Hogyan, miért született meg ez a könyvem?
Amióta az eszemet tudom, azóta írnom „kell”, amióta ceruzát fogtam, rajzolok, amióta ecsetet, festek, amióta tűt, varrok. Ilyen vagyok! Ezek a dolgok érdekelnek.
Az írás azonban végül mindent elsöpört…
Kezdetben, úgy tizenéves koromtól naplót írogattam, megpróbáltam leírni a történetemet, biztos voltam benne, az életem egy kész regény, megírta más, és élem én…
Na, de félretéve a viccet, tudtam, valamiért az én életem is érdekes, fontos lesz ebben a földi létben, hisz nem lehet, hogy csak azért jöttem ide, hogy felneveljek két utódot, anyagi javakat halmozzak, majd nyomtalanul távozzak, mintha itt sem lettem volna…
Ezek a kilátások nemigen tudtak beépülni az értékrendembe, pontosan ezért kutattam, kerestem, valami hasznosabbat, valami felemelőbb célt, amiért meg kellett születnem.
Tanuláskor mindig új könyvet írtam a főiskolán, a saját szavaimmal, a lényegre törten, ezután el sem olvastam többé, úgy mentem vizsgázni…
Szerettem óvodában dolgozni, ott írhattam eleget, minden nap naplót, majd egyre több írni valót bíztak rám, én lettem a jegyzőkönyvvezető, óvoda történeti naplóíró, helyi újságba cikkíró, néhány évig még oviújságot is szerkesztettem. A megjelentetés azonban csak annyi hasznot hozott, amennyiért a következőt kiadhattuk, így a piszkos anyagiak miatt abbamaradt… Eközben persze írtam a gyerekszájat, a gyerekek annyira jókat tudnak mondani, sokszor nagyokat nevettünk velük együtt. Terveztem, hogy óvónői pályafutásom végén könyvvé formálom, és kiadom az egybegyűjtött „vicceket”.
40 évesen bedühödtem a koromra, ezért az összes addig megírt naplót elégettem. Az udvar közepén rituális tüzet gyújtottam, laponként felégettem a múltam. Akkor már többször megpróbáltam a könyvírást, de még mindig nem volt elég érdekes, nem állt rendelkezésemre elég adat. Különben is, úgy gondoltam, senkit nem érdekel az én életem…
Néhány nap múlva megbántam!
Akkor leírtam a tapasztalataimat, az addig felgyűjtött bölcsességeket, amit a saját bőrömön tapasztaltam, majd idézeteket gyűjtögettem. Mindegyikben felfedeztem valami eszméletlen bölcsességet, megfigyelésen alapuló tapasztalatot. Két spirálfüzetre való közhelyet gyűjtöttem össze, amit mindig mindenki állandóan használ, szinte észre sem veszi, mondandójába szövi… Terveztem, hogy a végén ezt is kiadom könyvben, mire jó sok lett, megtaláltam több kiadásban is, amit már mások előttem megtettek.
Írtam gyógynövénykönyveket, gyógymódokat, ám azokból is van bőven a piacon, mindazonáltal azok mind mások tapasztalatain alapuló megfigyelések voltak.
Persze, nem mondtam le az írásról, azért csak firkáltam, mert nekem ez jelentette az életet…
Történt akkor olyan nagy horderejű dolog az életemben, amikor nem maradt más hátra, csak az írás! Nem csak a szakadék szélén álltam, ahonnan már nem tudtam visszanézni, és önmagamat megismerni, hanem le is vetettem magam a mélybe. Ott elnyelt egy feneketlen zord tenger, összecsaptak a hullámok a fejem fölött, de a süllyedés még mindig nem állt meg, még tovább merültem az önmagamnak állított pokolban, végül már egy halvány fénysugár sem maradt… Csak az írás… Abba menekültem, csak írtam, írtam, és írtam a saját történetemet. A környezetem kíváncsi lett, mit írok, kinyomtattam egy párat, és kiosztottam a családtagok, barátnők között. Ekkor lepődtem meg igazán! A barátnők velem nevettek rajta, de a családtagokat mélyen érintették a dolgok… Rájöttem, hogy mindenkinek mást jelent a könyvem, mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi, a saját tapasztalatain, és a történtekre adandó válaszain keresztül. Többen állították, hogy depressziós a könyv.
– Hogyan lehet depressziós, ha egy vidám, mindig nevető, pozitív gondolkodású ember vagyok? - Tettem fel a kérdést…
Minden esetre, én is tudtam, hogy „Az én történetem” cím csak átmeneti, amíg nem találok jobbat. A reakciók után átolvastam, és felfedeztem benne, mit mondtak depressziósnak! Többen azt állították, olyasmit is leírtam magamról, amit sohasem tudtak rólam, pedig azt hitték, ismernek…
Valóban úgy volt! Előhívtam egy filmet! Felfedeztem én is mindent, amit mások. Jobban megismertem magam a saját írásomból, mint egészen 40 év alatt… Ekkor ezt a zsigerből, piszkozatba írt könyvet abbahagytam, elmentettem úgy, ahogyan volt, egy másikat írtam, amiben már nem akartam másokat hibáztatni, amikor már szinte tudtam, mi a feladatom. Ennek a címe Élettusa lett, amiből két részt terveztem. Előre eldöntöttem, két rész lesz, és azt is, meddig fog tartani az első…
Az élettusa egészen jól sikerült, legalább 16 féle variáció készült belőle, minden alkalommal átírtam, ahányszor beleolvastam… Azt gondoltam, csak írom, írom, és írom, majd akkor fogom átolvasni töviről hegyire, amikor úgy vélem, már készen van. Úgy éreztem, élem a könyvem benne vagyok egy folyamatban, mely során nem is én írom, hiszen általában éjjel, vagy hajnalban kaptam a sugallatokat, alig bírtam kivárni a reggelt, hogy azután begépelhessem a gondolatokat, amikről sokszor azt sem tudtam, mi lesz majd a vége.
Elérkezett az időpont, amikor elkészült az első rész, bár még voltak bennem kétségek…
Felvettem a kapcsolatot egy kiadóval, ahol azonnal elfogadták, és ki is akarták adni. Egy gond volt, sok pénzt kellett nekem fizetni. Javasolták, szerezzek szponzorokat. Kényelmes megoldásnak tűnt, a kiadó mindent elintéz, a reklámokat, az árusítást, nekem csupán pénz kellene mindehhez… hiúságomat legyezgette, hogy 3000 példányt akartak első körben kinyomni, ráadásul a könyv ára 4990 Ft lett volna… Közben persze bekapcsolt az elme… Mi lesz, ha nem tudják eladni, és én hiába adósodom el, nem jön vissza az ára? Úgy döntöttem, meg kell fontolnom az egészet, lemondtam hát… A kiadó visszaírt, nem baj, azért maradjak kapcsolatban velük, és ha elérkezettnek látom a pillanatot, bármikor tárgyalhatunk újra. - Másrészt rendszeres látogatója vagyok a könyvesboltoknak, ismerem az árakat is, láttam gyönyörű, keményfedeles, értékes könyveket fele annyiért. Gondoltam, jó lenne olyan megoldást találni, ahol mindezt én is elérhetném, feleannyiért, keménytáblás kiadásban.
Kerestem egy másik kiadót, ahol szintén kiadták volna, de ott majdnem annyit kellett volna fizetnem, mint az elsőnél, csak éppen 200 példányért. Megtudtam, majdnem teljesen magánkiadásnak számít, kivéve, hogy segítenek terjeszteni.
Szponzorkeresés közben akadtam a harmadik kiadóra, ahol elképedtek az előző kettő ajánlatán, a szerző, az szerző, és ő kap jogdíjat a könyvért! Legalábbis náluk… Elküldtem hát nekik is, végül megmondták, ők egy egyházi kiadó, és vannak a könyvemben olyan gondolatok, amik összeegyeztethetetlenek az egyház gondolataival, de a könyv jó, csak keressek másik kiadót…
Ezek után feladtam, rájöttem, nem véletlen, hogy eddig még nem tudtam kiadatni, bizonyos, nemcsak a pénz volt az akadálya.
Már írtam a második részt, természetesen azt is piszkozatban, amikor végre átolvastam az első részt, szóról, szóra, töviről hegyire… mit mondjak? Rendesen lezsibbadtam tőle… Totálisan átéltem, újra meg újra a megtörtént dolgokat! Folyamatosan javítottam, finomítottam, töröltem belőle részeket. Eszméletlen mennyiség, eszméletlen átélés… Még mindig nincs készen, ahányszor belenézek, mindig át tudnám írni, pontosan azért, mert folyamatosan változom, amit akkor úgy gondoltam, azon már változtattak az újabbnál, újabb tapasztalataim…
A többszöri átolvasással csökkent a hatása rám, igen, tudom, ez a könyvben 465 oldalasnak megjelenni kívánkozó valami nemcsak az utóbbi másfél év tapasztalata, hanem legalább 25 év, ha nem a 40 év összegyűjtött halmaza, melyek kizárólag az én szemszögemből mutatták a világot…
Mindeközben több más könyvet is megírtam, amelyeket mindig akartam, például a gyerekszájat, diétás szakácskönyvet, általam kikísérletezett receptekkel, spirituális élményeket, álmokat, gondolatokat. Az élettusába is mindent beleszőttem… Amikor készen lett a második rész, amely legalább 300 oldalas könyvnek felelt meg, kénytelen voltam beismerni, hogy a kettő egybe tartozik, de együtt az már majdnem 800 oldal…
Ekkor már feltörtek a versek is, amik az óta sem hagynak békén, pedig soha életemben nem gondoltam, hogy esetleg tudnék egyetlen egyet is írni… – Ma már 767 versem van, piszkozatban… – igen, piszkozatban, mert az újabbnál újabb gondolatok miatt még nem volt időm át sem nézni őket!
Azért térjünk vissza az élettusára… Egybedolgoztam a kettőt, kivettem belőle nem odaillő részeket, de még mindig 600 oldal lenne…
Felkerestem az első kiadót, akik ismét örömmel fogadtak, újabb ajánlatot küldtek, és nem érdekelte őket, mit és mennyit írtam azóta, leginkább az első könyvvel akartak kezdeni. Az ajánlat ismét lesújtott, idén még többet kell fizetni, mint tavaly, az áfa emelés miatt… Megint lemondtam, - valójában a 3000 példány is megijesztett. Megpróbáltam szponzorokat keresni, szerencsére ismét belefutottam egy olyan emberbe, aki segített. Javasolta, próbálkozzak kisebb mennyiséggel, és azok sikeres bevételéből szponzoráljam a további kiadásokat. Ekkor kivettem a legfontosabb dolgokat a könyvből, és a kezdeti 850 oldalból már „csak” 230 maradt, majd a két részt is egybedolgoztam, amely egy tétova útkereső ember mindennapi felfedezéseit, útkereséseit tartalmazza a maga összes buktatójával, hullámvölgyével, és sikereivel együtt Az valóban élettusa, de amit kivettem belőle, már nem az, így annak más címet adtam. Ha jól számoltam, eddig ugyanabból írtam legalább húsz könyvet. Iszonyú jót mulattam magamon! Nevetséges az egész, nem is próbálom kiadni. Rábíztam a könyvre, legyen, ahogyan akarja.
Folytattam a versekkel, a novellákkal, melyekhez az élet tortájából merítettem sok - sok ötletet, kicsit kiegészítve saját tapasztalataimmal, megfigyeléseimmel. Mára ezek is könyvvé nőtték ki magukat, pedig az elején csak jó viccek voltak… lesz, ami lesz, csak írok…
Ekkor találkoztam egy szellemi vezetővel! Amit mondott nekem, amint rám nézett, azonnal tudtam, milyen könyvet kell írnom! Alig vártam, hogy hazaérjek, és hozzáfoghassak!
Másnap az első könyvről, – mely olyan volt, mint egy kőtömb, amiről le kellett vágnom a fölösleget – lehámoztam a sallangokat, és kiemelkedett a lényeg, mely mindvégig benne volt!
Megszületett, kiemelkedett! Az őskáosz tömör gyönyöréből kibuggyant egy új gyöngyszem, egy számomra kedves mű! Csodálatos érzés volt a születése! Végre úgy éreztem, tökéletes lett! Természetesen más a címe, már nem ugyanaz, mint az első! Mindenből van kiút! Ez lett a címe, ezt tartod most a kezedben, mely a hatodik könyv ugyanarról a témáról. Most tökéletes, lefogom magam, nem nyúlok hozzá! Többé egyikhez sem, megmaradnak mind a hatan olyannak, amilyennek születtek, (bár az elsőből így is van 5-6 variáció). Kész a könyvem, amiért eddig éltem…
A többi (eddig 7) könyv is mind abból az egyből, és az ott felhalmozott történetekből született, mintegy a kőtömb lehulló darabjaiból újabb szobrokat faragtam…
Rábízom őket a sorsukra, ha meg akarnak születni más számára is, akkor biztosan meglesz a módja, megtalálják az útjukat. Továbbra is csodálatosan élem a könyveim, beleélem, átélem, amit írok! Nekem ennél nem kell több! Boldog vagyok!
Brátán Erzsébet
Megjegyzés küldése