ÚJ TARTALMAK

Büki Mátyás - Olvasónaplómból 1987; a város fölött; Nárcisz és Ehó prózai duettje; ad Kavafisz; Nyár, kamasz

Olvasónaplómból 1987

abban a távoli provinciában
nyugaton
messze a birodalom fővárosától
a lakosság félve és fölénnyel
nézte a fegyelmezett és zárkózott tiszteket
a városközpontba kiránduló tisztfeleségeket
akik el voltak bűvölve a boltok árubőségétől
a csinos ruhájú emberektől
az utcák forgalmától
és akik titkon arról ábrándoztak
bárha itt maradhatnának
de nem a lapuló fegyverek védelmében
hanem a polgári foglalkozások
békés robotjába merülve
nem elkülönülve
hanem a helybéli lakosság közé vegyülve
az arénákban
a fürdőkben
és a tereken
hogy végre ne kelljen
minden szembejövőben az ellenséget szimatolni


a város fölött

ma nem történ semmi a fekete angyalok nyugta-
lanul repdestek az égen semmi nem történt volt
egy pillanat amikor mintha világillatot hozott vol-
na a szél és szivárvány jelent meg nagyon
halványan a város fölött ez volt az amikor az egyik
fekete angyal kis híján lebukott az égből hatal-
mas szárnya tétován bénán csüngött a város fölött
aggódva néztük csak nehogy történjék valami ször-
nyű ez rettenetes de meg lehet szokni fekete őre-
inket is szerencsére nem történt semmi csak ez a
villanásnyi üzemzavar a város fölött

Nárcisz és Ehó prózai duettje

Ha szerelmi dalt zengünk, akkor így zengjük:
„Amint bebújtál, úgy bújik majd ki a fiad,
akit én hozok a világra, te kedves fiú.”
Karcsú a derekad, hosszú a combod,
oh nimfák nimfája, Ehóm. Melled szép,
szőrdombod szép, ami alatta van, félelemes torok.
„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.”

Ám ha szeretsz, bizonyára én is szeretni
Foglak téged, te szép-punáju,
ám ha szeretnélek, bizony akkor
nem tudnám szeretni magamat. Ha azonban
nem szeretem magamat, előbb-utóbb elpusztulok.
Van ám bennem természetes önszeretet!
„szeretnek minket az istenek, ha szeretsz”

És akkor mit csinálsz te? Kit szeretsz?
Elmondhatod százszor is a lombok között
susogva, a patak mellett csilingelve:
„Az istenek undorodnak tőled, dög vagy,
szeresd őket vagy gyűlöld, nekik mindegy,
de ne mindig csak magadat, csak magadat!
Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.

Életed bűzös, a testedből szivárgó
nyákba belefojtanak, és a posványból
felhangzó sóhajaidon, fogcsikorgatásaidon
ha szerencséd van, nevetnek. Törpe vagy,
vagy óriás, egyre megy. Véglény, nem
ember. Mindig a végpontokon, sosem középen.
„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz”

Susoghatsz, csilingelhetsz, zúghatsz,
te kedves nimfa, széphajú lány,
mindez azonban mit sem zavar engem.
A botnak is két vége van, mégis megbotlik.
Miért legyek én középen, ha már
sorsom szerint egyik végtől tartok a másikig?
„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.”

Maradok ist’uccse inkább véglény, mást
úgysem igen tehetek. Az istenek lehetnek
középen, se halniuk, se születniük nem kell.
Két fiatal az erdőn, amint egymásba
fúródva, bokor alján alélnak és élnek?
Így kellene ezt szegény Nárcisznak?
„Szeretnek minket az istenek, ha szeretsz.”

                                                   
ad Kavafisz

154 vers egy provinciában,
így mesélik legalábbis.
Volt ott azért hit is,
vizeldefiúk, rácsos kapualji
kirakatok, kapualji demokráciák,
fekete, fekete kátrány:
különb bárkinél
azokon az utcákon
italtól és cigarettától kimart torok
és a hivatalnoki aktatáska
akárki jön szembe a hajnali
a római zsoldos
vagy a részeg szépség
a hivatásos költő oldalán.


Nyár, kamasz

Láttam,
hogyan főzték
a katonák a lányokat gáláns bókokkal,
őszinte hazudozással, atyás simogatással,
hogyan vitte őket a vágy a sziget
bokrai közé, pazar ölüket megcsikordíttatni,
sápadtan
a sziget bokrai közé, kibontatni magukat
a fütyülő széllel, kibontatni magukat
a sikoltásig.
az irigységtől.



Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes