ÚJ TARTALMAK

Zoltay Lívia - (Át)változás



Krisztina a negyvenes évei vége felé járt. Az arca még mindig szép volt, finom vonásait válláig érő, gesztenyebarna haja keretezte. Alakján látszott, hogy valamikor sokat sportolt, de már nem volt olyan vékony, mint fiatal korában. Most már inkább enyhén molettnek tűnt. Mindig szolidan, de elegánsan öltözködött. A kosztümöt nem engedhette meg magának szerény hivatali beosztotti fizetéséből, de blúzokat, szép pulóvereket hordott, szövetnadrágot, és néha szoknyát. Az egész megjelenésén látszott, hogy a lehetőségeihez képest igyekszik a lehető legtöbbet kihozni magából. Egy lánya volt, aki egyetemre járt, s most külföldön hallgatott egy fél évet ösztöndíjjal. Ő, a lánya volt Krisztina büszkesége, „élete értelme”, ahogy oly sokszor hangoztatta. Huszonöt éves volt, mikor a lánya megszületett. A házassága nem tartott sokáig, a férje néhány év múlva elhagyta őket egy másik, Krisztinánál fiatalabb nőért.

– Banális történet – mondta Krisztina, ha valahol, valamikor szóba került az eset. – Sokunkkal megtörténik. S valóban. Az első néhány hét, hónap gyötrelmekkel telt, Krisztina úgy járt-kelt a világban, mint egy élőhalott. Gépies mozdulatokkal látta el az otthoni teendőket, vitte és hozta a kislányát az óvodából, végezte a munkáját. Nem rendezett jelenetet, nem szitkozódott, még akkor sem sírt, amikor teljesen egyedül volt a gondolataival. Elfogadta a helyzetet. De legbelül valami megszakadt benne. A lelke megsérült, és ő úgy érezte, soha nem lesz már a régi. A lánya cseperedett, szép volt, és okos, kedves és szerény. Krisztina őszintén hitte, hogy lányával kárpótolja az élet félresikerült házasságáért, boldogtalan szerelmi életéért. Mindent, amit csak tudott, igyekezett megadni a lányának.
Az utóbbi években Krisztina hivatali alkalmazottként dolgozott. Revizor volt. Ellenőrzött, és ha hibát talált a könyvelésben, büntetett. Számviteli főiskolát végzett, és volt is érzéke a számok száraz, egyhangú világához, azonban a büntetést soha nem érezte testhez álló feladatnak. Ez meg is látszott a munkáján. Főnöknője, egy harminc körüli, magas, sovány, karót nyelt, mindig kifogástalanul öltöző és állandóan rosszkedvű nő, valahányszor Krisztina letett az asztalára egy kész jegyzőkönyvet, kifakadt:
– Én nem tudom, miért nem lehet egy normális munkát összehozni végre? Mióta vagy már itt? Tíz éve? A törvény egyértelműen megmondja, hogy ebben az esetben milyen mértékű bírságot kell kiszabni, és te mégis, mintha nem értenéd, mindig kevesebbet javasolsz! Ezen kívül, amit leírtál, pontatlan, és nincs megfelelően alátámasztva jogszabályi hivatkozásokkal. Ez így nem jó, írd újra, légy szíves!
– Nem vagyok jogász – suttogta ilyenkor Krisztina, persze csak úgy maga elé, félhangosan, de a főnöknője meghallotta, és szúrós szemeivel tetőtől talpig végigmérte a már számtalanszor kioktatott, megalázott nőt, aki jószerivel az anyja lehetett volna. Ám ez cseppet sem érdekelte a fiatal, öntudatos, egyedülálló, katonás fegyelemmel élő, karrierista nőt. Minden alkalommal megsemmisítő csapásokat mért Krisztinára. Nem volt nehéz dolga. Krisztina magában régen feladta a mindennapi harcokat, talán már akkor, amikor a férje elhagyta. Lányán kívül nem érdekelte semmi. Nem vett részt a nagy versenyben, ami ebben a modern, civilizált világban folyt. Nem tülekedett jobb állásért, több fizetésért, nem próbálta magát megszerettetni a főnökével sem. Arra azonban mindig nagyon vigyázott, nehogy véletlenül túl durván, vagy ingerülten szóljon vissza, hiszen az állását azért nem akarta elveszíteni, a lánya miatt. Csendben tűrt hát, s csak néha engedett meg magának egy-egy halk, de soha sem túl szemtelen megjegyzést. Átírta a jegyzőkönyvet ezúttal is, s most már meg is felelt a munkája.

A napjai csendes egyhangúságban, rutinszerűen teltek. Reggel felkelt, lezuhanyozott, fogat mosott, felvette az előző este kikészített ruháját, aztán elindult a munkába. Busszal, majd metróval utazott. A hivatal épülete melletti pékségben vett magának egy sajtos kiflit, vagy egy kakaós csigát, és valami üdítőt. Nyolc óra előtt tíz perccel minden áldott nap ott ült az asztalánál. Dolgozott. Hetente, kéthetente végighallgatta a főnöknője becsmérlő, rosszindulattól sercegő mondatait, eltűrte, ahogy már-már emberi mivoltát is megkérdőjelező módon végigpásztázza, miközben újra és újra elszavalja, mennyire rosszul végzi a munkáját.
A munkaidő leteltével aztán szépen hazament. Időnként találkozott egy-egy barátnőjével, vagy az édesanyját látogatta meg, de legtöbbször otthon tett-vett a lakásában. Egyhangú napjainak egyetlen fénypontja az volt, amikor a számítógép elé ült, és a lányával beszélgetett. Ilyenkor egy csapásra elfelejtette a szürke hétköznapokat, s nem törődött a sérelmeivel sem. Lánya szépsége, sikerei az egyetemen simogatták a lelkét, és melegséggel töltötték meg anyai szívét.
Egy fáradt, borongós őszi napon is ugyanúgy indult minden, ahogy eddig, évek óta már. Krisztina korán reggel bent volt a hivatalban, és dolgozott. Kicsit talán jobb kedvű is volt, mint szokott, büszkén mesélte kolléganőjének, akivel egy szobában ültek, hogy a lánya milyen jól veszi az akadályokat az egyetemen, s ő alig várja, hogy nemsokára hazajöjjön a szünidőre, s egy kicsit együtt lehessenek. A következő pillanatban azonban nyílt az ajtó, s a főnöknő, miután belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, leplezetlen ellenszenvvel Krisztina felé vette az irányt. Fogta a kezében lévő vaskos paksamétát, és ledobta az asztalra. Akkorát csattant, hogy Krisztina, és megilletődött kolléganője szinte egyszerre rezzentek össze. A főnöknő dühtől vöröslő arccal kiabálta:
– Egyik jegyzőkönyved rosszabb, mint a másik! Még egy általános iskolás is jobbat ír nálad! Reggel hét óra óta bent vagyok, és próbálok valamit kihozni ezekből, de reménytelen! Mint ahogy te is! Jobb lenne, ha átkérnéd magad másik területre, vagy új munkahelyet keresnél, mert erre a munkára te alkalmatlan vagy! – süvöltötte, és amilyen gyorsan beviharzott, épp olyan gyorsan ki is rohant a szobából, erőteljesen becsapva maga mögött az ajtót.
Krisztina érezte, hogy elönti a szégyen, s tetőtől talpig elvörösödött. Ha nincs ott a kolléganője, aki vele szemben ült dermedt arccal, talán még el is sírja magát. „Alkalmatlan!”, hangzott az ítélet, s ez most, oly sok év után, telibe találta Krisztinát. A kolléganője próbálta vigasztalni, de Krisztina udvariasan elhárította.
– Nincs semmi baj – mondta, s valóban így is gondolta. – Csak egy pillanat volt, de már nem fáj – s ahogy kimondta ezeket a szavakat, azonnal érezte, ahogy oldódik lelkében a feszültség, s mintha évszázados béklyók hullottak volna le róla, hihetetlenül könnyűnek tűnt most minden.
– Felmondok – suttogta, s elmosolyodott.
– Krisztina! Ne! Most ideges vagy, érthető, hisz megbántottak, megsértettek, de gondolj a lányodra, ne csinálj butaságot! – kérlelte a kolléganője.
– Az volt butaság, hogy éveken át eltűrtem ezt a bánásmódot, és nem mentem el innen! – vágta rá Krisztina, s az ajtó felé vette az irányt. Ahogy kilépett a szobából a folyosóra, elindult a főnöknője irodája felé. Bekopogott az ajtón, majd, miután meghallotta, hogy „tessék”, belépett a szobába. A főnöknő éppen jegyzőkönyveket olvasott, s gondterhelt arccal kémlelte a papírhalmokra vetett sorokat, majd felnézett, egyenesen Krisztina szemébe.
– Felmondok! – mondta Krisztina határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Karakánsága még a főnöknőjét is meglepte, mert tőle szokatlanul, mintha együtt érezne vele, megkérdezte:
– És van már másik munkahelyed? Ha gondolod, szólhatok hivatalon belül, hogy vegyenek át másik területre, biztos lesz, ami közel áll majd hozzád.
– Hozzám az áll majd a legközelebb, ha végre elmegyek innen – hadarta Krisztina, s maga is meglepődött azon, amit mondott. – Letöltöm a felmondási időt, és közben keresek magamnak másik munkát. Csak találok valamit. Neked pedig azt tanácsolom, hogy keress magadnak egy férfit, mert itt lenne az ideje! Csak találsz valakit! Rád férne egy kis boldogság, mert ez itt, – mutatott az asztalon heverő papírhalmokra – ez bizony nem az! A főnöknő először elképedt, de a következő pillanatban már üveges szemekkel meredt maga elé. Ezúttal nem kiabált, egyetlen szót sem szólt. S Krisztina tudta, hogy most minden egyes szava célba talált. Nem szánt szándékkal, nem előre kitervelten mondta, amit mondott. S bár nem akart, mégis győzött. Csendben kiment az irodából, ott hagyva a még mindig magába roskadva ülő nőt.
Délután jókedvűen indult hazafelé, útközben még fütyörészett is. Érezte, ahogy minden egyes porcikája megtelik élettel, s olyasfajta magabiztosság lett úrrá rajta, mint egyszer régen, az esküvőjén, amikor szép volt, és fiatal. Fogalma sem volt, milyen munkát keressen, de azt biztosan tudta, hogy hamarosan megtalálja a megoldást. Este felhívta a lányát, és elújságolta neki, mi történt. A lánya örült, hogy így döntött, s azt mondta, épp itt volt az ideje, hogy otthagyja az állását, hiszen úgysem becsülték meg. Krisztina végre erősnek érezte magát. Látszólag ugyan semmi oka nem volt erre, hiszen se állása, se társa, mégis, hosszú évek óta először hitte, hogy hamarosan az ő ajtaján is kopogtat a boldogság, az olyan nagyon régen látott vendég, s remélte, hogy ezúttal sokáig marad….
Krisztina most egy elegáns belvárosi üzletben eladó. Idősebb hölgyeknek ajánl szép kosztümöket, szoknyákat, blúzokat, kabátokat. Nagyon szereti a munkáját, s testhez állónak is érzi, hiszen a főiskola előtt kereskedelmi iskolába járt. Egyre többször találkozgat egy elvált, középkorú férfival, akivel színházba, moziba, kiállításra járnak. Valahányszor meglátja, érzi, hogy minden alkalommal egyre erősebben dobban meg a szíve. Talán létezik szerelem, ennyi idősen is, gondolja, és elmosolyodik…



Zoltay Lívia




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes