Karesz kissé unottan nézett befelé a neves pesti galéria ajtaján. Vacillált, de végül is belépett a küszöbön a galériába, ahol épp fiatal művészek csoportos kiállításának megnyitója készülődött.
Nem sokkal érkezése után el is kezdődött a rendezvény. Egy zenekar etnozenét játszott felvezetőnek, majd egy művészettörténész hölgy nyitóbeszéde következett. Meleg júliusi este volt, hamarosan mindenki izzadni kezdett bent
Sokan kimentek levegőzni és Karesz is levette vékony dzsekijét,s kigombolta ingét. Izzadtan és kissé álmosan sétálgatott a képek és szobrok között, miközben félfüllel a megnyitót hallgatta. Végre befejeződött a beszéd és zárásként újra rázendített az együttes. Közben hozták a felszolgáló lányok az első adag pezsgőt és hozzá az első kosár pogácsát. Karesz is kissé felélénkülve a felszolgálók felé özönlött pezsgőért és pogácsáért. Kortyolt a pezsgőből, majd elkezdte rágcsálni a sós sütit. Ezalatt a zenekar befejezte műsorát, s a megnyitó végeztével oszladozni kezdett az úri közönség.
Sokan kimentek levegőzni és Karesz is levette vékony dzsekijét,s kigombolta ingét. Izzadtan és kissé álmosan sétálgatott a képek és szobrok között, miközben félfüllel a megnyitót hallgatta. Végre befejeződött a beszéd és zárásként újra rázendített az együttes. Közben hozták a felszolgáló lányok az első adag pezsgőt és hozzá az első kosár pogácsát. Karesz is kissé felélénkülve a felszolgálók felé özönlött pezsgőért és pogácsáért. Kortyolt a pezsgőből, majd elkezdte rágcsálni a sós sütit. Ezalatt a zenekar befejezte műsorát, s a megnyitó végeztével oszladozni kezdett az úri közönség.
Hősünk is indulni készülődött, de úgy döntött, még egyszer mégis körbejárja a tárlatot…
Ahogy nézelődött a képek és szobrok között, egyszerre egy ismerős, melegbarna szempárral találta szemben magát.
Nagyon régről volt ismerős a női arc és a szempár…
- Sziaa…Ééva! Te vagy az? – kérdezte zavartan Károly.
- Én vagyok…Hát méég…emlékszel rám?! – hebegte zavartan a harmincas nő. – Pedig húsz éve nem találkoztunk…
- Hogyne emlékeznék!... Különben is: semmit se változtál…
Karesz átölelte Évit és megpuszilta.. Ezután – mintha csak nemrég váltak volna el – egymást ölelve kezdték körbejárni a kiállítást. Éva festő és restaurátor volt, Károly is írt néha képzőművészeti témájú cikkeket. Ahogy járkáltak, el-elvitatkozgattak egy-egy kép vagy szobor értékelésén. Egészen elmerültek az alkotások elemezgetésében. Már fél nyolc is elmúlt, mikor lassan kifelé indultak. A kijáratnál mailcímet és telefonszámot cseréltek. Majd Karesz felajánlotta, hogy hazakíséri Évit a közeli lakására. Útközben a lány elmesélte,
hogy most van válófélben három gyerekkel. A fiú hónapok óta nem volt nővel, így a válás és Éva szabadságának lehetősége még bátrabbá tette. Karesz úgy érezte e pillanatokban, hogy újra találkozniuk kellett húsz év után.
S most már nem veszíthetik el egymást…
- Évi! Egy csoda, hogy úújra találkoztunk!... – mondta Károly búcsúzáskor a kapunál a lánynak.
- Ne félj! Most már… nem veszítjük el egymást. – mondta biztatóan Éva és megcsókolta a fiút.
Elköszöntek egymástól, miután megbeszélték, hogy pár nap múlva találkoznak.
Karesz úgy érezte – többhónapos facérság után – kiderült fölötte az ég. Reménykedett, hogy húsz év után, végre teljessé válik a régi, félplátói kapcsolat Évivel. Hiszen húsz évvel ezelőtt – mikor Évi érettségiző lány volt a művészeti gimiben, Károly pedig fiatal könyvtáros ugyanott - nem teljesedhetett be a különös, járogatós kamasz-szerelem…
Ahogy ment hazafelé, a metrón szemébe ötlött egy különös cikkcím az olvasásra kitett újságlapokon.
„Visszaminősítik a Plútót” – így szólt a cikk címe, mely arról tudósított, hogy a Naprendszer kilencedik bolygóját a nemzetközi csillagászszövetség – szoros szavazáson – kisbolygóvá minősítette vissza.
Először fölháborodott a döntésen, majd eszébejutott a mitológiai Pluto-Hádész, az Alvilág őre. S felvillant benne az antik mondás: ”Plútó kapui őrzik az emberek álmait.” Legalábbis valami ehhez hasonló mondatra emlékezett…
„Mi lenne, ha tüntetést szerveznék a Plútó „becsülete” védelmében?!” – ötlött fel benne a poénos gondolat. Már látta is képzeletében a transzparenseket óriási sötét betűkkel: „Mindent vissza, igazságot Plútónak!” vagy „Becsületes neve: Plútó Nagybolygó!” Újabb szlogeneken kezdte törni a fejét, de nem jutott eszébe
semmi. „Persze,… úgyis lesz még itt tüntetés! Ha más ügyben is… - tűnődött magában. Egyelőre azonban semmi jel nem utalt erre, a július és a nyár kifejezetten nyugalmasnak ígérkezett, a választások után. Arra persze Karesz sem mert gondolni, hogy mi lesz ősszel, a megszorítások első „eredményei” után… Egyelőre élvezte a nyarat és elábrándozott Éváról s szerelmükről.
Néhány nap múlva találkozott újra Évivel, s együttléteik lassan rendszeressé váltak. Majd egyik nap, egy forró nyári napon a Városligetben, egy fa alatt végre beteljesedett szerelmük. Egyre több ruhát dobtak le, majd végül összeborultak. Évi lejjebb csúsztatta bugyiját és Karesz is lejjebb engedte a gatyáját, majd a lány besegítette a fiú ágszerűen merev vesszőjét kelyhébe. A beteljesülés után még sokáig hevertek az árnyékban ölelkezve és egymást izgatva. Majd egy közeli csapnál lemosdottak s felöltöztek.
Ezután – mikor szerét ejthették – igyekeztek együtt lenni parkokban, ligetekben vagy elhagyott játszótereken. Évi – a gyerekei miatt – egyelőre csak ritkán engedte föl magához a lakásba. Karesz nem szerette a gumit, de a lány szinte mindig megkövetelte használatát vagy pedig megszakította az aktust. A nyár folyamán nagyrészt elhagyott helyeken, bujkálva szerették egymást. A fiú úgy érezte, Éva fél túlságosan belebonyolódni a kapcsolatba Pedig Karesz ennyi év után végre egy komoly viszonyra vágyott!…
Ábrándjaiban már együttélésüket, sőt eljegyzésüket tervezgette. Azt a kérdést persze nem kerülhette meg, miből tartana el egy nőt három gyerekkel. De ezekben a napokban nem akart erre gondolni…”Örök Évi-Nyuszitündér” – ahogy becézte magában – teljesen betöltötte a képzeletét. Azt hitte, örökké tart a nyár és az álmodozás. De aztán hamarosan beköszöntött az ősz.
S egyik szeptemberi vasárnap – mikor nyilvánosságra került az eltitkolt miniszterelnöki beszéd – elkezdődtek a tüntetések Éva lakásától egy saroknyira, a téren. Ezután általában úgy zajlottak együttléteik, hogy elnéztek a tér közepén a Kossuth téren a gyűlésre, majd továbbsétáltak a Károlyi-szobor felé a játszótérre és ott szerették egymást a fák alatt, majd visszasétáltak Éváékhoz. A Károlyi Mihály szobra által uralt sarkán a térnek nyugodtan ölelkezhettek és még szeretkezhettek is néha, mert a tűntetők messze elkerülték a „pacifista” és „hazaáruló” gróf emlékművét. Legfeljebb néhány hajléktalan és egy-egy bulira gyülekező kamaszcsapat zavarhatta meg őket a szobor melletti játszótér fáinál. Mindig körbenéztek a rendezvényen, miközben általában sétáltatták a lány kutyáját és csókolóztak. Majd továbbindultak a játszótérhez egy-egy szenvedélyesebb ölelkezésre. Néha Évi gyerekei is lejöttek velük, ilyenkor a szenvedélyes forduló a Károlyi-szobornál elmaradt. Karesz arról ábrándozott magában, hogy egyesítik életformájukban a szerelmet és a forradalmat. Gyakran sétáltak a tér másik végén, József Attila szobránál is Attila mellé főleg a gyerekekkel telepedtek le előszeretettel.
Igaz, csak félig vettek részt a téren zajló demonstrációkon, mégis eleinte lelkesedtek. Talán azért, mert úgy érezték, végre mégis történik valami, valami tiltakozás a lecsúszás és elszegényedés ellen, mely őket is fenyegette. Karesz még néhány más gyűlésre is elment a Corvin-közbe meg a Deák térre. Azt azért mindketten elismerték egymásközt, hogy elég homályos alternatívát kínálnak a különböző frissen alakult tüntető szervezetek a kormánypolitikával szemben. Emellett mindkettejüket eléggé lefoglalták anyagi gondjaik: Éva a számlákkal, a lakbérhátralékkal és a válóper költségeivel küzdött; míg Karesz alkalmi cikkeiből és különmelóiból szeretett volna egy albérletrevalót összekaparni, hogy újra elköltözhessen apjától, akinél egy ideje lakott. A lánynak többször is kikapcsolták a villanyát, de Károly csak igen kevés pénzt tudott juttatni segítségül, hogy a világítást visszakapcsolják. Ezen anyagi problémák felerősítették az ellentéteket kapcsolatukban. Pedig olyan szenvedélyesen indult újra az egymásratalálás!... De mintha a „forradalmas napok” ősszel újra felszították volna köztük az érzelmeket. Mintha újra tizenkilenc évesek lettek volna és megint együtt ábrándoznának a Duna partján sétálgatva új országról és új művészetről, akár a húsz évvel korábbi, nyolcvanhatos tavaszon… Mikor Éva arról elmélkedett, hogy új festészetet hoz létre, Leonardo és a XIX. század végének francia festészete ihletésére, Karesz pedig az új – posztmodern utáni – magyar költészet titánjának készült. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy talán most mégis megvalósul valami az álmokból!... Talán mégsem zárultak be végleg Plútó kapui, elzárva előlük az álmaikat…Kareszt is valami „reményentúli” reménykedés fogta el.
Egyik este még kedvenc presszójába is levitte Évit, hogy bemutassa a haverjainak, Gézunak, Lacának és a többieknek. Az Arany János utcai metró mellett találkoztak, s onnan indultak a közeli mellékutcában lévő kocsmába.
Évin egy fekete bőrszoknya és fekete kivágott fölső volt. A lány arcán az élénk mosoly mögött is maradt egy keserű vonás a szája bal szögleténél. Az évek sokat keményítettek kislányos vonásain. Karesz egy szellős sötétszínű kiskabátban érkezett. Néhány puszi és egy szenvedélyes csók után elindultak a közeli söröző felé. Egymást átölelve, lassan indultak a mellékutca irányába.
– Most bemutatsz az ivócimboráidnak, kedves? – kérdezte némi iróniával Éva.
– A haveri körömnek mutatlak be… Azt hittem, kissé komolyabban veszed. – felelte kissé idegesen Karesz. – Fontos vagy nekem, s örülnék, ha a barátaim is elfogadnának.
Miközben magyarázott, a fiú újra szorosan átölelte Évit. Sikerült is belebonyolódniuk egy hosszas csókba az utcasarkon. Éva persze utána egy időre kibontakozott Karesz öleléséből, önállóságát bizonyítandó. Valahogy mindketten zavarban voltak, az érzelmi kapcsolódás határait illetően. S ezügyben hol Karesz fegyelmezte magát, hol Évi bizonyult engedékenynek. Közben odaértek a söröző elé, mely egy pincehelyiségben működött. Lementek a bejárati lépcsőn, ahol már várták őket a többiek a törzsasztalnál. Karesz bemutatta Évit Gézuéknak. Gézu kezet csókolt a lánynak és asztaluk főhelyére ültette. Éppen az őszi tüntetésekről és a tévészékház ostromáról folyt a beszélgetés az asztalnál. Élénk vita bontakozott ki, főleg Gézu és Laca között.
– Érthető és önmagában jogos… az elégedetlenség. – mondta Gézu. De ez nem fogja a Gyurcsányt megbuktatni!... – legyintett, s kortyolt a söréből. – Legfeljebb a Fidesznek segíthet, hogy… majd valamikor…átvegye a hatalmat.
– Ha jogos, akkor…talán még forradalom is lehet belőle! – replikázott Laca. – Különben is: új stratégia kell! A Fidesz tavasszal megbukott a választásokon.
– Ősszel viszont nyertek az önkormányzati választásokon! – vágott vissza Gézu. – S a lázadó szocik segítségével megbuktathatják a Gyurcsányt, esetleg…
– Figyeljetek, szerintem az egész egy politikai performansz! Ez hívja föl a figyelmet az itteni „demokrácia” és „parlamentarizmus” deficitjére!...A Gabi, a festőhaverom is ezért ment ki egy benti performanszról, a kiállítóteremből tüntetni, a „kinti performanszra”! – szólt bele váratlanul Karesz, aki eddig a vita alatt Évit csókolgatta.
Gézu és Laca nem sokat tudott kezdeni a fiú megállapításával, továbbra is egymás nézeteit és az eseményeket vitatták. Karesz megitta sörét közben, s kicsit belekortyolt Évi lassabban fogyatkozó italába. Majd újra sugdolózni és puszilkodni kezdtek a lánnyal, megunva a mind belterjesebb politikai vitát. Ezalatt szinte zsúfolásig megtelt a kocsma későestére. Egyre nagyobb lett a füst, miközben Gézu és Laca még mindig a
politikai helyzetet taglalta. Karesznak évek óta jó barátai voltak, Gézu művészeti modellként dolgozott, míg Laca egy könyvkiadónál volt könyvillusztrátor.
– Mennem kéne,… várnak a gyerekeim!... – szólt Évi, miközben megcsörrent a mobilja. - Biztosan ők csörömpölnek!…
A lány kijjebb ment, hogy jobban hallja a telefonálót. Karesz is szedelődzködni kezdett,
hogy elkísérhesse Évit. Fizetett a pultnál és felvette a kabátját. Mikor a lány visszajött, elköszöntek Gézutól és Lacától.
– Aztán… vigyázz erre a fiúra, kislány! – mondta Gézu még búcsúzóul Évinek, mielőtt megpuszilta.
Karesz is elköszönt a haverjaitól és elindult a lánnyal Évi lakása felé. Útközben a fiú javaslatára megbeszélték, hogy a következő héten benéznek Évi régi sulijába, a könyvtárba, ahol Karesz dolgozott húsz évvel ezelőtt, mikor először találkoztak. Abban állapodtak meg, hogy valamelyik délután beugranak Kati nénihez a könyvtárba. A lány sietett, mert a gyerekek útközben is rácsörögtek. Karesz a kapuig kísérte Évit, miköz-
ben megbeszélték, hogy hétvégén még találkoznak és a következő héten benéznek a könyvtárba.
– Akkor…szombaton este még sétálunk, Nyuszitündér! – búcsúzott a fiú a kapunál.
– Szombaton este…még sétálunk egyet. Puszi! – köszönt el a lány, puszira nyújtva arcát.
Másnap, szombaton találkoztak és együtt sétáltatták Éviék kutyáját. Elnéztek a tüntetők gyűlésére is, mely – mivel kiszorultak a Kossuth térről – a Batthyány-örökmécsesnél zajlott le. Itt már jóval kevesebben voltak, mint a Kossuth téren. S a lángoló lelkesedést is mintha elmosta volna az őszi eső… Az eső, ami ritkásan csöpörgött ezen az őszi estén és mintha az álmokat siratta volna. Ők is egymást melegítették Évivel a hűvösödő őszben. Nem is sétáltak sokáig, valahogy nem volt kedvük. Hamarabb hazaindultak a lányékhoz, ahol még Karesz egy ideig ölelkezett s beszélgetett vele, majd elindult apjához Budára.
Hosszan egyeztettek mailen és telcsin, mire a következő héten csütörtökön délutánra össze tudták hozni a művészeti suli könyvtárának meglátogatását. Évi és Karesz délután kettőkor találkoztak a Kálvin téri aluljáróban, s innen indultak a lány régi iskolájába. Kati néni – aki már több mint harminc éve volt ott vezető könyvtáros – kissé meglepődött látogatásukon, de aztán udvariasan beengedte őket. Együtt keresgélték a művészeti albumok között – a húsz évvel ezelőtt annyit nézegetett – Leonardo-albumot.
– Hol a Leonardónk, Nyuszi-Tündér? – kérdezte mélabús mosollyal Karesz.
– Nézzünk körbe fönt is, a galérián! – javasolta Évi.
Sokáig nézelődtek a fenti részen, mire végre kezükbe akadt egy Leonardo-album. Már nem emlékeztek rá, hogy az volt-e, amit annak idején nézegettek. Előbb Évi lapozgatta a könyvet, majd átadta a fiúnak. Mikor kézbevette az albumot, Karesznak megint eszébejutott az idézet Plútó kapuiról.
– Túl Plútó kapuin,…az álmaink vannak…Mintha…ebben a könyvben is, a régi álmaink lennének!…
– Hát igen, lovagbácsi… talán a régi álmokat keressük,…az ifjúkorunk helyszínén! – válaszolt kissé ironikus mosollyal a lány.
Még sokáig nézegették az albumot és beszélgettek. Aztán lementek a galériáról és kicsit még elbeszélgettek Kati nénivel is. Majd egymást átölelve elindultak a könyvtárból az iskola kapuja felé. Azon kilépve, még egy ideig sétáltak együtt, majd Évi elsietett, számlái ügyében egy találkozóra. Megbeszélték, hogy hétvégén még összefutnak valahol.
Karesz tűnődve indult egyedül tovább. S este újra berúgott egy kiállítás-megnyitón.
Marczinka Csaba
Megjegyzés küldése