ÚJ TARTALMAK

M. Fehérvári Judit - Ljudmila Ulickaja: Életművésznők


Az első két remeklés, a Médea és gyermekei és Kukockij esetei után nemrég egy gyengébbnek tartott mű jelent meg hazánkban Életművésznők címmel. Az eredetitől, az „Сквозная линия”-tól, az „Átlós vonal”-tól nagyon elütő, de érdekes, figyelemfelhívó cím talán sokkal jobban visszaadja a novellafüzér lényegét. Kissé lektűr jellegű, olvasmányos könyv azonban színvonalban alatta marad az eddigi, s az ezt követő műnek, az Elsők és utolsóknak is. Tulajdonképpen egyetlen dolgot bont ki a szerző, mégpedig azt, hogy a nők hazudnak, s mindig van olyan, aki annyira naiv, hogy elhiszi ezeket a hazugságokat, de megedződve ezek már leperegnek róla , s saját személyes életében is pozitív változásokra számíthat. Ulickaja az Életművésznőkben nem avat be minket a jövőbe, hanem a rejtvényszerkezetnek megfelelően titkot hagy és a homályt. Sejtet, utal, amelyek dolgok utólag fel is rémlenek, de olvasás közben egyszerűen csak átsiklunk a szemünk előtt lévő dolgokon.

A Diana elnevezésű novella a kedvencem.
Ulickaja, a ráragasztott „szoknyás Csehov” ragadványnevű orosz írónő ebben a történetében egy különös életű asszonyról ír, akinek megjelenése, élettörténete egy cseppet sem hagyományos. Az írónő mondanivalóját nem bonyolítja többoldalas leírásokkal, s a jellemábrázolások is csak a legszükségesebb dolgokat szemléltetik, így minden egyes karakter és helyzet teret ad a szabad asszociációknak, s ezáltal továbbgondolhatóbbá, megfejhetőbbé válik a szerzői szimbólumrendszer.
A történet a Gorbacsov vezette Oroszországban játszódik. Egy halk szavú, diplomás nő, Zsenya, aki valaha valószínűleg többre volt hivatva, hiszen diplomamunkáját a modernista költőről és az 1910-es évek szimbolistáiról (Ahmatováról, Majakovszkijról, Brikről, Mandelstamról, Kuzminról etc.) írta, kikapcsolódni viszi egyébként kezelhetetlen kisfiát, aki még 3 esztendős sincsen, valahova a délvidékre. A pontos helyszín a történet szempontjából irreleváns. Az elbeszélői nézőpont egyes szám harmadik személyű, s ha figyelmesen olvassuk a történetet, rádöbbenünk, hogy Zsenya gondolatait egy narrátor által interpretálva ismerhetjük csak meg, s róla alig – alig tudunk meg valamit. Május közepe van. Zsenya nap közben kisfiával, Szásával játszik, este pedig az Anna Kareninát olvassa. A meg nem nevezett helyen nyugalom honol egészen addig, amíg a második héten meg nem jelenik a vörös hajú Irene, a holland származású édesanyjával, a tolószékes, szélütött Susan Jakovlenával, s kisfiával, az öt esztendős Donalddal. A cselekmény beindul. Késő éjszakákig tartó borozgatások, s az intim közelség, a barátság beszélgetései teszik különösen varázsossá a pihenést.
Irene mesél: az elvesztett gyermekeiről és társairól, s arról, hogy gyakorlatilag 17 esztendős korában egy jósnő megjósolta neki egész jövendő életét. Közben azért a NEP, a kommunisták, a lágerek, a kémek, az oroszországi angolkolóniák, kétes szerelmi ügyek, a depresszió és hasonló dolgok is felszínre bukkannak, de nem veszik át a cselekmény fonalát.
Annál inkább a házasságok. Az első férjhez menetelről egy autószerelőhöz Irene 18 éves korában, mert nem akart édesanyja anyja lenni, ezért inkább gyermeket szült egy nem hozzávaló, jöttment, iszákos embernek, de David meghalt szülés után, mert a köldökzsinór a nyakára tekeredett. Itt egy hasonlóság Zsenya Szasájához, és az elgondolkodás, s az, hogy valóban milyen veszélyes is tud lenni egy „ostoba hurok”. Majd a második terhesség és Diana a kékszemű, hosszú fekete hajú lány, a valódi angyal, aki okos és nyugodt volt, de lázas betegen az anyja túladagolta ugyanazt az antibiotikumot, amelyet ő is szedett és az újabb halál. Majd házasság az orosz arisztokrata családból származó Angliában és Franciaországban tanult zeneszerző Grosával 22 évesen. Aki a múltat nem ismerte, hogy 20. évére nejének már két gyermeket is el kellett temetnie. És a boldogság, az önkiteljesedés. Az ikrek: a vörös angolul beszélő Alekszandr és a fekete franciául szóló Jakov, a tűz és víz, az egymást gyűlölő testvérpár, akár Jákob és Izsák. Ha azonban össze kellett fogniuk, mindig megtették, mint, ahogyan egymással is csakis oroszul beszélgettek. Az allergiás Irene, a fulladozások, a kórházba való száguldás. Snitt. Az egész család meghalt, csak az ödémás Irene nem. Az érzékelőképesség elvesztése és Donald a megjósolt ötödik gyerek, a kezdet. Aztán újabb vendégek érkezése, s kiderül, hogy minden hazugság volt. Minden. Zsenya elutazik mielőtt Irene szemébe kellene néznie, mert Ő az, aki nem tudja megbocsátani Diana meggyilkolását és a többiekét sem. Jelképesen az Új világ „Novij Szvet” a következő állomás még három hétig, s a kétségek.
Sokan azt állítják, hogy jó, jó ez a mű, de mélyebbek voltak az eddigiek. Nem feltétlenül értek egyet ezzel az állítással, mert olvasmányos és gördülékeny, s legfőképpen elgondolkodtató ez a novella is, akár az ezt a követő újabb öt. Különös szimbólumrendszerek, mentalitások, filozófiák és pszichológiai megközelítések bukkannak fel benne, de mindenekelőtt emberi, s ennél többre az irodalomnak nincs is szüksége. Mert maga az élet is, ha bevalljuk, ha nem, de művészet.
Hozzám az írói világ, a keserédes hangulat, a környezet mind-mind nagyon közelkerültek. Nem hiszem, hogy felgyorsult, modern világunkban ennél többre lenne szükségünk, hiszen olyan elnéző szeretettel kezeli Ulickaja a hőseit, hogy az önmagában is mindent elmond az emberségről.


M. Fehérvári Judit




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes