A tengerhez akarok menni. Ennyit tudok, ebben az egy dologban biztos vagyok, másban nem, amióta apa meghalt. Nagyon idős volt már, majdnem kilencven éves. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb elmegy, de erre nem lehet felkészülni.
Szeretnénk hinni, hogy ha a szüleink egyszer meghalnak, legalább ágyban, párnák közt, és a lehető legkevesebb fájdalommal, szenvedéssel hagynak itt minket. Apával nem így történt. Az az alattomos betegség vitte el, amiről azt gondoltam, már nem fenyegetheti, hiszen egyszerűen túl idős hozzá.
Rákja volt. Három hónap alatt végzett vele a kór. Nem akarok most arra gondolni, hogy mennyit szenvedett. Nem csak ettől a betegségtől, hanem egész életében. Az ő generációjának valahogy soha semmi nem sikerült. Ezt ő mondta mindig.
Rákja volt. Három hónap alatt végzett vele a kór. Nem akarok most arra gondolni, hogy mennyit szenvedett. Nem csak ettől a betegségtől, hanem egész életében. Az ő generációjának valahogy soha semmi nem sikerült. Ezt ő mondta mindig.
Apa 1921-ben született, március 5-én. Halak jegyű volt, és meggyőződéssel hitte, hogy ezért vonzódik annyira a vízhez. Fiatal korában versenyszerűen úszott, szép eredményeket ért el, többször volt országos bajnok. Azt mondta, amikor a vízben van, úgy érzi, minden gondja egy csapásra elillan. Persze voltak időszakok, amikor nem úszhatott. Például a háborúban, és utána, amikor malenkij robotra vitték. Aztán, mikor anyu meghalt.
Sokszor éreztem azt, hogy apu nem igazán tud velem mit kezdeni. 1945-ben születtem, őt akkor már elvitték robotra, és nem lehetett tudni, hazajön-e egyáltalán valaha. Amikor visszajött, én már elmúltam hároméves, anyu mesélte, hogy elsírtam magam, ahogy megláttam lesoványodott, ijesztő arcú apámat, akit korábban csak fényképről ismertem, ott persze egészen másképp nézett ki. Az első három évem kimaradt az életéből, nem látta, ahogy elkezdek járni, beszélni, olyan lehettem a számára, mint egy idegen, és ő is olyan volt nekem.
Hosszú időbe telt, mire elfogadtam, hogy ő az apám, és megértettem, nem csak mondja, hogy szeret.
Húszéves voltam, amikor anyu meghalt, a húgom, Edit tizenegy. Epeköve volt. Rutinműtétnek indult, aztán komplikációk léptek fel. Nem tudták megmenteni. Fölösleges ecsetelni a fájdalmat, amit éreztem, amit éreztünk, mert nem lehet. Leírhatatlan. Edit még nagyon fiatal volt, én az esküvőmre készültem, amit természetesen elhalasztottunk, és apu… Iszonyúan féltem, hogy ezt már nem bírja ki. Az első évben minden nap kiment anyuhoz a temetőbe, s amikor csak lehetett, mi is mentünk vele. Próbálta tartani magát, de láthatóan megöregedett, nagyon lefogyott. Egy apró füzetet vitt mindig magával a sírhoz, abba írta a gondolatait, és felolvasta anyunak. Napról napra egyre rosszabbul nézett ki, de amikor megkérdeztem, hogy fáj –e valamije, segítsek –e valamit, csak a fejét rázta.
– Nincs semmi baj, egyszerűen nincs étvágyam.
Karikás szemei, beesett arca, furcsán megnyúlt vonásai, lelassult mozgása nem erről árulkodtak.
Egyik délután csak ketten voltunk otthon, Edit különórára ment vissza az iskolába. Apu egy váratlan pillanatban felnézett a könyvből, amit olvasott, felém fordult, és azt mondta:
– Gyere, ússzunk egyet!
A Margitszigetre mentünk, a Sport uszodába. Május vége volt, az idő kellemes, s mi könnyű léptekkel suhantunk a bejárat felé, meg is lepődtem, mert apuba mintha egyszerre visszatért volna az élet.
Egymás után úsztuk a hosszokat, először mellúszásban, aztán gyorsban, végül háton. Apu úgy szelte a vizet, mintha legalább tizenöt évvel lenne fiatalabb a valódi koránál. Sokáig nem szóltunk egyetlen szót sem, csak úsztunk, kisebb pihenőkkel. Aztán apu szólalt meg először.
– Menjünk ki egy kicsit! – a hangja már nem tűnt annyira életuntnak, mint korábban. Törölközőbe csavartuk magunkat és leültünk az egyik padra.
– Anyád halála után nem akartam élni – törte meg ismét a csendet. A szavai végighasítottak a szívemen, de nem akartam kimutatni, mennyire fájt, amit mondott. Csak hallgatni akartam. – Egyszerűen nem hittem el, hogy van értelme bárminek is nélküle. Hiába tudtam, hogy ti ott vagytok nekem, ráadásul Edit még csak tizenegy éves. Minden nap vártam, hogy történjen valami, abban reménykedtem, hogy a temetőben majd szívrohamot kapok, vagy odafelé menet elüt egy autó, mert annyira sietek, hogy ott lehessek vele, tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de rátok ilyenkor szinte nem is gondoltam. Nem tudtam, nem akartam foglalkozni azzal, hogy van két gyerekem, akikről gondoskodnom kell, még ha az egyikük már kész, felnőtt nő is.
Lassan, nagyon lassan fordult felém, miközben beszélt, és én láttam, mennyire nehezére esik szabadjára engednie ezeket a régóta felgyülemlett, de valamiért egészen mostanáig a lelke legmélyén ragadt szavakat.
Órákig beszélgettünk. Anyáról, apa gyerekkoráról, az életéről még a háború előtt, s valamit arról a három évről is, amiről szinte soha nem mondott semmit. Sötétedett, mire hazaértünk, Edit már aggódott, hiszen nem tudta, hol vagyunk.
Ettől a naptól kezdve apa újra elkezdett rendszeresen úszni. Hetente kétszer ment, időnként, ha tudtam, elkísértem. Ezek alatt a közös úszások alatt kerültünk igazán közel egymáshoz. Jót tettek neki a kiruccanások. Önfeledten vidámnak ugyan soha nem láttam anya halála után, de a korábbi melankólia eltűnt belőle.
Hetven éves elmúlt már, amikor újra látta a tengert. Gyerekkorában néhányszor elutaztak a nagy vízhez, ahogy ő nevezte, de aztán sokáig csak a Balaton volt és az uszoda. A férjemmel és a gyerekekkel határoztuk el, hogy elvisszük magunkkal egy családi nyaralásra Görögországba. Apa úgy vetette bele magát a nagy vízbe, mint egy kisgyerek, még lubickolt is. A sok úszástól hihetetlenül jó erőben volt, a tengerben is épp olyan fürgén tempózott, mintha csak a Margitszigeten lenne.
Egyik este egyedül sétáltam le a partra. Világos volt még. Apa ott ült a homokban, fehér ingben, sötétkék vászonnadrágban, egyik kezében egy kis üveg ásványvízzel, és nézte a lágyan fodrozódó, türkizszínű, békés vizet. Mezítláb volt, a papucsa kissé odébb hevert. Intett, amikor meglátott.
Ez a kép van bennem. Apa, ahogy ingben, nadrágban ül a parton és nézi a tengert. Magasba lendíti a karját, mikor meglát. Boldognak tűnt. Vagy legalábbis elégedettnek. Nyugodtnak…
Most egyedül utazom, a férjem sem kísér el. Magam akarok lenni az emlékeimmel. Jó lenne újra látni, felépíteni azt a képet kockáról kockára, összerakni, mint egy mozaikot. Jó lenne apa szemével látni a tengert.
Zoltay Lívia
Megjegyzés küldése