Egy gettóban talált gyermekvers 1941-ből:
„Holnaptól leszek szomorú, holnaptól!
De ma örülni fogok!
Mire jó szomorúnak lenni, mire jó?
Miért fúj a gonosz szél?
Miért kell keseregnem ma a holnap miatt?
Talán a holnap világos, a holnap jó, talán holnap sütni fog a nap
és nem lesz okom a szomorúságra.
Holnaptól leszek szomorú, holnaptól, de ma,
ma örülni fogok, és minden keserű napnak azt fogom mondani,
holnaptól leszek szomorú, ma nem!”
Két éve van annak, hogy ezt a verset kaptam elolvasásra, mégpedig olyan alkalomból, amikor éppen az önsajnálatom vonta el a figyelmemet. Csak arra tudtam gondolni milyen rettenetes ez az élet, mennyi rosszat rejteget, és mennyit kell harcolni, közben szenvedni a túlélésért.
Arra a következtetésre jutottam, talán szebb a halál, vagy ha nem is szebb, de igazságosabb az életnél, mert az élet nem egyformán osztja a javakat.
A halál viszont mindenki számára ugyanazt kínálja. Jó, lehet nem a szép a helyes fogalom, inkább hasznos, könnyű.
Igen, könnyebb az embernek meghalnia, mint cipelnie a málhát a hátán.
Amikor elolvastam, előbb mélységesen megdöbbentem, majd átjárt valami különös érzés, olyan szégyen féle, amit az egészséges, folyton panaszkodó emberek szoktak érezni, ha beteg emberek életkedvét tapasztalják.
A vers keletkezésének helyéről a szerzőtől kapunk igen bőséges információt, ami a gettó. Az a hely, ahová, aki bekerült nem igen láthatta meg többé a szögesdrót túloldalát. Olyan hely, ahol élő holtak járkáltak, majd eltűntek nyomtalanul, ahol úgy gondolom, joguk volt szenvedni az embereknek.
Ő, aki ezt a verset írta látta ezt, és lehet már nem is voltak hozzátartozói. Talán éppen akkor hurcolták el édesanyja mellől. Talán senkit nem ismert, talán meggyalázták már rég.
Nem tudom miért, de én kislánynak képzelem el a szerzőt.
Látom magam előtt szürke vászonruhában, ahogy ül a barakk előtt egy kövön. Fekete haja két copfba befonva oldalt, és nagy, barna, gondolkodó szemekkel keresi az összefüggéseket. Tizenévesnek gondolom, aki még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Értelmiségi családból származik, jól nevelték, tele van érzelmekkel, és szépek a gondolatai.
Biztosan a kézírás nyomaiból feltételezték a vers megtalálói, hogy fiatalka volt még.
Ez a gyermek, aki ezt a pár sort lejegyezte, a felnőtteket megszégyenítő optimizmusával, angyalian kedves hangjával, megmutatja, hogy mindig van remény.
A reményt várni bátorság dolga. Hányan legyintünk lemondóan, hogy úgysem teljesül a vágyunk, és még annyit sem teszünk annak érdekében, hogy sikerüljön, hogy kimondjuk hangosan mit is akarunk tulajdonképpen.
Komoly filozófiai töprengés van a versben, amiből kiderül, csak a ma számít. Ami volt elmúlt, a múlt csak a föld, amibe elvethetjük a jövő magját, de a talajt öntözni, a földet gondozni ma kell. Akkor is, ha egy kicsit nehezebb hozzájutni az éltető vízhez, akkor is, ha küzdeni kell azért, hogy tápanyaghoz jussunk.
Az a holnap, amiről ő beszél, lehetne valamennyiünknek egy életre szóló fogadalom, amit, ha be tudnánk tartani, akkor eltűnne a szomorúság a szívünkből, és lassan a földről is.
Gyakran eszembe jutnak ezek a sorok, ha valamiért lehangolt vagyok, vagy éppen nehézségeim vannak, és minden alkalommal pironkodok, hogy én, aki annak a kínnak a súlyáról csak olvashattam, nehéznek tartom a sorsomat. Ha ez a nehéz, mit tettem volna akkor, ott?
Holnaptól. Minden nap ezt mondogatom, és talán rám is rám ragad ennek a zsidó gyermeknek a hite a jövőben. Változnia kell valaminek. Ha ma nem leszünk letörtek, nem adjuk át magunkat a csüggedésnek, a fájdalomnak, hanem bizakodva hívjuk a boldogságot, meg kell érkeznie.
Az a tény, hogy találták a verset, és nem ő maga mutatta meg a háború végén ismerőseinek nem jelenti azt, hogy nem élte túl a legborzalmasabb éveket.
Talán csak elveszítette. Talán éppen odaadta valakinek, akinek ezekre a vigasztaló sorokra volt szüksége. Talán számára is megérkezett a boldogság. Talán nem hiába írta le. Ilyen szép reménnyel megfogalmazni a jövőt, abban a helyzetben, igazán illő lenne, hogy beteljesüljön.
Remélem így lett...
Paszternák Éve
Megjegyzés küldése