ÚJ TARTALMAK

Szinay Balázs versei - Ha érzésem lelkedre festem; A pillanat elbeszélése; Bizonyos nőkről; ...csak esni...; Napút járás

Ha érzésem lelkedre festem

Lüktetésem leszálló ágára fut.
Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,
idegen át nyíló lidérces kaput,
bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.

Tétlenségébe sápadt a teremtés.
Hagytad és a véletlennek sorsa lett.
Bánat viharába szakadt halk sejtés
égette fel ütőered: vágy és tett,

melyen át bolygód közepébe estem,
s kívántam az enyhet adó kötelet
mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,

ha már érzésem lelkedre festetett
s mégsem találna rá most vigaszt a szó,
mely mindenre hat s mégsem mindenható.


A pillanat elbeszélése

Beléd szöktem, hogy meglopjalak,
pedig nem voltál nő,
csak anyányi vonzalom
életen át tartó pillanatnyi magányomban
kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.

Akaratlan rontottál meg,
hisz már a tétova gondolat is gyaláz,
s míg elfordultál
agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.
Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.
Egy akartam lenni.

Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,
de beteg a Mindenség
mi szépséget lát
két sors által lemeztelenítet tünethordozó
hús-vér, csontig hatoló elmenászában.

Mielőtt még fájt volna a tény, felnéztél,
a pillanat véget ért.
Megszokásból tovább titkolóztunk,
s én beleszomorodtam illatodba,
mit lelkemen felejtettél.
Szeretődből átmenet nélkül lettem magzatod,
mi leélte pillantásodban életét.


Bizonyos nőkről

nő vagy, nyakamba csimpaszkodó szelíd nehezék
– ki kereszthuzatot csinál lelkemben a nappali és a kisszoba között –
kortárs (pénz)költő asszony, megfejtett, egyszerű menedék

líra, epika, lárma – ily hármas hangzat szemlehunyásig
– kit lélekben szánok, s testben magamra erőltetek – hogy
legyek társa, fakó ajzószere, mit vadul ránt sekélyes magába, cibál az ágyig

szeretlek! légy most te a domina, a dráma és az örvendő szemtanú
míg engem kihasznál a hiábavalóság, s végleg megköt a mélabú
legyek most szajhád s ne mestered
legyek a gyermeked, legyek a gyermeked!


…csak esni…

Ha a szerelembe csak esni kéne,
csetleni-botlani kincsei közt, félszegen,
s nem vigasztalan belé zuhanni,
vagy, ha csak firkálni kéne róla szavakat,
karcokat húzni álomszőtte vásznakra,
büntetlenül pályákat írva az égkörre,
nem félnék úgy e szentségtől.

De a szerelem isteni lélekszikra,
nemekre szakadt ős-eleven, a létezés indítóoka,
melybe beleveszik minden, ami Én,
s teremtéssé lesz, mibe belesápad az értelem.
Rajta keresztül talál utat az Isten,
az istenteleneket is megigéző lélegzet,
mi bolondját járatja az elmével.

Ha a szerelembe csak esni kéne,
táncolnék, lebegnék, lebuknék s talpra állnék,
virrasztva, ébredve, imádkozva, böjtölve,
vagy, ha csak eszmélni kéne általa,
s nem bűnhődni meg nem élt érzésekért,
felfeküdnék mellé az égre meztelen,
nem félnék úgy e szentségtől.

De a szerelem isteni lélekszikra,
s ha szeretsz, nem választhatsz,
nem mondhatod, hogy: Te!
Így mindenkit ölelned vagy ölnöd,
szeretned vagy gyötörnöd: kell!
Mert rajta keresztül szólít téged az Isten
s bolondját járatja elméddel!


Napút járás

Napkirály, Tűz Úr,
ős, eleven bölcselet,
súgja titkait.

***

Verset nem írtam,
csak nyertes pályaművet.
Költészetem nincs.

Prózát nem írtam,
csak rám bízták fent és lent,
Isten titkait.

Élni nem bírtam,
csak fogadtam létemet.
Időm tűrni nincs.

Félni nem bírtam,
csak sirattam lelkemet.
Élem titkait.

***

Égkörön Fényút,
viszi át a szellemet.
Hovatovább nincs.






Oszdd meg:

2 megjegyzés :

  1. Kedves Balázs!

    Első ízben a Bizonyos nőkről című gyöngyszemet nézegettem meg alaposabban, próbáltam alkatrészeire szedni, több-kevesebb sikerrel.

    Amit feltétlenül fontosnak tartok megemlíteni, mert tényleg bravúrosan oldottad meg, az a vers felépítése. Az első és utolsó sor közötti paradoxon keretet ad az írásodnak, ezáltal (a tartalom ismeretében) ciklikussá válik az írás (ami nagyon frappáns megoldása az üres végcsengés elkerülésének). Ráadásul ezzel a módszerrel nekem azt sugallod, hogy
    1.) bárki, bármikor így járhat, tehát nem egyszeri eset
    2.) a lírai én akárhogy próbálkozik, mindig ebbe a csapdába fut. Erre csap rá a cím is.

    Ennyit szántam bevezetésnek.
    1. strófa
    Verstanilag rendben van, szép, szabályos tercina, rímek tiszták, nem erőltetettek.
    Formailag amit én máshogy csináltam volna: a "nyakamba csimpaszkodó, szelíd nehezék"-et tettem volna gondolatjelek közé (ha tettem volna, de szerintem egy sima kettőspont a "nő vagy" után elég is lett volna), már csak azért is, mert a nő vagy főmondat bővítménye a ki kereszthuzatot... kezdetű tagmondat. De ez megint csak nüansznyi kötözködés.
    Mint ahogy az is, hogy az a pénz-költő bár nagyon hatásos párosítás, lassan kezd közhellyé csendesedni. Mostanában nagyon felkapottnak érzem. Talán a látványossága miatt. De a szövegkontextusba illik, tehát szavam sem lehet.
    Amit fontos kiemelnem, és ami az egész verset végigkíséri: a paradoxonok, oximoronok, ellentétek. Rögtön ott a szelíd nehezék, ami hangzatilag, képileg nagyon szép, meghatározó kép. Aztán a nappali kontra kisszoba: számomra itt jelenik meg a felnőtt-gyerek kettőssége először.
    Erről nekem óhatatlanul is József Attila jut eszembe. Az intertextualitás élményét csak erősíti az utolsó három szó, a nő-menedék párosítás a Nagyon fáj című alkotásában nagyon domináns.

    2. strófa
    A három műnem felsorakoztatása jó, ráüt a nő költő mivoltára. A dráma-lárma szójáték annyira nem nyerte el tetszésem, kicsit túlzásnak éltem meg. Olyan jó, jó ez, de minek? Persze, a minek nem a legjobb kérdés, hiszen itt már nagyon intenzívem szerepet játszik az irónia, a gúny, ami a versed meghatározó esztétikai minősége.
    Aztán ott az az "ily" szócska. Archaikus, ami egyáltalán nem illik a versedbe, mert akárhogy is vesszük, a vers modern, így ez a kis archaizálás stílustörés. (a szemlehunyásig szót is hasonlónak érzem, bár az kevésbé domináns, határeset)
    Aztán ott az a hármas hangzat. Zenei kifejezés. Az ilyenekkel jó vigyázni, mert nem biztos, hogy azt a hatást éred el vele, amit szeretnél.
    Továbbiakban is az ilyen-olyan ellentétek, gúnyos hang, tehát jó.

    3. strófa
    A felütés, mely az eddigiek alapján az irónia eszközeként kéne hogy szolgáljon, inkább kétségbeesett. Ami megadja a mű második szintjét: a lírai én reménytelen sóvárgását, segélykérő kiáltását. (József Attila, már megint, még mindig)
    Az az örvendő szemtanú kicsit kilóg, mintha csak a rím kedvéért lenne odacsempészve.
    A zárásban a szajha és gyermek kapcsolat erős, ámde nagyon jó.

    Összességében nagyon jól megírt, tudatosan megszerkesztett, ámde nem erőltetett vers. Ezért is választottam őt először. :)
    Öröm volt belemászni!
    F.P.

    VálaszTörlés
  2. Szia F.P!:)

    Először is köszönöm szépen elemzésedet, értelmezésed, gondolataid és a ráfordított időt!

    Hát, igen. Valahogy az vers mindig benne van az első három "kedvencben" verseim véleményezőinél.
    Tetszik az is, hogy ahány helyen bemutatom, annyi színt ragadnak ki belőle. A te megközelítésed megint egy másik az eddigiekhez képest.

    Ez az írás abban az értelemben mondható skizióidnak, hogy a gyermeki félénkséget és szeretetigényt ötvözi a már-már közönségességet suroló eritikával, pikantériával, piszkos szenvedélyeséggel. És tulajdonképpen ezt a szituatív impressziót akarta az írás megfogalmazni. Pillanatkép.

    Ráéreztél az írás általában véve megkérdőjelezhető pontjaira. Ezt tetszik, még akkor is, ha nekem ez így áll össze.:) A helyenként archaizáló hangvétel kihagyhatatlan ziccer lett volna. Egyfajta mesterkélt, ugyanakkor nem hatásvadász megfűszerezése akar lenni a mondanivalónak. Ily módon pedig beillik a versbe, mégha az modern is. Én, ha verset írok, sosem döntöm el írás közben, hogy ez most modern lesz vagy akármi más. Lesz, amilyen lesz. Az egyetlen szempont, hogy az aktuálisan kifejezni kívánt mondani valót kifejezze, az ember érzelemvilága pedig sokszor disszonáns, paradox, irracionális. A verselés szépsége abban rejlik, hogy helyet ad az irracionalitásnak.
    Hangvételében talán az írásban megjelenő keserédes világfájdalom hangulata emlékeztethet J.A.-ra. Szépség és gyalázat együttes jelenléte.
    Hogy a (pénz)költő-s megoldás közhelynek számít-e már vagy sem, nem tudom. De őszintén szólva nem is érdekel, ha ez illik a versbe, ezt akartam mondani.
    Az elején a kettőspont vagy gondolatjel használat kérdése úgy gondolom, hogy a te változatodban és az eredetiben is helyes.
    Egyénfüggő, hogy kinek, hogy tetszik. Akár úgy is lehetne, ahogy írod.

    Jó volt olvasni soraid!:)

    VálaszTörlés

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes