Az embert állítólag az önálló gondolkodás juttatta el odáig, ahol manapság tart.
Felmerül a kérdés, hol is tartunk ma? És vele egy időben: biztos, hogy az ember önállóan gondolkodik?
Valljuk be, hogy egész életünket áthatja a tanítás-tanulás folyamata, hiszen a feltétlen reflexeken kívül jóformán mindent mástól tanulunk meg, vagy veszünk át, ám miután beépült saját tudásunkba, már a miénk, és főleg, ha úgy is élünk…
Ha azonban azt hisszük, hogy mára mindent megértettünk, megfejtettünk, kiemelkedtünk (de honnan?), ettől többre nem is vagyunk képesek, jobb, ha leszállunk a Földre…
Sajnos tévhiteink ellenére ma sem tudunk többet ötezer évvel ezelőtti őseinknél, hiszen egyre távolodtunk az akkori tudástól és tévelyegtünk hamis eszmék hatása alatt. Őseink még tartották a kapcsolatot a felettünk álló szellemi lényekkel, akik segítettek minket mindenben, mi pedig most kezdjük végre újra elhinni, hogy egyáltalán felettünk is van valami – lassan, de biztosan ébredezünk…
Őseink a magasabb szellemi lények által papírra vetették, kőbe vésték, vagy a beavatottak útján tovább örökítették a nagy igazságokat és a létezés művészetének minden titkát. Voltak azonban olyan titkok, amiket kizárólag a beavatottak ismerhettek, mert az idő előtt szerzett tudás veszélyes.
Miért?
Mert aki még morálisan, szellemileg nem elég érett a tudás és a vele járó hatalom birtoklására, az többet árthat, mint használ a körülötte lévő világnak és az emberiség fejlődésének.
Ha ugyanis azt nézzük, hogy egy diktátornak tudomására jut az, hogy ő maga a teremtő, és bármit elérhet, amit akar, és ha legalább akkora hite van, mint egy mustármag, akár „rosszra” is használhatja a megszerzett tudását, illetve az azzal járó hatalmát. Mindig is voltak, akik világuralomra törtek, és le akarták igázni a többieket, akiket maguktól alantasabbnak véltek. Sokan meg is tették… Persze ehhez kellett a tömeg is, aki nem tartotta többre magát ennél. Ezen a téren sem sokat fejlődött a nagy többség, mert még ma is úgy érezzük, ha egy „primitív” népet felfedezünk, hogy valamilyen módon jogunkban áll leigázni, uralni, rezervátumokba zárni, puszta jó szándékból, miszerint tanítjuk őket, elhozzuk nekik a „civilizációt”. És ehhez még csak nem is kell több száz évet visszautazni az időben…
De vajon szükségünk volt minderre?
Hogy a tapasztalatot leszűrjük belőle – igen…
Hogyan tudták elrejteni a titkot, és miért nem keresték az emberek?
Keresték, kutatták, de csak féligazságok, halvány foszlányok és apró morzsák bukkantak felszínre. Minden ilyen irányú érdeklődést sikeresen kiöltek a népből az évezredek alatt, és bebizonyították, hogy nem érnek semmit… Voltak sötét korszakok, amikor nem volt szabad gondolkodni, mert máglyahalállal büntették az eltérő véleményeket, és felfedezéseket. (Amiről később általában kiderült, hogy igaz volt.) De nem mindenki áldozta fel életét az elveiért, a többség félelmében megtanult kifelé hallgatni, egyetértően bólogatni és alázatosan követni a hatalmon lévőket, valamint erre tanította az utódait is.
Az ember azonban soha nem adta fel, lelke mélyén mindig is tudta, hogy kell lennie valaminek, ami még nincs a birtokában. Valami ősi ösztön vezérelte, hogy tovább keresse a titkot, és megértse a világegyetem működését, hogy eljusson az önálló gondolatok alkotásához, és ne kelljen másokat követnie. Mindennek be kell érnie, előbb-utóbb eljön az ideje…
Mi a gondolkodás, ami megkülönbözteti az embert többi lénytől és az állatoktól?
A gondolkodás az ego természete.
Mit tesz az ego?
Tapasztalatokat gyűjt, rendszerez, kategorizál, a jelenben történteket összehasonlítja a múlttal, és figyelmeztet, hogyan tovább a jövőben. Az ego soha nincs a jelenben, mert azt nem ismeri, nem tudja bedobozolni, és kategorizálni. Ha az ember egyedül rá hallgat, akkor nagy bajba kerülhet, hiszen a múltban kalandozik, azon keresztül pedig a jövőért aggódik, folyton felteszi a kérdést:
Mi lesz ha… ?
Ezért a kérdésért bizony sokan életüket vesztették a századok során… addig aggódtak, amíg bevonzották az eseményeket és utána megfogalmazták mindenkire érvényes törvénynek, ami annyiban igaz, hogy amitől félünk, azt tényleg bevonzzuk…
Más gondolkodóknak pedig sikerült valamennyire megérteni az élet működését, természetesen a saját szemszögükből, utána azt a gondolatsort rákényszerítették a többi emberre. Persze szellemi vezetőkre mindig is szükség volt, de nem mindegy, mit és mire tanítottak, hová vezettek…
Mindig voltak olyanok, akik önálló gondolatok híján féltek, mert nem hittek magukban, nem volt önbizalmuk. Ezt ki is használták rendesen, hogy tömegeket igázzanak le, néha olyan elvekért, amin ma már csak nevetni tudunk…
De ma talán mindenki önállóan gondolkodik?
Bizony, még mindig akadnak, akik rá akarják erőltetni a tömegekre a gondolataikat és olyanok is akadnak szép számmal, akik a többség után mennek. Aki nem áll be a sorba, csodabogárnak tűnik, kiközösítik, vagy becsmérlően nézegetik.
Találkoztam például olyanokkal, akik az egyházuk technikáit javasolták és hirdették gőzerővel. Sohasem bírtam a térítést, főleg nem az erőszakosat. Elmondtam nekik, mi a bajom ezzel: Nekem senki ne szabja meg, hogy csak és kizárólag egy technikát alkalmazzak! Szabad, önálló ember vagyok, a Brátánizmus elveit követem, ami csak az enyém, hiszen az én szemszögemből egyedül én látom, tapasztalom, élem meg a világom! Megnézhetek több mindent, figyelembe vehetem mások évezredes tapasztalatait, de azok nem az én helyzetemből láttatják a világot.
Ilyenkor csodálkozva néznek, látom önteltnek tartanak, pedig nem olyan indulatból mondom, aztán megkérdezik:
– Hiszel Istenben?
– Milyen istenben?
– Hát Istenben… – pislognak tétován.
– Nem hiszek, hanem tudom, hogy létezik egy magasabb intelligencia, egy fő rendező elv, vagy energia, de lehet, hogy gondolati erő, hiszen megtapasztaltam többször a létezését.
Minden egy tőről fakad, mégis annyiféle, ahány létező él a Földön, mindenki másnak nevezve, különböző módokon jutott el az általa megélt megoldásig, de az nem biztos, hogy érvényes másokra, főleg nem mindenkire. Ez is pont olyan, mint az ujjlenyomat… egyedi…
Létezik egy ERŐ, tőlünk függetlenül, melyet mindenki használhat, ha rájön, milyen módon, de az út ahhoz egyedül önmagán keresztül, befelé vezet. Tehát minden közös tőről fakad, ugyanabból az erőből táplálkozik, még akkor is, ha másnak nevezzük, mindenki ebben a közös illúzióban önálló EGY-ÉN, akinek más az izmusa, mert ő más ponton tölti be azt az űrt, ahonnan hiányozna, ha nem lenne ott! Figyeljünk a saját belső hangokra, megérzésekre, tapasztalatokra. Ha figyelembe is vesszük a mások által eddig összegyűjtött ismereteket, nem szabad semmit vakon, bigottan követni! Le kell szűrni belőle a számunkra valóban hasznosat, amit el tudunk fogadni sajátunknak, majd hozzá kell tenni a saját igényeinket, tapasztalatainkat, belső megérzéseinket. Ebből meglesz a saját izmusunk!
Van, aki ezt mókuskodásnak nevezi… – Igaz, ez mindaddig az is, amíg nincs egy szilárd, biztos tudás alapnak.
Ezért, ha valaki önálló gondolkodásra vágyik, amiben biztos lehet, nem árt egy olyan szellemi vezetőt találnia, aki mellett megtapasztalhatja a csendet, aki nem akar rákényszeríteni semmit, hanem végtelen szeretetével, elfogadásával és határtalan türelmével engedi, hogy önállóan, szabadon egyedül kibontakozhasson.
Az igazi szellemi vezető nem adja készen a tanítvány kezébe a megoldást, hanem megtanítja, hogyan hallgasson a belső hangjára. Engedi… A belső hang a szívünk, a bennünk élő lélek hangja, akiben mindig meg lehet bízni.
Hogyan tudja a mester mindezt elérni?
Ha szükséges, példázatokat mesél, tanmeséket mond el, amiből a hallgatók leszűrhetik a tanulságot, és beépíthetik saját tudásukba. A reakciók persze a tanítványok szellemi fejlettségétől függően változnak…
Akkor a miénk a tudás, ha már nem a mások által kimondott igazságokat szajkózzuk, hanem belőlünk fakad és a szerint élünk! Ehhez szükségünk van egy bizonyos belső fejlődési folyamatra, hogy szellemileg elég érettek legyünk az önálló gondolkodásra, a befogadásra és saját vélemény alkotására.
Honnan tudjuk, hogy a „jó” hangot hallottuk meg? Mert ugye a diktátorok is hangot hallanak… – kezdetben ezért érdemes a mester mellett élni…
A hang biztosan helyes, ha olyan tettekre és gondolatokra sarkall, amivel nem ártunk senkinek, sőt, mi is örülnénk neki, ha ezt tennék velünk… A hang, ami szívünkön, a szereteten, az érzelmeiken keresztül érkezik hozzánk és mélyen érint bennünket…
Mit tegyen, akinek nem jut „mester”?
Mester bárki és bármi lehet, egy gyermek, egy hang, egy dallam, egy zene, egy film, egy másik ember, egy írás, egy könyv, egy idézet… de ezért nem kell aggódni, mert ha készen áll a tanítvány egészen biztosan megérkezik, rátalál a mester!
Őseink is hallgattak a nagy gondolkodókra, akiknek szavai először mélyen megérintették a lelküket, majd beíródtak a tudásukba, végül pedig belülről fakadtak és már úgy éltek tovább…
Ha eljutunk egy bizonyos fejlettségi szintre, lesz fülünk, hogy halljunk és lesz szemünk, hogy lássunk. Arra is rájövünk, minél többet tudunk, annál biztosabban semmit sem… A világegyetem olyan, emberi aggyal felfoghatatlan végeláthatatlan összefüggések rendszerében működik, hogy emberként, idelenn lehetetlen mindent tudni és megérteni. A tudás egyébként is vagy a múltra, vagy a jövőre irányul, tehát az is az ego természete. Az igazi bölcsek mindent tudnak és semmit sem. Arra törekszenek, hogy a megszerzett tudást a jelen pillanat maximális átélésére használják.
Buddha szerint nem vagyunk mások, csupán gondolataink eredményei. Tehát azok vagyunk, amit gondolunk magunkról, hiszen minden gondolattal teremtünk. A gondolatainkkal teremtjük meg azt a világot, amiben élünk, úgy a szűkebb, mint a tágabb környezetünket, tehát nem mindegy, mi forog a fejünkben.
Az agy magas frekvencián rezegve irányítani tudja a gondolati energiát, amivel bármire képesek lehetünk. Jézus is a szeretet magas frekvenciáján rezegve irányította a gondolati energiáját, ezzel az energiával emelte a betegek rezgésszintjét, gyógyított, vagy éppen a vizet borrá változtatta. Minél magasabb frekvencián rezgünk, annál több csoda történik velünk és körülöttünk… Ha a szeretet érzésén keresztül képessé válunk megváltoztatni gondolatainkat, olyanná formálhatjuk a világunkat, amilyenné szeretnénk, hogy váljon.
Brátán Erzsébet
Megjegyzés küldése