ÚJ TARTALMAK

Ez is elmúlik egyszer...- pénz-fődíjas verspályázat




A Láncolat könyvek program „Ez is elmúlik egyszer..." címmel verspályázatot hirdet!

A PÁLYÁZAT TÉMÁJA ÉS A RÉSZVÉTEL FELTÉTELEI

A pályázat témája: Elmúlás, elengedés. A téma értelmezésében és feldolgozásában a szerző teljesen szabad kezet kap.

Nevezés: Jelentkezni még nem publikált és már publikált írásokkal egyaránt lehet.

Beküldési limit: Egy pályázó maximum 3 pályaművel vehet részt a pályázaton.

Részvételi díj: 1000 Ft / pályamű.

Díjazás:
· Az I. helyezett 20 000 Ft pénzjutalomban részesül.
Ezen felül az első három helyezett
· 50%-s munkadíj kedvezményt nyer, amennyiben kiadásra szánt kötete elkészítéséhez a Láncolat könyvek szerveződés szolgáltatását választja. Bővebb info: www.konyvkiadasolcson.weebly.com.
· Könyvcsomagban részesül.
· Jogusoltságot nyer saját, kiadásra szánt kötete e-könyv formátumban történő elkészíttetéséehez, melyet 10-s példányszámban, CD-n átvehető formában hozzájuthat. 
· Korlátlan ideig ingyenes hirdetési felületet használatára lesz jogusult a Láncolat könyvek weboldalán.

Jelentkezési és beküldési határidő, elérhetőség:
2013. január 31. A pályaműveket a szinba@gmail.com email címre várjuk, a levél tárgyában feltűntetve a pályázat címét. A részvételi díjat banki átutalással (Buhalla Gyöngyi: CIB bank, számlaszám: 10700622-62749343-51100005) vagy postai befizetéssel lehet rendezni (Szinay Balázs: 1104 Budapest, Harmat utca 154. IX./39.).

Értékelés: A pályázat végeredménye 2013. február 15-től lesz olvasható a Láncolat könyvek weboldalán (www.konyvkiadasolcson.weebly.com), illetve a részvevők személyes email értesítőt is kapnak.

A pályázat legalább 50 pályamű beérkezése esetén tekinthető sikeresnek, ellenkező esetben hosszabbításra lehet számítani.


Varga Nóra - A fattyú halála



Öreg volt már és beteges. Nem szeretett tükörbe nézni. Az összes tükröt leszedte a falról, még a fürdőszobában sem hagyta meg. Minek is? Amit látott, az nem vidította fel egy cseppet sem. Ritkás, gubancos fehér haj, ráncok a homlokon és a száj környékén. De nem ám hajszálvékonyak, hanem erős mélyedések. Mintha vésővel faragta volna azokat oda az Úristen. A vizes táskák alól alig látszott ki a szeme. Két keskeny vonal csak. A bőre foltos és száraz. Még az ablaküveget is kerülte, nehogy véletlenül megpillantsa szánalmasan vén külsejét.  És a teste… Szétfolyó, löttyedt, dohos, savanyúszagú vénasszonytest. Hiába fürdik, mosakodik rendszeresen ezt a szagot nem tudja lemosni magáról.
A sétálás is egyre jobban a nehezére esett. Bal térdét valamilyen gerincbetegségből kifolyólag szinte nem is tudta terhelni.  Ha délutánonként lement a közeli boltba egy kis felvágottat, szalonnát, kenyeret, tejet, no meg valami olcsó tésztafélét, hozzá hol túrót, hol krumpli, vagy kevés mákot, diót venni, botjára támaszkodva csoszogott végig a rövid úton.
A teleket szerette leginkább, mert akkor vastag kötött, fekete sapkáját úgy az arcába húzta, hogy alig látott ki alóla. Nem akart semmit se látni, azt sem akarta, hogy őt nézzék. Becsukott szemmel is eltalált a közeli üzletbe. No meg amikor olyan hideg van, hogy a leheletből jégfelhő lesz, senki nem bámulja a másikat, hanem minél gyorsabban igyekszik meleg helyre jutni. Igaz, a csúszós, jeges úton vigyáznia kellett minden lépéssel. Óvatosan, megfontoltan rakta a lábát, szinte centiméterről centiméterre haladva. Ha elfáradt, hát rádűlt a botjára, és szusszant egyet.  Néha ugyan előfordult, hogy elesett, de kisebb zúzódásokon kívül sosem tört csontja.  Szánalmasnak és megalázónak érezte, amikor néhány jobb érzésű fiatalember próbálta őt felsegíteni a földről. Nehézkesen mozgott kövérsége miatt, így többször visszahuppant a járdára mire a nagy húzás-vonás után a saját lábán is meg tudott állni. Szégyellte tehetetlenségét, mint ahogy csúnya és öreg külsejét is. Sosem mert a kedvesen segítő emberek szemébe nézni, félt attól, hogy rácsodálkoznak elcsúfult arcára. Ezért aztán lehajtott fejjel mormogott valami köszönet félét és sajgó üleppel, lüktető derékkal indult tovább.
Hatvan évvel ezelőtt bezzeg nem ilyen volt…! Akkor még kapkodtak utána a jóképű férfiak, köztük megboldogult ura is. Volt olyan udvarlója,  aki amikor megtudta, hogy Kálmánhoz megy feleségül, hát az apja szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Szerencsére túlélte, de a beszéde haláláig dadogós maradt.
Igaz ugyan, hogy sosem tartozott a magas lányok közé, inkább alacsonyka volt, de formás. Hihetetlenül karcsú dereka, kerek feneke, kecses lábszára és szép, kicsi, kerek melle vonzotta a férfiszemeket.  A haja dús volt és aranybarna. A színe leginkább az ősszel rozsdálló falevelek színéhez hasonlított. A szeme, mint két huncutul csillogó borostyánkő megbabonázta a körülötte forgolódó fiatalembereket.  Ő pedig élvezte azt, hogy az érdeklődés középpontjában lehet. Élvezte a barátnők irigy tekintetét, amikor egy-egy táncos mulatság alkalmával szinte úgy szédült bele egyik fiú karjából a másikba. Mert elbódította a zene, a tánc és a férfiak bókjai. A fiúk pedig kézről kézre adták, mind vele akart táncolni.  Ő pedig naivul azt hitte, hogy az idő sosem megy tovább, mindig húszéves marad. Összerázkódott az undortól, ha egy-egy csúnyább öregasszonyt látott. Utána órákig nézegette magát a tükörben, sehogy sem tudta elképzelni szép arcát elcsúfultan. Akkor még úgy gondolta, az ifjúság ragyogása örök, vele sosem fog megtörténni az, ami mindenki mással. Arcát sosem barázdálja ránc, fogai mindig gyöngyként ragyognak majd, és termete is kiállja az idő próbáját.    
Gúnyosan mosolyodott el egykori naiv önmagán, de a szemét hirtelen elfutotta a könny.  Épp hazafelé igyekezett napi bevásárlásából, amikor megrohanták a régi emlékek. Nem szeretett nosztalgiázni, ezért erővel fojtotta magába az eltemetett történeteket. Igaz, néha napján ki-kitörtek, mint a vulkán. Szinte fizikai fájdalmat okoztak, mintha kést forgatnának a szívében. Úgy érezte összeroskad, nem bír tovább menni. Egy fiatal, barna nő sietett el mellette farmerben és fekete kiskabátban. Divatos, nagy táskája is fekete volt, melyet a vállára akasztva vitt. Az is mintha lesajnálóan nézett volna rá.
– Megállj – gondolta magában kicsit kajánul – , leszel még te is ilyen fogatlan, csoszogó vénség…  Akkor téged is el fog lökni magától az urad, hogy szebbet, kívánatosabbat keressen magának…
Mint ahogy Kálmán tette, Isten nyugosztalja a vén kujont. Gondolatba keresztet vetett, majd továbbszőtte az emlékfonalat. Igaz, akkor még ő is fiatal volt és szép, lám Kálminak mégis más nő csókja kellett…  Igen, igen, már akkor érezte, hogy valami nincs rendjén, amikor az első leánykájuk Erzsike megszületett. Valahogy furcsa lett a Kálmi ölelése, és mindig kerülte a tekintetét.  Mintha el akarna bújni előle. Akkor még nem tudta, hogy ez miért van. Azzal magyarázta, hogy Kálmánnak is szokni kell az apaság gondolatát. Hogy most már nemcsak ketten vannak, hanem az Úristen akaratából hármasban, gyarapodva egy kicsi leánygyermekkel.  Erzsike után egy évre megszületett Évike is.  Bizalmas hunyorításokból és a részvétteljes pillantásokból, egy-egy elkapott szófoszlányból lassanként összerakott mindent. Amíg a kórházban volt a picivel, Kálmán nem átallotta azt a némbert az ő ágyába fektetni. Mint előzőleg Erzsike születéskor is tette. Fájt, nagyon fájt neki a férje hűtlensége. Főleg azt nem tudta megbocsátani, hogy az ő egyik kolléganőjével szűrte össze levet. Persze a külvilág felé nem mutatott ki semmit. Úgy tett, mint aki nem érti a célozgatásokat és a félmondatokat. Nyugodtnak látszott. Élte tovább a kisgyermekes édesanyák mindennapos életét. Etetés, séta, fürdetés. Főzés, mosogatás, takarítás és bevásárlás. Rutinszerűen ismétlődtek nap, mint nap. És ő lélektelenül végezte a tennivalókat. A kislányokat szerette nagyon, hiszen mit tehet két ilyen ártatlan csöppség az apjuk természetéről…
  Aztán letelt a Gyes és visszament a patikába dolgozni. Gyógyszertári asszisztens volt a szakmája, ő pedig imádta a munkáját. Szerette a patika kámforos szagát, szeretett orvosi receptre mindenféle kenőcsöt, és gyógyporokat keverni. Szívesen elbabrált a tégelyek, papírtasakok között, méricskélte a hozzávalókat. Izgalmas volt, hogy olyasminek van a birtokában, amit a legtöbb ember nem tud, vagy fél tőle. A gyógyszerek tökéletes ismerete hatalomérzéssel töltötte el.
Szinte jobban szeretett a kis patikában lenni, mint otthon, ezért sok túlórát vállalt. Pénzben is jól jött, no meg nem kellett Kálmán szánalmas hazugságait hallgatnia, hogy miért csak estére ér haza.  A lányok növekedtek, okosodtak, sosem volt velük gond.
Akkor ütött be a krach, amikor Erzsike és Évike is középiskolás volt már. Kálmán hirtelen ágynak esett. Régóta voltak fájdalmai, főleg a szívét, a kéz- és lábízületeit fájdította, de a vizsgálatok nem mutattak ki nála semmiféle kóros elváltozást. A körzeti orvos hipochondernek nevezte és már be sem hívta, ha kint ült a rendelő várótermében.  Valamilyen megmagyarázhatatlan okból a férfi ereje hétről hétre fogyott, mígnem egyik reggel nem bírt felkelni az ágyból. Kék volt a szája és a körmei is, mint az érett szilva, olyan színűek. Mentőt hívott hozzá, akik szívelégtelenségre gyanakodtak. Ott helyben csináltak egy EKG-t, amely kimutatta, hogy csakugyan a szívével van a baj, ami ki-kihagy néha. Bevitték a kórházba, ahol ő és a lányok mindennap meglátogatták. Mindig vittek be neki egy kis húslevest, vagy rántott csirkecombot krumplipürével. Amikor neki nem volt rá ideje, akkor a lányok mentek megpakolva, had egyen az apjuk a kórházi koszton kívül egy kis hazait is. Ettől biztosan jobban erőre kap majd.
Egyik nap, amikor férjét ment látogatni, nem találta a szokott helyén. Az ágy szépen be volt vetve frissen mosott, fertőtlenítő szagú ágyneművel, mintha már nem is várná vissza lakóját. A nővérpultnál érdeklődve az egyik orvostól megtudta, hogy Kálmán a hajnali órákban meghalt. Minden előre látható ok nélkül leállt a szíve. Próbálták újraéleszteni, de hiába…
Ahogy gondolkozott, közben óvatosan rakta a lábait, egy középkorú férfi jött vele szembe. Nem érdekelte különösebben, meg aztán a szeme sem volt már egészen jó, de a férfi valahogy ismerősnek tetszett.
– Kálmán…! – akarta kiáltani, de nem forgott a nyelve. Elszédülve esett le a járdára. A férfi, akit Kálmánnak nézett, megsajnálta a földön ájultan fekvő ismeretlen nénit, meg is ijedt hogy valami komoly baja lehet, és a mobilján kihívta a mentőket.
Amikor felgyógyult, sokszor meglátogatta őt otthonában ez az ember, aki talán ötvenéves lehetett.    Még a szemüvegét is direkt feltette, hogy megnézze, tényleg hasonlít-e Kálmánra, vagy csak az ő gyenge szeme tréfálkozik vele. De nem, a férfi Kálmán kiköpött mása volt. Szorosabb érzelmi kötődés alakult ki kettejük között, többször érezte úgy, mintha fiúgyermeket kapott volna ajándékba a jó Istentől a lányok mellé.
Egyik nap arról beszélgettek, mivel is foglalkozott ő fiatal korában. Kálmán – mert érdekes módon Kálmánnak hívták őt is – meglepődött , amikor elmesélte neki, hogy melyik gyógyszertárban dolgozott hajdanán.
–  De hiszen akkor a néni biztosan ismerte az édesanyámat! – Mondta izgatottan. – Ő is abban a patikában volt sokáig!
–  Ugyan ki lehet az? – gondolkozott magában. – Talán valamelyik takarítónő? Vagy gyógyszertári gyakornok…?
Amikor meghallotta a gyűlölt nő nevét, uralkodott magán. Nem ájult el, nem kapott hisztériás rohamot. Pedig a legszívesebben ezt tette volna… Annak a némbernek nem volt elég, hogy a férjét elvette tőle, még fiút is szült neki… Hát ezért tűnt el a nő olyan hirtelen a környékről. Ezért váltott munkahelyet. Most már mindent értett. Hidegen nézett az előbb még kedvelt férfiarcba. Tudta, hogy mit kell tennie.  Botjára támaszkodva, a férfi segítségét szinte durván visszautasítva kiment a konyhába.
Kálmán zavarba jött.  Nem értette, hogy az előbb még kedves néni vajon miért változott meg ilyen hirtelen? Talán valamivel megbánthatta.
–  Hiába, ezek az idősek olyan érzékenyek… – Mosolyodott el magában. Szinte az édesanyjának érezte már az ismeretlen nénit,  úgy megszerette a hosszú hónapok alatt. Sajátja néhány éve egy kis sír alatt nyugszik. Vele már nem tud úgy elbeszélgetni, mint ezzel a nénivel. Isten kezét érezte abban, hogy ők ketten összetalálkoztak. Hitte, hogy meghallgatta odafönt a könyörgését, és adott a másik helyett egy drága anyát, akit szeretni, gyámolítani lehet. Akinek el lehet mondani a gondokat, akit vezetni kell, mintha kisgyermek lenne, és aki néha napján úgy simítja meg az arcát, ahogy azt csak az igazi édesanyák tudják.
Bejött a néni és egy szép kis porcelán csészébe teát hozott.
–  Biztosan szomjas vagy fiam – sikerült az arcára mosolyfélét erőltetnie. – Igyál egy csésze finom teát!
Kálmán jókedvűen kortyolt bele az italba. Tehát mégsem haragszik már a néni! Még egy darabig maradt, de aztán elköszönt, mert kissé szédült.  Az éjszaka vért hányt, ezért ijedten hívta ki az ügyeletet. Mire a mentő a kórházba ért vele, márt nem volt pulzusa.
A néni minden nap egy csésze teát tett az asztalra, mintha vendéget várna. De Kálmán fattyú fia soha többet nem jött hozzá látogatóba.


Beri Róbert versei - adventi felismerés; Élet-halál ereje; Enyészett ráncok; Leszakadt harangok

adventi felismerés

közönykabátban
várunk a megváltóra
íriszünk leszakadt
fekete-fehérben
a meztelen valóság
láthatárunk véges

utazom
metróba préselt
testek érintenek
az arcok vonalkódjáról
leolvasott inger-információt
katalógusba helyezem
a közönyt
az undort
és társait

a megfeszített látszat
felfalja az embert
s ha ráhangolódsz
a koholt világképre
és torz ideák trónusa előtt
önbecsülésed romjain
alázkodsz

elveszel


Élet-halál ereje

Szántásban szaladtam
göröngyöket dobva
a befogadó semmi felé.
Forgószél közepébe állva
imámat mormoltam;
felettem érces égzengés.

Hajlott derekú fa ágaiba téptem,
felemelkedését kívánva;
s a letaglózó hanyatlás láttán
ledermedt szívizmom;
e fa alatt lesz sírom megásva.


Enyészett ráncok

/fikció/

Addig akartam dörzsölni arcod,
míg ráncaid el nem fogynak…
Aszott létezésed féket rakott rám;
már távol kiteljesedésünk,
csak hasztalanságtól
szakadnak fel sóhajaim,
mert marmonkannával hordom
az életvizet sírodra.

Végzett veled a tumor,
az áttétes vég.
A beléd ivódott halál ragaszkodása
túlvilágra rántott,
te elenyésztél, én maradtam;
rágós rántott húsba vájom fogam,
s arra gondolok:
vajon mélyültek-e arcodon ráncaid…


Leszakadt harangok

Leszakadt harangok döngetik a földet.
Imátlanságtól feszültek az álmok;
esőtlen felhőktől búsak a kalászok.

Átvérzett retinán sebződnek a képek;
csontbarázdás földek fakítják a tájat,
görcsös kóró sereg dísze a határnak.

Végidők szelétől bokrosodik minden.
Kongó harangtornyok komor mementója
fonja rémült lelkünk töviskoszorúba…


Lánglelkű költők – pénz-fődíjas versíró pályázat



Az Éden Művészeti Hálózat Lánglelkű költők címmel pályázatot hirdet.

A verspályázat témája kötetlen, tehát bármilyen verssel lehet nevezni!
A versenyre 14 éves kortól nevezhetnek az amatőr, elismerésre és megmérettetésre vágyó, alkotószellemű versírók a világ bármely pontjáról. 
Kötettel rendelkező költők is pályázhatnak!! 

A pályázaton a zsűri tagjainak családtagjai nem vehetnek részt!! 

Nevezési határidő: 

2012. szeptember 30. 23. óra 30 perc

Kérnénk a pályázókat, hogy a versküldést és a befizetést lehetőleg ne az utolsó napokra hagyják, mert ez az eredményhirdetés csúszását eredményezheti!!

Díjazás:

I.   díj 15 ezer Ft + 10 ezer Ft értékű könyvcsomag
II.  díj 7 ezer Ft + 7 ezer Ft értékű könyvcsomag
III. díj 10 000 Ft értékű könyvcsomag
IV. díj 7 000 Ft értékű könyvcsomag
V.  díj 5 000 Ft értékű könyvcsomag

Különdíj:

A legeredetibb témájú, de nem dobogós helyezést elért pályázó. 5000 Ft értékű könyvcsomagot kap.

A verset a tenyforras@gmail.com e-mail címre kell küldeni. A levélben kérjük a pályázók életkorának feltüntetését és postázási címüket, valamint pár soros nyilatkozatot arról, hogy a beküldött mű saját szellemi termék!!

Nevezési díj:

1000 Ft/vers. 

Az Éden Művészeti Hálózat a nevezési díjakból befolyt összeget az elmúlt évek hagyományaihoz hasonlóan irodalmi estek színházbérleti díjára, tehetséges alkotók versantológiákban való szerepeltetésére, támogatására fordítja!!

A nevezési díjat rózsaszín postai utalványon a következő címre lehet elküldeni legkésőbb a beküldési határidőig: 

Beri Róbert
Budapest
II. ker. Érmelléki út 15. als. 2.
1026

Kérnénk mindenkit, hogy adatait a csekken olvashatóan tüntesse fel!
Pályázni akár több verssel is lehet, a nevezési díj ebben az esetben értelemszerűen annyiszor 1000 Ft, amennyi verssel nevez a pályázó.

A legjobbnak ítélt beérkező 40-50 alkotást a következő zsűri bírálja el:

Beri Róbert – költő, az Éden Művészeti Hálózat vezetője, a Comitatus folyóirat főszerkesztő-helyettese

Kónya Gábor - költő

Merényi Krisztián - író, költő, az Írószövetség tagja

Pethes Mária - költő

Serfőző Attila – költő, író, festőművész, a Héttorony irodalmi portál vezetője

Szinay Balázs – író, költő, irodalomkritikus, a Comitatus folyóirat főszerkesztője

Zalán Tibor – költő, író

A verspályázat döntőjébe jutottak névsora október 10-én, az Éden Művészeti Hálózatba tartozó, Édentől Északra Csoport honlapján lesz olvasható, míg az eredményhirdetés október 30-án.

A pályázat eredményének közlésekor táblázatban közöljük a döntőbe jutott 40-50 versíró zsűritől kapott pontszámait – de nem csak az összesített pontszámot, hanem azt is, hogy az adott vers milyen lebontásban kapta a pontokat a zsűritagoktól. Ez merőben szokatlan a versírópályázatoknál, ugyanakkor igen érdekes és izgalmas.
Valamint a 40-50 döntős vers is felkerül az oldalra.

a hálózat honlapja:



Beri Róbert /Beró/ III. Zenés irodalmi műsora




Kedves barátaim, ismerőseim!

Szeretettel invitálnálak titeket III. Zenés irodalmi műsoromra, amely 2012. szeptember 23-án – vasárnap – 14 órai kezdettel Budapesten, a Dob utca 15. szám alatt található, nagyon kellemes hangulatú Spinoza Színházban lesz, amely már törzshelynek számít rendezvényeim szempontjából. 
Belépődíj nincs!! 
Műsorom segítői a következők lesznek: 


A beszélgetős résznél kérdezőm Viola Szandra költőnő lesz.
Verseim és prózám felolvasója Papp Tibor.
Dalaimat Sziklai Diána énekesnő segítségével adom elő.

Előző két irodalmi műsorom videói az alábbi linken tekinthetők meg:


Műsoromban elhangzanak romantikus, múzsás, humoros és komolyabb hangvételű verseim, vidám, könnyed prózám, és énekkel kísért, gitáron előadott dalaim. Lesznek olyan verseim, dalaim, prózám, amelyeket eddig sehol nem olvashattatok, illetve hallhattatok még. Remélem, találkozunk 23-án. Várlak titeket. Hozzátok el családtagjaitokat, barátaitokat és töltsünk el együtt kellemes órát.

Beri Róbert /Beró/


Payer Imre versei - Hajnalvirág betonban; Sötét, előre bukó; Színváltó; Teotihuacan és az actio radius

Hajnal betonban

Átellenben, irodaépületnél
a járófelület betonkockái
közt pár milliméternyi résben
hajnalra kinyílt egy piros virág –
A május a levegőben benne
volt ugyan, de nem érkezett még.
Ingatlanirodába, szépségszalonba jöttek-
-mentek a cipők, alacsony és magas sarokkal,
néhány nap, és sehol se volt
a virág, mintha sosem lett volna.
Ekkor tárultak ki a zöld spaletták.
Vörös-telt pipacsok nyúltak
a dús levegőbe. A háztömb fölött
telt nap ragyogott – megérkezve.
Hajnalpiros virág. Nincs sehol –


Sötét, előre bukó

Sötét, előre bukó haj.
Éber kábulat.
Láthatatlan megindul benne valami.
Szinte játékosan halálos figyelem.
Az izzó cigarettavég megrebben,
s a megnyíló tenyérbe
belenyomódik a csikk.

El-vakultságot létesít az idő.


Színváltó

Állandó, színváltó szerkezet.
Alatta a híd tartóvázának ívei.
A korareggelien telt fényben
– pompás tehéncsorda-hátak –
hatalmasan húzódnak a folyónak felette fölfelé.
Koradélutánra összetöpörödnek.
A benzingőzös tumultusban
a vas pórusa piszkos-olajos
verejtékcseppet izzad.
Ő, a kalóznak kényszerült lovag,
még mindig a buszmegállóban
álldogál. Figyel. Várakozik.
Ha szétvetett lábakkal, feszes derékkal
feltekint a reggeli égre,
az éjszakait is látja.
Ha éjjel fúrja fölfelé a látást,
megpillantja a hajnalit.


Teotihuacan és az actio radius

Szertemarcangoltatol. A hely: Teotihuacan.
Kegyetlen istenek szülőhelye.
Szétmarcangolnak. Sasok, pumák.
Nem kell fel a Nap, ha nem ömlik a vér.

*

A hadtudományban actio radius-nak
hívják egy ország hódítási képességeit.
Nagy Sándor és Napóleon
még képesek voltak felmérni. Hitler már nem.

*

Teotihuacan és actio radius.
El-vakultságot létesít az idő.


Pethes Mária versei - A számkivetettség légköri nyomása - Márai Sándorért; Álmok monológja – Antonio Machadoért ; Ázott szivárvány – Oszip Mandelstamért; óraátállítás; Szótlan partok

A számkivetettség légköri nyomása - Márai Sándorért

Teliholdkor fölerősödik
a számkivetettség légköri nyomása.
Összepréselődik a hazatérés
reménye és egy hosszúra nyúlt árnyék
maradandó graffitit vés a házak falára.
Fondorlatosan a Teremtő magasztos arcát,
nehogy megfeledkezzünk
az elodázott kegyelem lehetőségéről.

Még reggelre sem halványul az ábra,
sőt, egyre erősebb, mintha
szólásra nyílna Isten néma szája.
A kert hallgat mint fészekből
kipottyant madárka. A fény
szájkosarat tesz a trombitavirágra
és rózsabimbók cimbalomverőivel
bujdosódalt játszik a fák mellkasán.

Apatikusan terül el a föld,
a nekem már úgyis mindegy
nyugalmával mutogatja
belvizek óriás tükreit
a lekötözött földrajzi irányoknak.

Északra és Délre ráfeszül Kelet és Nyugat:
eget verő korpusz. Elbírja a világ
összes nyomorultját, az aluszékony várost,
a zárkózott házakat, homlokukon a Fennenvaló
fényszóróval odafújt arcát,
több millió gyomor korgását,
amitől váratlan, víz alatti rengések
alakulnak ki az óceánok mélyén.

Elbírja ez a feszület a terített asztalok
és a biztos megélhetés bőkezű álmait,
amiket nem mernek elhagyni az emberek
a könnyűvérű ígéretekért cserébe.
Elbírja az alkotó zsenik nélkülözését,
a valóság érvelését, hogy majd meggazdagodnak
halálukból a szemfüles ereklyegyűjtők
és tehetős könyvkiadók.

Elbírja ez a gigantikus kereszt
a dögölj már meg nincs aki eltartson
jelmondatát, és a kilincsre akasztott
ételhordóban a híg levesnyi gondoskodást.


Álmok monológja – Antonio Machadoért

Elakadt virradatban füvek borzonganak.
Magukban motyognak az álmok. Rózsák
félénk illata árad, csillagok könnyében
ázik a kert, mélyéből sötétség les, a házba
lidércnyomásos bizonytalanság szivárog.

Békés katalán tájképet festenek a Tó kék
selymére az angyalok. Életedről pipacsok
pusmognak, karcsú nyárfa ezüstlevelein
fényjelek villognak. Porfelhők fodrával
glóriázza neved a szél. Ónix rózsa vagy,
melldísz egy idegen ég gomblyukában.

Antonio, ne igyál a kor mérgezett borából,
halottabb már úgysem lehetsz. Büszke remete,
szavaid fegyverzetét tedd le, ezen a földön
hazugság minden. A szabadság, a szerelem
mítosz. A balgán visszatérő postagalambok
előtt is csak versenykor tárják ki az ajtót.

Mondd – hisz te már tudod – a menny
könyöradomány a szenvedőknek, vagy
bizonyság lesz egy megfellebbezhetetlen
napon? Oly bölcs vagy, felelj hát! Miért múlik
el a vágy, testünket csókok helyett,
miért a halál igázza le? Mikor gyógyulunk ki
az emlékek leprájából?

Hogyan mondhatnék áment,
ha a végleges magány kutyái marják
húsodat, és hallom zokogni
mészfehér csontvázad a föld alatt?


Ázott szivárvány – Oszip Mandelstamért

Metszett velencei tükör a Tó, mélye
önkívületében aprócska hal ficánkol.
Fényfüggöny ereszkedik a partra. Néma
a menny, boltívére egy angyal ázott szivárványt
tereget. Hiányzó párja után telesírja a kakukk
a légteret. Évgyűrűik szaporodásának
hangjára meditálnak a fák. Gyűrt organzából
szirom a pipacsokon. Gyógyfű illatú csendben
a Tejútról lecseppen egy ismeretlen csillag.

Jól ismered a bánat okkerszínét, szíved most
vad színeket kíván. De csak a tapasztalás
fogad örökbe, csuklódra az idő teszi kérges
ujjbegyét. Szűkölő szavak sziszegnek benned.
Fekete szurok az ínség. A kiengesztelhetetlen kor
félretaposott cipője vagy. Könnyé válsz az emberek
őszinte álmában. Valaki szemének tengerébe vágysz,
hogy elnyerhesd létezésed jogát. Napra-nap a rizsfehér
papírra zuhansz és ponttá zsugorodsz a mondat végén.


Élesre töltött pillanat – Péli Tamásért

Kitörött a hajnal ablaka, mindent
beterítettek a csörömpölő üvegszilánkok.
Tenyered tövises sorsvonalán álltam,
résnyire nyitott szememből fény szivárgott.

A kert - mint nagyanyám fölvikszelt
padlója - csillogott, s a fűszálak kórusa
egy régi nyár forró dalát dúdolta. Halkan
imádkoztam, ne jöjjön el még a kaszálás ideje.

A reggel hímzőfonalából mandalát szőtt
egy pók. Az ég farost lapján elhalványultak
az emberszabású ikonok. Poros kabátban
utánad osont az éj, de sehol nem talált.

Csak én láttalak, valahol messze,
párnád alatt vonaglott a nagy folyó.
Leterített a város, szétterült hajadból
szarkák cibálták ki az ezüst szálakat.

Napsütötte dombokon leszüretelték
és kipréselték a köveket. Igyál.
Szorgalmas traktorok minden barázdából
kiszántották nyomod. Egyél.

Körmöd alá szaladt a szabadság
szálkája. Néhány pohár borért
elárverezted cigarettatöltődet
és lélegzetemből utolsót slukkoltál.

Lelked mélyén sóhajok nyikorogtak,
hangszáladon elmaradt szavak citeráztak.
Nem értem, hogyan történhetett,
de ma is megvirradt nélküled.

Te voltál a senki többet harmadszor.
S lettél egy élesre töltött pillanatban a csönd
feltörhetetlen pecsétje, pünkösdi rózsákon
szétfröccsent vér bíbor színe.


óraátállítás

levedli bőrét a tél visszavonulót fúj
a fagy minden irányon köd emlékeimben
tökéletesen megrajzolt térkép a tested
arcod helyén elgazosodott rét illúzió
ez a nap meg sem közelítik a lehetőségek
a reggel mindig fénnyel hinti be a küszöböt
elválasztja a hazárdírozó fogadalmakat
a nyugtalanító sorbaállásoktól töltök
magamnak egy dalt elkortyolom magányom
cseppje olajosan folyik le a pohár oldalán
ez nem szerep ez kényszerű együttélés
a hiányjellel a felelőtlenül elfeledett eszmékkel
többé nem akarok lefeküdni a szomorúság
démonával durván beszél velem mihaszna
lotyónak nevez azt mondja majd ő megvéd
ehelyett sötétzárkába tesz szerinte így majd
ráéhezek de én már nem alkuszom meg
egy viharvert dicsérettel miféle bűnt követtem
el hogy mindennap böjt ideje van a kertész-
kedésnek a hajnal sem hoz szabadulást orosz
rulettre hív az idő ma én nyerek szemgödrömbe
zuhan a nap hártyavékonyak az elvesztegetett
évek átrágom magam kísértetiesen üres város
díszletei közé jutok elnevezem rólad egy sirály
lábára kötöm a sorsom vigye kell a fenének
a méregdrága töltőtoll ára sem garancia elcsöppen
belőle a ma a semmi órája ez pedig tudom a semmi
egyszerűen semmi nem üres nincs tere árnyéka
már nem akarok kiszámíthatatlan esték szerint élni
kihagyom a nyári időszámítások zajos fesztiváljait
megbocsátok a fényben fürdő küszöbnek és a test
átmeneti ünnepeit minden órában visszaállítom


Szótlan partok

Örvény támadt a pohárban, amiből ittál.
Mosolyod mögött kardok villogtak.
Ígéretek zúzott kövét szórtad vánkosomra.
Csendek buggyantak ki pórusodon. Kioltottam
a vérkörömben keringő arcképed, mert fortélyos
dalaiddal eltérítetted a fecskéket. A békés
egymás mellett félés maradt belőled.

A bukás éppúgy ragyogott, akár a győzelem.
Nedves celofán volt az ég, mogyoróbokrok hátát
paskolta az eső. Elügettek az esztendők.
Senki sem állította meg a szobába zúduló éjszaka
megáradt folyóját. Elhullatták álarcaikat az évszakok.
Tapintható lett a kontinensek távolodása.
Szerelmek szikkadtak a szótlan partokon.


D. Nagy Nóra versei - Zuhatagjaid hangjára; Második paragrafus; Asztal; Lépcsőház

Zuhatagjaid hangjára

(Kálnoky László emlékére)

Hová lettek a családi ereklyék? Ha nézem
helyüket nincs semmi hit, hogy feltámassza,
mintha harmadnapos sírkő szavatosságát vesztve
porladna szét, homokvihart keverve a felejtés
italába, örvénylő emléket, vászonterítő csipkéiből
olvasnál szemekbe visszaírt sorsot, hogy
szabadulni se könnyű, ha nemzetségtáblázatba foglalnak,
még ha káinok testvérei is kiáltanak a portól. És nincs
az a hagyomány, örökség — örökösség se, mely
a körforgást elnyújtaná a végtelen fele, hogy
végrendeletbe foglalva rendelkezhess vele, ha lélegzet
visszafojtva egyszer feltörik, s majd halványan ismétlődő,
dohos szellemképüket az utódok őrzik.


Második paragrafus

Tilos az állatot elűzni.
Olyan újságok írják csak, melyek a
leghidegebb téli éjszakán fűtik a csontot.
elhagyni.
Néztem, ahogy magasba csapnak a lángok.
kitenni.
Az érzelmek felfűtéséhez valójában több kell,
mint gyűrt betűk elszenesedett váza,
ezt mindketten tudjuk.
Álmomban veled jártam a tereket,
az árnyékodba takarózva hajtottam
szűk padokra fejemet és vártam.
A gazda kezében a póráz, mint jeges hólánc
mart húsomba, hogy elkerüljük az ütközést,
télen a törvény útjain nagy a csúszásveszély.


Asztal

ereiben zsíros lenyomatok ujjai keresik
a múltat. nem mintha lapját tükörsimára
fényezték volna az ünnepi vacsorák. inkább
a magány olajfoltjaiban botlik meg, néz vissza
az éhes tekintet. akár a tegnap kiöntött leves
a lábán, gyöngyöző menekülését csak a tócsa
szegi, földi léte elvész a többi szempár közt –
légtükröződési jelenség főleg sík területeken
jön létre – visszaverni fényt csak sötétség tud?
kérdi. egysíkúan. vakfoltok vonzó máza ejt
rabul vonagló szőrszálakat. tekerednek,
mint köldökzsinór az üres üveg nyaka körül,
hogy megszülessen bennük az elhatározás –
más nem. csak a huzat látja belső haláltáncukat.


Lépcsőház

nem mint ha bánnám.
kagylósorsú idegenek lépése
tör rám a csendben. talán a
liftakna szemhéja mögött bámulnak —
pergő festéket, mert kínos a szó,
hát még a kérdő tekintet. mint a gyomor
tartalma, ingáznak, éteri útvesztőkben
keresnek otthont, megállva
emlékük szilánkos csomói felett, hogy
megfejtsék — talán három, kettő, öt a kód –
a harcsaszájú szomszéd üzenetét.
zsírpapírba vont olajfolt a híd, mely
összeköt. lelkeket. olvasni a gondolatban,
ha föld felett lebeg, nincs az az ember,
aki mer.


Dr. Bige Szabolcs Csaba - Zarándoklat Babba Máriához



Erdélyben az Árpádok bejövetele előtti magyar műveltség emlékei ma is megtalálhatók. Ennek élő jelenléte Babba Mária tisztelete. Ez tulajdonképpen az ősidőkbe visszanyúló Boldogasszony tiszteletet jelenti. Egyetlen nép sincs, aki annyiféle módon nevezné Szűz Máriát, Jézus anyját.  A leggyakoribb elnevezés a már említetteken kívül: Nagyboldogasszony, Magyarok Nagyasszonya, Nagyasszony, Kisasszony, Szűzanya, Mindnyájunk Édesanyja, Boldogságos Szűz, Madonna, és még a liturgia részeként számos a tiszteletet kifejező elnevezés. Gyönyörű nevet adtak a csíkiak és a csángók a csíksomlyói Szűz Máriának: „Napba öltözött Boldogasszony”
Ősi hitvilágunk emléke a Boldogasszony tisztelet, és ennek legerősebb bizonyítéka a ma is élő Babba Mária kultusz.
 Erdélyben a magyar múltat és a magyar múlt emlékeit az egyházak őrzik. Már annak idején Szent István királyunk is – nem véletlenül – Nagyboldogasszony oltalma alá helyezte az országot.
Térjünk azonban vissza Csíkba. Ott él ma is Babba Mária tisztelete, s ebben jelentős részt kérnek az odalátogatók is. Elsősorban a csángóföldről érkezők. Ők képezik – mármint a csángók – a magyarság legősibb népcsoportját. Pünkösdkor századok óta Csíksomlyóra zarándokolnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki Máriának, de ezenkívül azért is, hogy megvárva a napkeltét megtiszteljék a Napba Öltözött Asszonyt, kinek szobra ott áll a kegytemplomban – egyetlen darab hársfából faragták az ezerötszázas évek elején. Mária a holdsarlón áll és fején tizenkét csillagból álló koszorú van. Az Eu zászlójában is ez a 12 csillag található. Nem véletlen, hanem tudatos hagyománytisztelet vezette az Európai tanácsot, mikor 1955-ben elfogadta a zászlót minden politikai háttér nélkül (!), mivel az Európai kultúrában ez a teljesség és tökéletesség szimbóluma: „És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, ki a Napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a Hold, és az Ő fejében tizenkét csillagból korona" (Jelenések Könyve).
A szó – Babba – eredete a múlt messzi homályába vész. Eleink keletről hozták magukkal. Lukács páter csángó és székely falvakban tett látogatásai alapján megállapította, hogy valami szépet jelent. „…mit jelent a Babba Mária.
 – Azt jelenti, hogy Szép Szűz Mária. Mert a babba azt jelenti, hogy szép.”
Menjünk azonban messzebb: a sumér mitológiában a teremtő neve „Babbar” – fényesen ragyogó –, ennek női megnyilvánulása Baba, az Égig Érő Nagyboldogasszony, s ennek kettőzött kicsi mása (leánya?) Babba, azaz a magyarok Boldogasszonya (Kisboldogasszony!) Ezt a nevet a Boldogasszony kultusszal együtt őseink keletről hozták magukkal.
 A Mária-kultusz az egész magyar kultúrkörben megtalálható. Gyergyószentmiklóson az örmény (katolikus) templom oltárképén a holdból előlépő Babba látható a tizenkét csillagos koronával. Ott van a Tiszaeszlári Sinka-hegyi Kereszten, a Boldogasszony-löszháton elterülő Dunakeszin, a nagyváradi Barátok Plébániatemplomában, Szászsebesen, Máriaradnán, Győrben a Székesegyház előterében, Mezőkövesden a Szent László templomban, a Lehel téri templom (Budapest) egyik mozaikképén, a sátoraljaújhelyi Pálos piarista templomban, és sok más helyen ahol Árpádkori templomok (főként pálos templomok), vagy azok épen maradt beépített részei láthatók. De ott van Kisasszonyfa község címerében is. Erről így ír az ismertető dokumentum: „Álló, háromszögű pajzs zöld mezejében lebegőn, arannyal a "Napbaöltözött Immaculata" alakja: a szembe fordult, imádkozó Szűz Mária földgolyón áll, lába alatt holdsarlóval. A földgolyóra kígyó tekeredik. Mária koronás fejét tizenkét csillagból álló glória övezi. Alakja mögül a Nap sugarai ágaznak.”

Ennyi előzetes után most elmondom saját élményemet Babba Máriával.
Íme:
Nem volt semmilyen ünnep, mikor felmentünk Csíksomlyóra. Máriához mentünk, Baba Máriához, a Szent Szűzhöz, hogy közbenjárását kérjük. Gondoltam csak mi leszünk ott a kegytemplomban, a távolról érkezett „zarándokok”. Meglepődtem azonban látva a sok látogatót, a sok fiatalt. Előttem két tizenéves leányka állt a bejegyző füzet előtt, ahova a látogatók beírogatják gondolataikat, kérésüket, megjegyzéseiket. Sugdosódva tárgyalták egymás között, mit írjanak. Elég sokáig foglalatoskodtak a füzet előtt, de én türelmesen vártam soromra. Néztem aztán, vajon mit is írhattak? A társaik névsorát, akikkel együtt jöttek? Valamilyen gondjuk, bajuk miatt kérnek égi közbenjárást? Illetlen dolog a kíváncsiság, de amikor rám került a sor, biza belekukucskáltam a leánykák írásába. Nem volt abban semmi különös, csak olyan egyszerű dolgok, amik az ilyen gyerekeket foglalkoztatják. Elmondták a Szűzanyának, hogy kik ők, s kik a szüleik, mivel foglalkoznak, mit tanulnak az iskolában, s hogy halad a tanulás. Akárha egy barátnőjüknek írtak volna levelet. Azzal fejezik be, hogy „most elmegyünk, de visszajövünk Hozzád. Szeretünk, Mária!” és a két aláírás.
Ők nem ünnepelni jöttek, nem a szenzáció, a divat, vagy a látványosság vonzotta őket, hanem úgy jöttek Baba Máriához, mint haza. S még visszajönnek…
 Végtelen sorban jöttek idősek, fiatalok, gyerekek, hogy megérinthessék a csodatevő csíksomlyói Szűzanya szobrát. S mi is. Majd meghatódva indultunk fel a Kálvárián, egészen a nyeregig. Ott megpihentünk, hallgattuk a csendet. Én pedig fényképeztem a tájat, a keresztet. Gyűjtöttem az emlékeket. Legyen később vigasztalónk, ha a bánat elborít.
Sütött a nap, alig néhány felhő úszott habos-fehéren az égen. A nagy kereszt szép kontrasztot adott, s jó fotónak ígérkezett a látvány. Készítettem is néhányat alapos előkészületek után. Később, amikor visszanéztem a felvételeket, megdöbbenve láttam, hogy valamilyen fény vetült a kereszt csúcsára, ami úgy nézett ki, mintha lángolna. Néztem a keresztet szabad szemmel, de semmit sem láttam. Körbejártam, nézegettem, próbáltam a fényképezőgép lencséjén, s kijelzőjén is nézni, de semmi hasonlót nem láttam.
 Visszatérve a szálláshelyünkre megmutattam a panzió tulajdonosának, Ambrus Gizellának, meg az ott időző embereknek is. De ők sem tudtak magyarázatul szolgálni.
Másnap a fényképésznél Kováts úrnál kinagyítottuk a képet, s akkor derült fény a jelenségre. A lencse színszűrő, illetve védő rétege vetített színes foltot a kereszt csúcsára.
De éppen akkor? És éppen oda?

Dr. Bige Szabolcs Csaba

Források
Daczó Árpád: A gyimesi Babba Mária
Jámbor J.: Az ősi Boldogasszony tisztelet
Bálint S: Sacra Hung,
P. Márk József: Csíksomlyói búcsú
Magyar nemzeti és történelmi jelképek


Comitatus folyóirat II. évf. 5. szám

Második évfolyam, ötödik szám / 2012.03.16.

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!


Vagy töltsd le!


Mostani lapszámunk publikátorai:


Cikk: Dr. Bige Szabolcs Csaba

Interjú: Balatincz Miklós

Esszék: M. Fehérvári Judit, Büki Mátyás

Levelek: Urbán-Szabó Béla, Szinay Balázs

Recenzió: Balatincz Miklós

Novellák: Frideczky Katalin, P. Szabó Mária

Fordítás: Szinay Balázs

Versek: Szinay Balázs, Büki Mátyás, Zalán Tibor, Bátai Tibor


Bátai Tibor versei: Fej, írás; Ködök seborvosaira; Tetten érve; Vetítés

Fej, írás

Fej: Gombold helyére

azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd már le
a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.

Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vallva érvényesebben változtathatsz
árnyalaton. A sajátodon is, akár.
Ám ne hidd, hogy olvashatsz gondolatokban;

szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél.
Lásd be, és fenntartás nélkül otthon lehetsz.
Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni
vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat!

Írás: Kívül, belül

Kívülről szól be, s ha
a 'miért onnan?'-t kérded,
kötekedő leszel,
míg ő belül sértett.

Veled lenne belül,
és kívül is maradna.
Belül sok vagy neki,
kívül letagadja.

Érteni sem akar,
de vádol, mert nem érted:
csakis érted nem ért
ő, a meg nem értett.


Ködök seborvosaira
Ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló

Miféle chirurgus buzgalom
terjed itt közöttünk,
hogy már valahány oldalon
seregnyi felcser kész összevarrni
– ne leskelődne rajtuk illetéktelen
a zavarba ejtő múltra senki –
megszurkált ködök sebeit?

Szeplőtlenséget mímelők kórusa
tagadná konokul a tényt,
miként lehetett érte
és nevében szólva
végül bontani
szorosra zárt sorokon túl
magát a rendet —
éppen így lesz módja
az ellen-karnak
(bírálva is csak: óvták–védték)
pirulás nélkül zengeni
önnön dicséretét.

Rejti hát szem elől
hibátlanul sűrű homály
ŐKET,
kik valóban
a magasba álmodott hazáért
ügynököltek, bátran konspirálva
bár a hatalommal is.

Stallumot viselők és közrendűek
– mi mindnyájan –,
ama árkok partjain!
Meglehet, jussunk csupán
a késdobáló jelen,
ám a ködbombák
egyszer elfogynak végleg,
s a történet – kell, hogy reméljük –
véget nem e korcs-
mában ér!


Tetten érve

Tarts egyensúlyt a penge élén, másként
esélytelen leszel. Részes vagy benne;
panaszod blöff. Aki belegányolt, nem
hivatkozhat többé a jótállásra.
Pontosan tudod, önmagadon ejtesz
csorbát, ám még sincs merszed kimaradni
a sorból. Hiába igaz, hogy másként
nem lehet, kifogásnak is harmatos,
mentségnek pedig egyenesen csapda,
amelyből sosem fogsz kikeveredni.
A helyesen dekódolt áteredő
valóságába helyezkedve juthatsz
mértékhez, hogy kizárj mértéken túli
pólusokat: a tetten értség abszurd
tagadását és a tévképzetet, hogy
kiküszöbölhető nembéliséged
immanens fogyatéka. Nincs értelmes
lázadás, amikor épp a mindenség
próbálkozik puccsal. ”Reddite quae
sunt Caesaris, Caesari, et quae sunt
Dei, Deo”.
 Maradj a penge élén!


Vetítés
Ad notam Jancsó Miklós: Ede megevé ebédem – Szentenciák

Először tényleg úgy tűnik, nyakló nélkül
nyomatják, bele a vakvilágba. Mintha
csupán önmagukról adnának föl rejtvényt,
megfejthetetlent. Nincs benne semmi rendszer,

figyelmeztetnek többször is; élvezik, hogy
zavarba hoznak. Add csak föl – provokálják
kéjesen önérzetem –, úgy sem vagy képes
tetten érni. Csak te válogathatod ki

blöffök közül az érvényeset magadnak —
feszítik tovább a húrt. Persze, ha elég
spiritusz van benned, vigyorognak sokat-
mondón, hogy – látván lankadásom – kitartást

öntsenek belém. Ne keress fogódzókat,
szólítanak föl, kövess inkább szabályon
és konvención túlra. Felkutathatnánk
egy élhetőbb hazát, ha velünk tartasz, ott

biztosan nem kérnek számon rajtad semmit.
Neked kell döntened, alkalmas vagy-e rá —
jönnek elő a farbával. Elsiettük,
állapítják meg, elnézőn sajnálkozva

ódzkodásomon. Még nem értél meg hozzánk —
teszik hozzá szinte biztatóan; most nem
akarnak lekezelőnek tűnni. Azért
rajtad leszünk! — ígérik még elmenőben.



 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes