ÚJ TARTALMAK

Comitatus folyóirat III. évfolyam, 1. szám (dupla lapszám)

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

 Csak a Tartalom megtekintéséhez kattins a képre!


Vagy töltsd le!


Szinay Balázs - Irodalmi hírek, csak úgy Karinthysan




A kortárs irodalomtudomány végre megfejtette, hogy ki is az a Karinthy Frigyes.
Nemrégiben – talán még emlékszünk rá –, kutatócsoport alakult, melynek feladata nem kevesebb volt, mint Karinthy lényének teljes körű és végérvényes felkutatása.
Miután a tudomány belátta, hogy a korábbi gyermeteg módszerek, mint a szerző írásainak elemzése, a környezetében élők és rokonai kikérdezése, az alapos könyvtári kutatómunka, valamint a folyamatos konferenciaülések nem hozhatnak minden szempontból kielégítő és megcáfolhatatlan eredményeket, mert egy Karinthyt nem kigondolni kell, hanem egy Karinthyságot élni, elfogadni vagy elutasítani lehet…, végül belebújtak bőrébe, leélték életét, leírták műveit, együtt életek rokonaival, sőt utazást tettek a szerző koponyája körül is. Az expedíció a legelső sajtóközlemények tanúsága szerint eredményre vezetett.
A vita tárgyát már csak az képezi, hogy a kutatásban részt vett öt fő által nyert, egyéni nézőpontok alapján lejegyzett és értelmezett eredményeket miként is hasznosítsák, hogyan rakjanak belőle össze egy egész Karinthyt, illetve, vita tárgya továbbá az is, hogy nem-e élték le túl gyorsan életét, írták meg műveit és így tovább...  A fenti részletkérdésektől eltekintve, egyben minden résztvevő biztos: ő, mint Karinthy egyszervolt egyötöd része, tudja ki az a Karinthy, e közlést pedig tudományos ténynek fogadhatjuk el. A Karinthyról szóló újabb, realisztikusabb életrajzi munkák publikálása tehát, még ha öt irányból is, hamarosan új lendületet vesz.
Csak megjegyezzük, hogy a kiszivárgó információk alapján az alanyok nem is bánják, ha mégis kicsit más és ötféle lesz az a Karinthy, és a tudomány megelégszik a részleges reprezentációval, elvégre ez a Karinthy egyötöd részében is majdnem teljes a többiekhez képest, a nyájas olvasóközönség pedig úgysem mutat igényt a teljes, minden kétséget kizáró tudományos alaposságra. Neki elég a maga Karinthyja, vegyítve olykor e képet egy kicsit a szájába adott pillanatnyi, relatíve egzakt látleletekkel.

***

Nem/ez/is néven újabb nagyreményű irodalmi lap indul, ugyanazzal a naiv szándékkal, mint a többi. A szerzőknek itt sem kell egyebet tenniük, mint amit máshol sem tesznek, e mellett kivételes szerepelési lehetőség biztosított, kedvező, egyénre szabott díjszabással. Fő célunk, hogy megint egy helyre gyűjtsük azokat, akiket már mások is egy helyre gyűjtöttek, de mi bizony máshogy csináljuk. Nem beszélve arról, hogy a szerző biográfiájában jól mutat, ha minél több, ugyanazon személyekből álló, de más néven futó társaság előtt szerepel. Valódi közönséget extra szolgáltatásaink keretében, szintén díjszabás ellenében tudunk biztosítani. Várunk minden kedves érdeklődőt!

***

5 évfolyam után befejezte tevékenységét a Bitang emberként ismert irodalmi és közéleti folyóirat. A döntést azzal indokolták, hogy a közönség túlságosan egy emberként gondolt a folyóiratra. Innen kapta gúnynevét is: Bitang ember, mivel eredeti neve Az aranykor és az Őrzők volt. A szerkesztőség tagjai elismerték, hogy valóban szeretik a csapatmunkát, sőt sajátos perverzióik egyike, hogy egymást segítve dolgoznak, ugyanakkor az általánosítás ellen egyértelműen hangot emelnek, mivel mindnyájan másképp bitangok, vagyis őszinték, becsületesek, szorgalmasak, jóhiszeműek és tisztelettudók. A folyóirat arról vált hírhedtté, hogy oldalain rendszeresen az emberiség felemelkedését szolgáló, tartalmas, elgondolkodtató cikkeket közölt nagy tudású és az emberiség javát szolgáló szerzőktől. Innen a (gúny)névadás, és ez okozta végül vesztét is.

***

Megtartotta szokásos éves ülésezését az LLSZ, vagyis a Laptulajdonosok Látszólagos Szövetsége. Az ülésezés a megszokott módon, és megint csak két ülésben zajlott. Az első ülésen – tiszteletben tartva a hagyományokat –, senki nem jelent meg. A másodikon a harminc meghívottból tiszteletét tette öt, akiket az elnöknek sikerült megfélemlítenie, vagy akik annyira megsajnálták őt évtizedek óta tartó szélmalomharcáért, hogy végül kötélnek álltak. Az ülésen megállapították, hogy az irodalmi élet helyzete kétségbe ejtő, valamint azt, hogy ezt tulajdonképpen ők okozzák azzal, hogy mindenki csak a saját pecsenyéjét hajlandó sütögetni és fennmaradó erejükből maximum érdekkapcsolatokra futja. Mivel megváltozni egyik sem akar, a problémára nem találtak egyéb megoldást, minthogy minden marad a régi. Éppen ezért, miután mindenki jóllakott a büfében, lelkiismeretesen kiígérgette magát, vigyorogva lepacsizott irigyeivel és az érdekkapcsolatokat rendben találta, elégedetten hazamentek.   

***

Füstmérgezést kapott a neves író Füst Milán közeli rokona, Láng Boglya. Ahogy lapunknak nyilatkozta:
– Milánhoz, hasonlóan magam is mindent egy füst alatt akartam elintézni. A család nyomására nekifogtam egy kisregény megírásának és mivel hallottam, hogy az átlag író egy 3-4 oldalas szöveg megírása közben körülbelül 20 darab cigarettát szív el, felgyorsítandó a munkafolyamatot, párhuzamosan egy karton cigarettára gyújtottam rá. Előzetesen ugyanis nem találtam arra vonatkozó feljegyzést, hogy egy pincelakásban ilyet ne lehetne tenni. Tapasztalatomból adódóan később javaslatot tettem az OLDSZ-nél (Országos Lánc-Dohányosok Szövetsége), hogy a továbbiakban legyenek kedvesek a cigarettásdobozokon feltüntetni  a dohányzó helység méreteire vonatkozó irányszámokat.

Szinay Balázs


Faragó Ferenc - Hamvas Béla a Nyugatban


Hamvas Béla Nyugat folyóiratban megjelent cikkei az alábbi linkre kattintva megtekinthetők:

Faragó Ferenc - Hamvas-breviárium


Ajánlom ezt a kis szöveggyűjteményt – ha úgy tetszik breviáriumot, „liturgikus kódexet” – mindenkinek, akiket megérintett Hamvas Béla szellemisége, s akiket még nem, de nyitottak valamire, keresnek valamit, nyugtalanok a világ sorsa felől.
Hamvas gondolatisága áthatja kora, és korunk el-elhajló gondolatiságát, de nem akarja megváltoztatni, netán eltörölni, majd fölülírni azt egy másfajta „izmussal”, egy másfajta rendszerrel, mint tette azt az emberiség számos nagy gondolkodója. Talán közhely már, hogy Hamvassal lehet nem egyetérteni, de szó nélkül elmenni mellette képtelenség.
Hamvasra reagálni kell: elismerően és egyet nem értően.

A hamvasi szövegek megértése nem könnyűfeladat, a paradoxonok realitásának megértése kihívás minden gondolkodásmód számára, legyen az idealista, teista, ateista, materialista vagy bármi más. E nehézségen próbál átlendíteni e gondolatfüzér, melynek felfűzése nyilvánvalóan szubjektív. Kerülhettek volna rá más gondolatok is, és ki is maradhattak volna belőle olyanok, amik csupán a gyöngyfűzőt ihlették meg.

Kívánom, hogy legyen ez kis a füzetecske – melyet kizárólag Hamvas Béla támogatott – gondolat- és tudatébresztősokak számára! Valamint legyen tisztelgés a „támogató” születésének 112. évfordulója alkalmából!

Szeretettel: Faragó Ferenc

Tóth Judit - Hamvas Béla és Weöres Sándor - Mester és tanítvány?




Tóth Judit írása Hamvas Béla és Weöres Sándor kapcsolatának természetéről, egymásra hatásáról az alábbi linken olvasható:

Hamvas Béla és a magyarság (Dr. Horváth Róbert előadása)


Az előadás a lenti címre kattintva megtekinthető:
Hamvas Béla és a magyarság

Ajánlott irodalom:
Hamvas Béla: A magyar Hüperion. I–II. kötet. H. é. n., Medio /Hamvas Béla művei 15–16/.
Békés Márton: „Világalkonyat lángol”. A háború mint belső élmény és a válság szürkülete (Ernst
Jüngernél és Hamvas Bélánál). Életünk (Szombathely), 2008. 2. sz. 56–84. o.
Darabos Pál: Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája. I–III. köt. H. n., 2002, Hamvas Intézet /Sziget/.
Horváth Róbert: Apolitikus volt-e Hamvas Béla?
http://www.istenivaros.hu/roberthorvath/hamvaspoliteia.html



Sebők Zoltán - Piroska farkasa




1.

Újraolvastam a Piroska és a farkas című népszerű mesét, és arra kellett rádöbbennem, hogy a benne foglalt történetet minden különösebb nehézség nélkül követni tudom. Nem így a róla szóló interpretációkat, különösen a pszichoanalitikai indíttatásúakat. Pontosabban szólva, érteni vélem én azokat is, ám adott esetben komoly nehézséget jelent számomra értelmes kapcsolatot találni az értelmezés és az értelmezett között.
Itt van mindjárt a bécsi származású Bruno Bettelheim sokat idézett dolgozata  A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvből, ahol is a freudi szokásnak megfelelően az ödipális séma alapján nyernek értelmezést a Piroskával történtek. A szerző ugyanis valami rejtélyes oknál fogva biztosra veszi: e bugyuta kislány legfőbb vágya „tulajdonképpen” nem más, mint hogy elcsábítsa az apját, illetve, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben az apja csábítja el őt. Röviden fogalmazva, Bruno Bettelheim szerint Piroska története ennek a vágynak a serdülőkori újraéledéséről és diadalmas meghaladásáról szól.
Ha az ember így közelít magához a meséhez, mondjuk a Grimm-testvérek által szerkesztett, Bettelheim által is a legjobbnak tartott és egyben legnépszerűbb változathoz, önkéntelenül is sok-sok női kacérkodásra számít, no meg annak az ocsmány fráternek az aktív közreműködésére, aki bizonyára meg sem érdemli, hogy apának nevezzük. De akármilyen figyelmesen követjük is a történet fonalát, semmi ilyesmit nem találunk benne. Piroska atyja például, akinek Bettelheim premisszái alapján legszívesebben kicsavarnánk a nyakát, nemhogy semmi disznóságot nem követ el, hanem egyszerűen fel sem tűnik a mesében.

2.
   
Hogy ne áruljunk tovább zsákbamacskát, idézzük fel vázlatosan, miről is szól a Piroska és a farkas című mese. A címszereplőt, aki egy pontosan meg nem határozott korú leányka, édesanyja elküldi az erdőben lakó beteg nagyanyához, hogy vigyen neki ételt és italt, nevezetesen kalácsot és bort. Piroska útközben találkozik a farkassal, aki miután megtudakolja a nagymama lakcímét, ráveszi a kislányt, hogy térjen le az ösvényről és szedjen virágot. Amíg Piroska ekként késlekedik, a farkas felkeresi a nagyit és sebtében felfalja. Mire Piroska megérkezik, a farkas a nagymama ruhájában díszeleg az ágyban, s annak szerepében kezd el társalogni a kislánnyal. Bár Piroska észlel néhány olyan jelet, melyek arra vallanak, hogy az ágyban fekvő személy nem a nagyi, a farkas először türelmesen győzködi a leányt, ám amikor a szája méretére vonatkozó gyanakvó kérdés elhangzik, őt is felfalja. De nemsokára jön a vadász, felvágja a farkas hasát, ahonnan épségben kijöhet Piroska is és a nagymama is. Ezután Piroska tanácsára telepakolják a farkas hasát nehéz kövekkel, a vadász pedig lenyúzván az állat bőrét, eltávozik. A nagymama elfogyasztja a hozott ételt és italt, Piroska pedig levonja a történet tanulságát: „Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta”.

3.
   
Amint látjuk, magából a meséből nemcsak az nem derül ki, hogy az apa milyen ocsmány praktikákkal próbálta elcsábítani a saját kislányát, hanem az sem, hogy Piroskának volt-e, van-e egyáltalán édesapja. Akkor hát vajon honnan veszi Bettelheim, hogy a mese alapja az ödipális konfliktus, illetve annak kései újjáéledése? Az ember eleinte hajlamos arra gyanakodni, hogy Bettelheim egy másik mesét olvasott, vagy ugyanazon mese más változatát vette alapul. De nem. Hiszen tanulmánya közepe táján maga is explicite bevallja, hogy „a Piroska és a farkas-ban sehol nem említik az apát”, amit maga is szokatlannak tart az ilyen típusú tündérmesében, de nem esik kétségbe. „Ez azt sejteti – állítja nagyvonalúan –,hogy az apa jelen van ugyan, de rejtett formában.” Majd hét sorral alább – mely sorok arról szólnak, hogy a kislányok általában szeretik, ha szeretik őket – a sejtés minden érv nélkül bizonyossággá válik számára és konkretizálódik: „Most már láthatjuk, hogy az apa valóban jelen van a Piroska és a farkas mesében, két ellentétes formában: egyrészt mint farkas, amely a leánygyermeken elhatalmasodó ödipális érzelmekkel járó veszélyek kivetítése, másrészt mint vadász, védelmező és megmentői szerepben.”
Egyszerűsítsük le az elmondottakat: abból, hogy valaki nincs, előbb csak sejteni véljük, majd biztosra vesszük, hogy mégiscsak van. Mint tudjuk, ez a sajátos logika bizony nem idegen a pszichoanalízis tudományától, ám a tapasztalat szerint racionális érvekkel kikezdhetetlen, lévén, hogy az analitikus minden ésszerű ellenvetésre ezt válaszolhatja: kérem szépen, az emberi lélek se nem gép, se nem matematika. Ami viszont igaz, s így aztán bizonyos értelemben legitim módon nyer beláthatatlanul tág teret az idiotizmussal határos értelezői önkény. A dolog, legalábbis számomra, akkor válik tényleg izgalmassá, amikor a szóban forgó önkény más-más úton, de ugyanarra az eredményre vezet.

4.
   
Jó példa erre a Piroska és a farkas című mese hősnőjének esete, aki rendre a pszichoanalitikusok figyelmének középpontjában áll. Mint már említettem, Piroska életkora a mese alapján meghatározhatatlan. Viselkedéséből ítélve öt éves éppúgy lehetne, mint mondjuk tizenhat. Mit tegyen ilyen helyzetben az analitikus, akinek ahhoz, hogy egyáltalán tollat ragadhasson, feltétlenül szüksége van valamilyen skatulyára? Dönt, majd megpróbál úgy tenni, mintha ahhoz alapja is lenne. Bruno Bettelheim például elhatározta, hogy Piroskának a bravúros értelmezés sikere érdekében serdülőkorúnak kell lennie. S tényleg az is lett, méghozzá több okból. Először is azért, mert egykor vörös színű sapkát kapott a nagyanyjától, ami a szerző szerint azt jelenti, hogy az öregasszony ez által a saját szexuális vonzerejét adta át a lánynak. Mivel a vörös szín erős szexuális természetű érzelmeket is jelképez, Bettelheim külön jelentőséget tulajdonít annak, hogy Piroska a mesében úgymond „nyíltan viseli a vörös sapkát – elmulasztva természetesen annak meghatározását, hogy vajon hogyan lehetne egy sapkát burkoltan viselni.
A másik érv, ha lehet, még eredetibb, olyannyira, hogy értelmes embernek ilyesmi aligha juthatna az eszébe. Amikor Piroska a nagymama ruhájába bújt farkassal tárgyal, mint ismeretes, arról faggatja, hogy miért olyan nagy a füle, a szeme, a keze és végül a szája. Erre figyelt fel Bettelheim, s a következő kommentárt fűzte hozzá: „E felsorolásban szerepel a négy érzékszerv: a hallás, a látás, az érintés és az ízlelés szervei – a serdülő ezek segítségével igyekszik megérteni a világot”. Szerzőnket természetesen nem zavarja, hogy ez a vonás az aggastyánokra sem kevésbé jellemző: mivel Piroska volt az, aki épp ezekre az érzékszervekre kérdezett rá, a következtetést már le sem kell vonni. Annál inkább, tehetjük hozzá, mert szerzőnktől függetlenül Erich Fromm is nagyon hasonló eredményre jutott, ráadásul ugyanarra a színre hivatkozva, mint első okfejtésében Bettelheim – még ha az önkény nála egészen másféle utat járt is be. A Mesék, mítoszok, álmok című könyvében Fromm magában a Piroska névben, ami a mese szerint a nagyitól kapott sapka színével van összefüggésben, a menstruáció szimbólumát látja. Következésképpen, akárcsak Bettelheim, ő is serdülőkorúnak tekinti a kislányt, miközben fel sem merül benne a gyanú, hogy ha valaki egyszer a Piroska nevet kapta, ötévesen éppúgy Piroska, mint mondjuk nyolcvanévesen.
Adott, pontosabban minden értelmes alap nélkül megkonstruáltatott tehát egy serdülőkorú leány. Mi kell ahhoz, hogy e szerencsétlen lény ödipális konfliktusa újraéledjen? Ehhez természetesen kell egy ödipális konfliktus, amihez viszont, nőnemű lényről lévén szó, apa is szükségeltetik. De mi van akkor, ha az értelmezett írásműben nyoma sincs az apának? Sebaj, mondja a pszichoanalitikus, ha nincs apa, mi azért könnyedén bebizonyítjuk, hogy „tulajdonképpen” kettő is van. Ami szegény Piroskát illeti, mint már utaltam rá, neki apa gyanánt a farkas és a vadász jutott osztályrészül.
Ami az utóbbit illeti, annyi alapja mindenképpen van Bettelheim feltételezésének, hogy a mesének tényleg létezik olyan kevéssé ismert változata, amelyben Piroska apukája a vadász szerepében tűnik fel, de abban úgy menti meg a két nőt, hogy a farkasnak nem a gyomrát vágja fel, hanem a fejét metszi le. Bettelheim szerint épp azért lett ott a gyomor felvágásából fejlevágás, mert Piroska apja volt az, aki tette. „Egy olyan történet – érvel a szerző –, amelyben az apa valakinek a hasával tesz valamit, akkor, amikor ideiglenesen saját lánya is éppen benne van, túlságosan erősen felidézi a lányával kapcsolatos szexuális tevékenységet folytató apa képét, semhogy igazán megnyugtató lenne.” Ez viszont nemcsak önmagában érthetetlen, hanem ráadásul az sem világos, hogy ha Bettelheim szerint az apának legalábbis egyik aspektusa „tulajdonképpen” a Grimmek változatában is a vadász, akkor vajon mi a csudáért döntött itt mégis a farkas kivégzésének eme „nyugtalanító” változata, a hasfelmetszés mellett? Miért zavarta az egyik változatban az, ami a másikban szemlátomást fel sem merült benne? Arra számított talán, hogy a saját lánya vadászruhában nem ismeri fel őt? Természetesen elképzelhető, hogy az ember gyilkolás közben nem kifejezetten logikusan gondolkodik, de hogy ilyen butaságot higgyen, az talán mégiscsak túlzás. Ez azonban a kisebbik probléma.

5.

A nagyobb butaság szerintem a farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása. Pedig épp ez az, amiben a mesét értelmező pszichológusok a leginkább egyetérteni látszanak. A különbség közöttük inkább abban van, hogy ki kivel azonosítja a „vén gonosztevőt”, ahogy az állítólagos „másik apa”, a vadász fejezte ki magát a mesében. Az egyébként rendkívül intelligens és szellemes Eric Berne például valami rejtélyes oknál fogva az unokája szoknyája alatt matató nagyapára tippel, Erich Fromm pedig valamiféle szex-éhes útonállót lát benne, akitől a fiatal nők kezdetben, de csak kezdetben, igencsak irtóznak.
A farkasnak a szexuális értelemben vett csábítóval való azonosítása annyira megszilárdult a szakirodalomban is és a közgondolkodásban is, hogy egyfajta szent dogmának számít. (Ami a közgondolkodást illeti, íme egy hirdetés a Szuper Extázis című szex-magazin 1999/4-es számának társkereső rovatából: „Egy farkasra vágyom, aki rám feni a fogát. Kedves, csinos, érzéki Piroska vagyok, aki egy gáláns farkasra vár”.) Pedig, ha jól meggondoljuk, a farkasnak a csábítóval való azonosítása igencsak gyenge lábakon áll. Mert vegyük csak sorra a mese e szempontból releváns epizódjait.     
Amikor a farkas először találkozott Piroskával, semmi olyasmit nem tett, ami csábításra utalhatna. Nem mondott neki kedves bókokat, nem simogatta meg sem a haját, sem pedig az orcáját, a térdéről már nem is szólva. Nem ajánlott fel neki titkos találkát, nem hívta moziba, nem invitálta holmiféle légből kapott ürüggyel a hajlékába. A farkas a mese szerint semmi ilyesmit nem tett. Emlékszünk még, hogy mit csinált? Így szólt a leányhoz: „Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben biztos szednék egy szép csokrot a nagymamának!” S hadd tegyük rögtön hozzá, a farkas meg sem próbált segítkezni Piroskának a virágszedésben. Mint a mese folytatásából egyértelműen kiderül, fontosabb dolga akadt őneki, mint hogy holmiféle csitriknek csapja a szelet: a nagymamát akarta, de – a pszichologizáló értelmezésekkel ellentétben – nem megdugni, hanem felfalni. Legalábbis erre utal az a lényegtelennek igazán nem mondható mozzanat, hogy a mese szerint tényleg így is cselekedett.
Ami a második, egyben utolsó találkozást illeti, a helyzet megint csak egyértelmű. Az értelmezők általában abba szoktak belekapaszkodni, hogy Piroska odaült a nagymama ruhájában fekvő farkas mellé az ágyra. Bruno Bettelheim például azt állítja, hogy „a farkas azért nem akarja rögtön felfalni Piroskát, amint találkozik vele, mert előbb ágyba szeretne kerülni vele: azaz kettejük szexuális találkozásának meg kell előznie a lány felfalását”. A farkas szándékát illetően nehéz lenne érdemi vitát indítani, mindenesetre a tények nem Bettelheim vélekedését látszanak alátámasztani. Először is, a mese szerint nem a farkas hívta oda Piroskát az ágyhoz, hanem a kislány magától ment oda, azt gondolván, hogy a takaró alatt a nagyit fogja találni. Erre még elvileg lehetne azt mondani, hogy a gonosz bestia, minden fiatal lány megrontója pont erre számított, csakhogy magában a mesében semmiféle megrontás nem történt. Nemcsak hogy a pszichológusok által olyannyira áhított szexuális aktus nem következett be, de még csak halvány utalás sem történik ilyesmire – sem a farkas, sem pedig Piroska részéről. Ez utóbbit azért fontos hangsúlyozni, mert a pszichológusok meg vannak róla győződve: Piroskának más sem jár a parányi eszében, mint hogy szexuális élményben legyen része. Bettelheim szerint például azért magyarázza el olyan részletesen a farkasnak a nagymama lakhelyét, mert „jól tudja: csak akkor lehet sikeres a szexuális életben, ha megszabadul a tapasztaltabb vetélytárstól, nevezetesen a nagyitól”.
A pszichológusok képzeletvilágában tehát adott két, szexuális vágyaktól túlfűtött lény, akik a premisszákból következően ugyanazt akarják. Ám a várakozással ellentétben valami egészen más történik. A farkas szolgaian válaszolgat a kislánynak a saját fülére, szemére, kezére és szájára vonatkozó, minden bizonnyal rendkívül bosszantó kérdéseire, majd hamm: bekapja. A pszichológusok kedvéért még egyszer hangsúlyozni szeretném, a mesében bekapja, s nem megdugja. Pedig a körülmények elvileg ideálisak. A ház, ahol végre édes kettesben lehettek, a lakott területtől távol, egy erdőben áll. A postás arrafelé bizonyára egyáltalán nem jár, a szomszéd sem ugorhat be tojásért, mert legalább két kilométerrel odébb lakik, a nagymama sem leselkedhet már, hiszen rég a farkas gyomrában pihen, sőt az izgága vadász felbukkanására sem lehet ép ésszel számítani. Akkor meg vajon mi a csuda akadályozta meg a farkast abban, állítólagos ocsmány tervét megvalósítsa, vagy legalább valami halvány jelét adja közeledési szándékának? Miféle csábító az, aki bambán kihagy egy ilyen pompás lehetőséget? E súlyos kérdésekre nem tudok mást válaszolni, mint hogy a farkasnak ilyen tervei és szándékai bizonyára egyáltalán nem is voltak.
De miért fontos mindez számomra? Azért, mert a mese légből kapott szexuál-pszichológiai értelmezései oda vezettek, hogy úgyszólván minden figyelem Piroskára, illetve az ő lelkében zajló feltételezett lelki folyamatokra összpontosult, s ezenközben szinte teljesen elhanyagolódott, rosszabb esetben pedig ostoba előítéletekkel terhelődött a másik címszereplő, a farkas habitusa. Pedig akárhogy is nézem, ő a mese igazi motorja, aki a banálisnak induló cselekményt felpörgette, aki az unalomból drámát, a hétköznapiságból feljegyzésre érdemes történelmi eseményt csinált. Mindenesetre korunk hőse még véletlenül sem Piroska, ez a kis ostoba liba, hanem a farkas.

6.

Összpontosítsuk hát végre figyelmünket az ő lelkére. Nézzük először is, vajon miként vélekednek róla a lélek állítólagos szakértői. Ami engem illet, igazából az a mód bosszantott fel a leginkább, ahogy Bruno Bettelheim bánt el vele. Miután „bebizonyította” róla, hogy ő képviseli az apa csábító oldalát, a következőket merészelte állítani: ebben a mesében „a farkas semmi olyasmit nem tesz, ami ne a természetéből következne: azaz felfal valakit, hogy táplálkozzék”. Bettelheim megállapításában annyi hiba van, hogy az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, hol kezdje a cáfolatát.
Először is, a Napnál világosabb, hogy a mesében szereplő farkas alapvetően különbözik fajtatársaitól. A „maga természete szerint” élő farkas tudniillik a legritkább esetben táplálkozik nagymamákkal és kislányokkal. Étrendjében általában olyan aprócska állatok szerepelnek, mint például az egér, a patkány, legfeljebb a nyúl. Nagyobb méretű állatokra, mint amilyen az őz, a szarvas vagy az ember, kizárólag ínséges időkben, például a táplálékszegény téli hónapokban támad, akkor is kötelezően szervezett csoportokba tömörülve. Nem így Piroska individualista farkasa, aki eleve elutasítja a csordaszellemet, hiszen a mese összes létező változatában egyes-egyedül üzérkedik.
S még csak az sem mondható el róla, hogy cselekedeteit holmiféle észveszejtő éhségtől fűtött életösztön vezérelné, ahogy az állatok esetében általában lenni szokott. Hiszen a mese nyilvánvalóan nem a téli koplalás időszakában játszódik. Elvégre az első találkozás alkalmával a farkas épp arra biztatja Piroskát, hogy szedjen virágot, meg azt is megtudjuk a meséből, hogy a fákon madarak csiripelnek. Ahol virágok és madarak vannak, ott nyilvánvalóan kell lenniük olyan ízletes apró rágcsálóknak is, amelyeket a farkas könnyűszerrel megkaparinthatott volna. Ha a „saját természete” szerint viselkedik. De Piroska farkasa, mint ismeretes, nem ezt tette, hanem olyasmire vállalkozott, amire a közönséges farkasok még csapatostul sem szívesen vetemednek.
Ráadásul még csak nem is az történt, hogy hirtelen támadt egy bohó ötlete, amit aztán az állatokra jellemző esztelen ösztönösséggel gyorsan-frissen realizált. Nem, a mi farkasunknak a jelek szerint kész terve, gondosan kidolgozott projektje volt. Mivel tudjuk ezt alátámasztani? Mindenekelőtt azzal, hogy nem rögtön, az első találkozás alkalmával falta fel Piroskát. Igaz, ellenvetésként felhozható, hogy a mesének van olyan változata, amely szerint a közelben favágók dolgoztak, akik esetleg fölfigyelhettek volna az áldozat rikácsolására. Ez a magyarázat azonban nem elégséges, hiszen Piroska csakhamar bement mélyen az erdőbe virágot szedni, ahol viszont már biztonsággal végezni lehetett volna vele. Különben meg nincs is értelme ilyesfajta spekulációkba bocsátkozni. Elvégre abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem nekünk kell kitalálni a farkas indítékait, hanem kiolvashatjuk azokat magából a meséből is: „Ez a zsenge falatka jobb falat ám, mint az öreg! – gondolta a farkas... – De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmben!”
A fenti monológ megint csak azt támasztja alá, hogy még véletlenül sem holmiféle hebehurgya, vak ösztön által vezérelt cselekvésről van itt szó: ez a farkas fajtatársaitól különbözően nem csak úgy egyszerűen zabál, hogy életben maradhasson, hanem gondosan mérlegeli az elfogyasztandó ételek minőségét, ésszerű sorrendbe rakva, valóságos menüvé rendezve azokat. Olyan menüvé, amelynek – az állatvilágban honos szokással ellentétben – nem az elejére, hanem a végére kerül a desszert.
Már az eddigiekből is kitűnik, hogy Piroska farkasa több lényeges vonatkozásban olyasmit művelt, ami fajtatársaira bizony nem jellemző: túllépve természetes adottságain, az ember által oly büszkén lobogtatott kultúrához folyamodott segítségért. Zárójelbe téve, sőt túlhaladva a készen kapott genetikai programot, sok tekintetben emberinek mondható viselkedés-, tervezés- és étkezéskultúráról tett tanúbizonyságot. Mi több, s ezt vegyük már végre észre, a meséből az is egyértelműen kiviláglik, hogy a farkas fölényes magabiztossággal kezelte a hagyományos magas kultúra domináns közegét és hordozóját, a verbális nyelvet. Ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán szót tudjon érteni Piroskával, a farkasnak előzetesen meg kellett tanulnia emberi nyelven beszélni.
El tudjuk képzelni, micsoda erőfeszítésbe kerül egy butuska farkasnak valamely idegen nyelv elsajátítása? Szépséges barátnőm például, aki intellektuális képességeit tekintve magasan az állatvilág fölött áll – most fejezi be a második egyetemet –, immár tizedik éve tanul németül, de ha ezen a nyelven kellene rávennie mondjuk engem, hogy szedjek virágot a nagymamának, bizony zavarba jönne. Pedig egy emberi nyelven, nevezetesen magyarul, már régóta folyékonyan beszél, s bizonyos nyelvtani ismeretekkel is fel van vértezve. Nem így a farkas, aki szüleitől legfeljebb a félelmetes ordítás művészetét sajátíthatta el. Van róla sejtelmünk, hogy milyen pokolian nehéz lehet ilyen háttérből kiindulva grammatikailag helyesen, ráadásul akcentus nélkül beszélni idegen nyelven? Van fogalmunk róla, micsoda szocializációs nehézségekkel járt a farkas részéről egy ilyen vállalkozás? Elképzelni is kínos: amíg pajtásai birkóztak, pofozkodtak és fogaikat élesítették, így készülve a majdani közös vadászatokra, a mi farkasunk ott gubbasztott egy fa tövében és szavakat magolt, meg bonyolult grammatikai szabályokkal ismerkedett. Vajon miként vélekedtek róla a többiek? Minden bizonnyal hasonlóan, mint ahogy a gyerekek viszonyulnak a szemüveges, koravén, nagyokos társaikhoz: az átlag kicsit süsünek tartotta, megvetette, sőt talán ki is közösítette. A farkas azonban mindezeket a viszontagságokat emelt fővel vállalta. Vajon miért? Talán azért, mert – miként a modern értelmiségieknek – neki is volt valamilyen vezérlő eszméje, amiért az ember is képes sok mindent feláldozni.

7.

Vajon mi lehetett Piroska farkasának eszméje? Eric Berne, ez az éles szemű megfigyelő, aki pszichológus létére is feltűnően normális tudott maradni, egy kívülállóval, a földi és szakmai konvencióktól mentes Marslakóval mondatja ki saját zseniális intuícióját, miszerint a farkas fiatalkorában valószínűleg Nietzschét vagy hasonlót olvasgatott, és valami ilyesféle mottó szerint élhetett: „Élj veszélyesen és halj meg dicsőségesen!”
Mint tudjuk, a farkasnak nem sikerült dicsőségesen meghalnia, de hogy habitusát a nietzschei attitűd mélységesen meghatározta, az már a fentebb elmondottakból is kiviláglik. Akárcsak Nietzsche, ő is mélységes megvetéssel viszonyult a csordaszellemhez, s ennek összes veszélyét bátran vállalva, a radikális individualizmus mellett döntött. Társaival ellentétben egyes-egyedül indult el nagyvadra vadászni, amihez az kellett, hogy mintegy kibújjon a saját bőréből, túlfeszítse, sőt feltépje önnön természetes korlátait – azaz ne egy legyen a sok-sok fajtatársa közül, hanem olyasvalaki, akit Nietzsche nyomán leghelyesebb lenne Farkasfeletti Farkasnak minősíteni. Mint láttuk, célja elérése érdekében a farkas projektet dolgozott ki, de nem valamiféle zárt, merev, racionális típusút, hanem afféle Nietzschének tetszőt: olyant, amelyben a kreatívan kezelt kultúra mellett a véletlennek, a játékosságnak, az improvizációnak, a művészi illúziókeltésnek is rendkívül fontos szerep jut.
Gondolok itt mindenekelőtt arra a jelenetre, amikor a farkas a nagyanya ruhájába öltözött és a gyanakvó Piroska kérdéseire válaszolgatott. Ésszerűen nézve a dolgot, azt kell mondanunk, hogy ennek a furcsa kis színjátéknak semmi gyakorlati funkciója nincs. Ha a farkas cselekedeteit kizárólag cél-racionális motívumok, valamiféle észfilozófiai elvek vezérelték volna, a kislányt e nélkül is könnyedén felfalhatta volna. Mivel maga Piroska adta meg neki a nagyi címét, a kislánynak semmi oka nem lett volna meglepődni azon, hogy újdonsült ismerősét ott találja, ahova bizonyos értelemben maga kalauzolta el. De még ha a Farkas túlzottan óvatos lett volna is, ami egyébként nem jellemző rá, elrejtőzhetett volna mondjuk az ajtó mögé vagy a ruhásszekrénybe.
De a farkas nem a szokványos krimikben alkalmazott logikus, ám igencsak elkoptatott megoldások valamelyikét választotta, hanem a Nietzsche által olyannyira tisztelt művész útjára lépett, aki az improvizatív játék, az illúzió és a szép látszat érdekében kész habozás nélkül lemondani nemcsak az ésszerűségről, de a morálról és az igazságról is. A farkas olyanfajta színjátékot celebrált, aminek nincs semmiféle gyakorlati funkciója, hanem csakis az „organikus öncélúság” (Kant) jellemzi, ugyanakkor a művészet és az élet, a színpad és a valóság közötti határok olyan illékonyak maradnak benne, amennyire csak lehet. Ha például műfaját kellene meghatároznunk, nyilvánvalóan nem a hagyományos színház területén kellene keresgélnünk, hanem részint a rítus és a misztérium világában, tehát a régmúltban, részint pedig a huszadik század hatvanas-hetvenes éveinek olyan radikális törekvései között, mint amilyen a body art, az event és a performance. A farkas ugyanis szemlátomást oly módon nyúlt a „múlt igéjéhez” (Nietzsche), ahogy azt a nagy német filozófus tanácsolta: a jövő perspektívájából.
Hogy csak egyetlen mozzanatot emeljek ki: a farkas egész habitusában, de különösen átöltözésében és az azzal jelzett szimbolikus nem-cserében, nem lehet nem észrevenni annak a mind elterjedtebb későújkori attitűdnek a csíráit, amit az orvostudomány és a géntechnológia bravúrjai erősítettek fel, s aminek lényege, hogy szellemi és fizikai tulajdonságainkat – beleértve nemi hovatartozásunkat is – már-már illetlenség adottnak tekinteni. De ha a modern művészet területén maradunk, ahol az efféle igények már korábban igen tömeges méretekben mutatkoztak, azt kell mondanunk, hogy a farkas produkciójának legkonkrétabb visszhangja bizonyára a huszadik század egyik legnagyobb művészénél, Marcel Duchamp-nál érhető tetten. Mint ismeretes, a francia dadaista is szívesen eljátszadozott a szimbolikus nem-csere gondolatával, ami pedig a gondolat materializációját illeti, tulajdonképpen ugyanazt az eljárást választotta, mint Piroska farkasa: oly módon próbált meg azonosulni képzeletbeli ellentétes nemű alteregójával, Rrose Sélavy-val, hogy egyszerűen női ruhába öltözött.
Mint ismeretes, Duchamp tettét egyes művészettörténészek az androgün alkat megidézéseként értelmezik, hozzátéve, hogy az archaikus mítoszokban általában ez felel meg legjobban a teljességre való törekvésnek. Az androgün ugyanis egy alapellentét, a férfi és a nő ellentétét áthidaló határtalanság megtestesítője, vagyis a teremtés előfeltétele: ezért kellett a legtöbb vallás istenének androgünnek lennie. Nos, ha e logika nyomán Marcel Duchamp bizonyos értelmezésekben máris az istenek közvetlen közelébe kerülhetett, semmi akadályát nem látom annak, hogy legfontosabb előfutára is hasonló sorsra jusson. Annál inkább, mert - mint láttuk – Piroska farkasa aztán igazán nem vádolható a természeti korlátok tiszteletben tartásával.


Sebők Zoltán


Sebők Zoltán - Columbo nyomoz




A megfelelő „akták”, Friedrich Nietzsche műveinek tanulmányozása során A vidám tudomány híres 125-ös aforizmájának olvasása közben csapott először a homlokára Columbo hadnagy, s rögtön közölte is a főkapitányságon ügyelő Wilson őrmesterrel, hogy gyilkosság történt. „Ki halt meg?” – kérdezte szórakozottan az őrmester, miközben a körmeit pucolgatta. „Egy bizonyos Isten nevű személy” – válaszolta határozottan Columbo. Itt van, fehéren-feketén: „Isten halott”. A hadnagy röviden elmesélte az őrmesternek az aforizma fontosnak tartott részeit. Arról van szó, foglalta össze az esetet Columbo, hogy egy őrült fényes nappal lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” Ám mivel a jelenlévők között sokan nem hittek az Istenben, nagy nevetés támadt. Az őrült azonban közéjük vetette magát, és szinte átlyukasztotta őket a tekintetével. – „Hová lett Isten? – kiáltott föl. – „Majd én megmondom nektek. Megöltük őt ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian!”
Columbo fölnézett olvasmányából és gondolataiba mélyedt. Vajon mi rejlik a titokzatos megfogalmazás mögött? – morfondírozott félhangosan. Ki az a ti és én, kiket foglalhat magába az általánosító mindannyian kifejezés? A piacon nyüzsgő tömeget? Netán az egész várost? Kit kellene ez ügyben letartóztatni, esetleg vizsgálati fogságba helyezni? És ki az áldozat, mit követett el, hol található a holttest? Ekkor szólt közbe Wilson őrmester, mondván, hogy talán nem kellene olyan nagyon komolyan venni ezt az ügyet. Hiszen lehetséges, hogy az egész puszta fikció, mint ahogy az a regényekben lenni szokott. Az őrmester, akinek fia épp irodalomtörténésznek készült, kifejtette, hogy a szerző néha olyan gondolatokat is a szereplői szájába adhat, amelyekhez neki semmi köze. Nem érdemes mindent bűnügyi jegyzőkönyv gyanánt olvasni. Az a személy például, aki ebben a szövegrészben gyilkosságról fecseg, a szerző szerint is őrült.
De Columbo hadnagy nem hagyta ennyiben a kérdést. Először is volt őneki már épp elég dolga olyan őrültnek hitt alakokkal, akik igen hasznos nyomra vezetőnek bizonyultak, másrészt pedig eszébe ötlött egy szövegrész, amit az imént olvasott. Visszalapozott hát könyvében, és diadalmasan olvasta fel A vidám tudomány szakmai körökben is jobbára mellőzött 108-as számú aforizmáját: „Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban – egy iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyek megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk – nekünk még az árnyékát is le kell győznünk!”
„Na, ehhez mit szólsz? – fordult Wilsonhoz –, itt nincs szó semmiféle őrültről. Maga a szerző, az a bizonyos Friedrich Nietzsche mondja ki a nyilvánvaló tényt, aminek ügyében nekem kutya kötelességem nyomozást kezdeményezni.” Az őrmesternek nem volt, mert nem lehetett alapvető ellenvetése, így hát kiadta a nyomozási parancsot. De hogy műveltségét kicsit fitogtassa, megkockáztatott egy kritikai megjegyzést, ami nem is Columbonak, hanem inkább magának Nietzschének szólt. Elmondta, hogy ez a derék szerző furcsa módon észre sem vette, hogy azok, akik ragaszkodnak Buddha árnyékához, bizonyára nem is igazi buddhisták. Még nem eléggé megvilágosodottak, hiszen nem sikerült minden kötődéstől megszabadulniuk, legalábbis a Buddha irántitól semmiképpen sem. De hogy a borzalmas kijelentés, miszerint „Isten halott”, ebben a szövegrészben bizonyára nem Buddhára vonatkozik, azt az őrmester is készségesen elismerte. Vagyis, Nietzsche már a 108-as aforizmában kibökte azt, amit később – talán, hogy elterelje magáról a hatóság figyelmét – egy őrült szájába ad. Ezt a hadnagy is rendkívül valószínűnek találta, annál inkább, mert közben befutott az egyik munkatársa, aki a német rendőrséggel együttműködve újabb árulkodó nyomra bukkant. Nietzsche jegyzetfüzetében találták meg a következő, 1881 őszére datált bejegyzést: „Isten halott – de vajon ki ölte meg? Egyes embereket meg kell, hogy lepjen még ez az érzés is, hogy megölték a legszentebbet, a leghatalmasabbat – most még túl korán van! Túl gyöngék! Gyilkosságok gyilkossága! Hogyan vigasztalódik egy ilyen? Hogyan tisztul meg?” Columbo hadnagy előkotorta farzsebéből viharvert noteszét, és feljegyezte magának a sürgős feladatot: „Mr. Nietzschét kihallgatni”.
De mielőtt ez ügyben intézkedést foganatosított volna, az alaposságáról ismert nyomozó elhatározza, hogy elolvassa a gyanúsított többi írásművét is. Főleg az Így szólott Zarathustra című vaskos kötet keltette fel az érdeklődését, annak is az ügy szempontjából legfontosabb része, A legrútabb ember című fejezet. Columbo hadnagy bizarrnak, bolondosnak, sőt nemegyszer egyenesen őrültnek találta a szöveget, amit alig tudott követni. Feltűnik egy bizonyos „legrútabb ember”, aki készségesen bevallja Zarathustrának, hogy ő az Isten gyilkosa, sőt meg is indokolja tettét: azért ölte meg áldozatát, mert képtelen volt elviselni annak mindent látó, átható tekintetét. Columbo hadnagy ezt lélektanilag érthetőnek találta, hiszen többször tapasztalta már, milyen kínosan érzik magukat azok a tettesek, akiknek rejtett belső indítékait sikerül kifürkésznie. Bizony, olyasmi is előfordult már, hogy ilyen szorult helyzetben az illető a végső leleplezés előtt a nyomozó életére tört. Ugyanakkor, az igazat megvallva, Columbo hadnagyot is roppantul zavarják például azok gomba módra szaporodó rejtett kamerák, amelyek őt is szüntelenül fürkészik, s belátható időn belül bizonyára lehetetlenné teszik számára, hogy titokban ott is szivarra gyújthasson, ahol ez tilos. Nem kellemes az, ha olyan valaki nézi az embert, akit ő nem lát, az meg egyenesen elviselhetetlen lehet, ha valaki tudtunk és beleegyezésünk nélkül átlát rajtunk, azaz legrejtettebb titkainkat is ismeri. Columbo hadnagy tehát valamelyest megértette Isten gyilkosának motivációját, egy aprónak tetsző mozzanat azonban nem hagyta nyugodni: ebben a szövegben a feltételezett gyilkos már akkor beismerő vallomást tett, mielőtt tettét rábizonyították volna. Különös nyomozó ez a Zarathustra, gondolta Columbo hadnagy, hiszen a rendelkezésre álló szöveg szerint minden vizsgálat és minden indoklás nélkül nyilatkoztatta ki a „legrútabb ember” bűnösségét. De ami még különösebb, a vádlottnak, aki állítólag képtelen volt elviselni az áldozat (Isten) átható tekintetét, semmi kifogása nem volt az ellen, hogy egy ismeretlen jöttment, ez a Zarathustra nevű állítólagos nyomozó úgymond a lelkébe látott. Ha amazt a titoklátót megölte, vajon miért nem végzett emezzel is? Erre a kérdésre Columbo hadnagy nem tudott megnyugtató választ adni. Mint ahogy a fő forrásokat, Nietzsche különböző időszakokból származó vallomásait sem tudta logikailag összeegyeztetni. Mert miként lehetséges az, hogy a korábbi írásos nyilatkozataiban gyilkosok sokaságáról, valóságos bűnbandáról történik említés, emitt meg egyetlen szerencsétlenről, aki nemcsak kimondhatatlanul rút, hanem roppantul következetlen is? Hogy lehetne feloldani ezt az ellentmondást?
Columbo hadnagy kiadta a parancsot, hogy kerítsék elő Mr. Nietzschét, az első számú tanújelöltet, ám miután munkatársai arról tájékoztatták, hogy a jelek szerint meghalt, nem maradt más választása, mint türelmesen tovább olvasni a Zarathustrát. Sok-sok fölöslegesnek tetsző oldalon kellett átrágnia magát, hiszen a gyanúsított csak jóval később bukkant fel a könyvben, méghozzá olyan bizarr szituációban, amihez hasonlóval nyomozói gyakorlatában ő még nem találkozott. Az történt, hogy Zarathustra a hajlékába hívott egy tucatnyi embert, köztük a gyilkossággal vádolható személyt is, ám ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint előhozakodott volna a bizonyítékaival, csak bámulta, amint a társaság vidám ünnepség keretében istenné avatja a legszürkébb állatot, a szamarat. S teszi mindezt az Isten állítólagos gyilkosa, a „legrútabb ember” vezetésével. A hadnagy komoly nehézségek árán megpróbálta követni a zavaros párbeszédeket, s amikor Zarathustra szóba elegyedett az egyik protagonistával, a ”vándor-árnyékkal”, ugyanolyan elképedten csapott a homlokára, mint amikor az Isten haláláról értesült. Zarathustra mellékesnek tetsző, ám minden bizonnyal ravasz kérdésére ez az újabb tanú nem kisebb újdonságról számolt be, mint hogy az áldozatnak hitt személy él. Columbo hadnagy előkapta noteszét, és kimásolta a tanú vallomását: „Él megint a régi isten, ó, Zarathustra, mondhatsz, amit csak akarsz. A legrútabb ember a bűnös az egészben: ő támasztotta föl. Hogyha pedig azt állítja, hogy ő ölte meg egykoron: az istenek esetében mindétig előítélet csupán a halál.
Columbo hadnagy nem is olvasta tovább a fárasztó könyvet. Az asztalra hajította, felállt, s a noteszlapot lobogtatva csendesen odaszólt Wilsonnak: „Őrmester, állítsa le a nyomozást, nem történt gyilkosság”.
(Ez a rész nem került bele a Columbo-filmsorozatba, mert a producer elutasította. Részint dramaturgiai kifogásokkal hozakodott elő, de a fő érv az volt, hogy a sorozat nézői már megszokták és elfogadták, hogy a hadnagy elit körökben elkövetett gyilkosságokkal foglalkozik. Ez az áldozat ellenben, aki tulajdonképpen nem is áldozat, távolról sem tesz eleget e fontos kritériumnak. Tudja ő, hangsúlyozta a producer, hogy az illető egykor komoly publicitásnak örvendett, ám jelenlegi médiajelenléte annyira csekély, hogy szinte a nullával egyenlő. Azóta is híres, attraktív áldozat, illetve ugyanilyen rendű és rangú gyilkos kerestetik a méltán népszerű sorozathoz.)


Sebők Zoltán


Merengések 2008 elején (egy életérzés margójára)




„Lóorom-dísz a háztetőn –jelez,
Utunk vége még messze lesz.”

(Klujev)

Ez a sorselemző és távoli ígéreteket sejtető idézet Szergej Alekszandrovics Jeszenyin Mária kulcsai című tanulmányának a mottója. Sokat gondolok erre a törékeny alkatú, bűbájálmait papírra varázsoló, szerelmének ásott kútjába zuhanó – s oly módon a semmiben oldódó, mint versében Oroszország, a bíbor róna, mely Rab Zsuzsa halhatatlan fordításában „folyóba hulló égi kék” – költőre. Ritkán szoktam fényképeket nézegetni. Nem szeretem a múltnak ezen zaklatását, sem vádbeszédeit, az előre csízre állított műmosolyokra meg nem vagyok kíváncsi.
Jeszenyin azonban József Attila Ringatójának csobogásait, tavi csókolásait, a vers mélytudatunkba ásott mozdulatsorait indítja el bennem. Tudom, hogy sorsszerű volt találkozása Isadora Duncan-nel („Mikor az uccán átment a kedves” – álmodná Attila), a mozgás teljes szabadságára építő, s a görög nimfákra emlékeztető, mezítelen lábú táncosnővel, s mégsem tudták egymást szeretettel szolgálni, védeni, óvni. Igaz, világok választották el egymástól őket: a szovjet-oroszországi Moszkváé, s a bostoni Symfony Hallé éppúgy, mint az a 17 esztendő Duncan javára, amelyre még nem érett meg a kor, melyben élniük rendeltetett.
Kíváncsian fürkészem Szerjózsa tekintetét, s szembeállítom vele Isadora 1903-as képét, amelyen az athéni amfiteátrumban lejti légies táncát. Mintha nem is fotókon időzne tekintetem, mozgóképkockákká elevenednek előttem a fények, s a fekete és fehér kontrasztjaiból ősi fájdalmak tépődnek fel, s egyre csak korbácsolják érzékeim. Akár az a hihetetlen gyorsassággal tükörcserepekké zúzó, s jeges leheletet árasztó, s egyes-egyedül a kicsi Gerdák szíveibe bejutni nem tudó hegy ott – valamely modern Hókirálynő civilizáció és elidegenedés ellenes álma –, 1912-ben, azon a bizonyos hajón.
Szepes Mária írja egy helyen:
„Benned él párod sajgó negatívja,
Várod, hogy a varázsszót kimondja,
„Én vagyok Te, amely örök sebed begyógyítja.”

Gyönyörűen csengenek ezek a sorok egy matróna hagyatékaként, noha a Sola Scripturától kezdve Geraldyn át minden lírikus feladatának tekintette, az emberi lét ezen dimenziójának formába öntését. Visszatérve Isadorához, ha szobrász lennék, egészen bizonyosan erről a hontalanság és sorstalanság alázatába ájult nőalakról mintáznám meg a Fájdalom torzóját: mindkét gyermekét örökre elnyelte a Szajna vize, szerelme miatt bolsevik ügynöknek bélyegezte szülőhazája, a szabadság és ígéret országa, Amerika; imádott Szerjózsája elhagyta, hogy haladéktalanul magára ölthesse az öngyilkosok tisztíthatatlan szennyesét. E lepel sötét árnyként követte immár egészen az Út végéig, a francia Riviéráig, ahol is a kocsija hátsó kerekére tekeredő – s az előbb még nyakának oly légies bájt és könnyedséget festő – stólája összetörte, széttiporta a torka mélyén összegyülemlett, s megszületni sosem tudó fájdalomerdőt.
Mégis, ha Jeszenyinről beszélünk, talán felidézzük magunkban a „Bokraink közt”című költeményt, esetleg elgondolkodunk azon is, hogy mi magunk hogyan tudnánk a XX. század eleji orosz falu és természet népköltészeti hagyományokra épülő szimbolista és avantgárd leírását adni. S két dolgot mintha csak azért sem akarnánk tudomásul venni, mert oly képtelen abszurditású a toposzuk. Ez a szegény, nyílt és őszinte tekintetű fiatalember mindösszesen harminc évet engedte magát játszani, szeretni és szenvedni ezen a földön. Ez idő alatt remekművek tucatjait engedte megszületni ujjai által a szűzies papíríveken, s immáron soha nem tudhatjuk meg, miről álmodott magányos óráiban, s mit jelentett számára az a haza, amely éppúgy kivetette magából, mint Bulgakovot, Paszernákot és Pilnyakot (hogy csak az általam tisztelt legnagyobbakat említsem). A kollektív emberi emlékezet éppúgy nem őrizte meg a modern Jeanne d’Arc, Isadora Duncan arcát, álmait, vágyódásait-, mert én-nek mert lenni, boszorkák módjára inspirálni, látszani és látszódni, kultikusan szabadon csak a léthez tapadni-, mint az igaz tekintetű, vérverejték-várakozású Jeszenyinét.
Valaha, még egyetemista koromban, összehasonlító verselemzéssel foglalkoztam. Jeszenyin költészetére Simone Weil 1947-ben írt sorával gondoltam: „A földre alászálló ég fölemeli a földet az égig.” Ekkor ismerkedtem meg egy érdekes tudományággal, a hangszimbolikával. Eleinte nagy balgaságnak tartottam, hogy mindenféle matematikai műveletekkel, különböző koefficiensek számítgatásával párhuzamokat vonhatunk költők és műveik között. Mert úgy hittem, s hiszem ma is, hogy a lírikusnál nincs magányosabb alkotóművész. Így műve is személyisége ujjlenyomata. Tehát egyéni vonalak tördelik életének stációit a teljes megérkezésig.
Aztán a sors mégis úgy találta helyén valónak, hogy József Attila néhány művét összevessem Jeszenyinével. Talán, mert orosz szakos is voltam. Beleláttam mindkettőjük félelmeibe, álmaiba, számkivetéseibe, s abba, hogyan verték gyökereiket valaminek a hiányába, s miért keresték a valódibb valóságot magában a visszateremtésben, melynek kegyetlen munkáját nem engedték ki kezeik közül. Jeszenyin emlékének adózva ekkor állítottam össze az alábbi József Attila mozaikot:
„Lázban égek mindig – a tömény tűz eléget,
mióta elmentél – a nagy szürkület lassan elborít.
Ha eljönnél, elsimulna köröttünk a rét.
Az meglett ember, ki tudja az életet halálra ráadásul kapja.
Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült eleven hitedet.
Majd megöregszel és bánni fogod -
akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Én nem emlékszem és nem felejtek.
Úgy vártalak, mint a vacsorát este.
Makacs elmúlás tolja a világot.
Nem emel föl már senki sem.
Mert jó meghalni.
Sursum corda ad Dominum!” –„Emeljétek fel szíveteket Istenhez!” – hív gyermeki módon a keresztény miseszöveg. E mondat örökérvényű. Még ha meghallván, azonnal nem is asszociálunk a jól ismert példázatra, az isteni csodatételre, s a feltámadás kínjára, maga a mozzanat, a léthelyzet jól ismert a magyar társadalomban, s a magyar irodalomban is. Tulajdonképpen ezért született ez az írás, s éppen most, a Deszka Fesztivál idején. Egyetlen hét alatt pontosan hét darabot néztem meg ultramodern és hagyományos díszletek között. Igazából elképedtem. Az nem okozott meglepetést, hogy éppen az adott színházi tér melyik részén ültem nézőként, viszont őszintén felháborított a mai drámaírók nyelvi igénytelensége, a profán utcai argó tömény pattogása a színpadon (hozzáteszem, a fővilágosítónak köszönhetően nem egyszer valódi nyáláradat zúdulását is láthattam, ahogyan egyenesen telibe találja az arcom; ettől kezdve nyál-Tyndall-effektus szempontjából is értelmeztem a látottakat). Úgy tűnik, korunk modern drámaírói elfelejtették, hogy a szöveg mindig több, nemesebb, mint amit bármilyen rendezői koncepció képes kihüvelyezni belőle. Mert a textusnak is „holdudvara” van, s az minél mívesebb, annál titokzatosabb is egyidejűleg. Így minden néző más tapasztalatot, hangulatot, emlékeket, megfontolandó bölcsességeket társíthat egy-egy jól megrendezett és eljátszott érzéshez, gondolathoz, azaz az előtte zajló jelenethez.

Magyarországon a demokrácia évei végre elhozták azt az írói, költői léthelyzetet, hogy végre szabadon meg lehet szólalni a nyilvánosság előtt. Mai drámaíróinknak / tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is élnek és dolgoznak közöttünk „bűntelen”/ csak egyetlen dolgot ajánlanék: felejtsék el végre az évtizedes, kényszerű hallgatások sebeit, a tartós elnyomottságot, a mellőzöttséget, s ne azzal növeljék önbizalmukat, hogy társadalomrajzaikat a már-már obcén trágárságra és a nyílt, s szinte mindenre kitárulkozó szexualitásra építik, hanem csak láttassák az életet olyannak, amilyen. Ha éppen fájdalmas, keserves, akkor annak; ha a halálból vagy csak a tetszhalálból kell ébrednie a lelkeknek, bontsák ki e keservek értelmét csöndes törésekkel vagy közvetve. E beavatkozásokkal is ugyanúgy visszakapjuk a fájdalmak érzését, sőt lehet, hogy az ókori görögök azon pátoszában is részesedhetünk, melynek szemlélése valóban tisztítólag hat ránk is.

S hogy miért írtam Jeszenyinről, Isadora Duncan-ről és József Attiláról? Éppen ezért. /Idézhettem volna Babitsot is szabadon, ahogyan a Recitatív című versében megfogalmazza, hogy a költemény, akár a tengerbe dobott kavics hullámokat vet, azaz nem öncélú (pedig ez egy merőben más műnem, s befogadói oldala mégis milyen fontos)./ Életüket, s költészetüket letapogatva úgy érzem, valami lezárult, valami megoldódott, visszavonhatatlanul tragikusan, véglegesen. Megdöbbent, megrendít, megráz öntékozló sorsuk, miközben zsigereimmel is tudom, hogy ma is jelen vannak e földön, s magasságaik nem elérhetetlenek, hiszen ezért él az emberben az isteni adomány, a Remény. Nagyfeszültségű emberek voltak mindnyájan. Képesek légköri katasztrófákat támasztani, majd csöndességükkel az elemek haragját lecsillapítani. Csak ennyit, s nem többet, de nem is kevesebbet várok korunk drámaíróitól: pontos nevet adni a dolgoknak, világnyi távlatokat nyitni, s a monumentális hatást „Szépen magyarul” és „Szépen emberül” kifejezni.


M. Fehérvári Judit


M. Fehérvári Judit - Egotükör




„Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az
ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt
egyszer. Látott mélységet, magasságot, és
nem szédült el."

(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Philoktetesről* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják. Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud. Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával.
Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek.
A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van. Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől. Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!"
Pedig megígérték, hogy „Very wonderful world” lesz a mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most. Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt, lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni... - mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról...
Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet.

***

* Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte.

„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”

(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, Ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak Ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…
A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.
Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hűsítő árnyait és a fűrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyűlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltűnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…
Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tűz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt fűtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám kigondolta, hogy Ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sűrű, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.
Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben Ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen fűzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.


M. Fehérvári Judit


A MAGYAR ESSZÉ és MAGYAR ORIENTALISTÁK címekkel új rovatokat indítottunk



A szintén kezdeményezésünkhöz tartozó, de eddig külön oldalakon futó A MAGYAR ESSZÉ OLDALA és a MAGYAR ORIENTALISTÁK önálló rovatokként a Comitatus folyóirat gondozása alá kerültek.
Az új rovatok a Comitatus folyóirat által eddig is kiemelten kezelt, preferált tematikusságot hívatottak erősíteni.
Az egyes rovatok jelenleg még fejlesztés, kialakítás alatt állnak.


Csanády Nóra - A verseny




Elfáradtam. A kimerültségtől légszomjam van, a fejemben visszhangzik saját tomboló szívverésem. A meredek kaptató után egy kis fennsíkra érek. Innen belátható a környék, megpihenek hát.
Jó érzés kinyújtani megfáradt tagjaimat, elgyötört izmaimat. Erről a kis magaslatról szemlélem a mögöttem és az előttem kanyargó utat, a rajta közlekedőket. Őrült rohanás, esztelen száguldozás, amiből most üdítő élmény kimaradnom. Ha pár percre is, de próbálom elhitetni magammal, hogy kiszállhatok a versenyből, hogy tét és kötelezettség nélkül lehetek pusztán szemlélődő. Nincs helyezés, nincs rangsor, mégis mindenki teljesíteni akarja a távot. Vannak magányos biciklisták, mások kis csapatokba verődve küzdik át magukat a hepehupákon. A párok egymás mellett karikázva igyekeznek. Néha egyikük megáll, hogy erőt gyűjtsön, a másik tovább halad, majd bevárja partnerét. Mindenkinek saját magának kell legyőznie a kilométereket ziháló tüdővel, fájó, meggyötört izomzattal, mégis könnyebb hajtani a pedált, ha a társunk mellettünk halad. Előfordul, hogy egyikük letér az útról, lankásabb mellékutak után kutatva, de hamarosan visszatér a forgalomba, hiszen minden kacskaringó, ösvény, vad vadregényes utacska egyszer csak a főútba torkollik.
Figyelem a tandemezőket. Vannak, akik együtt, azonos lendülettel és erőbedobással tekerik a biciklit. Ott, arrébb, látok egy párost, ahol az első kerekező inaszakadtából hajt, míg a hátsó, a nyeregben hátradőlve pihen, gyönyörködik az elsuhanó tájban és néha fékez. Azon a kék tandemen, a kormányos figyeli az utat, irányítja a járművet hol erre, hol arra, kikerüli a buckákat, vagy éppen telibe talál egy nyálkás pocsolyát, közben szakadatlanul vezényli a tempót. A hátul ülő leszegett fejjel, szó nélkül, monoton gépiességgel teker, már nem figyel sem vezényszóra, sem irányváltásra.  
Felállok, és kezemmel ellenzőt formálva a homlokomra visszatekintek a már megtett útra. Milyen régen indultam… Igen, talán azon a szép, verőfényes áprilisi reggelen, a negyedik születésnapomon. Korán kibújtam a meleg ágyból, s a nagy konyhán keresztül – ahol mami és anyu sürgölődtek – kiszaladtam a tornácra. Ott  megpillantottam a hőn áhított ajándékomat, a csillogó, piros biciklit. Rögtön nyeregbe pattantam. Még most is érzem a kormány műbőr fogantyújának tapintását, ahogyan az izgalomtól és az igyekezettől ráizzadt a tenyerem. Kezdetben rakoncátlankodott a drótszamaram, de anyukám egy levágott söprűnyelet illesztett a csomagtartóhoz, s annál tartva segített megtartani az egyensúlyomat. Csak az utat és az egyre gyorsabban forgó első kereket néztem, és éreztem, hogy anyu már nem szalad mellettem, elengedett, és önállóan hajtok. Mámorító volt az érzés, hogy egyedül én uralom a járművet, diktálom a tempót, fordítom a kormány hol jobbra, hol balra, kedvem szerint. Megrészegültem ettől a szabadságtól. A gyér kis copfjaimba kötött piros masni együtt lobogott a szélben a kormány végéhez erősített színes műbőrszíjakkal.
Azóta is haladok az úton. Vállaltam már nehéz expedíciókat, gyötrelmes kalandokat végtelen, sziklás és kanyargós hegyi magaslatokba. Sokszor visszacsúsztam, előfordult, hogy le kellett szállnom az ülésről, és kézzel-lábbal kaparva küzdöttem magam vissza a forgalomba. Volt, hogy sziklapárkányon egyensúlyoztam a szédítő szakadék és a sziklafal mezsgyéjén. Billegve balanszíroztam a vékony keréken, úgy, mint a kötéltáncosok. A kötélen egyensúlyozó azonban bízik önmagában, ügyességében, azért mer nekivágni a két csúcs között feszülő mélységnek. Én csak a kerékre bíztam magam, szinte kéjjel, vagy inkább ostoba fatalizmussal vártam, vajon merre billen a balansz, szétroncsolódik-e a testem a mélységben, vagy a kemény gránitfalnak csapódva végzem. Szenvtelenül néztem, ahogyan a kerék meg-megbicsaklik a vékony párkányon, majd eszembe jutott, hogy van már saját csapatom, akiknek segítenem kell, és biztosan várnak, ott, a következő kanyarban.
Az utóbbi időben egyre durvábbak az úton közlekedők. Sokan, az enyémnél szebb és erősebb kerékpárokon ülve nekem ütköznek, felsértik a bőröm, összezúzzák tagjaimat. Mégis az arcok rémisztenek meg legjobban, látom rajtuk az acsarkodó gyűlöletet, vagy az álszent sunyi vigyort, miközben legszívesebben eltipornának. Könnyeimmel küszködve, vagy éppen a tehetetlen düh termelte adrenalinnal a véremben erőm megsokszorozódik, és megküzdöm a reám támadókkal. Megfeszítem a vállam, és állom az ütközeteket, bármennyire is sajognak a vérző sebeim, az újra feltépett hegek.
Időközben megtaláltam az útitársam, akivel egymás mellett haladunk, megpróbálunk egyforma sebességgel kerekezni. Olykor lassítunk, másszor gyorsítunk, alkalmazkodva egymás teherbírásához. Van már saját csapatunk is, három kis biciklista, akiket mi tanítunk kerékpározni. A két nagyobbacska már egyedül hajt, néhány hosszal előttünk járnak. Mögöttük haladva gyönyörködünk abban, ahogyan egyenes derékkal, délcegen ülnek a nyeregben, könnyedén tekerve a kerekeket, szinte suhannak. Néha egymáshoz koccannak, máskor segítenek tolni a bicajt a másiknak, ha az elfáradt.
Vidám csilingelés üti meg a fülem. A legkisebb versenyzőm áll előttem, sárga, delfines sisakja ragyog a napsütésben. Csillogó fekete szemeivel várakozóan tekint rám, kéri, siessünk a többiek után. Igaza van! Nem szabad lemaradni a csapatunktól. Segítek hát neki a kormányozásban, úgy, ahogyan hajdan anyukám tette velem, és nekiiramodunk újra a távnak. Bár sokan, sőt egyre többen jönnek velünk szembe, azt sem tudjuk hol és mikor érünk célba, mégis muszáj hinnünk, hogy ez az út vezet odáig!


Csanády Nóra


Ferencz Anna - Élet és játszótér



Elhagyatott kis játszótéren üldögélek egyedül, egy vörösre mázolt betonpadon. Azon gondolkodom, hogy miben hasonlíthat a hinta vagy a libikóka a létezéshez. Az ember, ha szorult helyzetben van, vagy valamit meg akar magyarázni, de végképp semmi jó ötlete sincs, akkor előáll egy akármilyen légből kapott hasonlattal, a hasonlatokba ugyanis az égvilágon bármit bele lehet magyarázni.
Könnyen bizonyítható az okoskodás, miszerint e két eszköz és az élet fogalma közti kapcsolat mindkét esetben ugyanaz lehet: egyszer fent, egyszer lent.  
A libikóka esetében ahhoz, hogy én felemelkedjek, valaki másnak a hinta velem szemben levő végére kell nehezednie, és én olyan magasra emelkedem, amennyire a partnerem (nevezzük így) lesüllyed a másik végen. Viszont ha én bizonyosodom nehezebbnek, akkor én süllyedek és ő emelkedik. Erről eszembe jut, hogy az imént említettem a hintát, amihez szépen odasétálok, ha foglalt, akkor kivárom a sorom, majd alkalomadtán elfoglalom a helyem a hőn áhított boldog révületben. A hintán másoktól független vagyok, és magam koordinálom a játék mozgását, hogy mennyire lengek ki, milyen magasra repülök, aztán  ellököm magam a talajtól, amihez jobb esetben már hozzá sem érek, amíg csak ki nem ugrom a hintából, vagy valaki meg nem fogja a láncot, és akaratom ellenére meg nem állítja azt. Nem minden hinta egyforma.
Vegyük jobban szemügyre például a jól szituált, rendes családapa által épített hintát a kertben, amin a gyerekek összevesznek, hogy ki is üljön bele előbb. Majd jön a jól szituált, rendes anyuka, aki felállít egy szabályt, amit a gyerekeknek követniük kell a hinta igazságos használata érdekében. Ha ez a rend megborul, a hintát az apuka lebontja. Vegyünk egy másik példát, a ma esti randira a fiúnak semmi ötlete sincs, a lánynak viszont születésnapja van.
A lány egyszer tett egy olyasféle megjegyzést, hogy gyerekkora óta megszállottan imád hintázni. Találkoznak a megbeszélt helyen, majd a fiú elvezeti a lányt egy gyönyörű, páros hintához. Beleülnek, közösen hajtják a mesés szerkezetet. Pár perc után a lány észreveszi, hogy  a két hinta valamiért sehogy sem akar egyszerre mozogni, ekkor megállítja és sírva elrohan. Mivel a fiút ledöbbenti az eset, a lány után szalad, próbálja megvigasztalni.
Mégis hogy képesek egyesek arra, hogy két, egymástól ennyire különböző eszközt egymás mellé építsenek, s legfőképpen miért egy gyerekeknek szánt játszótéren, mikor a helyes használatot még a felnőttek sem értik?
Ha ráültetnénk két egymástól független, ugyanabban a szakmában dolgozó vezérigazgatót a libikókára, akik teszem azt, hasonló társadalmi megbecsülésben részesülnek és közel azonos anyagi helyzetben vannak, rögtön keresnék az ellentéteket és a hasonlóságokat egymásban, elindulna a rivalizálás, az éppen lent haladó lentről, a fent haladó fentről méregetné a másikat.
Mindkettő jobb akar lenni, ezért kérdéses az, hogy mikor melyikük kerül felülre. Vagy félholtra verik egymást (sajnos az egyik nélkül a másik nem tud a libikóka magasabbik felére jutni), vagy esztelenül lökdösik el magukat a talajtól, hogy akárcsak egy pillanatra is a libikóka legmagasabb pontjára jussanak, s megérezhessék, milyen is odafent...
Ezt úgy képzeljük el, mint mikor két gyerek azon versenyzik, hogy melyikük tud nagyobb várat készíteni építőkockából. Ugyanannyi „alap” áll mindkettő rendelkezésére, és az idő sincs megkötve. Feltehetően nem egyforma tempóban haladnak majd, ezért amelyikük hátrányba kerül, az megpróbálja ledönteni a másik gyerek már félkész erődjét. Majd a sértett nekiugrik az őt ért károkat viszonozva, és lerombolja a még álló várat is.
Így közel tíz perc alatt megint eredeti  szerepkörükben tetszeleghetnek a libikókán, de már egyiküket sem érdekli, hogy ki kerül feljebb, csak hogy meg tudják-e állítani, de a mérleghinta csak suhan megállíthatatlanul, egyszer az egyik kerül feljebb, másszor a másik, míg az elején erőteljes mozdulatok kellettek a szerkezet beindításához, most az mintha önmagát tartaná lendületben. És már kész is a mókuskerék, amelyből szinte lehetetlen kikerülni.

Most azt gondolom, ha nekem választanom kéne, a hintát választanám, mert abból bármikor kiugorhatok,
de miért ne tehetném meg ugyanezt a libikókával is?
Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a libikókán ketten ülünk, és ha arról valamelyikünk leugrik, akkor a másik a földre zuhan és összetöri magát.
Így amelyikünk előbb akar kiszállni, az jön ki jobban a dologból, de ha ezt a partner is észreveszi, akkor ő is azon lesz, hogy ő legyen az, aki hamarabb leugrik. Ez így logikus. Innentől kezdve a tét a lehető legnagyobb- életben maradni. vagyis elhagyni a libikókát-lehetőleg sérülésmentesen.


Ferencz Anna


 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes