Kedves Barátom,
átbuktunk az
egyik évből a másikba. Ahogy telnek az évek, egyre sűrűbbnek tűnnek ezek az év
végi számadások.
A minap jutott
eszembe egy 2008-as beszélgetésünk a gazdasági válság kitörése kapcsán. Még te
vetetted föl, lehet, hogy most lenne itt az alkalom, amikor a magyar politikai
elitnek össze kellene fognia, fel kellene függesztenie a bokszmeccset.
Nem egészen
értettem a fölvetésedet. A helyzet kétségtelenül megkívánta volna az
összefogást. Az összefogás azonban nem egy ránk jellemző sajátosság.
Nem is lett az
összefogásból semmi. Rajtad, rajtunk kívül nem is gondolt erre a lehetőségre
senki. Ahogy ma sem, ma a kétharmad miatt nem. Ma a kérdés se vetődik föl,
holott a helyzet valószínűleg szintén megkívánná.
Ma még a
kormányzó pártokkal szembeni politikai erők sem tudnak összefogni. Pedig azt
hihetnéd, hogy…
Egyre könnyebb
így év végén, év elején számadást készíteni. Elég a politikusok különböző
időbeni nyilatkozatait összehasonlítani, és mindezt összevetni a napi
tapasztalatainkkal.
Hát a 2012-es
év biztosan nem volt „az elrugaszkodás éve”!
A kormányzati
kommunikáció szerint megszorítás sem volt, de tudjuk, hogy az egész év erről
szólt, és a fél ország már padlót fogott, különösen a rokkant emberek. Ők biztosan.
Ez a kormány
szociálisan nagyon nincs rendben. Még egyik kormánypárti politikus sem mutatott
példát arra vonatkozólag, hogyan lehet megélni huszonegynehányezer forintból.
Ez nem demagóg szöveg a részemről, szerintük ugyanis meglehet.
Aztán ez az év
végi „Minek nevezzelek?” című operett. Nem tandíj, amit egyébként mindenki
annak gondol, tud, érez. Ha tandíjnak
mered nevezni, a kormánypárti politikusok fel vannak háborodva, hogy márpedig
nem az. Ezek még tényleg elhiszik, hogy nem az, vagy bennünket néznek nagyon
hülyének.
A politika nem
tekinti partnernek a társadalmat. A gyerekeket sem lehet sokáig becsapni. Még a
gyerek is hálás, ha komolyan veszik.
Kedves
Barátom, az elmúlt időszakban minden átalakult körülöttünk. Csak épp a
gazdaságban nem történt semmi, amitől nekünk jobb lehetne.
A nyolcvanas
évek elején az államigazgatási reform keretében a járások megszűnésének
indokairól azt tanultuk, hogy egyszerűsödik az államigazgatás. Egy színt
kiesik, ezzel olcsóbb lesz, és közelebb kerül az ügyintézés az
állampolgárokhoz.
Ma
visszacsináljuk a járásokat. Természetesen mindezt a reformok keretében.
Nálunk bármit
és annak az ellenkezőjét is el lehet adni reformként. Mintha tényleg minden a
kommunikáción múlna.
Mintha
visszafelé haladnánk az időben. Mintha megérkeztünk volna a hatvanas évekbe.
Ami ma nálunk
történik, annak a konzervativizmushoz semmi köze, de még a jobboldalisághoz se
nagyon. Nem tudom, minek nevezhetnénk, de biztosan egyiknek sem.
Azt már csak
mellékesen kérdezem meg – már ki tudja, hanyadszor –, hogy hol az írástudók
felelőssége?
Arra pedig
szerinted ki tudna válaszolni, hogy egy dohányboltot miért kell majd nemzeti
dohányboltnak nevezni? Hogy erre még a templom toronyórája sem akad ki!
Egyébként meg
bízzunk a jövőben!
Jobb
híján.
Üdvözöl
barátod:
Megjegyzés küldése