Sietünk sehová – 2010. június 5. 13:00 h. Tűzraktér, Bp. VI. Hegedű utca 3.
„Szuszogunk, tehát vagyunk.”
Jónás Péter
Ezúttal hazánk egyik legszebb városába, Egerbe kalauzolom el az olvasót. De nem a városról lesz szó. Eger mint helyszín, mint tevékenységi tér fontos ezúttal. Hisz ez az a hely, ahol a Szuszogók élnek…
„Elsősorban közösség vagyunk, nem színház. Saját történeteink vannak. Bőr alá menőek. Banálisak. Röhejesek, véresek, könnyesek. Emberiek. El akarjuk őket mesélni. Előadásaink talán nem is előadások. Együttlétek. Veletek. És együtt lenni jó” – olvashatjuk az egri Eszterházy Károly Főiskola Szuszogó Színházának ars poeticáját a Part Magazinban.[2] Ez az amatőr színjátszó csoport 2006-ban jött létre Új Színházi Műhely néven. Aztán egy év múlva lett nekik „igazi” nevük is: Szuszogó Színház. „Szuszogó, mint gyermeki, ártatlan, őszinte, önfeledt, egyedi, egyszeri. Vidám és jó, s talán konok, ha bántják vélt igazában. És szuszogó, mert olyan természetes létszükségletünk a játék, a színház, az együttlét, mint a lélegzetvétel. Szuszogunk, tehát vagyunk”[3] – fejtegeti Jónás Péter (a társulat vezetője) az elnevezés miértjét, jelentésrétegeit.
Elsőként 2009-ben találkoztam a csapattal, tavaly április 29-én láttam tőlük a Hova harapok most beléd titokban? (Szívrablás szünet nélkül) című darabot. Az idén ismét visszatértem közéjük, április 20-án velük siettem sehová (Sietünk sehová).
Szuszogók 2010
Érdemes a címválasztáson kezdenünk: a „nem sietünk sehová” szókapcsolatból „sietünk sehová” lett. A mondat első tagja azt állítja, hogy sietünk, a második tag pedig paradox mód érvényteleníti ezt az értelmet, hiszen sehová nem lehet sietni. Nem? Ez pusztán grammatikai képtelenség, csak azért is játsszuk el…
A Szuszogók sorai némileg átrendeződtek a tavalyi évhez képest: jöttek-mentek-maradtak a tagok, picit kevesebben lettek, amitől persze nem lettek kevesebbek. No de hol van már a tavalyi hó – apró vízcseppek arcodon…
A színdarab eleje csecsemőnyögdécselésektől kezdve a „sírba fekvésig” az egész életet kívánta modellálni, a tömegjelenetben pedig egy orwelli embermassza őrjöngött. Meg kell valljam, így összesűrítve igen keménynek tűnt az élet, vártam már, hogy e tömény esszencia némiképp feloldódjon a jelenetekben – azaz kezdődjön el a cselekménysor! Az előadás mottójának is tekinthető az indítás, ez a darab az ÉLETTEL kíván foglalkozni: a Transformers-jelenet arra (is) figyelmeztet, hogy soha ne feledjünk el játszani, egy kicsit maradjunk örökké gyermekek. A pályaválasztási tanácsadó jelenete a játékától megfosztott, kamasszá lett gyermek első komoly döntési helyzetével szembesít, amikor 18 éves fejjel határoznia kell az élete felett. Hallgasson a szülői tanácsra, épp formálódó önmagára, esetleg egy olyan hivatali szolga tanácsaira, akinek (talán/remélhetőleg) megvan legalább az érettségije, de a pszichológiához semmi köze? S ráadásul még az élete is romokban hever félrebaszó, gyermektartást nem fizető férje képében. A konfliktus többszörös: a hivatalnok maga is pályát tévesztett, mind a munkája terén, mind a magánéletében – hiszen tanácsadásra képtelen, s férjet is rosszul választott, feleségszerepe is becsődölt… Ehhez képest egy induló 18 éves élete piskóta – bocsánat…
Aztán Madagaszkár állampolgárának felelőssége egyre nő: legalábbis látszatra. Mert hiába adja voksát jobbra vagy balra, nem történik semmi: csak lebegtetik előtte a szebb jövő képét. Ez a Sietünk sehová politikai szála, melynek apropóját az idei választások szolgáltatták – megjelenített típusa öröknek tűnik: az önző, saját retorikai tengerén evezgető igaztalan politikus elévülhetetlen kelléke sajnos napjaink Magyarországának. Akinek száján a nagy szavak, nemes gondolatok élüket vesztik: mégis amíg e szavak eléletlenednek, addigra egy ország életlehetőségeit metélik el.
„…az önző, saját retorikai tengerén evezgető igaztalan politikus…”
Fotó: Csépányi Flóra
Közjáték. A buszmegálló rácsok nélküli emberketrecében közszemlére tétetett az emberi faj jó néhány példánya: van, aki másodpercenként vetette tekintetét karórájára – mintha ettől gyorsabban jönne a busz (persze-persze, csak pótcselekvés), akadt, aki egyik cigit szívta a másik után (újabb pótcselekvés), egy figura fejhallgatóval a fején lábával verte a taktust a földön. Talán maga a várakozás is újabb pótcselekvés csupán, egy jobb híján? Közjáték vége.
Jó volt újra Firenzében járni. A színek, a szagok, a zajok Firenzéjében. Egy élet álma. Mert álmodók is vagyunk. Ha merünk elég nagyot és merészet, akkor arra ébredhetünk egy szép napon, hogy ez már nem álom, tényleg modellek hordják magukon a nevünk – minket visel minden nő a világ kifutóján.
„Ha merünk elég nagyot és merészet…”
Fotó: Csépányi Flóra
De túl mindenen: a Viktória-show-k kegyetlen világán, a Transformersek harcain, a pályaválasztás nyűgén, a választásokon-politikusokon, végtére is az esőcseppek metafizikai magaslatába jutunk, vagy szállunk alá... Az égi permet pocsolyává áll össze a földön, érré – óceánná. Elpárolgunk, visszatérünk. Megfagyunk-görcsölünk, elfolyunk, ködként lebegünk az érzelmekben. Mert az ÉLETHEZ víz szükségeltetik. Pici cseppek: egy kisbaba szeméből – halottjukat sirató gyászmenet lelkéből.
Vízcseppek
Fotó: Csépányi Flóra
Akarva-akaratlan bennem élt már egy elvárás a Szuszogó Színház felé a tavalyi előadásukból fakadóan: „1,5 óra művészet, önismereti kurzus” – hogy magamat idézzem a 2009-es előadás-értékelőmből. Újra sikerült elérniük azt, hogy az ember tovább játssza magában ezt a színházat, hogy minden egyes leheletünkkel tovább szuszogjuk – idétlen szóviccel élve – mi magunk életünk drámáját. Hogy kik vagyunk? Vízcseppek, Transformersek, esetleg a buszmegálló emberseregének tagjai? Mire várunk? Miért nézzük az óránk, ha sietünk sehová – sehová sietünk?
Függöny le…
Fotó: Csépányi Flóra
Antal József
[1] Az egri Líceumi Paletta 2010. májusi számában megjelent Sietünk sehová. A Szuszogó Színház legújabb darabjáról című cikkem javított és bővített változata.
[3] http://www.partmagazin.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=494&Itemid=29 (2010. május 24.)
Megjegyzés küldése