Festek egy felhőt
Hányszor gondoltam gondolatlan szeretőkre.
A megfagyott lakk feketékre,
az illanó szellő szüzekre,
kik előbújnak falánk bábjaikból,
kik rám uszítják szerelmüket.
Forró napokon mezítláb futok előlük,
tüskés faágakba takarózok,
zömök buszok mélyére elmenekülve
megtapadok az óriáskerék időben
végig iszom a Dunát is megúszva,
jéghavas utcákban hóemberként merülök,
festek egy felhőt,
szürkéjében meglapulok,
nyolcadik bolygót redőnynek tartok eléd.
Bársonyos barakk
Nézem a kertet a villanó nyárban,
izzad az aszfalt is, mondják a hírek,
hűs templomok imái közt a hívek,
az őszi rózsa kihordott hat ágat.
Hangyáknak fenntartott utakra érek,
a pistike tavasztól őszig ázik,
a kardvirág a súlyától virágzik,
a szomszéd házból kirobban egy véreb.
Bő harmattal megöntözött a rózsa,
pár tetves eszme töviseit rágja,
a múltunk köszön, jelenünket rázza,
az eresz alatt elmállik egy tócsa.
Rozsdásodik a kert, a múlt örökség,
a legényvirág bársonyos barakkban,
a távolban egy dáliadús ablak;
hittem, a fürtös paradicsom zöldség.
Egy tátikabokor árul türelmet
a házfal és a járda közé hullva,
oroszlánszájjal pók leng, elsimulva,
s egy légy tucatszor követel figyelmet.
Nézem a kertem, csalán-szelíd-béke.
Egy ökörfarkkóró árnyékban görnyed,
az éjszakai álmaink ma szörnyek,
mondják, a múltunk jövőnk tükörképe.
Nézem a kertem, vegyszer- s igamentes,
itt körtefa, ott krizantén parázslón,
a föld teremtett sok vadon varázslót;
itt hallani a szív mélyén a Csendet.
Úton 2.
Duzzadt akácok dőlnek rá az útra.
A tó körül a nyugalom fészket rak.
Az erdő zsibong, mint vad-zöld madár-raj.
A komló felfut fűre és bokorra.
Egy züllött drótkerítés virágot hajt.
Az útszéli gyalogbodza még ásít.
A csipkecsokor lámpásként világít.
A jegenyefa étvágya Napot tart.
A vasútállomás ráncokat lógat.
Gondos-kert a házőrzővel vitázik.
A Teremtő szabadban játszva fásít.
A rozsdapettyes kukorica kókad.
Délben a vad az árnyéklombba vágyik.
Hűsítőt bont a szél mézes zsályának.
A távolban lepusztult vén bérházak.
A vágány közé por-zöld zsurló mászik.
Fonom utam és tartom két kezemmel,
villannak napjaim, évek elmúlnak,
a virág őrzi szirmában a múltat,
tudom, egyszer majd innen érkezem meg.
Ballada a virágesőről
Ma új öltönyöm felveszem, Anyám,
és fészkelődőm, mint akit elhagytak,
csak fekszel szótlanul, gondolsz-e rám?
Oly hideg a ravatalozó asztal.
Hány kertet láttál sok virág-tavasszal,
s hány élet ölelt, formált, szabatott?
Ütöttek bottal, kővel, bárgyú vassal,
Te mosollyal lenyelted, nem hatott.
S hány ólom-álom-súly, mint nehezék
terpeszkedett rád, mint utolsó nóta,
s hány keserű kórházi menedék
lett elkerülhetetlen kínos óra.
Te mindig tovább léptél virradóra,
hogy már a következő akadály,
mit felvállaltál születésünk óta,
jöjjön mint jó halál, a nagy dagály.
Ma új öltönyöm felveszem, ne félj!
Már kitörölhetetlenül bennem vagy,
az életre-vágy, zúgó szenvedély,
Erő, mi elhagyott, bennünk nyomot hagy.
Anyám, emeld ránk kék szemed, ne légy vak!
Körben állnak szeretteid, nem látod?
Jöjj újra el közénk, Anyám, én hívlak,
Dobd nyugtató köntösként Égi Lángod!
Ajánlás
Uram, tudom, hogy minden meg van írva,
legyen ez öröm, bánat, földi átok,
lelkünket Te adtad, s Te kéred vissza,
ez keresztünk, de fényünk is, belátom.
Próba
Ma sem mondhatnám ki, tévedés volt, miközben
beszakadt az égbolt, s a csalódás, mit keltett
a faramuci dallam és szó, kósza mondat, a
sikátor-csendben, mint megfeneklett el sem
indult hajó egy kikötőben, hol kényelmetlen
álmaink pihennek, és gyötörten megkínozzák
az arra járót, ki kiszólna még magából, de csak
legyintve, hagyjuk őt békén, elhanyagoltan, néha
rászól egy-egy angolna, delejezve, minek föléje
a napok ráülnek, és felemlegetve fekszik az este,
részeg harangként veri a holnap, nap s nap
utána, libasorban csordul a nyálunk, hiába tennénk
magunkat, s tetteink tisztába, a dolog megtörtént,
véglegesítve, s idegbe oltva, jó ez az érzés, megfekszi
a májat, s a gyomornak is jót tesz, nem kell az étel,
már az is jó lesz, ha nem jó már semmi, a hangulat-
ernyőket ki sem kell vetni, ideje korában zuhanni,
nincs nagyobb próba, beszakadt utcákból néha kitörni,
mélát pislogva szipogni hozzá, ősidők óta tele tele-
fonálni még az űrt is, nincs ennél már szebb,
dallamot hozzá, s tábori széken, egy szál
gitárral játszani, játszani, ördögi kézzel...
Ezek nagyon szép versek! Nagyon egyedi képeid vannak, s fantasztikusan használod őket! Gratulálok!
VálaszTörlésKöszönöm, kedves Judit.
VálaszTörlésÜdv: József