Napjainkban a gyermekotthonokat tévhitek sokasága övezi. Amikor azonban először léptem át a Pécsi Gyermekotthon kapuját, rögtön megdőlt több mendemonda is. Nem egy mindentől elzárt, „szökésbiztos épületkomplexum” tárult ugyanis a szemeim elé, hanem egy igazi szocreál középiskola hangulatát árasztó épület, amit a lakói otthonossá tettek, amennyire tudtak. Hogy valós képet kaphassunk arról, milyen az élet egy ilyen intézményben, az Utógondozói Otthon szakmai vezetőjével, Várkonyiné Kárpáti Angélával és egyik bentlakójával, Bogdán Márkkal beszélgettem.
Amikor felmerült az ötlet, hogy a Pécsi Gyermekotthonról készítek riportot, az intézmény már elmúlt ötven éves. Akkor még semmit sem tudtam arról, kik és hogyan élnek ebben a családjuktól távoli intézetben. Egy csomó – később tévesnek bizonyuló – elképzelésem volt arról a világról, amelyről valójában nem is tudtam semmit. Tulajdonképpen minden egy beszélgetéssel kezdődött, egy késő estébe nyúló tudósítás után. Hazafelé tartottam, amikor két úriember jött oda hozzám a kihalt utcán, hogy cigit kérjenek. Természetesen nem volt nálam egy szál sem, hiába próbáltak „hatni” rám a láthatólag már kipróbált utcai keménykedéssel. Olyan valószerűtlen volt az egész, hogy ahelyett, hogy megijedtem volna, inkább szóba elegyedtem velük. Amint elárultam, hogy újságíró vagyok, egyiküknek rögtön megeredt a nyelve. Nem kellett túl sokat kérdezősködnöm ahhoz, hogy megtudjam, ő bizony „intézetis”. Szeretett volna többet is mesélni, de mennem kellett. Megbeszéltük, hogyha elárulja a nevét, akkor később megkeresem, csinálok vele egy interjút és „híres lesz”.
Hosszú időbe telt azonban, hogy a közben ezer változáson átesett vázlatokkal való játszadozás után végre dolgozni kezdjek. Úgy gondoltam, hogy a legjobb lesz ha mégis inkább hiteles forrást keresek, aki a Pécsi Gyermekotthonnal kapcsolatos minden kérdésemre választ tud adni. Felhívtam tehát Platthy István igazgatót, aki a legmegfelelőbb emberekhez irányított.
Szabályok között
Amikor első alkalommal látogattam el az intézetbe, a szigorú „börtönhangulatról” alkotott elképzeléseim azonnal szertefoszlottak. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem olyan válaszokat fogok kapni, amilyenekre előzetesen számítottam. Ebben a tudatban indultam felfelé a lépcsőn, hogy Várkonyiné Kárpáti Angélának tehessem fel a kérdéseimet. Hozzá egy papucsos, atléta trikós srác vezetett el, miután gyorsan kivitte a szemetet. Udvariasan bemutatkoztunk egymásnak, aztán továbbmentünk a tésztaillatú folyosón (Talán éppen pizzát sütöttek?), amelynek végén ott volt a konyhából nyíló iroda: beszélgetésünk helyszíne.
A kis kanapéval, két karosszékkel, számítógépasztallal és rajta egy pc-vel felszerelt szoba számtalan emléket őriz, fotók sokaságába zárva a büszke pillanatokat. Persze az otthonos hangulat és a születésnapi előkészületek eredményeként kialakult kollektív rendetlenség akkorra már nem volt meglepő számomra. Mire végigsétáltam az intézménynek ezen a szárnyán, már jó néhány olyan dolgot láttam, amelyek arra hivatottak, hogy élhetőbbé tegyék az amúgy szocialista praktikussággal épített, rideg falakat. Amint beléptem az irodába, láttam, hogy ketten is várnak rám. Angélán, az Utógondozói Otthon szakmai vezetőjén kívül ott volt még Bogdán Márk is, az egyik húszas évei elején járó bentlakó.
A Pécsi Gyermekotthon négy szakmai egységből áll: a Gyermekek Átmeneti Otthonából, a Gyermekotthonból, a Nevelőszülői Hálózatból és az Utógondozói Otthonból. Az Átmeneti Otthonban élők ideiglenes gondoskodást kapnak, ami azt jelenti, hogy a krízisbe került családok gyermekeit hosszabb-rövidebb időre, maximum egy évre befogadják. Ekkor még nem történt hivatalos hatósági intézkedés, a gyermekek addig maradnak, amíg a család problémái meg nem oldódnak. Az Átmeneti Otthon lakóinak kora három és tizennyolc év között van, tehát itt még szükséges a huszonnégy órás felügyelet. Ha a bentlakók „visszagondozása” a családba sikertelennek bizonyul, akkor a következő szakmai egységben, a Gyermekotthonban folytatják az életüket.
A fiatal felnőttek már az Utógondozó Otthonban élik mindennapjaikat, ami arra hivatott, hogy szakmájuk, illetve diplomájuk megszerzésében segítse a motivált bentlakókat, ők ugyanis a kinti élet alapjainak megteremtésére törekszenek. Az itteni ellátást csak azok kaphatják meg, akik nappali tagozatos tanulmányokat folytatnak és még nem tudják magukat eltartani. Itt már nincs szükség egész napos szolgálatra, hiszen mindenki önállóan éli az életét: iskolába jár és intézi a saját ügyeit.
Angéla munkanapja tulajdonképpen délután egy körül kezdődik, mivel a gondozottak ebben az időszakban érnek vissza az iskolából. „A mi feladatunk, hogy amikor megérkeznek, várjuk őket. Van egy úgynevezett törzsidőnk, délután egy és négy óra között, amikor ők beszélnek az iskolai dolgokról és a magánéletről. Ekkor mindenkivel találkozunk, és mindenki elmondhatja az ügyes-bajos dolgait, de arra törekszünk, hogy a saját ügyintézési feladataikat önállóan lássák el” – meséli.
A szökés mint motiváció
„A gyerekekről általánosságban elmondható: egyikük sem örül annak, hogy bekerült a Gyermekotthonba, annak ellenére, hogy ez az ő érdekeit szolgálja. Van egy bizonyos düh, mivel szívesebben élnének a családjukkal, és nagyon sok időre van szükség ahhoz, hogy megszokják az itteni életet” – mondja Angéla. Ez az idő általában egy-másfél év, ennyi kell ahhoz, hogy a gyermekekkel már „kezdeni lehessen valamit”.
Az intézetben élő kiskorúak közül a legtöbben egy, vagy kevesebb, mint egy éve kerültek a Gyermekotthonba. Ők annyira kilátástalannak tartják a helyzetüket, hogy gyakran megszöknek. „Nem azért szöknek meg, mert nekik jobb odakint. Egyszerűen úgy érzik, hogy meg kell tenniük. Menni kell, haverok vannak kint, nyilván belekeverednek egy-egy rossz társaságba is. Ritka eset, hogy a szülőkhöz szöknek. Valójában nem is tudják megmagyarázni, miért teszik” – folytatja Angéla.
„A probléma, hogy az itt élők egy adott környezetben nevelkedtek a szüleikkel, aztán bekerültek valahová, ahol idegen emberek mondják meg, hogy mikor mit csináljanak. Mivel ez egy intézmény, vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani, és ez sok mindenkinek nem tetszik” – szól hozzá Márk. „Előtte pedig esetleg nem is voltak különösebb szabályok, amiknek itt meg kell tudni felelni” – folytatja Angéla. „Vagy ha voltak is, akkor azokat a szülőktől kapták. Ez megszokott és természetes volt. De amint ide bekerülnek, attól függetlenül, hogy kedvesen bánnak velük, idegen emberek fogják megmondani, hogy mikor lehet enni, mikor van kimenő, mikor kell visszajönni, mikor kell tanórára menni. Ez nyilván nem tetszik egy olyan embernek, aki eddig szabadon élt” – teszi hozzá Márk.
A Gyermekotthon dolgozóinak célja, hogy a neveltek megértsék, ez nem egy büntetés, ráadásul nem is végleges. A legfontosabb feladat, hogy tanuljanak és mire kikerülnek az intézmény falai közül, már legyen egy szakma a kezükben. Egyszerűen hozzák rendbe az életüket. Persze ez egyáltalán nem könnyű, de az intézet – a lehetőségekhez mérten – minden támogatást megad nekik. „Van ruhapénz, fizetik az iskoláztatást, a bérletet, a fodrászt. Ha valaki sportolni szeretne, akkor azt is megoldják. Van lakástámogatás, és aki bekerül az intézménybe, annak nyitnak egy bankszámlát és a családi pótlék ezentúl erre kerül” – mondja Márk. Az intézet közösségi programokat is szervez (strand, kirándulás, hétvégi foci, rajz- és bibliaóra satöbbi) és tizennégy év felett havi ötezer-egyszáz forint zsebpénzt juttat az itt élőknek. Emellett a gyermekek a kimenőidejükben a szüleikkel is tarthatják a kapcsolatot, akár naponta találkozhatnak velük.
Az Utógondozói Otthon célja, hogy a fiatal felnőtteket hozzásegítse az önálló élet megteremtéséhez, az itt dolgozók munkája pedig eredményesnek mondható. Ennek a szakmai egységnek ugyanis már jó néhány érettségivel és egy nyelvvizsgával rendelkező lakója is van, többen technikumot végeztek és az egyik fiú éppen most szerzi meg a diplomáját a szociálpedagógia szakon. A lehetőségek tehát adottak, de rengeteg múlik azon, hogy az itt élők mennyire képesek elfogadni a helyzetüket és a meghatározott keretek között megtalálni azt az irányt, amerre menni szeretnének. Ezért aztán harcolni kell, nem is keveset... „Ha valaki egy új közösségbe kerül és nem elég erős vagy nincs önismerete, akkor elkezd hátrálni” – mondja Márk. „Az Utógondozói Otthonban már nincs olyan, hogy valaki szökni akar. Mindenki tudja, miért van itt és igyekszik elérni a céljait. Nagyon fontos azonban, hogy mi nem pótolhatjuk a családot, csupán helyettesíthetjük azt” – teszi hozzá Angéla.
Balatincz Miklós
