Őszi fények
Mintha bűn lenne
az elmúlt ragyogás,
megbánón merül őszbe
a szürke idő,
s közönye ingen át
bőrömhöz ér.
Késő délután.
a dombok hátán megülő
párán
puhán gördül le a Nap.
A felszakadt lombokat
fakó árnyak
fércelik össze.
Néhány napig még kitart.
Hol újra felfeslene,
köd üt át szövetén...
a megromlott napok penésze
ráhúzódik az erdőszéli rétre,
s a borszínű tört fény
megkeseredik.
Inni kényszerült szemem
kiissza lélekig.
A dallam íve
Tar ágak alatt
a szántás néma rendje,
üres kottalap
ígéret szór rá
szertelen hangjegyeket,
hulló szirmokat,
szellő futamból
szétáradó egynyári
artériadalt.
Folyosó
Az omló partot
életükért ölelik
az ártéri fák
Küldenél már,
menjek nyugodtan,
visszatalálsz
és itt neked jó.
Hintázik utánad
párat a csapóajtó.
A folyosó nyomban
sötét keretbe fogja
botló árnyjátékod,
mintha tényleg átjárna a nap.
Istenem,
milyen rettentő sovány vagy.
Ahogy a hosszú fal mentén
távolodsz lassan,
lötyög rajtad az ellenfény.
Tél
Épp csak átgördül
a déli dombokon
a téli nap
elszáradt fűszálak
a szélben
rétet játszanak
Szép ez.
Szeretnem kellene
a fény metszette
kék árnyakat
karcos ablakvilágom,
a jégbe zárt gyümölcsöt
a ház előtti havas ágon,
a forró bögrére
fonódó délutánt,
hunyorgó nyugalmat
és – ha pontosan nem is értem –
a parázs csendjéből
olvasni rólad
csendben.
Megjegyzés küldése