Kedves Látogatók!

A Comitatus folyóirat december 24. és január 1. között ünnepi szünetet tart, így ebben az időszakban új írások nem fognak felkerülni az oldalra. A korábban felkerült írások változatlanul elérhetőek lesznek, illetve azokhoz hozzá lehet szólni. 

Kellemes ünnepeket kívánunk mindenkinek!

A Comitatus folyóirat stábja

Szinay Balázs - Hamvasi életmű, de kinek? - Hamvas Béla és „A magyar Hüperion”

Hamvas kötethez jutni ma, a szerző halála után 43 évvel sem egyszerű. A könyvtárak, mintha rejtegetnék az életművet. Alkalomról-alkalomra a raktárból lehet kicsalni egy-egy példányt a sorozatból, de kétszer ugyanazt sosem. Az antikváriumok gyakran az új kiadványokéval megegyező áron, esetenként drágábban árulják a Hamvas köteteket. Az életmű eddig megjelent köteti közül mindegyik egyszerre, egy időben egyetlen könyvesboltban sosem kapható. A kiadó weboldalán keresztül egy-egy kötet megrendelhető azok számára, akik ennek árát képesek és hajlandók megfizetni. Másoknak marad az interneten hivatalos vagy nem hivatalos verzióban elérhető, elektronikus formában megtekinthető vagy letölthető kötetváltozatok valamelyikének, vagy azok részleteinek áttanulmányozása, ha ehhez van elég idejük, türelmük, kitartásuk. Ha ezen a problémán túljutunk, vagy egy pillanatra más irányba fordítjuk tekintetünket, egy újabb sarkalatos kérdéssel találjuk magunkat szembe: Kiknek és kikhez szól ma és általánosan a hamvasi életmű?

Frideczky Katalin - Salto vitale

– Ajtók záródnak! – harsant fel a géphang, majd hangos csattanással becsukódott a metró ajtaja, és a szerelvény lassan kigördült a végállomásról.

Az író helyet keresett magának, és leült. Komor volt, akárcsak az idő. A szürke novemberi égen varjak szálldostak. A vonat a felszíni állomásról az alagút felé tartva lelassított, meg kellett várnia a szembejövő járatot, kis időre le is állt ezért. Az emberek is elcsendesedtek, meredten bámulták a szemben ülőket. Ekkor az írónak furcsa érzése támadt. Mintha meghalt volna…

A varjak monoton károgása, a mindent beborító szürkeség, a vonat veszteglése időn túli érzést keltett benne.

Nyírfalvi Károly - Fekszem betegen

Ott álltam a kisváros főterén, s nem tudtam, hová menjek, holt töltsem az éjszakát.

Aliz kirúgott, utcára tett, vonatok nem indultak, Istenem, pedig valamikor nagy szerelem volt. Csak ő ottmaradt, én meg elköltöztem.

Szeptembert írtunk, nyirkos őszt. Az utazáshoz is hirtelen támadt kedvem, s ugyanilyen meglepetésszerűen szálltam le ott. Tébláboltam egy ideig, beültem a kávézóba, olvasgattam az újságokat.

Paszternák Éva - Csodavárás

Mese, misztikum, álomvilág. Csodás tájai az emberi értelemnek, a tudásnak, a képzeletnek, melyet nem rajzolnak körbe éles határvonalak. Mélységben és magasságban olvadnak össze, elkápráztatva az embert, a megélőt, a mesélőt, a hallgatóságot.

Meyer József - Mi jön a közöny után?

A legcsodálatosabb „hungarikum”, hogy mifelénk rengeteg a tehetség. Ám az alkotói tér nem ettől szűkül folyamatosan. Sőt! Szellemi vezetőink erőfeszítései nélkül az már rég fölszámolódott volna.

Lessünk el egy ellenpéldát a környezetünkből. A világegyetem önnön tágulása során égitesteink száma kevésbé változik. Ezzel szemben – nálunk – „csillagaink” sokasága életterével, elismertségével fordított arányban, föltartóztathatatlanul növekszik. Látható, ez a méltánytalan zsúfolódás nem a természet sajátja, célszerű változtatnunk egy ilyen költői képzettársítás mentén.

Megújulás - pénz-fődíjas verspályázat - meghosszabbítva

A tanítványi láncolat irodalmi klub Megújulás címmel pályázatot hirdet!

Dr. Bige Szabolcs Csaba - Názárettől Loretóig (I Faoni di Norcia - legendák nyomában)

Újra itt vagyok az umbriai Nursiában, hogy részt vegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a hangulat.

J. Simon Aranka - Jolánka gazdagsága

Jolánka alig százötven magas, madárcsontú kis öregasszony volt. Az embernek az az érzése támadt, amikor ránézett, hogy nehezéket kell rá erősíteni, nehogy a lágy szellő magasba röpítse. A látszat azonban, mint oly gyakran, az ő esetében is csalt. Jolánka nagyon is szilárdan állt mindkét lábával a földön. Meglett kora ellenére rendkívül fürgén és gyorsan mozgott; mint higanyszál a hőmérőben, hol itt tűnt fel, hol meg ott. Sok mindent megélt hosszú élete során, jót is, rosszat is, de őt a rossz dolgok nem tudták megtörni, sokkal inkább megerősítették, így tudta átvészelni a mások számára kilátástalannak tűnő helyzeteket is.

J. Simon Aranka - A hajléktalan karácsonya

Hiába a nagykabát, a kesztyű, a feje sem volt fedetlen, nyakát is sál vette körbe, mégis megállás nélkül remegett minden porcikája. Már szabályos izomláz bénította tagjait. Csak ez a tél ne lenne! Megvan ez tán mínusz húsz is, gondolta dideregve. Lilára fagyott ajkait néha beszívta, hogy szája melegével óvja, de ez sem ért semmit; mintha a nyála is megfagyott volna. Gyors, öles léptekkel rótta a karácsony előtti lázban égő belváros utcáit. Tudta jól, hogy a csomagokkal megrakodott, rohanó emberek furcsán néznek rá, de nem érdekelte. Életben kell maradni, menni kell! Amíg járni tudok, addig nem fagyhatok meg, biztatta magát az újabb és újabb körökre. A hidegtől kínos vigyorba merevedtek arcának izmai. Csak nehogy valaki rosszul értelmezze! Lábán a vékony, kopott sportcipő nem sokat fogott fel a jeges utcakő hidegéből. Lábujjait folyamatosan begörbítve tartotta, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a talajjal, de ez sem segített; mintha ezer tű szurkálta volna mindegyiket.

Hornyik Anna - Művészek

K. sírva fakadt.

Amióta elkezdődött a terápiás foglalkozás, érezhető volt, hogy előbb-utóbb történni fog valami: amikor bejött az ebédlőbe, egyenes háttal, szó nélkül foglalt helyet a terapeuta mellett, néhány vonalat húzott az előre kikészített üres lapra és némán maga elé nézve várta a foglalkozás végét, mindeközben körülötte és benne egyre halmozódott, fokozódott a feszültség, amelyet csupán negyed óráig tudott magába fojtani.

Bojtor Iván - Az idő játékai

Az idő tényleg egyenletesen halad? Ha igen, akkor miért tűnik úgy, hogy ugrál előre, hátra, néha csak néhány pillanatot, máskor több száz évet? Igaz lehet az, hogy felgyorsul, vagy lelassul? Mi lesz akkor, ha egyszer megfordul és az ellenkező irányba halad? Vajon utazhatunk az időben? Ezekre, a kérdésekre már az ősi népek is keresték a választ. A mitológiában, az ókori tudomány fennmaradt irataiban, és a középkori feljegyzésekben számtalan furcsa történetet találunk, melyek megmozgatják fantáziánkat és talán reményt (nemcsak hiú ábrándokat) keltenek, hogy egyszer megvalósul az időutazás. Lehet, hogy már egy későbbi nemzedék keresztül-kasul bejárta az idő ösvényeit?  

Lehet, hogy egy még nem is létező, eljövendő tudás nyomai maradtak fenn a néphitben az Ír szigeten, a Himalája hegyei közt, vagy a Kaukázus eldugott völgyeiben?

Petz György versei - Kékek között verdesve; Vissza; Hit-dal; Égre tartott íj

Kékek között verdesve

Kék virágaim fölött kolibrik,

Ősz felé vendégemül egy pár,

Könnyen állnak fönn a levegőben,

Hosszú nyelvükkel színak nektárt –

És máris halhatatlan rebbenés:

Itt egy új virág, akár tavaly,

S jövőre – mint idén – az újra új;

Már nem tudom, mi évet írunk most,

Évet mérjek, látványt, kék eget?

Nem tudom honnét, hová és meddig:

Lepkefélék, lélek, szenderek.

Vissza

Visszavonom minden bántó szavam –

nem úgy, ahogy igéjét az Isten,

díszek díszét: az embert majdnem,

pedig az egyszerélttel bármit megtehet,

nincs mivel összevetnie, s csak megy

az ember – falékony húsdarab: előremász,

harap és ürít maga és gépei, s röhög

a történelmen, mi mással történt,

és nincs a másiknak oly baja,

mit el ne viselnénk, s ha mégis,

hát az a mi bajunk. Meg nem bántani –

ennyi a parancs. Nem úrnak lenni

mindenek felett; tán az ösztönök s

a rossz szó felett kéne némi tartás,

leporolni a poros szeretet s használni

tudás naivitását. Ne légy boldog,

ahogy én akarom, célt neked nem adok,

legyél elég magadnak, lássam meg

magam is benned. A sár mögé leheltet.

Hit-dal

Kivel kevertél össze, Istenem,

egy ateistát növelsz helyemben,

hogy feléd és tőled egyként fusson,

amott pedig hiába körözzön.

Miféle játék vagyok így neked,

sötétbe, csöndbe jó keljfeljancsi,

akit csak te látsz, ha már túlságos

önbizalmadban nincs kire hatni.

Reménykedünk mi: egymásban remény,

teremtettben is teremtő erő;

előbb vagy utóbb majd csak kidereng:

legyen patt(?), fogadjunk, Isten, te nyersz.

Égre tartott íj

Nem tudom, hogy is a nagy ív,

íjat feszíteni ellenszélben –

miközben lezajlik a világ,

vadat feltűzni nyílnak hegyére.

Nem mindegy: akad-e honnét –

hová – visszahull, bármilyen magas –

ameddig istent elképzelni,

remélem, addig szívem nem hasad.

Csak a héj, a mérce volna

másabb mint próbálni feszületben

vadat lelni én, a célozó –

folyvást a múlt vagyok, idegem peng.

Útban egy sétány – reménytelen ül

Én túllépek e mai napon,

amiről számot kéne adnom;

lehámlik énrólam már, hagyom;

lerakódik, mint a guanó –

mivé leszek – vékonyan kapom.

Csak ami nincs – bokrosul bennem;

csak ami lesz – virágba az szökell;

ami van, azt meg keresgélem,

mert elpazaroltam mindenem

e kávéházi szegleten: én,

amiről számot kéne adnom;

én – egyedül e Föld-kereken,

kit hétezer millió ember

sokaságából kiszemeltek –

hiába forgatnék, nem megy, nem remél.

Végy fegyelmezett’ levegőt, s mindenki

vigyázzon: el ne szálljon a kalapja.

Csodálkoznak, s hamarost vízre,

homlokra kiülnek a csillagok;

(a száraz ágak hogy’ zörögnek –

én állok minden fülkefényben)

s összekoccannak a molekulák.

Urbán-Szabó Béla: Martfűi levelek – Karácsony előtt

Kedves Barátaim,

a karácsony előtti készülődés közben írom ezeket a sorokat. Úgy érzem, jólesik megosztani veletek néhány gondolatot, s ha ti is úgy érzitek majd, hogy valóban érdemes volt, akkor már nem volt öncélú a fáradozásom.

Comitatus folyóirat I. évf. 12. szám

Első évfolyam, tizenkettedik szám - 2011.12.12.

Olvass bele (teljes képernyős, lapozós változathoz kattints a képre)!

Vagy töltsd le!

katt ide!

Vagy töltsd le innen: http://data.hu/get/4512987/Comitatus_I._evf._12._szam.pdf

Kondor Zoltán - Órakereskedés

– Csrrrrr... Csrrrrr... Csrrrrr... Tessék, Juhász-antikvitás!

– Jónapot kívánok! Kal Andor vagyok, és most olvasom itt a szórólapban, hogy ELADÓ! Alatta pedig egy telefonszám, és más semmi. Jó helyen érdeklődöm?

– Persze, hiszen tényleg minden eladó!

– És megmondaná hogy mi? A páromnak szeretnék valami értékeset, és egyedit...

– Amit csak akar... különben a lányom is eladó!

– Ezt hogy érti???

– Úgy, hogy van itt az alagsorban pár berendezett kuckó, és az egyikben üzletelget. Imádják a kuncsaftjai!

– Mi a profilja?

– Főleg az amfóra, de bármit lehet nála kapni...

– Órákat is árul?

– Hogyne, mostanában azzal keresi meg a napi betevőjét!

Budai Zolka versei - december huszonharmadikán láttál; Halmazok; Ma, Mindig este

december huszonharmadikán láttál

ahogy feküdtem az ágytál
fölött fél méterrel mozdulatlan
és nem volt más alattam
csak nedves lepedő
és fél méterrel lentebb az ágytál

december huszonharmadikán mikor láttál

Götli Kinga Réka - Szépség, Harmónia - Mozaikok

Nyomasztó lassan ez napfény nélküli borongós időszak. Az eleven hús minden sejtje megújulni vágyik. A benne kódolt éltető program lassan ismét felnyílik és a megvalósulását óhajtja léleknek, szívnek, érzelemnek. Tavaszt sóhajt bennünk az izmainkba fagyott tél. Talán ezer esztendeje is már, hogy készülünk…

Götli Kinga Réka - A belső éden megtalálása - Élet-tér / Szín-tér

   Töprengésem jelenlegi gondolati fonala a negatívum felől indul meg, hogy aztán pozitívba fordulva kiegészítse egymást, új aspektust hozva. Miszerint mit ér az érték, ha nem ismerem meg az értéktelent, a gazt, a hamisat, ha nem tudom, mit kell kigyomlálnom, hogy szárba szökkenjen a való és éltető, hogy a remény felcsillanjon ott is, ahol nem számítanék rá.

Szinay Balázs - A Karinthy karakter

Karinthy Frigyes Esszék és kritikák I.: Írások írókról; Írók és könyveik 
címen megjelent gyűjteményes kötetéről

Léteznek könyvek, melyek esetében már az első oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember a kötet egészére vonatkozóan, elég nagy bizonyossággal, éspedig pozitív értékítéletként. Ilyenkor a kötet elolvasásával félig-meddig már csak leellenőrzi korábbi feltevései helyességét. Szinte rögtön, a kézhezvételekor érzi a kritikus, hogy a műről kritika fog születni, mert erről kritika kell, hogy szülessen, és ráérez a majdani elemzés főbb gondolati szálaira, kulcsfogalmaira. Nem revizori alapossággal és közönnyel elemez, hanem önkéntelenül-természetesen-játékosan-bohókásan, a műélvezet legmagasabb fokán, mivel, ha megtehetné, az ilyen könyveket olvasná el egy szuszra, szünet nélkül, elejétől a végéig, függetlenül attól, hogy azok miről is szólnak, mert a tartalom ebben az esetben tényleg megengedheti magának, hogy csak másodlagos legyen – noha valójában ez mégis csak ritkán fordul elő. Ezeket a köteteket lehetne az úgynevezett mámor-könyvek kifejezéssel illetni. Mámor-könyvek, vagy élmény-könyvek: olyan írásművek, melyek gondolatiságában, szövegvilágában, stílusában elmerülni eufórikus élményt jelent. Az ilyen kötetekből mintha az olvasó már pár oldal után kihallaná a szerző felé intézett kérdését, melyet csak úgy Tanár úr kéremesen hozzá intéz, így: – Szinay, készült? Erre pedig a bátor, kalandvágyó, kíváncsi olvasó lelki szemeit lesütve, szinte suttogva azt felelheti magában: – Tanár úr kérem, én készültem. Igen, ezekre a kötetre készülni kell. Mind lélekben, mind műveltségben, mind alázatban. Nincs itt helye a félrebeszélésnek, ha az összhang, az egymásra hangolódás megvan, a szerző és az olvasó már a kötet elején magára ölti szerepeit, a tanító és a tanítvány léthelyzetét, és kettejük között izzó, eleven, alkotó párbeszéd indul.

Sánta Zsolt versei - Odüsszeusz kelyhe; Halált síró szelek; Korai áhítat; Pirkadat helyett...

Odüsszeusz kelyhe

Odüsszeusz kelyhe: áldás vagy kárhozat?

Melyet csontos, nyűtt kezében tart a vándor,

ha inni kell ezen dísztelen kupából:

majd űzni kell tovább sercegve az utat.

Örök idők vándorútjai törnek fel,

mint mohos képzetek fáradt szemem előtt:

keresve félszegen a barna, sovány nőt,

kit az idő ködös szőnyege takar el.

Mindig úton: valami múló cél után,

melyet ha elér a kéz, újabb szakad fel

soha nem látott mezőkön: majd menesztel,

s nincs megállás és nincs pihenő, sután.

Vándor, téged lám örök bolyongás riaszt,

az otthon lágy tüze látatlan cél neked,

melyet elérni sosem fog áldó kezed,

majd szűk szoknya ölében sosem ér vigasz.

A világ is ekként él: napra nap fordul,

a fényt idővel úgyis elfojtja a tél,

míg a hajra reáhull az örök, zord dér,

majd a végső úton záró harang kondul.

Vándor, ha kell, siess, ródd taposott utad,

vagy új ösvényeken törj mind messzebb talán:

az élet úgyis örök kérdés és talány,

s úgyis halál a társad, majd ki elragad...

Halált síró szelek

Könnyű tested lengő lepel fogja,

én vagyok lelkednek zúgó foglya

egyedül, árkos s múló szemekkel,

míg a vég lágy szavakkal veszejt el...

Hozzád, karodba lágy szél suhintott,

megfagyott, égő ajkaid s arcod

bús, elhagyott szerelmese lettem,

Damoklész kardja zúgott felettem,

de szerettelek, mint kutya az étket,

mit koncként vetett elém az élet

rabláncra hányt, torz, erős karokkal,

s bennem zöld ágra csücsült bajokkal

a remény kortalan belém feküdt:

fáradt voltál tán s zordan ingerült,

mikor lágy hajaddal játszott ujjam,

már eldobva hever éltető múltam

harag s csurogni rest könnyek alatt.

Zúgó szél zavarja a lélek-tavat:

harmat sem szitál, lágy eső pihen

valami szentimentális hiten

lelkemben. Rossz kés inog torkomon,

s míg betegessé váló hajlamon

rozsdát szitál felettem az Idő,

s elhullva minden kéj, fény, szerető,

valami bennem örökre meghalt,

mint búzamező, mit sáska felfalt

gondozatlan és mocskos ajakkal,

úgy dacolok én is a rossz-sorssal,

mint gyermek, ki holt apját siratja,

kinek feneketlen kút a bánatja,

s hiába hull majdnem ólmos eső:

sápadtan áll a fény, mint vérmező

fázós iszapján az elhullt tetem,

most nem adni, csak temetni jöttem,

hirtelen támadt, zúgó szavakkal,

megkövült szívű, huzatos faggyal

vértezve fel a vértezhetetlent:

míg ősz bajom felett álló néhány szent

gyémántkönnyekkel tán ajándékot ad

roppanva múlva fagyos talpam alatt...

Korai áhítat

Hajnal van, s a fény rebegve

mond messzi, egyszerű imát,

míg a Nap megfeszült teste

lassan kúszik hegyeken át.

Felhők dacos harag-testén

kék és vörös rianás kél,

s a táj, mint felszentelt szentély

lassan domborul, rajta fény,

rebbenő harmat, csók buja

tánca, s megannyi istenség

zajos és gyönyörű vágya

elfeledett mesét regél.

Zefír üget égi lován,

míg liliomot simogat,

benne érzés: mosoly talány,

melyet arcra vetülve ad.

Ámor messzi bújócskában

sosem volt tünde-lényekkel,

míg szunnyad Mars messzi távol

a harcos, zord kételyekkel.

A Nap már hegyek ölét hagyva

erőteljes izzásba csap,

s mint tündöklő égi-hagyma

ránk ezer étekben vigaszt ad.

Lepkék vagyunk, kik tanácstalan

törnek mind feljebb a fény felé,

míg pirosló szárnyunk zuhan

lassan a sír-rögök elé.

Gyöngy-nap, messze ne add el lelkünk,

ha elmúlva már buksz tova

a rossz horizont-medencében,

mi záró léted fájó hona.

Palást, boríts be lágy-szelíden,

kit szárnytól fosztott meg az élet:

s vedd el, ha kell, örök fényem,

mint Ámorét, kit húz az éden...

Pirkadat helyett...

Bukik le a Nap, fázós karjain

lassú csömör és lemondás kering,

s nem robog fény feszülő vágyain,

csak a csönd-vér zokog benne megint.

Piros kármin ezüst ajkai közt

lám duzzasztja felfútt tekintetét:

s bennünk hull rommá a bukott és tört

érzés, míg csillagok alá hull a lét.

Te ajtó vagy a nyitott talányra,

melyet megfejteni nem áll módunk,

s ki-ki nemet, igent mond halálra,

s eszerint fényt vagy zord átkot adunk.

Lebilincselő annak az éjszaka,

ki bort hörpint s útját rója tovább,

s nem bukik földre angyalok szent szava:

csak feledünk létet s megunt hazát.

Harmatos fent a Hold vég-világa,

de miért, ha képe sápadt vakond,

ki túr az éjjel lágy-óceánba',

s hol itt, hol ott tűnik fel a bolond.

Láz-csillagok nem értünk ragyognak,

kongó, üres fazék az éjszaka,

s mint utolsó csókot a halottra,

a kéjek, lám eképpen hazudnak.

Vérző most a távoli horizont,

a Nap létét kibelezték vadul,

lám: az éj csak az egyetlen hadúr,

ki embert mindig ember ellen ront.

Fáradt vagyok, és nem értem, napom

miért kúszik oly lassan, zajtalan:

s míg szememet a tűnt ég felé nyitom,

elcsurran képzetem unt hangtalan...