Az egyiptomi piramisokkal egyidős települések nyomaira bukkantak a kutatók a város térségében. Azóta lakott hely ez a vidék. Hogy akkoriban kik lakták, vita tárgyát képezi a szakértők körében, de nem elhanyagolandó kultúra birtokában lehettek, mint azt a Kincses-domb ásatási leletei bizonyítják. Európában sehol máshol nem bukkantak hasonló úgynevezett „katakomba sírokra”. Ez a temetkezési mód fejlettebb társadalmi viszonyokra utal. Ilyen típusú sír csak a közösség kiemelkedően jelentős személyiségeinek juthatott osztályrészül. Ebből következik, hogy egy fejlett, megosztott társadalom kultikus temetkezéséről van szó. (Sajnos a felüljáró építésekor megsemmisült.)
A város neve gyermekkorom emlékeit hozza felszínre, szinte hallom a vasúti hangosbemondó hangját, ahogy bejelenti a pesti gyorsat. „Gyorsvonat érkezik Budapest - Szolnok - Püspökladány felől a második vágányra!”
Igen, a vasút…
Maga a város ugyanúgy jelentős szerepet tölt be a vasút világában, mint a vasút a városéban. Miután 1858. április 24-én megnyitották a nagyváradi vonalat is a fővárost a Partiummal, s Erdéllyel összekötő vasút megváltoztatta a környék arculatát. Meghatározóvá vált a vasúti közlekedés számára épp úgy, mint Püspökladány számára. A vasút egy fontos csomóponttal gyarapodott a város – akkor még mezőváros – életében nagy változást hozott. Sok száz családnak biztosított megélhetést és kitörési lehetőséget a röghöz kötöttségből. A helyzete felől szemlélve nem is olyan meglepő ez a meghatározó jelleg, hiszen több tájegység találkozásánál fekszik, s ez rányomja bélyegét úgy földrajzi, mint szellemi értelemben. A Hajdúság, Bihar, Nagysárrét és a Nagykunság adnak itt egymásnak találkát. És persze a Hortobágy! Ebbe a földműves-pásztorkodó világba tört be a vasút elhozva a nagyvilág szellemét megnyitva a kaput egy polgáriasodó világ felé, anélkül, hogy a régit lerombolná.
Megnyílt a világ. Kitárultak a távolság kapui! Nem okozott gondot eljutni az ország legtávolabbi sarkába sem. Soprontól Nyíregyházáig, vagy Nagyváradon át Erdély nagyvárosaiba is. Húszban aztán ez a kapu bezárult, s maradt a döbbenet. Ez 1920-ban történt. Negyvenben egy kicsi időre félig kinyílt ez a kapu, de négy év múlva újra bezárul, s erősebben, mint eddig bármikor. Mostanában próbáljuk megint nyitogatni…
Inkább a járható utakról szólnék. Vonzó lehetőséget hoztak a főváros és nagyobb városok piacai. A szabadjeggyel rendelkezők jól ki is használták a lehetőséget – saját termékeikkel rendszeresen felkeresték budapesti vásárlóikat. Ezzel egészítették ki a család bevételét.
Hogy meglepődtem, mikor először láttam egy takaros portán, hogy selyempapíron, meg vászonterítőkön mindenütt tészta száradt. Cérnametélt, széles laska, csigatészta. „Talán lakodalomra készülnek?” – kérdeztem. „Dehogyis!” – mosolyodott el a háziasszony. „Szombaton viszem fel Pestre. Már megvan a helye.” Csodálkozó arckifejezésemet látva még hozzátette. „Állandó vevőim vannak, és legtöbbször megrendelésre viszem a tésztát. Ezzel pótolom a konyhapénzt!”
Máshol azt találtam, hogy a család apraja-nagyja csirkét kopasztott. Ez se lakodalomra készült!
Mindezt ma megőrizni nem könnyű a globalizáció és a silány, olcsó áruk dömpingje mellett…
Térjünk kicsit még vissza az időben, hátha erőt adnak a dicső múlt emlékei a jelen küzdelmeihez! A múlt század elején dr. Szilágyi Lajos így ír az itteni népről: „… ennek a népnek szerte az országban nincsen párja. Egyszerű fiai, jóformán kevés kivétellel, valamennyien eszesek, okosak, szorgalmasak, becsületesek; bámulatosan józan az ítélőképességük, higgadtak, megfontoltak, a huncutságon könnyen átlátnak. Természetük alapjában véve kissé gyanakvó, de ez nem csoda, mert sok emberben és sok kérdésben csalatkoztak…”
Ilyen vélemény után méltán büszkék lehetnek magukra a város és a térség lakosai!
Mikor ide költöztünk, Püspökladány még alig pár éve szerezte meg a városi rangot, de már büszkén viselte! Járdái minden utcában voltak, de az úttest bizony nagyrészt jócskán sáros maradt. Első rendelési munkanapomon, a kocsim bele is ragadt a beteg háza előtt, hogy alig tudták hárman kitaszítani.
Ez azonban már elég rég volt!
A sáros kisváros, amelyik alig kapta meg 1986-ban a városi rangot, a szemem előtt nőtt szép, rendezett helyiséggé. A kis vegyes üzletek este nyolckor zártak – áruházaknak híre –hamva sem volt. A közüzemi csatorna alig látott el többet, mint a tömbházakat és közintézményeket. Vendéglő ellenben volt öt, vagy hat.
Aztán megindult a fejlődés, gyarapodás. Ma mindenki láthatja, aki nyitott szemmel jár, mekkora utat tett meg az elmúlt huszonöt év, de különösen az utóbbi évtized alatt. Élnivaló, szeretnivaló város lett!
És az emberek?
Az embereket megszerettem, elfogadtak, befogadtak. Röviden ennyi.
Azonban van itt még valami – nem az volt az első találkozásom Püspökladánnyal, hogy idejöttem. Testvérbátyám első munkahelye volt a város, a negyvenes évek elején. Ide helyezték, mint soproni erdőmérnök gyakornokot. Mikor említettem neki, hogy hova jövök dolgozni, akkor mondta ezt el nekem lelkesen. Mindjárt más szemmel néztem a várost!
A napokban együtt utaztam Debrecenbe egy Erdélyből érkezett korombeli ifjú hölggyel, akivel, nagy vehemenciával emlegettük fel közös ismerőseinket. Egyszerre rákérdezett, hol is lakom? Mikor megmondtam, így kiáltott fel: „Ott ahol az a sok szobor van?”
Elgondolkoztam a megjegyzésen, és rájöttem, igaza van. Mennyi sok szép szobor díszíti városunkat! Közel húsz nagyobbat számoltam össze, nem beszélve a szoborparkokról. Az 1996-ban a IV. Nemzetközi Kőszobrász Szimpozion – melynek városunk adott otthont – alkalmával készült alkotásokat a Fürdő előtt, a Petőfi utca végében helyezték el, s a mai napig is ott díszítik a fürdő előtti teret.
Legelső emlékem olvasmányélményemhez kapcsolódik Krúdy Gyula kapcsán, aki utazásai során szívesen ebédelt a püspökladányi vasúti vendéglőben, a restiben. Így ír: „Bármilyen lassan is halad a vegyesvonat, egyszer mégis csak megérkezett Ladányba, minden vegyesvonattal utazó álomstációjára.” Majd átszellemülten felsóhajt: „Májgombócleves volt…”
Ma már hiába keresem a hajdanvolt resti hangulatát, sehol sem találom. A kedélyes utazásokat mára felváltotta a rohanás. De hát, változnak az idők. O tempore o mores! – kiáltott fel már Cicero is jó kétezer évvel ezelőtt. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Nincs helye mégsem a nosztalgiázásnak, hiszen nem csak a régi kedves emlékeink változtak, hanem sok minden egyéb is, ami mind pozitív változást hozott az életünkbe.
Ahogy eltűntek a kátyús, sáros utcák, s helyüket modern útburkolat foglalta el, úgy tűntek el a roskatag régi házak, s helyüket egészséges, tiszta épületek foglalták el. A „kis kút, kerekes kút” helyett is ma már vezetéken jön be a konyhába az ivó víz, s a mosdótál helyett csempés fürdőszobában mossa le magáról az ember napi fáradtságát.
A „vörös postakocsi” helyett pedig villamos vonatok száguldoznak az ország egyik végétől a másikig. A hajnaltól estig tartó robot helyet számtalan szolgáltatás, és technika könnyíti meg a munkánkat, életünket, szolgálja kényelmünket.
Mégis ne feledjük, hogy a múltba nézni nem haszontalan, mert elődeink példája alapul szolgál a jövő épületének szilárd megalapozáshoz. Ismernünk kell elődeink munkáját, küzdelmét, hogy örülni tudjunk a mának. Jó, ha tudjuk, mennyi álmatlan éjszakát, fizikai és szellemi erőfeszítést követelt még egy olyan mai szemmel egyszerű dolog is, hogy mobiltelefonunkba bepötyögtetjük, a bezárt kapu előtt állva: „Anyu, engedj be!”
Ezeknek a változásoknak, a múltnak és a jelennek részese Püspökladány is.
Dr. Bige Szabolcs Csaba
Megjegyzés küldése