Olvasónaplómból
1987
abban a távoli
provinciában
nyugaton
messze a
birodalom fővárosától
a lakosság félve
és fölénnyel
nézte a
fegyelmezett és zárkózott tiszteket
a városközpontba
kiránduló tisztfeleségeket
akik el voltak
bűvölve a boltok árubőségétől
a csinos ruhájú
emberektől
az utcák
forgalmától
és akik titkon
arról ábrándoztak
bárha itt
maradhatnának
de nem a lapuló
fegyverek védelmében
hanem a polgári
foglalkozások
békés robotjába
merülve
nem elkülönülve
hanem a helybéli
lakosság közé vegyülve
az arénákban
a fürdőkben
és a tereken
hogy végre ne
kelljen
minden
szembejövőben az ellenséget szimatolni
a város
fölött
ma nem történ
semmi a fekete angyalok nyugta-
lanul repdestek
az égen semmi nem történt volt
egy pillanat
amikor mintha világillatot hozott vol-
na a szél és
szivárvány jelent meg nagyon
halványan a
város fölött ez volt az amikor az egyik
fekete angyal
kis híján lebukott az égből hatal-
mas szárnya
tétován bénán csüngött a város fölött
aggódva néztük
csak nehogy történjék valami ször-
nyű ez
rettenetes de meg lehet szokni fekete őre-
inket is
szerencsére nem történt semmi csak ez a
villanásnyi
üzemzavar a város fölött
Nárcisz és
Ehó prózai duettje
Ha szerelmi dalt
zengünk, akkor így zengjük:
„Amint bebújtál,
úgy bújik majd ki a fiad,
akit én hozok a
világra, te kedves fiú.”
Karcsú a
derekad, hosszú a combod,
oh nimfák
nimfája, Ehóm. Melled szép,
szőrdombod szép,
ami alatta van, félelemes torok.
„Szeretnek
minket az istenek, ha szeretsz.”
Ám ha szeretsz,
bizonyára én is szeretni
Foglak téged, te
szép-punáju,
ám ha
szeretnélek, bizony akkor
nem tudnám
szeretni magamat. Ha azonban
nem szeretem
magamat, előbb-utóbb elpusztulok.
Van ám bennem
természetes önszeretet!
„szeretnek
minket az istenek, ha szeretsz”
És akkor mit
csinálsz te? Kit szeretsz?
Elmondhatod
százszor is a lombok között
susogva, a patak
mellett csilingelve:
„Az istenek
undorodnak tőled, dög vagy,
szeresd őket
vagy gyűlöld, nekik mindegy,
de ne mindig
csak magadat, csak magadat!
Szeretnek minket
az istenek, ha szeretsz.
Életed bűzös, a
testedből szivárgó
nyákba
belefojtanak, és a posványból
felhangzó
sóhajaidon, fogcsikorgatásaidon
ha szerencséd van,
nevetnek. Törpe vagy,
vagy óriás,
egyre megy. Véglény, nem
ember. Mindig a
végpontokon, sosem középen.
„Szeretnek
minket az istenek, ha szeretsz”
Susoghatsz,
csilingelhetsz, zúghatsz,
te kedves nimfa,
széphajú lány,
mindez azonban
mit sem zavar engem.
A botnak is két
vége van, mégis megbotlik.
Miért legyek én
középen, ha már
sorsom szerint
egyik végtől tartok a másikig?
„Szeretnek
minket az istenek, ha szeretsz.”
Maradok
ist’uccse inkább véglény, mást
úgysem igen
tehetek. Az istenek lehetnek
középen, se
halniuk, se születniük nem kell.
Két fiatal az
erdőn, amint egymásba
fúródva, bokor
alján alélnak és élnek?
Így kellene ezt
szegény Nárcisznak?
„Szeretnek
minket az istenek, ha szeretsz.”
ad Kavafisz
154 vers egy
provinciában,
így mesélik
legalábbis.
Volt ott azért
hit is,
vizeldefiúk,
rácsos kapualji
kirakatok,
kapualji demokráciák,
fekete, fekete
kátrány:
különb bárkinél
azokon az
utcákon
italtól és
cigarettától kimart torok
és a hivatalnoki
aktatáska
akárki jön
szembe a hajnali
a római zsoldos
vagy a részeg
szépség
a hivatásos
költő oldalán.
Nyár, kamasz
Láttam,
hogyan főzték
a katonák a
lányokat gáláns bókokkal,
őszinte
hazudozással, atyás simogatással,
hogyan vitte
őket a vágy a sziget
bokrai közé,
pazar ölüket megcsikordíttatni,
sápadtan
a sziget bokrai
közé, kibontatni magukat
a fütyülő
széllel, kibontatni magukat
a sikoltásig.
az irigységtől.
Megjegyzés küldése