Önzés
Nézem görcsös kezén az ereket,
a dudoros kékségek átütnek foltos
bőrén,
ujjai szorítják a tova tűnő
pillanatot.
Én őrzöm, nehogy a múlt sebeket ejtsen
jelenünk rútul kiszolgáltatott
testén, s már csak
gyengén foszforeszkáló jövőnket
kioltsa.
Míg ő azon küszködik, hogy
feltörő könnyeit elfojtsa,
engem idegesít a falon függő lila
festmény.
Reggel
Barázdákat vasalt arcodra a
párna.
Éjszakai varázs, verítékbe
mártva.
Fülledt mámor emléke ajkad sarkában
mosolyt küld felém, én hamarjában
melléd bújok, arcod megcirógatom.
Szemed tótükrében megmártóztatom
pillantásomat. Összefonódik izzó
testünk,
lelkünk végleg eggyé olvad;
elvesztünk.
Fájdalmas anya
Tökéletes vagy, más nem is
lehetsz
önnön tökélyedről te nem tehetsz.
Mindenki más csak elfuserált
példány
ki verekszik vad dölyföd
martalékán.
Idegenek, maguk szolgáltatnak
prédát.
Nem engedik, hogy magadba éld át
a múltat, jelent mi maga a
kárhozat.
Tehetetlen düh, klónozott
változat;
selejt vagyok, sorozatod második
tagja.
Alig hasonlítva az egyedi ősanya
magra.
Mértékedet adó talmi
világegyetem,
villódzó doboz hősök, a kegyetlen
manipulátorok nézeted irányadói.
Meszesedő erek, ép elme támadói.
Maradék időnkért küzdök naponta.
Megbántva-szeretve viszlek
karomba.
Fals vers
a kimondatlan szó süket fülekre
talál
az utolsó cseppel sem telik be a
pohár
hang nélkül képes a száj nemet
mondani
a meddő új életet kihordani
megrészegül a józan ész
fals akkordot fog a zenész
húrtalanul zeng a jó szitár
maga nyerít a lócsiszár
nem minden szín komplementer
ecset nélkül fest a mester
mosolygó szemből könny pereg
felfakadnak a beszáradt hegek…
Megjegyzés küldése