A gyanakvó olvasó megfogja az ajándékba kapott könyvet, hosszan nézi a borítót, megállapítja, hogy egyszerű, jól informál; a borító díszítőelemeit még nem tudja értelmezni, de ez nem olyan nagy baj. Belelapoz, felüti itt-ott a könyvet, sűrűn szedett lapokat lát, néhol párbeszédeket is, másutt dőlt betűkkel szedett sorokat. Mi is lehet ez pontosan, bár tény, hogy szépirodalmat sejtet.
A precíz és korrekt fülszöveg a hátoldalon pontosan fogalmaz, s ha később a hosszú mondatokat idézgetve nem tudnánk mit is olvastunk, nyugodt szívvel fordulhatunk Dalos György soraihoz. Írásának címet is ad, gyanítom, afféle ajánlóval, szakszóval recenzióval van dolgunk. A lényeget zárómondatában fogalmazza meg: Édesbús, lírai kisregényt írt tehát Csók Márta évtizedek hangulatát gyűjtve figyelme fókuszába, egyszerű cselekményszövéssel, személyes hangvétellel, és minden valószínűség szerint önéletrajzi elemekkel.
E mondatba kapaszkodva most arról adnék számot, amit nem ír le, s ami miatt úgy érzem érdemes írni erről a könyvről. Csók Márta mintha kétélű tollal írta volna művét, egyszerre személyes és távolságtartó. A fülszöveg szerint a kisregény önéletrajzi elemeket tartalmaz. De az emlékező főhőst alig beszélteti a szerző, mindvégig egyes szám harmadik személyben beszél minden szereplőről, olykor közvetlenebb és közelebb enged minket: egy-egy fejezet végén afféle fiktív leveleket közöl dőlt betűkkel szedve, s ezeket a főhős fogalmazza egyes szám első személyben, stílusa viszont árulkodó. Mintha az sugallná, hogy nem őróla van szó, de valahogy mégis szeretné megvallani, hogy igen, olyasmi ez, mint amikor egy kutató mérhetetlen mennyiségű dokumentumhoz jut, s egyszerre gyermeki érdeklődéssel, és a tudós precizitásával dolgozza fel.
Minthogy a könyvben szereplő társadalmi réteg kicsit idegen számomra, nehéz volt bárkivel is azonosulnom, de nagy érdeklődéssel olvastam finom vonásokkal megrajzolt mikroviláguk megannyi rezdülését, a tárgyakkal való együttélést, mindent, amiről eddig nem nagyon tudtam, számomra azonban az idő és az emlékezés mikéntje a fontos élmény, úgy is, mint a cselekmény mozgatórugója, a cselekmény fő szervezőeleme.
Korábbi olvasmányaimból tudom, hogy az ember nem lineárisan emlékezik vissza, úgyis tud, de az már tudatos emlékezés, nemcsak az a merengő. A könyv nemcsak merengő, hanem számadást nyújtó és igénylő emlékezés is. Az emlékezés mikéntjét hitelessé teszi a kevés párbeszéd, és az idő kezelése, hiszen szinte lóugrásszerűen kanyarog az idő burjánzó szövetében, s míg az egyik jelenetben meghal valaki, egy később leírtban még él. Nincs ezzel semmi baj, aki visszarévedezik mélán, keserédesen az életére, így teszi. Viszont valószínűtlenül sok apró részletet is leír, ami pedig az önéletrajzi elemeket valószínűsíti, s teszi a kisregényt egy lehetséges családregény kiindulópontjává. Azt gyanítom, a szerző magam sem döntötte el előre, mi is lesz ebből a gazdag anyagból, lehetne novellafüzér is, de nekem leginkább a kisregénybe ágyazott memoár meghatározás ugrik be.
Várom a folytatást, egy-egy jelenet drámai kibontását, árnyaltabb megfogalmazását, regényszerűbb szerkezetet, mert e könyv éhessé tett, és bár van némi hiányérzetem, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy számadásra késztessen valahány olvasót, és hogy bármi módon emlékezni kezdjünk magunk is, akár szóban, akár írásban, hosszú részlet gazdag mondatokban, mint maga a szerző.
És van-e jogunk kételkedni, hogy bár egyes szám harmadik személyben ír, önmagát akarja felmutatni számunkra, csak úgy, mert mindezek az események megtörténtek? Vajon mi lesz a következő kötet?
Nyírfalvi Károly
Megjegyzés küldése