A gyerek azon a délutánon is a trafóház falához dobálta a labdáját, és rúgta. Kettőt dobott, hármat rúgott. Egyedül volt, most nem jött vele senki. A szemközti ház egyik ablakából egy öregasszony többször rászólt, hogy hagyja már abba a rugdosást, mert nem tud pihenni, de mikor látta, hogy kérése nem ért célba, becsukta az ablakot.
– Pihenj éjszaka! – mormolta a gyerek, és tovább püfölte, nyúzta a labdáját. Kopp, kopp, kopp, klatt, klatt, klatt, hallatszottak a tompa, ritmikus puffanások. Langyos májusi délután volt, a levegőben friss orgonaillat szállt, az égen sehol egy árva felhő, minden csendes volt és nyugodt, kivéve az egyre erősödő csattanásokat. A gyerek, miközben a labdát rúgta, különböző vezényszavakat kiabált, ezzel is sarkallva magát a jobb (és mindenekfelett persze hangosabb) teljesítményre.
– Háháá, ez az, Varga fut, és Varga lő! Igeeeeen, góóól! (Aztán megtapsolta magát, és meghajolt.) Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a trafóházból jövő megszokott, halk kattogás helyett most ijesztő dübörgést hall. Fogta a labdáját és közelebb ment a szürke épülethez, egészen közel, karnyújtásnyira. Az ismeretlen hang ekkor elhallgatott, s a fiú azt gondolta, talán csak képzelődött. Hátrébb lépett egyet, de még mindig közel állt a trafóházhoz, s a következő percben erős ütés érte a jobb arcát. Megtántorodott, majd ismét kapott egy jókora pofont, ezúttal a bal oldalára, amitől el is esett. Nem értette, mi történik vele, de mintha a trafóházból nyúlt volna ki egy kéz, ami ütlegelte. Talán még látta is.
Fel akart állni, hogy elszaladjon, de a kéz, ami ebben a pillanatban már valóban láthatóvá vált, újra kinyúlt érte, megragadta a grabancát, s húzni kezdte. A gyereken eszelős félelem lett úrrá. Próbált védekezni, rúgkapált, nyöszörgött, de hiába, a kéz egyre csak húzta és húzta a ház falához. Az ég is beborult, a madarak elhallgattak, egyetlen ember sem volt az utcán, ahogy az ablakokban sem. Sűrű, fekete felhők gomolyogtak az égen, s dörögni, villámlani kezdett. A fiú sírva remegett, s most már teljesen biztos volt benne, hogy meghal, a kéz egyfolytában a falhoz szorította, egy pillanatra sem eresztette, az újra előtörő dübörgő hang pedig éles, fülsüketítő vijjogássá változott.
S ekkor hirtelen, egyik pillanatról a másikra megszűnt a szorító érzés, mintha soha nem is lett volna, és a vijjogás is elmúlt. Az ég újra kék lett, a madarak megint énekeltek, minden olyan volt, mint az őrület előtt.
Csak a fiú remegett még mindig. Fogta a labdáját, hátra sem nézett, úgy iszkolt el onnan, mint egy nyúl. Soha többé nem ment a trafóház közelébe…
Zoltay Lívia
(Megjelent a Téridő Horizont 11. számában, 2011. márciusban.)
Megjegyzés küldése