Nem szoktam különálló, de egy kötetbe
szerkesztett könyveket egyszerre tárgyalni, mintha az így keletkezett elegy
volna egyetlen, felbonthatatlan egész. Most mégis ezt fogom tenni, mivel az a
különös helyzet állt elő, hogy a címben szereplő kötet együttes összetartozását
és egymásból következését annyira egyértelműnek érzem, hogy a különválasztást
értelmetlennek tartom. Valószínűleg éppen ezért döntöttek úgy a kiadás során
is, hogy e könyveket együtt adják közre. Ezt pedig ez esetben teljesen
indokoltnak tartom.
Hamvast
gyakran idézik, de nemcsak idézni kell, hanem megérteni is. Megérteni azt, amit
tanít, és megérteni a tanító léthelyzetét, aztán pedig a megértést fenntartani,
vagyis bensővé és gyakorlattá tenni. E kötet együttes most éppen arra
szolgáltat kiváló alkalmat, hogy Hamvast, vagyis az embert, a szerzőt értsük
meg elsősorban, s ne pusztán a tanítást. Jelen összeállítás egyik nyilvánvaló
célja Hamvas lelki evolúciójának bemutatása úgy, hogy közben feltárul az emberi
lény lelki evolúciójának általános képlete is.
A
kötet legjellemzőbb vonása, hogy a szerző bárhonnan is indul, (legfőképpen a
kereszténységen keresztül) Istenhez, az Egészhez, illetve a transzcendensheh
jut. A kulcsgondolat egész végig ez: „…csak egyetlen mű van, a megváltás.”
Mindemellett nem győzi hangsúlyozni: „Nem vagyok vallásos. Nekem az egész
kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert
minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van.”
Érdemes a mű szerkezetét kötetről-kötetre haladva felvázolni.
Silentium.
Latin szó, jelentése: csend, hallgatás, elfojtás, feledés, homályosság,
sötétség, titoktartás, visszavonultság stb., de a Silnetium, mint
könyv esetében leginkább mégiscsak a csend, az a fajta csend, mely magában
hordozhatja az összes többi jelentést, attól függően, hogy az ember miként éli
meg. A csendtől az ember eljuthat a félem és magány megélésén keresztül az elme
talajvesztésével az őrületig, vagy ezen túlhaladva a megváltásig, illetve a
megváltódásig. Ennek az útnak a bejárása az egyéni életsors és a kollektív
szellem, az emberiség feladata is – véli Hamvas. Erről szól minden élet,
léttünet, értelmes megnyilatkozás. A Henoch című esszé tanulsága
szerint az Apokalipszis hajnalán vagyunk, melyben azonban már annak minden
lényeges jegye körvonalazódott. Ez az a korszak, melyet Isten a Sátánnak adott,
mivel az emberiség nem ébredt fel. De a Sátán nem személy, hanem éppen a
személytelen, a semmi, mely nem kívülről, hanem belülről, észrevétlenül emészti
fel az embert és az emberiséget. Ott jelenik meg, ahol űr támad, és
folyamatosan terjeszkedik. Harcolni ellene nem lehet, és teljesen értelmetlen
is. Az ember egyetlen lehetősége az, hogy Henoch léthelyzetébe kerül, és egész
valójával átadja magát Istennek, utána pedig egyszerűen csak szeret, ráönti a
világra az isteni minőség tisztító óceánját.
A
Titkos jegyzőkönyvben Hamvas megint kicsit a tanító szerepkörébe
helyezkedik, de e ciklus legfontosabb esszéje az Apokalyptikus monológ,
ami mégis egészen róla szól. Ebben saját élettörténetének ciklikusságát, önmaga
szellemi transzformációit, inkarnációit mutatja be. Egész pontosan azt, hogy
míg gyerekkorában megváltónak, Keresztelő Jánosnak vagy egyszerű szerzetesnek
gondolta magát, később miként lépett, ahogy ő írja az „elpogányosodás” útjára,
majd abból fokozatosan és visszatérően kiábrándulva megint a transzcendencia
ösvényére. A konzekvencia és a cél végül az esszé záró soraiban egyértelműen
kirajzolódik: „Éberségemet szeretném fokozni és soha nem elveszíteni, hogy
a halál pillanatában a lélek kiteljesedését át tudjam élni.” Ezzel
határozza meg saját és az emberi élet általános végcélját is. A gondolatkör és
a léthelyzet szinte mindenki számára ismert. Mindnyájan hol jobban elmerülünk
az anyagi világban, hol felemelkedünk és megsejtünk valamit a transzcendensből.
Az utazás végpontjára azonban ritkán látunk rá, célját nem értjük, Hamvas éppen
ennek tisztázásában lehet segítségünkre.
Az
Unicornis, afféle breviárium, mindenből kapunk egy kicsit, ami Hamvas.
E könyv legmeglepőbb írása a nyitó Beszédek című szerzemény, ami
ömlesztett, helyenként zavaros formában közli a szerző beszélgetéseit,
szünetek, bármifajta tagolás, és a beszélgető felek nevének feltűntetése
nélkül. Olyan ez, mint egy szabad asszociációs napló, éppcsak párbeszédekbe
szedve, melyek határai erősen elmosódnak. Ami mégis itt fontos, összegzi a
szerző egész világfelfogását és munkásságát. A Bolond, aki nem az örök
életre rendezkedik be című értekezés sorozat, amolyan kellemes ráadásként
fogható fel a nagy egész szempontjából. Ízletes desszert, kifejezetten
ínyenceknek való.
Összességében
a Silentium Hamvas egyik legegyszerűbb, legszerethetőbb,
legközérthetőbb mégis legszerteágazóbb és leggondolatébresztőbb műve, a Titkos
jegyzőkönyv megint az értekezés, a filozófiai irodalom, a tipikus Hamvasi
bölcselkedés magasiskolája. Az Unicornis – szándékosan vagy csak
véletlenszerűen – egy kissé bohókás, játékos, önironikus összegzése annak, ami
Hamvashoz köthető. A szerző talán egyik kötetében sem mondja ki ennyire
konkrétan és érthetően, hogy mi a summum bonum, a legfelsőbb jó, az élet
egyetlen, valódi és végső célja. Nekünk nincs más dolgunk, mint megszívlelni és
a közvetítő megértésén keresztül, általa eljutni ehhez a magasztos tanításhoz.
Szinay Balázs
Megjegyzés küldése