Különös, hogy bár a történelem a törpékben is a férfiakat preferálja, mégis a nőből néhány tollvonással törpét képes faragni, mikor az mellette az írásos emlékekben egyszerűen eltörpül, vagy, ha mégsem, kiadós ebéd lesz belőle, csak nem milánói sertés-, hanem közönséges emberi oldalborda. Más esetben olyan homályos, de hangzatos, lágy benyomást keltő yin elnevezéssel illetik, melynek ebben a hangalakban maximum a kínai nyelven van jelentése. A jin átirattal már többre megyünk, de ezzel sem jutunk tovább, minthogy a férfinem a j, és az n mássalhangzókból tovább asszociálva megint önmagát határozza meg, például: John, János, Johannes, és elhagyva a j-t, belőle eredeztet minden rosszat: individuális, inaktív, ingoványos, ingerlékeny, incselkedő, indiszkrét és legfőképp indokolatlan! – de semmilyen esetben sem: intelligens. Ám, félretéve az effajta fejtegetést: az írott hagyomány egésze a nőt csak tűri s ez jóval túlmutat azon, hogy azt jószerével csak férfiak írták. Fontosabb ok itt az irigység. De kezdjük az elejéről…
„És a hagyomány megteremté a nőt, a fúriát, a Rémuszt (ami eredetileg férfinév, de ezt a hagyomány során elfelejtették, és így nőiként terjedt el a kései köztudatban), vagyis a rémest, a szükséges rosszat, mert előbb volt a délceg Rómeó, a szép, az elegáns, a romantikus, az ideál, a férfi őstípusa, melyből minden utána következő férfi mintája származik: a költő, a filozófus, a tudós, a politikus, a rétor egy személyben, aki teremtő potenciájával mit kezdeni nem tudott és genetikai állománya sürgős reprodukcióra volt kiéhezve. Így lett az emberpár, férfi és nő. Rómeóval kapcsolatban már a történet elején kérdések merültek föl. Erre utal vissza Balassi „Hogy Júliára talála, így köszöne neki” c. versével, Shakespeare-től pedig valóban meg is tudjuk, Júlia akkor így köszönt. „Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó?”. A kérdésre nem tudni, hogy érkezett-e válasz. Mindenesetre az bizonyos, hogy az előbb említett két szerző igen sokat tud a keletkezés történetéről, és arra is következtetni lehet, ők valamifajta termékeny együttműködést hajtottak végre, hisz egyik, művében a másik saját művében feltett kérdésre válaszol. Az igazi humanitást mégis Shakespeare-ben fedezhetjük fel, aki tragédiájában Rómeót és Júliát (a kezdeti időkben még így hívták) egy rangra emelve, a mű végén mindkettőt a halál kezére adta. Ez bizonyítja azt, hogy a középkor tájékán még történtek restaurációs kísérletek a nő és a férfi egyenjogúságnak helyreállításával kapcsolatban. De, kanyarodjuk vissza a történet elejére.
Miután megszületett Rémusz (eredeti nevén Júlia), az elvileg csalhatatlan Rómeó mégis megingott. A játék kedvéért beleharapott ő is a tudás fájáról szüretelt almába, feláldozva korábbi ártatlanságát. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy valószínűleg át lettek verve, mivel a nem tudás gyümölcseit eszegették kedélyesen, hisz a történelem során semmi sem utal arra, hogy a történtek után az ember a tudás népévé vált volna, a nem tudás sokkal inkább nyomon követhető a történelemben. Mindenestre Rómeót a történelem léptem-nyomon menti! A legelterjedtebb álláspont szerint csak azért harapott az almába, mert az esztétikum (a nő képében) korábban is vonzotta, épp csak nőalak nem volt kívánalmához, s most, hogy van, úgy gondolta, hogy ami szép, az a jövőre nézve még hasznos is lehet, ezért úgy határozott, hogy elégedetté teszi a nőt. Ezt az érvet a tudomány elfogadja és kegyesen többnyire szemet huny Rómeó bűnbeesése felett.
Rómeónak nem volt ezután más dolga, mint mindent, ami befolyással bír, hímneműnek titulálni s mindent, ami korrekcióra szorul, és számonkéréssel járhat, rábízni a nőre. De végtére is ki tehette volna meg ezt helyette? Más férfiú nem akadt. Így, e hálátlan és kéretlen feladat rá hárult. Eképp lett hímnemű az Isten, a mester, a politikus, a filozófus és még a fügefa is, mely alatt Rómeó egy későbbi leszármazottja, nevezetesen a Buddha, megvilágosodott, főként arról, amit elvileg ő már tudott. Hiszen Platón, kortársa is megmondta neki: az ember születésétől fogva már mindent tud, csak emlékeznie kell. Ezen felül a Rómeó korából származó szentírások arról tanúskodnak, hogy a férfi eleve mindent tud (bár ki tudja, hogy a hagyomány miként hamisította meg ezeket a szövegeket). Szóval sokan csak vakarták a fejüket, hogy Buddha miért is erőlködött emiatt annyit, de végül belenyugodtak.
Visszatérve Rómeóhoz: Később, amint feladatai egyre inkább körvonalazódtak előtte, meggyőződésévé vált, hogy a nőt jó pásztorhoz illő viselkedéssel kötelessége együtt tartani a nyájjal, s ha az kéretlen béget, jól odavágni neki, aztán majd hallgat. Ez a gondolata nem önállóan született. Ő, bár tapasztalatlan volt, de spirituálisan fejlett. Még rendelkezett a jövőbelátás képességével, így volt alkalma belepillantani a később keletkezett óind Védákba, melyekben több olyan passzust talált, mely szerint, ha a nő jól viselkedik, sokszori újjászületések által akár még férfiként is megszülethet, addig pedig igyekezni kell kordában tartani, nehogy elszemtelenedjen. Valószínűleg Rómeónak a Védák egészét nem volt ideje elolvasni, mivel a jövőbe látás képességét csak korlátozott ideig és csak szelektív ismeretek megszerzésére lehetett használni. Ez lehet az egyetlen oka annak, hogy nem annak végkövetkeztetése szerint járt el, melynek értelmében a nő és a férfi egyenlő minőség. Ha találkozott is ezzel a tézissel, gondolhatta azt is, hogy ez a férfi és a nő közötti egyenjogúság gondolatkörének tipikus tévútja, melynek csapdájába Shakespeare is beleesett később, s melynek előfordulása oly hosszú történelemi távlatokban, melynek az emberiség elébe nézett, elkerülhetetlen.
No, de térjünk vissza megint Rómeóhoz! (Az emberiség történetét nehéz röviden és kitérők nélkül összefoglalni, de az igényes történetírónak kötelessége erre kísérletet tenni. Ez alól e feljegyzés írója sem lehet kivétel! – a krónikás megjegyzése) Szóval, a fenti programterv első ránézésre be is jött, hiszen évezredekig nem volt gond vele. A férfi, Rómeó még azt is megengedhette magának, hogy a nőnek néhol teret adjon, hadd gondolja a kedves azt, hogy az egyenjogúság nem pusztán burkolt Egyen való jogúság, vagyis csupán az egyik nemen alkalmazandó joggyakorlat. Ez nem azonos a Shakespeare általi idealisztikus gondolattal, miszerint merte felvállalni, hogy nő és férfi egyenlő. Nem, ez a férfi tiszta, jól irányított, meghatározott játékszabályok szerint játszott játéka!
Igen ám, de Rómeónak időnként lelkiismeret furdalása támadt és az is eszébe jutott olykor, hogy erről az egészről ki kéne kérnie a nagyfőnök véleményét, akit még a kezdet kezdetén rendszeresen felkeresett, ha tetteit igazolni akarta. Aztán merengésein gyorsan átszaladva, elodázva a gondolatot, mindig továbblépett lelkiismeret furdalásán. Ennél fogva a nagyfőnők kénytelen volt olykor ráförmedni, azzal, hogy az emberi lét mégsem csak úgy van, ahogy ő azt gondolja. Ekkor Rómeó mindig rém alázatos lett. Kötelességtudata felébredt s bűnbánatában hozzáírt még néhány fejezetet szent könyveihez, majd a kérdést letudta. A nagyfőnök álláspontját a természeti jelenségek változásaiból követte nyomon, s ha a természeti katasztrófák alábbhagytak, megnyugodott, úgy gondolta, hogy nincs több dolga a kérdéssel. Nagy elégedettségében már azt sem vette észre, hogy menet közben még az Isten nevét is elfelejtette. Amikor néha ez eszébe jutott, úgy gondolta – semmi baj, majd megbeszéljük egymás közt, mint férfi a férfival. Ez a tendencia zajlott egészen az utolsó időkig, mostanáig. A hagyomány történeti krónikái tehát a fenti tudósítást hagyták ránk. Rómeó leszármazottai, a rómeodizálódott kolóniák sokasága népesíti ma be a világot, fenntartva a régen kialakult, jól bevált, megkérdőjelezhetetlen rendszert. E célt szolgálja a tudomány, a vallás, és a társadalmi gyakorlat minden eleme. Akik ezzel szembeszálltak, jobbára sanyarú sorsot könyvelhettek el a maguk számára.
Azt, hogy a hagyomány előtti időkben mi történt, senki sem tudja biztosan, csak sejtéseink lehetnek. Viszont rebesgetik, hogy abból az időszakból fennmaradt egy prófécia. Ennek lelőhelyével kapcsolatban egyenlőre senki sem mert állást foglalni a nyilvánosság előtt, de egyesek állítólag szinte biztosra vélik, hogy merre kell keresni. Ami ennél lényegesebb talán, a címe, melyet ugyanis az összes hagyomány történetében élt tudományos szakember és rómeódizálódott nemzedék mindvégig ismert, s mely rettegéssel tölti el még ma is Rómeó leszármazottait. A prófécia címe: A női uralom kora. Ezt a címet a mai világban egyenesen tiltott hangosan kimondani. A cím hallatán a romeódiázálódott férfiakat félelem ragadja el, és szívük megremeg. Nem is elsősorban a cím miatt, hanem a prófécia tartalma végett. A prófécia a pletykák szerint arról számol be, hogy hamarosan elkövetkezik az évezredekig férfiúi elnyomásban élő nők uralma, melyben a férfiakra nem szolgaság, hanem ennél valami sokkal szörnyűbb vár. Egy olyan fajta erő, melynek mibenlétéről ők semmit sem tudnak. Számukra ismeretlen. Ennek az erőnek a neve pedig megbocsátás, női kegyelem s ezáltal egyenjogúság. Mivel egyikük sem tudta sosem, hogy mit jelent az a szó, hogy megbocsátás, vagy kegyelem, – és az egyenjogúságról is csak annyit tudtak, hogy azt hogyan kell imitálni, de valójában sosem szabad, hogy bekövetkezzen –, gondosan irtották a prófécia fel-fel bukkanó eretnekeit, akik a megbocsátás eljöveteléről prédikáltak.
Mindnyájan rettegtek a küszöbön álló, rettenetes világtól, mely nem ismeri az irigységet!
Szinay Balázs
Megjegyzés küldése