel. Igaz ez az
1920-as évek általunk vizsgált szerelmi költeményekre, ám az Ódában József Attila már közvetetten
alkalmazta gondolkodásrendszerébe az évek alatt beépült és művészetfilozófiájának
szerves részévé vált mágikus nyelvhasználat koncepcióját, vagyis a szavakat a
világteremtés analógiájára használta. A szó számára is szakrális és univerzális
jelkép, a teremtés mágikus eszköze, ideája lett, ami többszöresen rétegzett,
komplex szemantikai rétegeket sűrít magába. Többek között a sűrített vers
esztétikai koncepciójának alkalmazása tette lehetővé, hogy az 1933-as versben a
metafizikai erotikán keresztül a transzgresszió célját (a teljességet, a
beteljesülést) megragadja, s a műegészen
belül e pillanatot az örökkévalóságban kimerevítse.
Szabolcsi Miklós
véleménye szerint a költő legkorábbi verseiben felbukkanó halál-motívumban az
1920-as években még nem kell mást látnunk, mint a kamaszkorban lévő fiú
általános képzetkincsét, ami a csalódott szerelmes hirtelen halálvágyában, az
öngyilkosság rémében a szerelmi visszautasítás a motiváló erő. E szerelmes
versek „irodalmi minták utánzásának tetszenek.” (In. Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. Fiatal
életek indulója. József Attila pályakezdése. Érik a fény. 1923-1927. Kossuth.
Szekszárd. 2005. 152.)
Fenti gondolatmenetünk felől
közelítve azonban – lévén egyetemes érvényességű teljességigényről van szó – a
szerelembe történő belehalás motívuma az életen tabuján való erőszaktevéssel
kombinálódik. Így például az 1921-es Csókolj,
csókolj – melyet különösképpen ugyanarra a lapra jegyzett le a költő, mint
az április 11-i A halálról című
költeményt – első versszaka is más megvilágításba kerül: „Csókolj, csókolj
utoljára / Fehér karoddal ölelj át, / 'sz elmegyek már nemsokára / s szerelmed
életem ára, / Csókolj, csókolj és ölelj át.” Érdemes felfigyelni a strófa harmadik
sorára, mely rejtett utalás az orgazmusra mint kis halálra. A 'sz csonka szótag
ugyanis nem kizárólag a ritmus miatt rövidült a sor elején a „hisz” kötőszóból,
hanem egyben a szerelmi aktus csúcspontja előtti „felszisszenés” láttatása
végett, hiszen – mint folytatja – „elmegyek már nemsokára.” Ezt támasztja alá a
következő sor is: „s szerelmed életem ára.” A megkívánt nő hiányát panaszolja a
költő az 1921. április 10-re datált Hozzá!
című versében is, melynek második versszakában a hiány és a tehetetlenség-érzés
átcsap agresszivitásba: „Szived? Oh! A szíved nem találom / Ez az én bús,
szomorú halálom. / Széttörnélek! – de kezemen bilincs: / Meghalok érted, mert
szíved az nincs.” Egy évvel később, az 1922-es Leánykérő énekben már felbukkan a nőtől való félelem
transzregresszív motívuma is. A második versszak utolsó két sorában olvassuk:
„Duzzad az ér, meg a vér kavarog / S nem harapok ajkadba – megölne.” Ady
Léda-verseinek képére íródott a szintén 1922-es Szerelem ez?. Erre utal
a verskezdés („Őrjöngök Rád, ha néznek”), melyből kitűnik, hogy a költemény
alapszituációja a féltékenység, ami elsősorban a verbális agresszióban jut
kifejezésre. Külön érdekes, hogy évekkel később (1936 májusában) a Szabad-ötletek jegyzékében is visszautal
e korai versére („ez szerelem? / ez szar”), ám az eredeti verscímet e
szövegében fordított szórendben szerepelteti (epanodosz). A szórendcsere
szintaktikailag és retorikailag azért is fontos, mert a szöveg egy későbbi
helyén a költő fel is teszi az 1922-es költeményre vonatkoztatott kérdést,
immár általánosabb értelemben: „mért féltékeny az ember? / azért mert úgy érzi,
a nő bármikor kaphat férfit, / de a férfi nem kaphat bármikor nőt”. E sorok előképe azonban már z egyik
Rapaport-levélben is megtalálható: „Egy visszautasított férfi bizonyára tudja,
hogy mihez fogjon. De mihez fogjon az, akit sem nem utasítanak vissza, sem nem
fogadnak el, akinek hogy úgy mondjam a nemi egyesülést, illetve annak
teljességét feltételező és megelőző kapcsolatokat állandóan fenntartják, de
magát a nemi egyesülést visszautasítják?” (In. „Miért
fáj ma is.” Az ismeretlen József
Attila. /Szerk. Horváth Iván és Tverdota György./ Balassi Kiadó.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp. 1992. 370.) Már Szabolcsi Miklós észrevette, hogy a Szerelem ez? „Ihaj! Ha egyszer öklöm
öldököl, ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén...” részlete összecseng Ady Hiába kísértsz hófehéren című versének
soraival: „Én beszennyezlek, Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen: /
Hiába kísértsz hófehéren. / […] Saját lelkemből fölcibállak […] S míg libeg
búsan, szerelemben, / Én kikacagom kósza árnyad, / Felé fúvok: menj,
elbocsátlak.” (In. Szabolcsi Miklós: i.m. 206.) A féltékenység mint alapvető vershelyzet azonban a nőt
magába építeni kívánó férfikoncepciót is példázza, mivel – mint Weininger írja
– „a féltékenység a másik ember szabad akarata felett akar erőszakot tenni.” (In. Otto
Weininger: i.m. 224.) 1922 december végén, Makón született a Szerelmes kiszólás, mely szinte az 1936-os Magány című versnek az előképe. Előbbi költemény érdekessége, hogy
a költő a nő hiányát áthárítja magára a nőre, hogy ő is tapasztalja meg a
miatta érzett kínt, s ezzel kívánja elérni, hogy a nő tudomást vegyen róla, míg
a Magányban már az indulatátvitel és
a mágikus ráolvasás eszközével kísérel meg hatást gyakorolni Gyömrői Editre. A
két művet összeköti a nyelvhasználat is – ám a Szerelmes kiszólás József Attila pszichoanalitikus és
nyelvesztétikai nézeteinek kialakulását jóval megelőzi időben, ezért a minta
ekkor még olvasmányélményekből, a folklórból, illetve az életrajzból fakadhat. Egy évvel korábban születhetett a Keresek Valakit című vers (az emlékezők
szerint 1921-22-ben keletkezett). Az 1921-es dátum valószínűbbnek tűnik, hiszen
ez év szeptember 24-én küldte el József Jolánnak, arról nem is szólva, hogy
7-9. sorával („Csüggedő szívvel loholok egyre, / Keresek valakit a Végtelenbe,
/ Loholok egyre.”) makói osztálytársai csúfolták a költőt. A verset
Ady-utánzatnak tartja a kutatás, hisz „az Ady-versekben megörökített
szerelem-elképzelés: az őrjöngő, egymást maró, egymást bántó, érzéki
Léda-szerelem, a »bűnös« és »sátános« szerelem képzete s képe, a kor minden
olvasó kamaszára, minden érzékeny fiataljára hatással volt.” (In. Szabolcsi Miklós: i.m. 206.)
Csakhogy a „keresek Valakit a Végtelenbe” refrénszerűen visszatérő kijelentése
a költő azon motívumának csírájának is tekinthető, ami a későbbi József Attila
költészetében tér vissza: először az Eggyéölelődés
vágyában, majd az Óda
világképében, ahol a Nő maga lesz a Mindenség, az „öntudatlan örökkévalóság”
végtelenje, melynek részese kíván lenni és „tartalmaiban bolyongani”.
Voltaképpen e tartalmat és teljességet keresi a költő, ami e korai versében még
többnyire a társtalanság és a magány megnyilvánulása, ám – s ezzel is túlmutat
Adyn – anticipálja a „mindenség a semmiségbe” egzisztencialista kozmológiáját,
mely a költő utolsó másfél évében válik eleven és kínzó realitássá.
Balogh László Ady
költészetének jelképhasználata kapcsán írja, hogy „a költő az alkotási
folyamatban a tudatában feltűnő ősképtől, leendő műve makrokozmoszától jut el
átalakítás révén a felszíni struktúra, a nyelvi jelrendszer mikrokozmoszáig, a
nyelvi jelig, a szóig.” (In. Balogh
László: Mag hó alatt. Bevezetés Ady költészetének
jelképrendszerébe. Tankönyvkiadó. Bp. 10.) Füzi László szerint azonban József Attilánál a
vers a versben teremtődött, vagyis a gondolat alapvetően nem előzi meg a
formát. Ezt látszik alátámasztani – a korai versekben még nem ritka –
következetlen gondolatvezetés, a nyelvvel való bánásmód, illetve az a tény,
hogy a költő a költészetet elsősorban életmegoldási kísérletnek tekintette,
mely az 1920-as évek utolsó két évétől kezdődően a szublimációs tan esztétikai
rendszerébe történő építése során fokozatosan vált tudatos alkotói
módszertanná. Az igazság valószínűleg az, hogy egyszerre mindkét alkotói
mechanizmus működhetett – az adott mű tükrében dönthető el csupán, hogy melyik
eljárás volt éppen a motiváltabb. A költészet mint létmegoldási kísérlet
ugyanis a biográfiából nyeri energiáját, ami a nyelv segítségével (adott
esetben a szelf szemiotikai rétegének működése révén) nyeri el végleges
formáját az alkotási folyamatban, s válik szemlélhető és vizsgálható műegésszé.
Ady Endre A fehér csönd című versének attitűdjére, jelképhasználatára
emlékeztet az 1923. január 1-jén Budapesten írt Szerelmes vers, melynek
egyik szakasza így szól: „Hegyes fogakkal mard az ajkam, / Nagy, nyíló rózsát
csókolj rajtam, / Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. / Harapj, harapj, vagy én
haraplak!” (Míg Ady versében: „Átkozlak, téplek, marlak szilajon, / Átkozz,
tépj, marj és sikolts, akarom. / Megöl a csend, ez a fehér lepel: / Űzz el
magadtól, vagy én űzlek el.”) A Szerelmes vers megírásának idején
viszont József Attilának még nem volt teoretikusan megalapozott esztétikai
koncepciója, így inkább arról lehet szó, hogy az általa forgatott legelső
Ady-kötetben bukkant rá A fehér csöndre, s rögtön utána olvashatta a Tüzes
seb vagyok című Léda-zsoltárt is. (Ld. Szabolcsi
Miklós: i.m. 286.) A Szerelmes vers agresszív erotikája szintén
felbukkan az 1936-ban írt József Attila-szövegekben (legnyersebb formájában épp
a már említett Szabad-ötletek jegyzékében), ami kevésbé meglepő, ha
figyelembe vesszük, hogy „a társadalmi tények gyakran szabják meg az
ösztönfejlődés irányát és így jönnek létre az úgynevezett szublimációs
jelenségek, amelyek lehetővé teszik a fölöslegessé vált vagy a tiltással
sújtott ösztönök társadalmilag is elfogadható kielégülését.” (Ld. Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei.
Magvető. Bp. 1984.)
A
harapás, karmolás mint az evéshez kötődő cselekvésformák, illetve a szexualitás
közötti kapcsolat a kollektív tudattalanból eredő archaikus-atavisztikus
motívumokban nyilvánul meg, mely számos természeti nép gondolkodásában is
tetten érhető, s melyekkel – filológiailag igazolhatóan – a költő csupán
évekkel a vers megírása után ismerkedett meg. (Erről bővebben lásd a szerző József
Attila Szabad-ötletek jegyzékének szubverzív jelképrendszeréről című
tanulmányának megfelelő részletét. = Tiszatáj, 2013. Sajtó alatt.) Ám ez a tény
– lévén egyetemes kultúrtörténeti jelenségről van szó – nem zárja ki, hogy „a
nőt magába építeni, mintegy elnyelni szándékozó férfi-koncepció agresszivitása
nem szexuális, hanem kannibalisztikus indulatokat idéz – még ha az
androcentrikus kultúrák legtöbbje azzal is jelzi, ha valakit szexuálisan
kívánatosnak tart, hogy elfogyaszthatónak – ennivalónak – is ítéli.” (In. Bíró Judit: Démonok. Kulturális
jelenségek devianciája. Új Mandátum. Bp. 1997. 40.) József Attila költeményében
azonban úgy válik explicitté a hiány kitöltésének vágya, hogy a rendszeres
étkezés hiánya, valamint a szeretetlenség összefonódik, amit felerősít a kamasz
fiatalember szexuális libidója, s így a megkívánt nőben testet ölt, pontosabban
rávetül, majd verbális formában szublimálódik. Ezen a ponton nem kerülheti el
figyelmünket, hogy a szexus és az agresszió körébe tartozó (s a későbbi
költeményekben is hangsúlyos) jelképek és motívumok forrása – nevezetesen az ölés-ölelés
dichotómiája – e korai versekből származik, s időben jóval megelőzi a költő
pszichoanalitikus tájékozottságát. Látható, hogy a Szerelmes versben még
csupán a transzgresszió destruktív mozzanata a domináns – a költemény második
versszaka („Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, / Csak szép játék vagy,
összetörlek, / Fényét veszem nagy, szép szemednek. / – Ó én nem tudom. Nagyon
szeretlek.”) mintha Ady Elbocsátó szép üzenetének egyes részeit
ismételné, s irodalomtörténetünkben majd Szabó Lőrinc Semmiért Egészen
című versében folytatódna. Az a vers azonban, amelyik a transzgresszió mindhárom
fő mozzanatát magában hordozza, kétségkívül a néhány héttel később, Makón írt Eggyéölelődés
vágya, melyet 1923. január végére keltez a kritikai kiadás.
Nem térhetünk ki
e helyen a költemény részletes elemzésére, ám annyit mindenképpen ki kell
emelnünk, hogy a – Szabolcsi-monográfiában meg sem említett – költemény számos
olyan jelkép- és motívum szintézise, mely részben a korábbi szerelmes versekből
ered, de már az érett József Attila költészete felé mutat. A feltételes módú
igealakok használata egyértelművé teszik, hogy egy elemi erejű szerelmi
beteljesülés vágyáról szól a mű, amit a vers első három strófájában olvasható
szubverzív képzetek hivatottak láttatni, melyet az első versszak végén még
kijelentő, majd a második végén már felszólító módban elhangzó „Többet akarok!”
igyekszik fokozni. A költő a kívánt nő hiányát például a gyermekét kemencére
vető anya felkavaró képéhez hasonlítja, melyben
ott találjuk az anyakép bármely nőre történő kivetítését, tehát az Óda
„édes mostohájának” csíráját. A hatásfokozást indokolja a hasonlat két tagjának
szándékos felcserélése is: „Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja / Kemencére
vetett, mely összemarja, / Vágyban vonagló szép szívem olyan.” A három fő
szerkezeti egységre bontható költemény első része a tehetetlenség-érzéssel
párosult szerelmi vágy zaklatott megnyilatkozása, ami azonban a nemiségnél és a
szexuális aktus utáni kétségbeesett kívánságnál sokkal többre utal. Ez az Óda
metafizikai erotikáját előlegező teljességigény a következő versszakban két
organikus képpel fejeződik ki. Az „úgy szeretnék eggyé lenni véled” óhaja
egyfelől a közös vérkör képzetében, illetve a két folyam egymásba ömlésének
természeti képében nyilvánul meg, de a nászban egy testté lett szerelmesek
motívuma bibliai reminiszcenciákat is idéz. A vers harmadik szerkezeti egységét
vetíti előre a „mint szélvész ültén két fáradt folyam” sor, s az „egy
lelkünk lenne, s nyugodtan lengne” verssor már konkréttá is teszi beteljesülés
vágyát. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a testi szintről a költő a lélek
szintjére emeli a nemi egyesülést, hisz nem véletlenül írja, hogy „egy
lelkünk lenne, s nyugodtan lengne”, mely sor ebben az értelemben ugyancsak az Óda
„milyen magas a hajnali ég...” kezdetű versszakát vetíti előre, tehát
voltaképpen az aktus utáni időtlenség idealisztikus képzetét jeleníti meg. E
két, immár eggyé forrt lélek azonban a vers folytatásában együtt „semmisülne át
a végtelenbe”. Ez már egyértelműen transzcendens létsík, s mint ilyen,
nyilvánvaló bizonyítéka a verset átható transzgresszív szándéknak. A
test-lélek-szellem hármassága fedezhető fel tehát a költemény három szerkezeti
részében – a test korlátainak áthágása, vágyainak beteljesülése, kielégülése
előfeltétele annak a profán unio mysticának, amit a „s betelt egy-test,
mely többé nem akar” sor is bizonyít. Ez a beteljesülés viszont a test
halálával érhető csak el – ennek analógiájára a szexuális aktusban mint kis
halálban közelíthető meg –, s ezt támasztja alá az utolsó versszak is, amit ha
többszörösen rétegzett jelképként (vagy legalábbis komplex metaforaként)
olvasunk, észrevehetjük már az első sorban a rejtett utalást a jól ismert Kádár
Kata népballadára, melyben a szerelmesek szintén a halálban, összefonódó
virágokként tudnak egyesülni. Hogyan is fogalmazza meg mindezt József Attila?
„Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat. / Mint eggyé lesz a szellő és az
illat, / Ha már sunyít a romboló Vihar.” A „szellő” és az „illat” – amit a
költő a hasonlatban felhasznál – elvileg egymást kizáró minőségek, ezért
fontos, hogy hangsúlyossá válik: a szellő itt nem szétoszlatja az illatokat,
hanem hordozójává, létfeltételévé válik, amit a látensen jelen lévő „sunyító”
és „romboló” Vihar (mint szimbóluma mindennemű korlátnak és akadálynak) a
szerelmesek beteljesülését fenyegető baljós képzetévé válik.
Noha
számos verset írt József Attila, melyben szimbolikusan és/vagy népköltészeti
formákat felhasználva fejezi ki a testiség vágyát, valamint a szexuális aktust,
s még több olyat találunk, amelyben finom érzékiséggel és erotikával
találkozhatunk, kevés a száma azoknak a költeményeknek, melyek az általunk
vizsgált motívumkészlet mindegyik feltételének eleget tesznek. Joggal nevezhető
ezért a korai szerelmes versek nagy szintézisversének az Eggyéölelődés vágya,
még akkor is, ha a beteljesülés itt még feltételes, víziószerű marad a
versegészen belül is. Nem így a tíz évvel később íródott Ódában, amiről
már többen megállapították, hogy egy szerelmi aktus leírásaként is olvasható, s
melyben a költemény „fogadj magadba” imaszerű kijelentésében éri el tulajdonképpeni
csúcspontját. Bár a vers alapvető jellemzője (a szerelmi aktus) itt sem
valóságos; az elképzelt szeretkezés egy olyan metafizikai síkon zajlik, ahol a
Nő már nem csupán a megkívánt hús-vér testű személy képében realizálódik, hanem
a Mindenséggel válik egyenértékűvé. Az a vallásos emelkedettség ugyanis, ami az
Eggyéölelődés vágyából még hiányzik vagy inkább csupán csírájában van
jelen, az Ódában már abszolút realitás. Nem tűnt el a korai szerelmes
verseket átható destruktív mozzanat sem, csak átalakult, szublimálódott, s a
hiány teremtő erejének katalizátorává vált az alkotási folyamatban. Épp ez az
energia szavatolja a költemény szenvedélyességét, feszültségét és eleven
lüktetését. S nem hiányzik a versből a szerelembe történő belehalás motívuma sem,
csak implicit, kifejtetlen marad. Mindazonáltal – mint rövidesen látni fogjuk –
bizonyíthatóan kimutatható, hiszen a mű a transzgresszió tulajdonképpeni célját
kívánja megragadni a nemi egyesülés organikus keretei között, melynek
elérhetetlenségét jól példázza a vers idealisztikus képzetköre, ami a Nő
metafizikai síkra emelésével sajátos módon a női test univerzumán belül
bontakozik ki. Az Anyatermészet (mint női test) a műegész analógiájává lesz,
mely a költő létezésének feltételévé lép elő. Ám a férfi és női princípium
androgün határhelyzete egyedül a költeményen belül (mint önálló világban) lehet
az otthon és a meghittség harmonikus egységévé – s ez az a Mindenség, ami 1936
őszén a Jaj, majdnem... című versében is már kevésnek bizonyul, s
előrevetíti a Semmibe hullás kozmológiáját.
Az Óda
megírásának körülményei többé-kevésbé ismertek: 1933. június 10-től a költő
részt vesz az Írók Gazdasági Egyesületének Íróhétjén a lillafüredi Palota
Szállóban. Két és fél napig volt az IGE vendége nyolcvan társával együtt. (Az
íróhét június 10-én, szombat délután kezdődött, de hétfőn félbeszakadt a
rendezvény elnökének, Pakots Józsefnek a halála miatt, így a résztvevők kedden
hazautaztak.) Ezalatt látta és ismerte meg Dr. Marton Mártát (akkor: Dr.
Szőllős Henrikné, utóbb: Szilágyi Mihályné), aki egy bécsi lapnak tudósított az
eseményről, s így került Lillafüredre. Az ekkor 33 éves asszony azonban a
többieknél hamarabb hazautazott, majd pesti lakására kapott egy levelet a
költőtől az Óda kéziratával, mely a világháború alatt elveszett. Másnap
reggel József Attila – a felszínes ismeretség ellenére – hat órakor megjelent
az asszony Mészáros utcai lakása előtt, de ő nem fogadta. Elmondása szerint az
ügy eleve reménytelen volt, férjnél volt, nem is tetszett neki a költő, arról
nem is szólva, hogy teljesen más szociális környezetből való volt. (Ld. erről
Szabolcsi Miklós beszélgetését Marton Mártával, ami 1954 novemberében zajlott.
In. Szabolcsi Miklós: József
Attila élete és pályája. „Kemény a menny. 1927-1930. Kész a leltár.
1930-1937. Kossuth. Szekszárd. 2005. 476.) Mint fentebb már utaltunk rá, a vers
elemzői abban többnyire egyetértenek, hogy a költemény első rétegében szerelmi
vallomás; egy elképzelt szerelmi egyesülés és erotikus aktus megjelenítése, ami
a női test misztériumának tiszteletével és a nővel való azonosulás vágyával
párosul. Másfelől „az Óda tulajdonképpen a magányba sodródott ember
hatalmas modern-fohásza, roppant kísérlet az egyedüliségből való kioldódásra,
az izoláció szétfeszítésére, az egyetemes érvényű azonosulásra.” (In. Fülöp László: Az „Óda”. = Studia
Litteraria /Debrecen/. 1966. Tom. 4. KLTE. 82.) Amint azt már Szigeti Lajos
Sándor észrevette, „a vers a nyugodt szemlélődés békés csendjéből indul és az
eksztatikus megrendülés lélegzetelállító fojtott némaságával ér véget. A csönd
motívuma szinte átíveli az egész verset.” (In. Szigeti
Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény.
Motívumértelmezések. Magvető. Bp. 1988. 371.)
Könyvtárnyi
irodalom és elemzés látott már napvilágot a költeményről, ám az értelmezők
közül kevesen tették fel a kérdést: honnan nyeri jelentéseit a testmetaforika,
s miképpen valósul meg a test poétikáján belül az ontológia és az anatómia
közötti diskurzus, amennyiben a testiség az önmagát megismerni kívánó
szubjektum metaforikája is? Erre a kérdésre Kiss Noémi azt a választ adja, hogy
„a testről való beszéd figuratív természete kulturálisan feltételezett
képzettársításokkal működik együtt, a nyelv mitologikus rétegeinek képeivel: a
test mint a természet tárgyi és élővilága, mint az emlékezés helye és mint a
létezés eltörlésének lehetősége nyerhet jelentést.” (In. Kiss Noémi: József Attila Ódája
mint a test poétikája. = Tanulmányok
József Attiláról. /Újraolvasó./ Anonymus. 2001. 255.) E jelentések
azonban olyan transz(re)gresszív motívumokként is fölfoghatók, melyek a nőt
dekonstruálva kísérlik meg organikus mikrouniverzummá újjászervezni a lét
teljességét a mű világán belül. Mindamellett a testkultusz episztemológiai
vetülete rávilágít a vers eszkatológiai aspektusára, ami megnyitja az értelmező
számára azt a metafizikai létsíkot, melyre a transzgresszió tulajdonképpeni
célja irányul. Ezért lehetséges, hogy a szöveget átható erotikus
megnyilatkozások sora a férfi szubjektum határainak áthágását úgy próbálja meg
elérni, hogy önmagát lebontja, s a női test univerzumán belül építi újra. Ám ez
az új mikrokozmosz a makrokozmosz analógiájára teremtődik újra, ezért szinte
szükségszerű, hogy a vers jelképhasználata a földi tájról fokozatosan a
Mindenség felé mutat, vagyis a verskezdést jellemző kontempláció a
transzcendenst megcélzó meditatív attitűd felé halad.
Heller Ágnes
értelmezése szerint a vers (s főleg a 4. része) egy olvasmányélményre
támaszkodik, nevezetesen Thomas Mann Varázshegyének Hans
Castorp-monológjára. (In. Heller Ágnes: Az
Óda és a Varázshegy. = Kortárs, 1962/12. sz. 1828-1831.) Feltevését
megerősíti Fejtő Ferenc memoárja is, aki a mű racionális tárgyilagossága
kapcsán azt írja, hogy „csak a Varázshegy Hans Castorpjának
anatómia-tanulmányában tudok analógiát erre a vonagló, izzó tárgyilagosságra.”
(In. Fejtő Ferenc: József
Attila költészete. = Szép Szó, 1938. József Attila-emlékszám) Hasonmás
Kiadás. Szépirodalmi. Bp. 1987. 84.) Beney Zsuzsa szerint azonban a költemény a
„saját dicsőségüket susogják” sorával kapcsolódik legközvetlenebbül a Varázshegyhez,
mivel a Madame Chauchat-hoz intézett szerelmi vallomásban az odaadást, az
ámulatot-hódolatot, a rácsodálkozást, a test önmagában való tökéletességének
humanista felismerését érhetjük tetten. A „saját dicsőségüket” ugyanakkor –
mint írja – „bibliai reminiszcenciákat ébreszt, mintha Isten dicsőségéről
hallanánk, aki saját dicsőségére teremtette az eget és a földet: megalkotva és
belemerülve abba, kitöltve és mégis fölé emelkedve.” (In. Beney Zsuzsa: József
Attila-tanulmányok. Szépirodalmi. Bp. 1989. 203.) A szakasz „mint megnyílt
értelembe az ige, / alászállhatok rejtelmeibe!...” sora szintén bibliai-dantei
utalás, mely a görög mitológiából ismert Orpheusz-történet reminiszcenciáit
hívja elő, s a létezés feltételévé avatott önmegváltás és újjászületés igényét
hangsúlyozza, ami a másfél évvel később, 1934. december 2-án megjelent Medvetánc
mottójának választott „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott
kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” sorokban bukkan fel újra.
Vessünk néhány további pillantást a vers negyedik szakaszára! „Mindjárt a
bevezető sorok: »Ó, hát miféle anyag vagyok én« – én, test, a föld, az ittlét
–, melyet a szellem, a megfoghatatlan, sem anyag, sem lélek, s valamiképpen
mégis mindkét szubsztanciát tartalmazó jelenség, a pillantás képes átjárni és
átalakítani. A pillantás: üzenet, kilépő fény, ez a – különösen ebben a
kontextusban – rejtélyes fiziológiai fogalom, a látásnak, ennek a befogadó
folyamatnak virtuális ellentéte. A »késpenge-tekintet« anyagot metsző, alakító
pillantássá, nem materiális erővé válik ebben a két sorban, hogy azután rögtön
megforduljon a kép, s az »én« anyagból szellemmé, fénnyé, saját maga számára is
ámulatra méltó tüneménnyé – a Te pedig tájjá, földdé, anyaggá váljék. Előbb: a
pillantást mélyed az anyagba; most: a fény járja be a testet, egyelőre gyengéd
simogatásként, míg felszínét, lankáit, hajlatait – de ezt máris tájként, a
termékeny jelzővel ismét a föld egy darabját idézve elénk. Ez az »ámulatra
méltó tünemény« azonban azért méltó az ámulatra, mert a nem valósághoz képest a
valóság megélésére; a termékeny testet ködök formázzák; a köddombok emelkednek,
s a köd foltjai mélyülnek völgyekké – köddé, mely a bennünket körülvevő
természet egyik legsejtelmesebb tüneménye: van és nincs, látható és
láthatatlan, eltakart tartalom és tartalmában, mélységében a semmit idéző
látomány.” (Uo. 194-195.)
Mondottak
tükrében a „miféle lélek és miféle fény” sor, a lélek-fény azonosítás (melynek
kapcsolatát az „és” kötőszó is explicitté teszi) a szexuális aktust mint
kontextust figyelembe véve kultúrtörténeti szempontból sem mellékes. Az
Ószövetség görög fordításában Isten pneumája lebegett a vizek felett, ily módon
a pneuma hagion volt az isteni
sperma, vagyis az élet elindítója. „A
Szent Szellemet – írja Hamvas Béla – az Evangéliumok pneuma hagionnak
nevezik, s ez a kifejezés szó szerint fordítja a héber ruah-ha-kodest. Ruah
nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont is, kísértetet
is, hatalmat (dünamiszt) is, általában erőt, világosat és sötétet,
szelídet és vadat, értelmeset és értelmetlent, természetit és
természetfölöttit. Ahol az élet túlcsap önmagán és önmagát meggyújtja, ott
megjelenik a ruah.” (In. Hamvas
Béla: Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó.
Szentendre. 1996. 121.) A korai keresztények és a hellenisztikus
felfogás dualisztikus elképzelése szerint az isteni lélek (= fény) egyértelműen
elválik az anyagtól (= démoni sötétség). Elgondolásuk előzményei már Iránban és
Indiában is kimutathatók: „nagyjából ugyanebben az időben az Isten (lélek) =
fény, és az őseredeti ember (lélek, pneuma) = fény) egyenlőségek rendkívül
népszerűek lesznek a gnosztikusok, a mandeusok, a hermetikusok és a maniechusok
körében. […] A gnosztikusok és a manicheusok számára a megváltás egyenértékű
azzal, hogy összegyűjtik és kimentik, és az égbe viszik az isteni fény
szikráit, amelyek az élő anyagba – mindenekelőtt az ember testébe – vannak
eltemetve. Bár néhány más gnosztikus szekta is ismeri, az isteni fény = pneuma
= mag egyenlőség csak a phibioniták (és a hozzájuk kapcsolódó szekták),
valamint a manicheusok körében játszott központi szerepet.” (In. Mircea
Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Osiris.
Bp. 2002. 144.) A sztoikus
felfogás szerint az istenség (logosz) mint tüzes lehelet (vagyis: pneuma) átjár
minden létezőt, ennélfogva mindent az ún. kozmikus szimpátia köt össze. Sőt mi
több, a tüzes pneumaként értelmezett logosz spermatikosz (szintén sztoikus)
tana szerint az emberi mag is pneumát tartalmaz, s ennek köszönhetően a lélek
az embrióban alakul ki. Eliade szerint „ez az elképzelés logikus következménye
volt annak, hogy a krotóni Alkmaión az agyban helyezte el a magot, vagyis
ugyanabban a szervben, ahol állítólag a lélek, a pszükhé lakik. […] Platón
szerint a pszükhé »mag«, sperma (Timaiosz, 73,c) vagy inkább a magban van
(91a), és ez a mag a koponyába és a gerincbe van bezárva. […] A nemzőszerveken
keresztül lélegzik (91b). […] Az, hogy a mag maga volt a lélegzés (pneuma) vagy
hogy lélegzett, és hogy a nemzés maga is ki- vagy belégzés, nagyon egyértelműen
benne van Arisztotelészben.”(Uo. 143.) Az Ódában József Attila
nyilvánvalóvá teszi, hogy úgy szereti a nőt, mint anyját a gyermek, s számára ő
nem csupán a Nő, hanem „édes mostoha”. Ebből az következik, hogy a vers
világképében a nőben történő újjászületés (mint önteremtés és megváltás) a
szerelmi aktus által valóban megtörténhet. Várkonyi Nándor is úgy találja, hogy
„a világ teremtése és a megváltás egyaránt nemző folyamat műve. Nem történhetik
másként az emberrel sem, fölemelkedése nemző aktussal indul. A szűzi lélek
befogadja az isteni fény magvát, teherbe esik tőle és megszüli magába az új,
szellemi embert.”(In. Várkonyi Nándor: Az elveszett
Paradicsom. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1994. 674.) A teremtés és ősnemzés (a fiat lux aktusa) során azonban – írja
Jung – „a pneumatikus istenkép áttevődött a logoszra, ami az Istenből kiáradó
»szeretetnek« különleges jelleget kölcsönzött, nevezetesen annak az
absztrakciónak a jellegét, amelyet a »krisztusi szeretet« fogalma tartalmaz. Ez
a »lelki szeretet«, amely az emberek közösségét összetartani hivatott.” (In. C.
G. Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. Kossuth.
1196. 61.) Mint
látjuk, az „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít?
/ Miféle lélek és miféle fény, / s ámulatra méltó tünemény, / hogy bejárhatom a
semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait?” sorokban rejtetten jelen lévő
fény = lélek azonosság az énteremtés, az önazonosság létfeltételévé válik, mely
csakis a Nővel való egyesülésben valósulhat meg. A kontextus világossá teszi a
fény = mag = én ekvivalenciáját is, ily módon az aktus csúcspontja, a kis
halál, a másikba való „beletemetkezés” az újjászületés, a megváltás esztétikai
szempontból keresztény-antik jelképekkel, de archaikus tartalommal jut
kifejezésre. A versben a retorikai csúcspont a „fogadj magadba”
imaszerű-könyörgő felkiáltását sem véletlenül előzi meg épp az „eleven ágy,
erős sír” sor, s ez az a pontja a textusnak, ahol a transzgressziót (mint az
orgazmus és a halál általi metafizikai mozzanatot) tetten érhetjük.
Ha feltevésünk
igaz, akkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy bibliai ismeretein kívül honnan
vehette a mintát a költő a pneuma = fény = én azonosításhoz? Tudjuk, hogy
József Attila már a makói évek alatt tanult görögül (a Szabolcsi-féle
monográgiából ismeretes, hogy például Szimonidész közismert sírversét ő is
lefordította magyarra), valamint a szegedi egyetemen is folytatott filozófiai
stúdiumokat. Érdekes ugyanis, hogy a nemzőerőt (magot) és a fényt 1924-es Szeretők
című versének utolsó versszakában is egymás mellé rendeli. Mint írja: „Mig a
bolygó-bimbók / Meg a virágok milliárdjai / A fényt és a virágport / Frissen,
egészséggel / Minden társuknak széjjelhajigálják.” A motívum ekkor még
feltehetően a folklórból származik, ami azonban figyelemre méltó, hogy kilenc
évvel később – némileg más formában ugyan és József Attila műveltségével
kibővítve – az Ódában is előtűnik, hiszen a virágénekekre is oly
jellemző természeti táj (mint a női test emblematikus analogonja) alapvetően
olyan őskép, ami József Attila számára a legkézenfekvőbb archetipikus jelkép
volt a szexuális fantázia kifejezésére. Filológiailag valószínűbb azonban, hogy
az Ódában hangsúlyozott fény = én (= potencia) spirituális megfelelése
két irányból jutott el a költőhöz: az egyik a keresztény hagyomány, a másik
pedig – Pauler Ákos közvetítésével – Platón és Arisztotelész. Tverdota György Az
ihlet tana című tanulmányában ugyanis meggyőzően bizonyította, hogy József
Attilához a két ókori bölcselő nézetei és tanai (Aquinói Szent Tamással
egyetemben) Pauler Ákos közvetítésével kerültek, akivel a költő a pesti
egyetemen került szorosabb kapcsolatba. (Bővebben lásd: Tverdota György: Az ihlet tana. /József Attila és
Pauler Ákos./ = ItK. 1982/5-6. sz. 539-561.) Aligha véletlen, hogy a Szabad-ötletek
jegyzékében is erotikus szövegkörnyezetben találjuk a „pneuma” szót,
valamint egy helyen megemlíti Aquinói Szent Tamás nevét is a textusban. Ily
módon – amint arra már egy másik munkánkban is utaltunk – a „túl az ó
potencián” kifejezés sem kizárólag szexuális értelemben íródott le, hanem
(Arisztotelész terminológiájának értelmében) áttételes utalás a költő egyéni és
közösségi potenciális létére, vagyis arra a képességre, mely által a létező az önmeghaladás, a mássá válás
képességével rendelkezik. Lengyel András kimutatta, hogy a költő feltehetőleg
1929-ben Pauler Ákoshoz szerette volna benyújtani doktori disszertációját, s
azt is megállapította, hogy „az a nagyobb, ám sajnos befejezetlenül töredékesen
fönnmaradt költészetbölcselete (más néven: A műalkotás metafizikája),
amelyet korábban tévesen – esztétikai töredékekként tartott számon a kutatás,
ám Tverdota Györgynek sikerült azonosítania és datálnia – valójában disszertációja
lett volna.” (In. Lengyel András: A
doktorandusz József Attila. = Forrás, 2005/ 4. sz. (= http: //
www.forrasfolyoirat.hu /0504 / lengyela.html) Bizonyos tehát, hogy az ókori
filozófus tanai (pauleri átértelmezéssel) nagy hatással voltak a költőre, így
az Óda idevonatkozó sorai kapcsán e filológiai forrást indokolt
feltételeznünk. Még akkor is – mint az a vers folytatásából látható –, ha
látszólag tartalmilag és jelképhasználatban a keresztény hagyomány hatása
tűnhet erősebbnek és motiváltabbnak. Utóbbira utal a „vérköreid, miként a
rózsabokrok” sor, mely voltaképpen az archaikus termékenység-kultuszokból
származik és válik a költeményen belül az Ave Maria-kultusz parafrázisává. A Nő
profán divinatioja, metafizikai pozícióba emelése ilyenformán válhatott
a törvény tiszta beszédévé a műegészen belül, melyhez az univerzális
teljességigény mögött munkáló istenalakú (ám mégis individuális természetű)
hiány volt a motivációs erő.
Szólnunk kell még
a Mellékdal szerepéről ebben az összefüggésben, melynek kapcsán
ismeretes, hogy a Kalevala XI. énekének egy részletével feleltethető meg:
„Mikor eszem, ölbe veszlek, mikor megyek, kézen viszlek, / mellettem állsz, ha
megállok, mellettem hálsz, hol én hálok.”(A Vikár Béla-fordításban – amit a
költő forgatott – a szakasz így szerepel: „Ölemben, hol ebédelek, / Karomon,
hol járok-kelek, / Oldalamon, ahol állok, / És mellettem, hol én hálok!” (In. Kalevala. /Ford.: Vikár Béla./ Európa.
Bp. 1959. 121.) A gondolat visszatér az 1937-es Ars poetica „ehess,
ihass, ölelhess alhass” sorában is.) Előzménye József Attila-életművön belül
szintén nem előzmény nélküli: alapmotívumai fellelhetők a Kopogtatás nélkül soraiban.
Szabolcsi Miklós még így ír az 1926-ban született versről: „első olvasásra az Ódáig
az egyik legszenvedélyesebb, legsóhajtóbb, legreménytelenebb szerelmes vers, a
szegényember, a szegény diák szerelme, a reménytelen társat kereső ember
szerelme, pedig az érzéki vágy nem is kerül elő a versben, a testi szerelem itt
háttérbe szorul, természetessé válik, az emberi kapcsolat, a megértés lesz
fontossá.” (In. Szabolcsi Miklós: Érik
a fény. József Attila élete és pályája. 1923-1927. Akadémiai. Bp. 1977.
398.) A két vers közötti párhuzam azonban a következők miatt releváns: a Kopogtatás
nélkül „szalmazsákomra fektetlek” kijelentése a Mellékdal „ahol én
fekszem, az az ágyad” sorában köszön vissza; a „kancsóba friss vizet hozok be
néked” sor évekkel később a „csobog a langyos víz, fürödj meg!” felszólításban
bukkan elő; a „melegben levethetsz nyakkendőt, gallért” sor az „íme a kendő,
törülközz meg!” sorral mutat anyagbeli érintkezésen alapuló kapcsolatot; míg a
„sül a hús, enyhítse étvágyad!” előképe a Kopogtatás nélkül „ha éhes
vagy, tiszta papírt kapsz tányérul” kifejezésben ismerhető fel. Utóbbi
költemény vershelyzete azonban merőben különbözik az 1933-as mű Mellékdalától:
míg a Kopogtatás nélkülben a költő fogadja képzelt kedvesét szegényes
lakásán, utóbbiban a megkívánt asszony otthona lesz a fiktív helyszín. Ezt
támasztja alá, hogy a Kopogtatás nélkül elhagyatott otthonképe a Mellékdalban
átadja helyét egy felszerelt polgári lakásnak, ami jelen esetben Marton Márta
otthona. A Mellékdalt megelőző „fogadj magadba” kívánsága tehát a
környezetre is kivetül: a harmonikus, nélkülözéstől mentes otthon, a vágyott
családi fészek melege először magában a Nőben ölt testet, majd annak otthona
által is megnyilatkozik e kívánság. (A kapcsolat az Ódán belül térbeli
érintkezésen alapul.) Beszédes ebből a szempontból a „csobog” ige, hiszen a Kopogtatás
nélkülben a költő a vizet kancsóban hozza be, míg a Mellékdalban a
kifejezés egyértelműen csapvízre, folyóvízre utal – a vers egészét tekintve a
„csobogás” visszautal a költemény elején olvasható Szinva-patak csobogására;
noha itt még a patak „elfut”, ám a Mellékdalban használt ige már a lágyságra,
biztonságra, elfogadásra, szeretetteljes közegre utal. Elmondható tehát, hogy
az otthonná, a teljes élet potenciális esélyévé magasztosult Nő képe a
Természet egészére kiterjed az Óda főszövegében, hogy azután ez a
makrokozmikus világ a Mellékdalban mikrokozmikussá, a hétköznapi
értelemben vett otthon képévé változzon.
A Mellékdal
másik érdekessége, hogy két strófájából csupán az első hangzik el a költő
szájából. A „talán csendesen meg is szólalsz” sor végére a költő kettőspontot
tett, ami arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a következő négy sor az
asszony elképzelt-vágyott reakcióját hivatott leírni, ezzel is erősítvén a vers
látomás-jellegét. A Mellékdal második strófája tehát a meglátogatandó
hölgy elképzelt szavai. Mint már fentebb szóltunk róla, Marton Márta saját
elmondása szerint előbb elutazott Lillafüredről budapesti lakására, ahol
levélben megkapta József Attila kéziratát a versről. Ezután a költő személyesen
is felkereste, de ő nem fogadta. Ezen adatok ismeretében a Mellékdal is
más megvilágításba kerül. A „visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is
talállak” sorokban a költő mintegy „bejelentkezik” az asszonyhoz e rejtett
módon, hiszen nyilván számolt vele, hogy levele az Óda kéziratával
hamarabb éri el a tudósítónőt, mint ahogyan ő eredetileg Pestre visszatért
volna. Ebből arra következtethetünk, hogy személyesen akarta „dűlőre vinni” a
dolgot a hölggyel, ami József Attila habitusát ismerve korántsem meglepő. (E
habitusára, szenvedélyes természetére már Vágó Márta is több ízben rámutatott a
költőről írott könyvében, s élettársával, Szántó Judittal a viszonya ekkor már
nem volt felhőtlen.) Gondolatmenetünket igazolja a fürdővíz engedése, a sült
hús készítése, ami a költő étvágyát hivatott enyhíteni, majd – a vágyott szeretkezést előkészítendő –
„ahol én fekszem, az az ágyad” sor is. Jól látható, hogy ez esetben sem
kizárólag a táplálkozásra utal az étvágy, hanem egyértelműen szexuális
konnotációval is telítődik. Így az Óda egy elég konkrét üzenetet
közvetít Marton Márta felé, amit a Mellékdal tesz explicitté.
Látható,
hogy az Ódában a szerelem kozmikus méretűre növekszik, pontosabban a
vágyott Nő a természeti képek sorozatán át jelenik meg, majd transzcendenssé
válik, s a Mindenséggel lesz egyenértékűvé. A három évvel később született Jaj,
majdnem... című versben immár ez a Mindenség is kevésnek bizonyul. A „ki
vetné szét velem?” – „ki halna meg velem?” dichotómiája, vagyis a szerelmi
egyesülésben való meghalás ennyiben az Eggyéölelődés vágyában
megfogalmazódó kívánságra utal, tehát a transzgresszív szándék transzregresszív
motívumokban jut kifejezésre. Tverdota György értelmezése szerint a vers
„csókban-ölelésben meghalni” motívumának Ady Endre Elfogyni az ölelésben
című költeménye lehetett az előképe, noha József Attila szövegében már freudi
hatást is találhatunk, hiszen az „egy ölelésben” kifejezés a szerelmi kapcsolat
egyenes megjelölése. (In. Tverdota
György: Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás
költője. Gondolat. Bp. 1987. 145.) Sokatmondó azonban, hogy a költemény
reflexiója már nem egyetlen nőre irányul – erre utal az „asszonyok” szó
ismétlődése. Az idealizált Nő képe – az univerzummal tágulásával egyetemben –
az összes női lényre kiterjed, mely szintén nem példa nélküli a költő
életművében, hiszen előzménye a Férfiszóval (Erdő vagy, ifjú lombos...)
című 1923. december 5-re keltezett költeményben fedezhető fel: „Ölelj meg, ó,
most benned is talán / Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!” Tudjuk, hogy
a Jaj, majdnem... a Szép Szó 1936 októberi számában jelent meg,
így feltehetőleg 1936 nyarán, a költő balatonszárszói tartózkodása alatt
keletkezett, de az sem kizárt, hogy a Pestre való visszatérés első napjaiból
származik. Nem ismert viszont a vers címzettje, csak annyi bizonyos, hogy „egy
éppen elmúlt és egy vágyott szerelem közötti vákuumban csattan ki a
szenvedély.” (In. Szabolcsi Miklós: József
Attila élete és pályája. „Kemény a menny.” 1927-1930. Kész a leltár.
1930-1937. Kossuth. Szekszárd. 2005. 729.) Feltűnő, hogy a mű az utolsó lelkes,
bizakodó és szenvedélyes hangvételű szerelmes vers József Attila életében, s
ebből a szempontból hasonló a korai szerelmes versekhez, így bizonyos
szempontból „kakukktojás” a kései versek
között. Szilágyi Péter szerint azonban már „ebben a versben is jelen vannak a dermesztő
képsorok – a lelket összenyomó félelem, a halál, a gyors nyárral szemben a
lassú tél, a lesi-csősz idő, a csillagok rácsai, a pince –, de ott van a
kitörés, a megújulás vágya is, a szerelem útján.” (In. Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése.
Akadémiai. Bp. 1971. 37.) A transzgresszív attitűdöt hangsúlyozza a
bűvölő-bájoló refrén („ki halna meg velem?” – „ki szállna el velem?” – „ki
vetné szét velem?”), mely variánsokból a második az egyik szövegváltozatban még
„ki szállna ki velem?” formában volt olvasható. Az igekötő-módosítás még
nyilvánvalóbbá teszi a Mindenséggel való nász vágyát egy időn és téren túli
univerzális világszerelemben. Ám a motívumban már ott a táguló világegyetem (és
a hőhalál-elmélet) korabeli modellje az „oly gyors a nyaram s lassu a telem”
sorban, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a tér és idő – mint Einsteintől
tudható – egymástól nem elválasztható. Mindazonáltal a tér-időből történő
kiszállás a versben csakis a szerelembe történő belehalás pillanatában lehetséges,
s a költő érzi is ennek sürgető mivoltát, amit „az ősz kockája kit mutat
nekem?” kérdésben rejlő, a jövőre, a szerelem megtalálására vonatkozó
létbizonytalanság tudata kísér.
Összességében
kijelenthető, hogy az a fejlődési ív, amely József Attila szerelmi lírájában
megfigyelhető, egyben a szelf önteremtő folyamata is, melynek feltétele a
szerelem mint transz(re)gresszív aktus megvalósulása a műegészen belül. Ennél
fogva az Eggyéölelődés vágya, az Óda, illetve a Jaj,
majdnem... – mint e metafizikai erotika és érzékiség kulcsversei József
Attila szerelmi költészetének történetében – az én ontológiai helyének keresése
révén olyan szintézisverseknek tekinthetők, melyek egy koherens és konzekvens
dekonstuktív magatartásforma implicit kifejeződései az említett jelképhasználat
által. A transzregresszív motívumok tehát József Attila általunk vizsgált
költeményeiben a transzgresszióra törekvés archaikus-atavisztikus (és
helyenként szubverzív) jelképeiként is értelmezhetők, melyek mögött végső soron
az istenalakú hiány a fő motivációs erő. Ez a megállapítás egy lépéssel
közelebb visz minket annak (a költőt szintén foglalkoztató) mozzanatnak a
megértéséhez, hogy miképp válhatott a hiány kitöltésének szándéka alkotói
stratégiává József Attila költészetében, ahogyan az is könnyebben el tudjuk
gondolni, hogy mi módon nyugodhat közös alapálláson a transzcendencia utáni
vágy, a destruktivitás és az érzékiség e szerelmi költemények univerzumán
belül. Dolgozatunkban éppen erre az összefüggésre kívántunk rávilágítani József
Attila szerelmi lírájának új szempontok szerinti vizsgálatával messze a
teljesség igénye nélkül.
***
Jelen dolgozatban a Szabad-ötletekből vett idézeteket, szövegrészleteket a József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Atlantisz. Bp. 2000. (Az egyes
sorokhoz írt jegyzeteket és a Bevezetést írta: Stoll Béla.) című kötetből
kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más jelzés nem volt –
Stoll Béla kritikai kiadását (József
Attila összes versei. I-II. kötet. Akadémiai. Bp. 1984.) használtuk.
Muhel Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése