Ha érzésem lelkedre festem
Lüktetésem leszálló ágára fut.
Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,
idegen át nyíló lidérces kaput,
bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.
Tétlenségébe sápadt a teremtés.
Hagytad és a véletlennek sorsa lett.
Bánat viharába szakadt halk sejtés
égette fel ütőered: vágy és tett,
melyen át bolygód közepébe estem,
s kívántam az enyhet adó kötelet
mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,
ha már érzésem lelkedre festetett
s mégsem találna rá most vigaszt a szó,
mely mindenre hat s mégsem mindenható.
A pillanat elbeszélése
Beléd szöktem, hogy meglopjalak,
pedig nem voltál nő,
csak anyányi vonzalom
életen át tartó pillanatnyi magányomban
kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.
Akaratlan rontottál meg,
hisz már a tétova gondolat is gyaláz,
s míg elfordultál
agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.
Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.
Egy akartam lenni.
Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,
de beteg a Mindenség
mi szépséget lát
két sors által lemeztelenítet tünethordozó
hús-vér, csontig hatoló elmenászában.
Mielőtt még fájt volna a tény, felnéztél,
a pillanat véget ért.
Megszokásból tovább titkolóztunk,
s én beleszomorodtam illatodba,
mit lelkemen felejtettél.
Szeretődből átmenet nélkül lettem magzatod,
mi leélte pillantásodban életét.
Bizonyos nőkről
nő vagy, nyakamba csimpaszkodó szelíd nehezék
– ki kereszthuzatot csinál lelkemben a nappali és a kisszoba között –
kortárs (pénz)költő asszony, megfejtett, egyszerű menedék
líra, epika, lárma – ily hármas hangzat szemlehunyásig
– kit lélekben szánok, s testben magamra erőltetek – hogy
legyek társa, fakó ajzószere, mit vadul ránt sekélyes magába, cibál az ágyig
szeretlek! légy most te a domina, a dráma és az örvendő szemtanú
míg engem kihasznál a hiábavalóság, s végleg megköt a mélabú
legyek most szajhád s ne mestered
legyek a gyermeked, legyek a gyermeked!
…csak esni…
Ha a szerelembe csak esni kéne,
csetleni-botlani kincsei közt, félszegen,
s nem vigasztalan belé zuhanni,
vagy, ha csak firkálni kéne róla szavakat,
karcokat húzni álomszőtte vásznakra,
büntetlenül pályákat írva az égkörre,
nem félnék úgy e szentségtől.
De a szerelem isteni lélekszikra,
nemekre szakadt ős-eleven, a létezés indítóoka,
melybe beleveszik minden, ami Én,
s teremtéssé lesz, mibe belesápad az értelem.
Rajta keresztül talál utat az Isten,
az istenteleneket is megigéző lélegzet,
mi bolondját járatja az elmével.
Ha a szerelembe csak esni kéne,
táncolnék, lebegnék, lebuknék s talpra állnék,
virrasztva, ébredve, imádkozva, böjtölve,
vagy, ha csak eszmélni kéne általa,
s nem bűnhődni meg nem élt érzésekért,
felfeküdnék mellé az égre meztelen,
nem félnék úgy e szentségtől.
De a szerelem isteni lélekszikra,
s ha szeretsz, nem választhatsz,
nem mondhatod, hogy: Te!
Így mindenkit ölelned vagy ölnöd,
szeretned vagy gyötörnöd: kell!
Mert rajta keresztül szólít téged az Isten
s bolondját járatja elméddel!
Napút járás
Napkirály, Tűz Úr,
ős, eleven bölcselet,
súgja titkait.
***
Verset nem írtam,
csak nyertes pályaművet.
Költészetem nincs.
Prózát nem írtam,
csak rám bízták fent és lent,
Isten titkait.
Élni nem bírtam,
csak fogadtam létemet.
Időm tűrni nincs.
Félni nem bírtam,
csak sirattam lelkemet.
Élem titkait.
***
Égkörön Fényút,
viszi át a szellemet.
Hovatovább nincs.
nikoka 
