Varga Nóra versei - Zápor után; Anyám; Néha; Csadorba zárva

Zápor után

Szeretem a zuhogó nyári záport,

mikor a fák koronája az égbe tekint,

mikor végre megtisztulnak az erdők,

és Isten arcát odafönt szivárvány fedi.

Látom alvó mezőknek feltámadását,

hol már annyi hősi vér dagasztott kovászt,

érzem a kibomló élet sarjadását,

az ősi magyar föld zsíros, fanyar szagát.

Hallom a hegyeknek tompa dördülését,

az évszázadok óta elmormolt imát,

sziklák ereiben végigcsurgó könnyet,

templomi alázatot és feloldozást.

Anyám

Tenyeredbe simuló rózsafüzér vagyok,

mit morzsolsz évtizedek óta szüntelen,

bölcs vállaidra megtört keresztet rakok,

hogy, mint a Messiás, te hordozd, bűntelen.

Szemedben kinyíló zsoltáros könyv vagyok,

s mint a szent éneket, lelkem úgy ismered,

testednek temploma mindig értem ragyog,

meghajló fejemre áldást kér két kezed.

Ajkadra vénülő szent imádság vagyok,

melyben ott rejtőzik az egész életem,

álmatlan éjeknek látomása sajog:

mikor Isten lábainál ülsz, csendesen.

Néha

Néha még álmodom a házról,

hol gyermekhitben éltem én,

gyermekarcom tünde-álmát

elnyelte a messzeség.

Néha látom nagyapám arcát;

az öreg, árkolt pergament,

idővéste márványarca,

bölcsességgel erezett.

Néha még álmodom a szélről,

melyben hajlong karcsú nyár,

körte, birsalmafa lombján

újra át- meg átszitál.

Néha ma is érzem azt a

régi málna-illatot,

melyet a vén kosármélyről,

kérges tenyér adhatott…

Néha még álmodom a napról,

bágyadt tánca andalít,

mikor lusta délutánon

a kert illata elkísér.

Rózsalugas hűs árnyában

megpihenve zöld padon,

fejem hajtva nyár ölébe,

bús, őszi dalt dúdolok.

Néha még álmodom a csendről,

mely lelkemben felzokog,

álmodom önzetlen szépről:

távoli, égő csillagok.

Csadorba zárva

Csadorba zárva

lüktet a

Nílus-parti nyár,

nehéz,

fűszeres illata

a zsongó,

kanyargó

bazársorokból

– Insallah! –

messzire száll.

Lásd itt, s most

minden eladó;

a pöfékelő vízipipába

az almás dohány,

kunkor-orrú

könnyű papucs,

lágyan aranyló.

S ha majd este eltűnik a nap

a sziklába vájt város

minden éjszaka

száz,

– mit száz! –

ezerféle színnel ragyog,

és a teázók felől

különös hangulatú zenét,

hozzá mentaillatot

repít a

tengerparti szél.

Aztán

hajnalköszöntőt

– kakas helyett –

kaftános

müzzein kiált.

Oszdd meg: